Szép Ernő-Malek Miklós: Nem volt játékom

Kérem én még nem játszottam...

Az én játékaim.

Nem volt nekem egyetlen boltban vásárolt játékom sem. Ilyesmire egy hat gyermekes családban nem volt pénz. Mégsem unatkoztam én sem soha. Csoda tudja, mindig volt, ami elszórakoztatott. Lehetett az egy törött csiszolt üvegdarab, amin át hosszú percekig elnéztem a tizenötös égő villózását. Vagy tengerihántás közben kutat raktam a csutkákból, madzagon leengedtem egy gombot, az volt a vödör. De a csutkából babát is lehetett öltöztetni, a kukorica szárból a fiú testvéreim ökörfogatot s egyéb játékokat gyártottak. Ezek téli játékok voltak s főleg esti játékok. Napközben ha tehettük kint játszottunk: télen szánkóztunk, korcsolyáztunk házilag faragott fakorcsolyán szigonnyal tartva az egyensúlyt. Tavasszal bigéztünk, gomboztunk, szám háborúztunk. Együtt, társaságban, nem magányosan. Nyaranta fürdeni jártunk a Berettyóra. Ha egyedül voltam olvastam sokat. Elvarázsoltak a mesék, regények, egy másik világban röpítettek. Aztán meg dolgoztunk. Bizony ám! Feladata volt az én koromban napra, órára kiosztva minden gyereknek. Állatokat őriztünk, udvart söpörtünk, bevásároltunk, kútra, tejcsarnokba jártunk, gyümölcsöt szedtünk stb. Már gyermekkorban megtanultuk, hogy kötelezettségeink vannak nem csak az iskolában, hanem otthon is. Persze a szabadidőnkben aztán önfeledten játszottunk körjátékot, fogócskát, kiszámolós játékokat. És mégis azt mondom közel hatvan év távlatából, hogy nekem szép gyermekkorom volt.

Az igazi Samu

Samu manapság, kissé megfáradtan. :-))

Fiatal korában még "aktív" volt. :-)))

Mivel nem gyerekkori játékról van szó, nem akartam abba az irományomba belevenni. Sokan írtak mackókról, babákról, ezért gondoltam, beteszem a Samut is. Meg aztán: ennél a témánál van lehetőségem arra, hogy bemutassam Nektek őt, az igazi Samut. Bizony, ő az igazi Samu, én csak kölcsön vettem tőle a nevet. Samut 1978 februárjában kaptam egy svájci lánytól, akivel leveleztem. (Akkoriban főiskolára jártam, nagyon sok levelezőpartnerem volt itthon és külföldön. Gimnazista koromtól fogva szerettem levelezni. Nyelvgyakorlásnak is jó volt.) Kb. 10 nappal a születésnapom előtt hozott a postás egy nagy dobozt. Rá volt írva, hogy csak a születésnapomon bonthatom ki. No, persze nem vártam vele addig. Rögtön megnéztem, mi van benne. Egy plüss nyuszi nézett ki belőle. Volt a csomagban néhány sor is, amellyel a küldője azt kívánta, hogy a nyuszi hozzon nekem szerencsét. Amikor már három hónapja ott ült az ágyamon, az anyu elnevezte Samunak, mondván: "Ennek olyan Samu képe van." A név rajta maradt, ő maga meg szinte "családtaggá" vált az évtizedek során. Egyébként nagyon rövid ideig, csak az első időben ült az ágyamon. Hamarosan átköltöztettem egy fotelba, mert így nem kell naponta ide-odarakosgatni. Az ugyanis árt neki. Most már különösen, ennyi évtized múltán. Így azután szépen elücsörög a sarokban és lassan öregszik. :-))

A gyerek, aki sosem ért rá unatkozni

Ami elsőre eszembe jut, az, hogy sosem unatkoztam. Nem emlékszem egyetlen esetre sem, amikor a szüleimnek kellett volna kitalálniuk valamit, amivel engem "foglalkoztathatnak", mert nem tudtam mit csinálni. Óvodába nem jártam, úgyhogy képességeimen tudományosan senki semmit nem fejlesztett, napközben legfeljebb nagymamám és nagypapám terelgetett, például Nagymama önfeláldozó nagyi lévén felmászott velem a meggyfára, ha egyetlen unokájának épp arra támadt kedve, vagy bemászott mellém az általam pokrócból és rudakból eszkábált sátorba,  melynek homlokzatára OROSZLÁN feliratot tűztem, hogy onnan ijesztgessem félelmetes "ordítással" azt az óránként egy (vagy még annyi se) járókelőt, aki az utcánkban elhaladt.

Amikor már kinőttem a homokozóvödrös, fa-építőkockás, sípoló gumibabás, viaszosvászon zsiráfos korszakomból, akkor lett mackóm, A MACI, aki okkersárga bundás, barna üveggombszemű egyén volt és ő lett hosszú évekre a kedvencem. Más gyerekeknél ugyan találkoztam olyan macival, akinek a hasát ha megnyomták, dörmögött, de én nem bántam, hogy az enyém nem szól semmit. Aztán később kaptam egy hajas alvós babát, akiről már többször is megemlékeztem blogíró múltam során, ő volt az, akinek a fejére a saját levágott hajfürtjeimből applikáltak frizurát és akinek Apu készített élethű rácsos ágyat. 

