Végzős egyetemista voltam, otthon voltam már a városban, nagyon is . Mindent ismertem, mindenkit ismertem, aki fontos volt -és engem is mindenki ismert, aki nekem számított.
Az életem már évek óta olyan környezetben telt, amilyet csak kívánni akarhat magának egy ember. Azzal foglalkozhattam, amit szeretek, hasonló érdeklődési körű, hasonló korú, hasonló elképzelésekkel bíró emberek között.
Nem volt éjszaka hogy ne lett volna programunk, mindig mentünk valahova, mindig volt valahol buli, amit nélkülünk nem tartottak volna meg, törzsvendégek voltunk a Virágban a Klauzál téren, a Hágiban ismertek a pincérek, a Brnói-ban megkaptuk a mindig "Foglalt" táblás asztalt, estefelé a Royal Drink Bárban mindig szorítottak nekünk helyet legalább a bárpult mellett - érdekes akkoriban még mindig fullos telt ház volt mindenhol- és tízkor, amikor bezárt a Royal drink, a Széchenyi tér is gyakran lejtett Szeged bár felé...
Nagy komoly és fontos dolgokat vitattunk meg mindig és mindenhol, és a röhögéstől fuldokolva nyeltük a könnyünket, amikor a a kisteleki állatfelvásárló sráctól, akinek WV Passátja volt, és azzal járt be a Royalba esténként, azt találta kérdezni a haverja, R Miklós éppen szakvizsgázott fenegyerek, amikor találkozásnál kezet nyújott neki, hogy mond csak nem szaros a kezed? Mire a kisteleki hmcs ( helyi menő csávó) azt válaszolta, hogy na, hány arany gyűrűt húzzak az ujjamra? És nem értette, amikor Miki csak annyit mondott neki, hogy attól még szaros marad...
Aztán már a négyzetméter kisfröccs mellett csak annyi volt a hozzáfűzni való, hogy "Azt nem-e lehetne-e mondani, hogy csááá?"
Persze bejártunk az egyetemre is, ott ültünk a szemináriumokon, gyakorlatokon, mentünk tudományos diákkörbe, meg a miénk volt a Lófara is. (A lófara tulajdonképpen az első világháborús lovas szobor emlékmű mögött álló jogi kar és mellette lévő szecessziós palotában üzemelő kocsma hívószava volt)
Fiatalok voltunk, tele voltunk szerelemmel, élveztük az életet, feszített bennünket a szakmai becsvágy, a várakozás, hogy most majd mindjárt elkezdődik az igazi felnőtt életünk.
Készültünk arra, hogy rövidesen megváltjuk a világot!
Azt hiszem életem egyik maradéktalanul boldog éve volt 1979.
Az év kedvenc vicce volt, hogy hogy fogják húsz év múlva hívni a Lenin körutat?
Mire a kérdezett visszakérdez: Hogy?
A válasz erre csak annyi volt rosszalló fejcsóválással: nana... ennyire nem bízol a rendszerben?
A slusszpoén meg az volt, hogy alig több mint tíz évet kellett csak várni és megtudtuk.
5 megjegyzés:
Hát Szegeden is békeév volt '79 :)))
Igen, elmondhatjuk, hogy a délvidéki nagyvárosokban boldog békeévek voltak.:)
Tisza Lajos meg visszakapta, amit elvettek tőle.
Kb. annak a kornak a vicce volt a kalkulátor szögletes számainak a felhasználásával az alábbi, melyet én a vállalati kisztitkártól hallottam: Ha 3400-hoz hozzáadsz 105-öt és megfordítod a kalkulátort, megtudod, mikor mennek ki innen az oroszok. Az eredmény 3505. Megfordítottam a kalkulátort. Az eredmény: SOSE.
Hát ez aztán később nagy tévedésnek bizonyult.
Nahát! ezt SOSE hallottam!:)
Annak idején valóban úgy tűnt, hogy minden változatlan lesz nagyon sokáig. Mi akik abban a rendszerben születtünk, el se tudtuk képzelni, hogy más is lehetne. Nálunk már teljes volt az idomítás, mi hittük is, amit mondtak nekünk, és teljes meggyőződéssel mondtuk amit hittünk.
Egy darabig. '79-ben már nem annyira. Mi legalábbis, akik joghallagtók voltunk már nem annyira... Addigra átrágtuk magunkat a politikai gazdaságtan kásahegyén, és majdnem megbuktam a szocializmus politikai gazdaságtanából, mert azt találtam mondani, hogy a kapitalizmus politikai gazdaságtana egy logikus működőképes rendszer, de ez a rendszer nem életképes, nincs benne logika, nem működhet, ha az a másik működik már több száz éve, ez a másik nem működhet.
Akkorra már a lengyel elvtársak kezdték a mozgolódást, Lech Walesa már hallatott magáról, de a Solidarność majd csak 1980 augusztus körül alakul meg.
Megjegyzés küldése