Családi emlékezet

Nem én vagyok a mindenre emlékező, de megpróbálok a múlt század huszas éveire gondolni.
Természetesen segítséget kapok a hallgatott emlékekből, a látott képekből, tények ismeretéből, és közben restellem, hogy micsoda kuszaság várható ezek egyvelegéből.

Nézzük csak. Apai vonalról tudok kevesebbet, mégis, Nagyapa fényképezős szenvedélye közel hozza apám kamaszkorát (1911-ben született), nagyapám testvére három lányának képét. (Őket például a valóságban sosem láttam, a művészhajlamú középső leány retteneteinek egyikére - egy kéményseprő a díszpárnára festve - máig emlékszem.) A folyton költöző kántortanító akkurátusan helyezte el képeit két albumban, melyeket gyerekként gyakran forgattunk. Ha hazamegyek, eme emlékezés hatására ismét elő fogom venni. Kár, hogy előbb írok, mint felidézhetném.

Anyai ágon ebben az évtizedben dédanyánknak két unokája is született. Anyánk húga a már iskolás nagy testvér mellé született - a sors úgy hozta, ő sokáig velünk élt, gondoskodva lelki nevelésünkről, majd koros leányként kapott ifjú férjet. Hm. Mire az ezüstlakodalmukat elhaladták, még véletlenül sem gondolta volna senki, hogy a nej az idősebb. Még nagyon messze van a jövőben, hogy én várok babát, s a névkereséskor anyámtól kérdem: milyen volt a húga kicsinek? A válasz számomra tökéletes. Ronda, vörös, és iszonyúan okos, vidám gyerek volt.
Amit ő maga mesélt: röviddel később megszületett nagymamájuk másik gyerekének leánya, Bezzegmarika. Ez utóbbi leány sem lett volna rossz példakép-választás. Igaz, kutatóként nem találta meg a rák ellenszerét, de tudományos eredményei mellé tanítványai elismerő szeretetét bírta mindvégig. Búcsúztatójára tömegközlekedve volt tanítvány, akkor már munkatárs volt utazótársam. Ő a humorérzékét és emberségét, a világot látó és elfogadó lényét emelte elém. Én az önfeláldozó gyermeket is ismertem.

Ebben az évtizedben ugye az az egyértemű, hogy nagyszüleink élik alkotó korszakukat. Nem vagyok jó krónikás, ráadásul én, a számvitel-statisztika szakommal nem is vagyok a magánéleti emlékeket jól rendszerező elme. Itt a csapongás helyét élem ki. Az általam ismert nagyszüleim kevesebbet meséltek életük ezen szakaszáról, az én születésemkor már halottakról pedig mintha tabuk is éltek volna a családban. Anyai nagymamánkról sem az édesanyja, sem a leánya nem mert mesélni. Fájhatott, nagyon. Nagynénénk nyolcvan évesen nyílt ki anya-ügyben, bár néhány évvel korábban már mert mesélni a kamaszlányként elveszített édesanyjáról. Anyai nagyapánkról, főleg az ő kemény szelleméről az általa építtetett házban több szó esett. Történelmi atlasza, gazdasági földrajz tankönyve ebben az évtizedben születhetett. Konok székelysége, a hazavágyás talán csak ki nem adott, de megírt verseiben fogható meg - nem szerette az érzelmeket. Már nem fogom megtudni, valóban így lehetett?

Egy dolgot bizonyosan érzek: mindannyian hozzámjárultak, tettenérhetőek bennem is. A gondolkodásomban, az ismereteimben, az igényeimben. Még akkor is, ha a vérségi kapcsolat "csak" oldalági.

Bocsássátok meg nekem, hogy kuszaságaimat közszemlére bocsátom. Emlékeim az ismeretlen, de megélt múlt szűrőjén bukdácsoltak át.