Volt egy másik babám is, nem tudom biztosan, alvós volt-e ő is, csak arra emlékszem, hogy jóval később kaptam, és valamivel nagyobb volt, mint a hajas babám. Ennek nem volt haja, csak a fejformája domborulatai által lehetett elképzelni a frizuráját, viszont mivel elég nagy baba volt, rengeteg ruhát varrtam neki, összes bimbózó kreativitásomat latba vetve és mindenféle maradék anyagokat használva fel e célra.

Egyszer Anyu ügyes kezű kolléganőjétől kaptam egy saját készítésű paprikajancsit, rongyból varrt, barátságosan mosolygó, bohócforma figurát, aki piros selyem hegyes sapkát és piros nadrágot viselt, a két orcája pedig rúzzsal volt pirosítózva, még évek múlva is érződött rajta a rúzs jellegzetes illata.

Rajzolni mindig szerettem, rajzoltam mindenre, nemcsak rajzlapra, füzetbe, hanem naptárakba, noteszokba is és persze főleg királykisasszonyokat, hercegnőket, mesefigurákat. Aztán jöttek az öltöztető babák, a papírból kivágható figurák és bár létezett valami boltban kapható változat, én inkább magam rajzoltam az alap-kislányokat is: kombinés-bugyis gyerekek voltak ezek, melyek öltöztetéséhez korlátlan számban, végtelen variációkban rajzoltam a ruhákat, ellátva az öltöztetéshez szükséges kis fülecskékkel. Az öltöztető babák körüli "alkotással" órákig el tudtam szórakozni,  nem untam meg soha.

Egyszer kaptam valamilyen fémépítő játékot, összeilleszthető, csavarozható részekből állt, még valami kezdetleges kis autót is összehoztam belőle, de hamar ráuntam, mert addigra már a szerelés alapjait, hogy úgy mondjam, élesben is elsajátítottam Apu jóvoltából, aki szabad idejében állandóan barkácsolt valamit, vagy rádiót szerelt és mindenbe bevont engem, mint érdeklődő gyermeket. Mert bármilyen furcsa, lány létemre már kicsi koromtól kezdve nagyon érdekelt mindenféle szerelés, javítás, barkácsmunka. Hogy aztán játék volt-e akkor számomra a barkácsolás, szerelgetés, vagy a szövőszéken való munka, azt ma már igazán nem tudom megítélni.

Táblás, kockadobós-lépegetős társasjáték most hirtelen csak egy jut eszembe, a Ki nevet a végén, azt  sokszor játszottuk a családdal, barátnőkkel, és gyakran dominóztunk is. Néha kártyáztunk, mindig magyar kártyával, úgyhogy a francia kártya lapjaival csak felnőtt koromban ismerkedtem meg. Családi együttjátszásra jó alkalom volt az ötvenes években mifelénk igen gyakran előforduló esti áramszünet, amikor Apu az asztal közepére állította a nagy petróleumlámpát, levette az üvegbúrát és meggyújtotta a kanócot, aztán visszahelyezve az üveget, lassan felcsavarta a lángot. Olvasni ilyenkor nem engedtek, inkább játszottunk valamit.

Bár nem volt testvérem, mégse éreztem magam sanyarú sorsú egykének (igaz, sokáig vágytam arra, hogy legyen egy bátyám), mert nem voltam magányos soha, a környékbeli gyerekekkel sok időt töltöttünk az utcán és a beépítetlen, bekerítetlen üres telkeken. Nagyon foghíjas volt még akkoriban az a környék,  mindenhol kizárólag földút volt, autót szinte sose láttunk, legfeljebb ha G. Gyula bácsit, az öreg színészt hozta a sofőrje a szomszéd házban titokban működő és csak megbízható kuncsaftoknak hozzáférhető borkimérésbe. Tehát mi teljes biztonságban labdázhattunk, fogócskázhattunk, bújócskázhattunk az utcán. Egyedül az ipiapacsot nem szerettem, egy lélekbúvár biztosan ki tudná agyalni, hogy miért - ha nagyon nekidurálom magam, én is rájövök, sőt már rég rá is jöttem, de ez más téma. :) Az üres telkeken pedig főleg azért barangoltunk, mert ott szebbnél szebb színes, mintás edénytöredékeket lehetett találni, régi törött porcelán- és cserépedények darabjait, amelyek kiváló dobóeszközök voltak az ugróiskolához.

És labdáztunk is, például gyakran játszottunk egy falhoz dobálóst, amihez mondóka is tartozott:

"Egy előre, két kettőre, három hatra, hat kilencre, 

üsd ki tízre, tizenegyre, gyertyatartó, vaskoppantó, zsupsz!" 

 ...közben mindenfélét kellett művelni: a labdát falhoz ütögetni, tapsolni, megperdülni és úgy elkapni, gyertyatartónál a magasba dobni, vaskoppantónál meg a földhöz vágni.

