Sorsfordító év

(Ebben az évben lett ugyanis világos, hogy ami kintről oly mintaszerű, nem is emlékeztet valódi családra.)

Szakmai csúcsom ebben az évben értem el az oktatáson túl leginkább szeretett, szintén szakmámban. Számviteli vezető voltam, kötetlen munkaidővel. A Kicsi még óvodás, a Nagy már komoly iskolás, sőt iskolaváltó, mert rövidesen költöznünk kell az általam oly nagyon szeretett 1+2 fél, étkezős, saját belső udvarral rendelkező, stb előnyökkel bíró lakásból. Az ok: ilyen lakása bárkinek lehet. Kacsalábon forgó Lidérc(nyomása) már nincs bárkinek. A kötetlen munkaidőm persze nem azt jelentette, hogy a gyerekek gyakrabban látnak, dehogy! Sőt. És itt derült ki az a nagyon apró dolog, hogy talán mégis hiányozhatok otthonról. Ó, ne tessék azt hinni, hogy ellátatlanok maradtak. Hiszen apukájuk legalább olyan gondos szülő, mint anyukájuk, épp csak szinte sosem önerőből oldja meg a feladatokat. Szerető édesanyja nem is hagyná. Bennem viszont többrendbélileg dőltek össze a világaim. Az alapokat már korábban megteremtette az előző kívánság, szintén a magasabb keresetért, de erről már volt szó, amikor a családi harmónia és jólét érdekében a tanítást kellett valamely jövedelmezőbb hivatásra cserélni fel. Nos, ez még mindig nem bizonyult elegendőnek, így lettem vezető. Csakhogy ez azzal is járt, amit fentebb ecseteltem. Itt már szükség lett volna a társra, aki a közös élet helyszínein mellett(em) és helyett(em) egyaránt képes otthon feladatokat vállalni, ellátni, netán otthon örülni annak, amit az élet még adni tud. Na, mindegy is. Szeptembertől a kicsi is iskolás, minket vár a Lidérc, és bizony én vagyok az, aki rövidesen föladom. Nem a családot. A családért a munkát. Nyúlból vadásszá vedlek, amit igazándiból nem szeretek, nem is vagyok jó revizor, nem tudok dolgoztatni, magam megyek minden után. De sokkal kevesebb lekötöttség. Valami mégsem működik, bár megfogalmazni nem tudom. Hiába forog a kacsaláb, ha abban hiányzik a harmónia. Legalább a gyerekek fejlődnek még normálisan. És bennem érik az elkeseredett felismerés: nem működik. Nem is fog. Nem rajtam múlik. Talán nem is csak kettőnkön. Nagyon-nagyon öreg vagyok.

És az az év is elmúlt.

Valamiért az az érzésem, ez a blog számomra a személyes nyitottság helye. Bocsássátok meg nekem, hogy ideborítom a szennyest is. Boldogságról írtam már. És ha annak lesz éve, ismét fogok. Lehet, untatok mindenkit. A blog legszebb erényeinek egyike: könnyedén olvasható és ugyanilyen lazán mellőzhető.