Az óraközi szünetekben játszottunk az iskolaudvaron is, bár ott nem volt túl nagy hely, de azért kisebb körjátékra elegendő volt az is. Szöveges, éneklős körjátékokat játszottunk (hogy ne is említsük most a hegyek-völgyek között zakatol a vonat és társait), az egyiknek valami furcsa halandzsaszövege volt, talán német eredetű lehetett, amint azt később, már felnőttként meg tudtam állapítani, de ahogy mi énekeltük, abban nem volt értelmes német szó. Sajnos, egyáltalán nem tudom már felidézni a szövegnek a részletét sem. És nagyon gyakran játszottunk az udvaron egy kétszemélyes játékot, nem tudom, honnan származott a neve, létezik-e ma is, vagy egyáltalán emlékszik-e valaki rá: kuszizásnak neveztünk, amikor ketten forogtunk úgy, hogy mindketten keresztbe tettük az előrenyújtott karunkat és úgy  fogtuk meg a szemben álló kezét, tehát jobb kézzel a másik balját, ballal pedig a másik jobbját. A pár egyre gyorsabban forgott (centrifugális erő, ugyebár), úgyhogy jó erősen kellett fogni egymás kezét, hogy ki ne repüljön egyikük sem.
Otthon is volt ugrókötelem, de emlékszem, néha az iskolaudvaron is ugróköteleztünk. Ketten fogták a kötél két fogantyúját és elkezdték forgatni a kötelet, középre pedig beugrott egy gyerek (haladóbbak ketten is) és olyankor skandáltuk ezt a mondókát:
"Mackó, mackó, ugorj be,
Ugorjál, forogjál,
Mutasd a talpad,
Érintsd a földet,
Mackó, mackó, ugorj ki!"

...és az ugrálónak a versnek megfelelően kellett mindent csinálnia, beugrott, forgott, felemelte hátrafelé a talpát, megérintette kezével a földet, mindezt úgy, hogy az eközben ütemesen forgatott kötélbe bele ne akadjon egyetlen testrésze sem. Csapatépítő tréning kicsiben az őskorból, nemde? :))

A saját régi játékaimmal pedig én is úgy vagyok, hogy ha gyerekkoromban tudtam volna, mi lesz majd fontos évtizedek múlva, akkor nem engedem elveszni az elrongyolódott paprikajancsit, nem hagyom, hogy a szeretett hajas babám a sufniba kerülvén sok évvel később molyrágta hajjal szemétre jusson, és megóvom ütött-kopottan is azt a régi, kedves macit. De késő bánat, mert mint annyi mást, ezt sem lehet már visszafordítani. Maradt viszont pár kép, homályos és halovány, de azért megmutatom.

Homokozóvödrös koromban

A viaszosvászon zsiráf a születésem idején ültetett fenyőfa mellett, a kezemben pedig A MACI (kicsit felöltöztetve)

Ülünk a nagy szobában a rekamién és olvasunk. A maci is.

A kedvenc hajas alvós baba

"akarsz-e mindig, mindig játszani?"

Ha tudtam volna, hogy felnőtt leszek, nem hagytam volna szertefutni a játékaimat! (Ez, kérem, nem svéd gyerekvers, ez saját :) De, sajnos, eltűnt már mind, a legkedvesebbek is, a kisebb rokongyerekeknek, az utcabelieknek, odaadva mindenfelé. Nincs már meg a kis piros trolibusz sem, aminek lehajtható volt az áramszedője, és csak az a kép él bennem róla, hogy ülök a szőnyegen és szalad körbe körülöttem. Csak fénykép őrzi már Fábiánt is, a mackót, és csak emlékeimben él Bella, a kis francia hajasbaba, amit anyu egyik kolleganője hozott külföldi útjáról, és aminek a haja éveken át megőrizte különleges, finom illatát. Vagy Eszter, a kiszakadozó nejlonnal borított, kitömött vászontestű, festett műanyagfejű baba, amire azt mondták, olyan csúnya, de én szerettem; és Bonifác, a felfújható négerbaba. Csak kicsi koromban játszottam igazi babákkal, később már a papírbabák világában éreztem jól magamat.

Voltak ügyeskedős játékaim is, kezdetben építőkockák, a piros háromszög toronytetőre emlékszem, aztán a sokak által emlegetett Jáva, és volt ám Pajtás fémépítőm is. Nem volt sok játékom, hely se volt hozzá, mód se rá, és nem is emlékszem, hogy különösebben vágytam volna valamire. Voltak, persze, társasjátékok, quartett kártyák, és egy pontosan olyan is, amit sikerült megtalálnom a retronómon:

Meg volt egy baba, ami ma is megvan, igazi porcelán a feje, még anyu kapta hatéves korában. Átélt háborút, gondot, bajt, mindent. Amikor kicsi voltam, még sokkal idősebb volt nálam, mint most. Vele sose játszottam, rá csak vigyáztam. Most már kezdünk egymáshoz öregedni :)

Könyvekre inkább emlékszem, leginkább a kihúzogatós nyelvű könyvekre. Ha a lap oldalán húztam ki a fület, akkor a törpék vígan dülöngélve daloltak a padon, vagy éppen fűrészelték a fát; ha meg a lap tetején húzogattam fölfele a nyelvet, akkor a bagoly pislogott Csipkerózsikáék kastélyának tornyán.

Persze, nemcsak olvasással és szobai játékokkal telt az élet, akkoriban a hegy lába, ahol laktunk, kalandokat rejtő, bozótos, üres telkek, kiserdők és mezők birodalma volt, ahol szabadon kószálhattunk naphosszat. Félteni se kellett minket, mert mindig sokan voltunk együtt. Vagy, ha nem mentünk kijjebb, az utcán is találtunk elfoglaltságot. Ugróiskoláztunk, a klasszikusat és a csigavonalast is, labdáztunk, bicikliztünk.

Volt egy kedvelt szabadtéri játékunk: a színcápa, amit én sokáig cincápának értettem (az értelmetlensége nem zavart, volt már ilyenem, vö: …cérnára, cin egérre. Édesapám gyakran forrasztott is otthon, úgyhogy a cin természetes dolog volt számomra.). A játék abból állt, hogy az úttesten állt a cápa (igen, a zsákutcában nyugodtan lehetett a 2 autó/hét forgalomtól), mondott egy színt, akin volt olyan, az nyugodtan átsétálhatott a túloldalra, akin nem, azt elkaphatta, ha ügyes volt. Visszajutáskor már bárkit megfoghatott, és az lett az új cápa. Volt egy tarkamintás kék szoknyám, ideális volt ehhez a játékhoz.

Aztán nagyon hamar elkövetkezett az az időszak és feladat, – talán hetedikes lehettem, amikor örsvezetőnek választottak a saját osztályomban - hogy már nekem kellett kitalálni, megszervezni a közös játékot, és ez két gimnáziumi év megszakítással (harmadikosként már volt csoportom a plébánián) így megy a mai napig is. És az is ugyanúgy van, hogy mindegyik csoport azt szereti a legjobban, ha én is beállok a játékba. Mostanában már előnyben részesítem a logikai játékokat :)

A játszás örömét most már felülírja a felelősség: figyelni arra, hogy senki ne maradjon ki (legalább én dobjam neki a labdát, na ezért kell edzésben lenni), biztatni a kiesőt, fékezni a mindenáron győzni akarót, bírónak lenni, ha kell, vagy éppen bekötözni a vérző térdet. Néha meg, minderről megfeledkezve, önfeledten nevetni, játszani velük. És készen állni arra, amikor minden héten elhangzik a reménykedő kérdés: Ma is játszunk? 

játszani... mostan?

Játszani? Mostan?

Eltűnt az egész bejegyzésem, most megpróbálom rekonstruálni... és ez eszembe juttatja egy az eltűnt bejegyzésben is emlitett, szabálytalan játékomat, mikor is – spórolásból? - a keresztrejvényfüzetemből a ceruzával beirt megfejtéseket kiradiroztam, és újra beirtam a megfejtéseket... persze ugyanazokat a szavakat, de, most, nem hiszem, hogy ez megoldható lesz...)

azzal kezdtem és kezdem, hogy némileg, talán, mondhatnám azt is – Szép Ernő gyönyörű és megrázó versrefrénjével együtt, hogy

„én még kérem nem játszottam....”

mert úgy tűnik, nem is volt túl sok játékom, amik voltak azzal se mindig (én) játszottam, mintha nem is lettem volna igazán vidám és játékos gyerek... de nem teljesen igaz így, játszottam én, csak máshogy... igazit, komolyan, és „élesbe” (ha úgy tekintjük, hogy a játék mindig valami kicsinyitett életpróba...)


mint afféle háborúba beleszületett gyereknek nem is igen voltak játékaim talán, ami a tárgyakat illeti.... bár még az 1944-es, deportálás előtti (vagy közbeni? ) fotómon is, mintha valami babajátékféle lenne a jobb kezemben, a balban a nagy bőrönd, de az jóval inkább leköti az érdeklődésemet, mint a babaszerűség..

aztán épp a deportálásból hoztunk haza egy igazi babát, azaz valószinű csak egy kaucsukbabafejet, mert anyu varrt hozzá később, itthon babatestet, és horgolt is rá szép , földig érő,eltakaró turkisz ruhát, kalappal együtt. Alice névre hallgatott. (és csak utólag döbbentem rá, hogy valószinű Alice, a Csodaországbeli mintájára, és tán az se véletlen, hogy blogiró nicknevemnek én is ezt az elvarázsolt nevet választottam. Meg tán az se véletlen, hogy én nem is babáztam igazándibul ezzel a babával (igaz a többivel se igazán...) inkább csak nézegettem, tisztelettel és áhitatos megilletődöttséggel, mint egy emléktárgyat, abból az időből, amiből más emlékezni valóm (szerencsére) nem is maradt.... (a babával a szomszéd kislány játszott – aki később , milyen érdekes! - lányom védőnője lett...kis játékbabakocsiban tologatta (az is került hozzá), amit viszont hamarosan kisajátitott a macskánk, és odaszülte kiscicáit, akiket viszont igazán nem tudtam játszótársaknak tekinteni., hiába doromboltak nekem és dörgölőztek a lábamhoz, jóllehet, anyukám gondoskodott róluk... Micsoda terhes-igazságtalanság...és milyen jellemző!)

Nem is tudom, miért nemigen babáztam. Van egy fotóm, akkor készült, amikor anyukám klinikán volt, hónapokig, Budapesten, s én addig a nagynéniknél. Befonták a hajam, melegitőruhát adtak rám, és a kezembe egy fiúbabát nyomtak. (anyu alig ismert

rám, amikor hazajött, ő úgy hagyott itt, mint egy igazi babát.(lásd a fenti fotóm)) Nekem az furcsa, hogy milyen idegenül alig-tartom kezemben azt a fiúbabát, és milyen butácskán- megilletődve mosolygok rá. Mintha nem én lennék... én... (nem csak a copf, meg a melegitőnadrág miatt...mintha ekkoriban veszthettem volna el saját (ön)babaságomat?....

Voltak játszótársaim. Közel laktak hozzánk. Egy testvérpár, akiknek az édesanyja beteg, mozgásképelen volt, és szerette maga körül látni a gyerekeit, igyhát általában én jártam hozzájuk. Náluk játszottunk. Ott se igazán játékokkal, hanem egymással, szinházasdit pl, emlékszem, milyen feltünést keltettem, 6 évesen, a lépcsőszinházunkban a Góg és Magóg (kora)érett de annál harciasabb és elszánt hevületű elmondásával, de kitalált történetekkel és szerepekbe bújva szórakoztattuk folyamatosan magunkat, külön világot épitve magunknak, persze megkiséreltünk valóságos saját házikót is az udvaron felépíteni, alapok nélkül persze, elkezdtük -téglákat egymásra, körberakva (malter nélkül is persze –) a házikónkat, ahova elképzeltük, hogy milyen saját berendezést is rakunk, mindenből kicsit, akár csak az akkor még persze hogy nem ismert József Attila a szabad ötletei jegyzékében kis lóra kis... mindenre vágyakozva, ami arányos hozzá... azt hiszem, hozzánk se volt túlságosan arányos az élet, nem hozzánk volt mérve, gyerekekhez, túl nagy volt, és túl hamis, sok eltitkolással,abban kellett élnünk, gyerekként is, mint ha felnőttek... játék helyett élet... egy másik barátnőméknél gyönyörű, régi, luxusjátékokat is rejtett egy lezárt szekrény, ami néha megnyilt, de nem emlékszem, hogy játszhattunk-e velük, arra igen, hogy a gyerekorvos apuka olykor ránkpisszegett, hogy csendesebben., s riadtan a lehúzott redőnyökre nézett,.. akkoriban járt az a mondás is, hogy „a falnak is füle van”.... A legkedvesebb időtöltésünk ezzel a barátnőmmel a virágmaggyűjtés volt. De hogy elültettük-e ezeket, vagy ha igen, kivirágoztak-e... arra nem emlékszem....(arra viszont igen, hogy barátnőm befelé, kacsázó járását elirigyeltem, és -szerencsére-nem sok sikerrel ugyan, de próbáltam elsajátitani... egyszer meg észrevettem piacról jövet az anyukája hálójában egy könyvet,fehér hátsó boritóját, amire gyorsan rávágták, hogy egy orvosi könyv...pár nappal később azt nem orvosi (hanem egy orosz mese)könyvként láttam viszont a szülinapomon. Egyébként is általában (játék helyett) szinte mindig könyvet kaptam ajándékba. És sokkal jobban is szerettem olvasni, mint játszani... (volt is egy idétlen rigmusom, amit lehet hogy komolyan is gondoltam?:"Ma olvasok egy szép kis mesekönyvet, holnap olvasok egy szebbet, azután még szebbet, ...Sokat olvasok, de szeretnék többbet, ma egy könyvet olvasok, holnap többet, többet, igy leszünk egyre műveltebbek" - szép kis szahanovista (úttörő)...:)

Azért voltak tárgyiasult játékaim is. Játéktárgyak. Főleg azokra emlékszem, amiket Hollandiában élő nagyanyám küldött csomagban. Ezek hagyományosan kicsi tárgyak voltak, a nagy élet tárgyainak modelljeiként. Kis edények, kis tányérok kis sparhet... stb (de én ezeket nem igen használtam) arra viszont emlékszem, hogy amikor anyu betegeskedett, kb 11 évesen én kiséreltem meg ebédet főzni, de nem a játékedényekbe, játéksparheten, hanem igazibul... babáimmal se babáztam, tényleg, csak legfeljebb babaruhát varrtunk a kisebb babáknak maradékrongyokból.... ANNAK VOLT ÉRTELME, és igazi, valóságos babákkal nagyon szerettem foglalkozni... Pistike... ott lakott, ahol a nagynéném is, a nagyszüleinél, iskola után mindig hozzá is mentem, „játszani”, de reggelente iskolába menet , az ablak előtti rácsos ágyában állva már várta, mikor haladok el az ablakuk előtt, és lelkesen hadonászott kifelé a karjaival, ahogy meglátott...Nuni Nuni.. igy hivott. Nem tudom, mikor örült nekem utoljára ennyire valaki is... (a fotón, már nagyobb, ő játékhegedűn játszik, én persze, igazin)
az unokaöcsém is, mikor visszautazni készültem tőlük, belepakolta magát a bőröndömbe, hogy vigyem magammal őt is....

nagymama ajándékai közül azokra emlékszem legszívesebben, amiket őmaga "gyártott", pl Arra a "mesefüzetre", amibe saját ké

zzel írta a meséjét, és a lapokat is ő fűzte-varrta egybe.

És kissé szivszorongva azokra a csokoládépapirokra amiket én gondosan, kisimítva beletettem az egyik nagynénémtől kapott angol nyelvű mesekönyv lapjai közé (Timothy has ideas), miután apránként megeszegettem a tartalmát, és utólag derült ki, hogy nagymama minden csokoládét továbbitott nekem, amit a fiától kapott, úgyhogy egy idő után csomagolatlan csokikat adtak neki ezt megakadályozandó...) (de küldött datolyát is, meg egyéb egzotikus nyalánkságokat) És képeskönyvet, egy olyat is, amit ha kinyitottunk 3 dimenzióban pompázott...) egy asztalra egyszer kipakoltuk az ajándékait (remélem el is küldtük neki,)

de ő, aki zongoraművész volt- annak örült volna legjobban, ha küldünk neki egy magnószalagot a hegedűjátékommal....(hegedűs fotót, persze, hogy küldtünk...) A képeslapjai is nekem szóltak, mesés, játékos szövegekkel... (pl. egy zenekar.. és a hátoldalára azt írta, hogy ha az éjjeliszekrényemre teszem, akkor muzsikálni fognak nekem... hittem-nemhittem? , ki tudja...a nagymamám egészben egy mesebeli, tündéri, jóságos lény volt!!! És játékos. Biztos játszott is volna velem, ha nem választanak el bennünket országhatárok...

Játszottunk mi az iskolában, napköziben ill a Maros parti úttörőtáborban, a magunk, akkori, "közösségi" módján: fogócska, bujócska, számháborúzás. Ugrálókötél. Labdajátékok... (bár ezt egyedül is űzhettem, az eresz alatt, a fal segitségével: egyenlőre, kétkettőre, háromhatra, hatkilencre, üsd ki tizre, tizenegyre, gyertyatartó, vaskoppantó...(?)


Azt hiszem fel akartunk nőni minél előbb.


A kártyajáték már ilyen felnőtt játék volt (bár előzményeként voltak gyerekkártyáink is: Fekete Péter, de pl.a rablórömi, már majdnem felnőtt (emlékszem, mikor már majd kiestek kezemből a felszaporodó kártyalapok, a nagybátyám nagylelkűen mindig cserélt, de hamarosan, megint csak ő állt nyerésre. Sakkban sem voltam túl erős...)

Intellektuális játék volt még az ország-város-fiú-lány-állat-növény stb. (kezdőbetűvel szavak megnevezése...)...
Logikai játék volt a torpedózás...
Körjátékok: körben állt egy kislányka, hegyek között völgyek között zakatolt a vonat...

Gyűjtöttünk – szalvettákat... aztán szinészképeket, (beragasztottam egy egyszerű sima füzetbe) – de ez már nem játék, bár szinészettel kapcsolatos játékok őrződtek meg leginkább felnőtt koromra is (ezért is lettem rendező (is), diákszinpados... és ma is sokszor úgy érzem hogy az az igazi, ahol a játék és az élet ugyanaz, sőt a szinpadi játék egy felfokozott élet. Hogy igaza van Skakespearenek-, hogy szinpad az egész világ.. és játszik mindenki... illetve ahogy egy dal mondja (majdnem ) ugyanazt: játék az élet... Csak komolyan, szépen kell játszani... ahogy J. A. is irta: ”játszani is engedd, szép, komoly fiadat.”. És akkor visszakanyarodva Szép Ernőhöz, folytatva a megkezdett sort, így kellene befejezni:

.. játszani szeretnék mostan...

Igen, még, amíg csak lehet..(ez meg már Halász Jutka)(Bródi), dal:

Ne kérdezd tőlem , hogy meddig maradhatok,
A játék vége előttem is titok
Játsszunk most együtt, amíg csak lehet
Remélem nem felejtesz sokáig el, ha egyszer elmegyek

Gyerekkorom játékai

Nem jártam óvodába, a bátyám jóval idősebb nálam, így azután a legkisebb koromban zömmel egyedül játszottam. Szépen megtanultam elfoglalni magamat. Szerettem játszani babákkal, azután volt egy szép babaházam (az apu készítette), azt is nagyon szerettem. Nekem is volt egy baba-fürdőszobám, de nem olyan, amelyikben víz is folyt a csapból. Az enyémben csak olyan műcsap volt. (Az egyik szomszéd kislánynak volt olyan, amelyikben "igazi" vízcsap volt. Az nagyon tetszett nekem.) Volt kis orvosi táskám is meg baba-iskola padokkal, táblával. Szerettem a papírbabákat, valamint a kartonlapra rajzolt figurákat kihímezni hímzőfonallal. De nagyon jól el tudtam játszani minden nélkül is, mert óriási fantáziám volt. Például kitaláltam magamnak egy családot, a Kuti családot. Soha nem léteztek, de képzeletben állandóan ott voltak körülöttem. Voltak kedvenceim is a Kuti családból, azoknak nevet is adtam. Ilyen volt például a Kuti Pista meg az Irénke. És persze jól elbeszélgettem velük. Népes család volt, 104-en voltak. Amíg csak otthon beszélgettem velük, addig nem volt semmi baj. A szüleim, a nagymamám és a bátyám tudta, miről van szó. Nevettek az egészen. De a Kuti család mindenhová jött velünk. Egyszer fölszálltunk az anyuval a villamosra. Nem voltak sokan, kb. az ülőhelyek fele üres volt. Az anyu éppen le akart ülni az egyik üres helyre, amikor én jó hangosan rászóltam: "Na, ne ülj oda, mert ráülsz a Pistára!" Húha! Ez nagyon kínos volt az anyunak. Ő tudta, hogy Kuti Pistáról, a kedvencemről van szó, de hát a többi utas nyilván arra gondolt, hogy szegény asszony, bolond a gyereke. Hogy ne legyen cirkusz, gyorsan átült az anyu egy másik ülésre. Kutiék elég soká kísérték az életünket, azután eltűntek. Akkor jött az Ági. Ő sem létezett, de mindig ott volt velem. Sokat játszottunk, beszélgettünk. Előfordult, hogy a nagymamám a másik szobából meghallotta, hogy beszélek, és annyira élethű volt a társalgás, hogy bejött megnézni, van-e ott valaki. Meg is kérdezte, hogy kivel beszélek. Mire teljesen természetesen azt válaszoltam, hogy: "Hát, az Ágival." Elsős koromban azután sokat játszottam iskolát is. Nagy feleltetések voltak, szigorú tanár voltam. Persze én voltam a felelő is, az egész osztály. Senki ne gondolja, hogy bolond voltam. Nagyon jól eljátszottam. Ezek a kitalált emberek azután természetesen mind eltűntek az életemből, amikor beköszöntött játszó-életem új, csodálatos korszaka.

Nem messze tőlünk, csak néhány utcával odébb lakott az anyunak egy nagyon jó barátnője. Nagyon jóban voltunk velük. Két kislányuk volt, az egyik egy évvel, a másik három évvel volt idősebb nálam. Amikor már olyan korú lettem, hogy egyedül is elengedtek hozzájuk az anyuék, akkor kezdődött életem egyik csodálatos időszaka. Persze akkor már általános iskolába jártam. A nyári szünetekben szinte állandóan ott voltam náluk, de egyébként is nagyon sok időt töltöttem ott. Nagy lakásuk volt, nagy volt az udvar is, a szüleik nyugodt, egykedvű emberek voltak, úgyhogy ott szinte mindent szabad volt csinálni, persze a józan ész határain belül. Volt a házukban még egy kislány, aki nálam négy évvel volt idősebb. Általában négyen játszottunk együtt. A két testvér közül az idősebbik, J. volt "a főnök". Amit ő mondott, azt én vakon elfogadtam. Sokat játszottunk színházasdit. Az előadásokra hetekig, nagy komolysággal készültünk. Volt, amikor verseket, énekeket adtunk elő, de volt, amikor jeleneteket tanultunk be. J. mindig nagyon szigorúan kikérdezett minket. Az előadásokat pedig kötelező volt megnézni a szülőknek, valamint a barátnőim nagyszüleinek, a nagypapájuk barátainak stb. Időnként egész nagy közönségünk volt. Abban az időben volt a TV-ben a "Ki mit tud?". Természetesen mi is játszottunk "Ki mit tud?"-ot is. Volt ám zsűri és pontozás! Szigorúan mentek a dolgok. Ezeket a játékokat nagyon szerettem. Nem szerettem viszont az ország-várost, mert én voltam a legkisebb a társaságban, ezért mindig én maradtam le. Ez természetes volt, hiszen amikor én negyedikes voltam, a többiek már mind fölső tagozatba jártak, tanultak földrajzt, világos, hogy többet tudtak, mint én. Negyedikben ugyebár még nem volt földrajz. Akkoriban mutatták be "A Tenkes kapitánya" című filmet. Több sem kellett nekünk! Hiába voltunk lányok, sokat játszottunk kuruc-labancost. Nem nagyon szerettem, mert persze, hogy mindig mi, kisebbek voltunk a labancok, a nagyobb lányok meg a kurucok. És mindig mi veszítettünk, mindig elvitték a kurucok a "kincseinket". Nagyon szerettem viszont kidobóst játszani. Azt az iskolában is játszottuk tornaórán, de mi is, a barátnőimmel. Ezenkívül sokat tollaslabdáztunk és röplabdáztunk. Egyébként a röplabda-pálya mellett nőttem föl, ezért azt a sportot nagyon szerettem. Otthon, egyedül is ütögettem a labdát a falnak. Télen föllocsolták a barátnőimnél az udvart, és lehetett korcsolyázni. Egyszer J. kitalálta, hogy felköltözünk a padlásra, ott fogunk "élni", csak mi, lányok, de előbb ott rendet kell csinálni. Volt ott rengeteg faanyag, lécek stb., nosza rajta, elkezdtük áthordani őket a padlás másik részébe. A nagy tervből végül nem lett semmi, mert az édesanyjuk egy nap után megelégelte, hogy a gyönyörű nyári időben fönt kuksolunk a sötét, poros padláson, és gyorsan leparancsolt minket az udvarra. Ő nagyon sok mindent megengedett nekünk, de akkor nagyon mérges volt, mi meg bánatosan leballagtunk. Még ma is látom magam előtt a jelenetet. Természetesen sokat játszottunk társasjátékokat meg marokkót. Nekik fából voltak a pálcikáik, azt mondják, az az igazi. (Az enyémek műanyagok.) Nyáron pedig a Római partra jártunk, strandra. A kedvenc strandunk a Pünkösdfürdő volt (nekem még ma is szívügyem), de időnként a Római strandra is elmentünk, pl. ha valami miatt a szokásosnál korábban haza kellett jönni, ui. a Pünkösdfürdő sokkal messzebb van, mint a Római. Szerencsére a Pünkösdfürdő azóta is megmaradt olyan családiasnak, amilyen volt, csak a medencéket korszerűsítették. Így azután még ma is tudok nosztalgiázni, ha kimegyek, hiszen ott szinte minden fűszálhoz emlékek fűznek.

Kisebb gyerekkoromban, amikor otthon játszottunk társasjátékot a szüleimmel, bizony nekem is nehéz volt megtanulni, hogy veszíteni tudni kell. Ha nem én nyertem, azt hittem, összedől a világ. Kellett egy kis idő, amíg kigyógyultam ebből a "betegségből". Amikor már rendszeresen átjártam a barátnőimhez, addigra ez a probléma szerencsére elmúlt.

Nyáron mindig jöttek a pozsonyi unokanővéreim 3-4 hétre hozzánk. A fiatalabbikkal, aki egy évvel idősebb nálam, sokat másztunk fára. Ezenkívül ilyenkor együtt jártunk át a barátnőmékhez, illetve együtt mentünk strandra. Az idősebbik unokanővérem (4 évvel idősebb nálam) szívesen varrt ruhákat a kedvenc babámnak. Ez a baba még ma is megvan, eltettem emlékbe. És persze a ruháit is. Ugyancsak elraktam néhány kedvenc társasjátékomat is, azokat, amelyeket felnőttek is élvezettel játszhatnak.

Egyszer kaptam egy kis zongorát. Két oktáv volt rajta, a fekete billentyűk is szóltak. Nagyon szerettem. Nagyon sok éneket lejátszottam rajta hallás után.

Volt karikám is. Egész jól megtanultam vezetni a karikát a kis bottal. Szerettem is. Van még egyáltalán, aki emlékszik rá?

Persze voltak kedvenc gyerekkori mesekönyveim is. Ezekből jó párat megőriztem a mai napig. Megvan az egész Brumi-sorozat, azután a Macóka meséi (ezt mindig együtt olvastuk a barátnőimnél), a Bambi és a Bambi gyermekei. Most csak az ismertebbeket soroltam fel.

Végül meg kell még említenem egy vicces játékot. Még egész kicsi koromban történt, hogy amikor megkérdezték, mit szeretnék kapni karácsonyra, hát én kértem egy blokkfelszúrót. Nagyon tetszett nekem ugyanis, amikor a presszóban és az üzletekben fölszúrták a blokkokat a blokkfelszúróra. Azután a nagy, karácsonyi izgalomban az anyuék majdnem elfelejtették. Az utolsó pillanatban eszükbe jutott, az apu fogott egy nagy szöget, átverte egy darab fán, kicsit lereszelte és kész volt a nagy ajándék. Abban az évben sok mást is kaptam karácsonyra, pl. egy nagy macit, játéktelefont, kisszéket stb. És amikor ott álltam a karácsonyfa alatt, boldogan kiáltottam fel, hogy: "Megvan a blokkfelszúró!" Az anyuék teljesen megdöbbentek. Ugye, hogy sokszor a legegyszerűbb dolognak is mennyire lehet örülni? És milyen sokat játszottam aztán vele! :-)


Utóirat: Közben találtam egy képet az interneten a "Goldon Grandiosa" gyerekzongoráról. Pontosan ilyen volt az enyém. (Szerencsére emlékeztem rá, hogy mi volt elöl ráírva, és ennek alapján megtaláltam.)

Játékok

Megint nem leszek túl összeszedett, elnézést érte. Kicsit fáradt vagyok mostanában, de nem akartam kihagyni ezt a témát.

Mire emlékszem gyerekkorból? Túl sok játékom nem volt, de nem is hiányzott. Nem is értem, a gyerekeimnek miért van olyan rengeteg? Volt egy-két babám, emlékszem egy járó babára, majdnem akkora volt, mint én, és ha megfelelő módon mozgattam a karját, akkor mozdult a lába is, lépegetett. Volt egy néger babám is, de csak halvány emlékeim vannak. Anyuék szerint féltem tőle, ezért egyszer egy gyűjtés alkalmával odaadtuk a szegény gyerekeknek, talán pont Afrikába küldték a csomagot? Egy nagyobbacska hajas babát már nem is olyan kis koromban kaptam, az első öltöztetés alkalmával a két térdem közé kaptam fejjel lefelé, úgy húztam rá a rugdalózót, a család nevetett rajtam, és reményüket fejezték ki, hogy az igazi gyerekemet majd nem így öltöztetem (jelentem, nem így szoktam). Abban az évben kaptam egy könyvet, amiből megtanulhattam kötni, a babának kötöttem mellényt, sálat, egy másiknak ruhát, zoknit.

Plüss állatom sem sok volt, egy Misa mackóm (róla már írtam 1980-nál), meg egy Csíta majmom, ők ketten még mindig megvannak, a gyerekeim nyúzzák őket. Az akkoriban divatos játékaim nem voltak: nem kaptam Barbie babát, csak valamikor a német rokonoktól, akik azt hitték, fiatalabb vagyok pár évvel. Nem volt legónk, a szomszéd gyerekekhez jártunk legózni. Moncsicsim is talán egy volt, nem egy egész gyűjtemény. De jól megvoltam nélkülük.

Szerettem társas játékozni, de nem szerettem veszíteni. Kedvenc játékunk a Gazdálkodj okosan! volt, akkor még 80.000 Ft-ért lehetett megvenni benne a lakást és pár száz forintért a berendezési tárgyakat. Ha vesztettem, nekiálltam hisztizni, sokáig tanultam, mire kezelni tudtam a kudarcot.

Igazán jól sosem kezeltem, ha játékról volt szó. Felnőtt koromban, amikor megtanultam anyósoméktól kanasztázni meg kockákkal römizni (Rummycub?), akkor is utáltam, ha nem nyerek. Különösen akkor akadtam ki, ha sorozatban volt pechem. De ezeket a játékokat a mai napig szeretem, csak sajnos nagyon ritkán játszunk.

Kedvelt felnőttkori játékaim még a Scrabble, a Jenga, a Tabu, az Activity, ezeket barátokkal szoktuk játszani, ha összejövünk. Ma már természetesen legtöbbet a gyerekeimmel játszom, ha lehet választani, akkor társasjátékot (jelenleg a Zingo a kedvencük, de szeretik a Coloramat, a memóriajátékot és egyéb társasjátékokat is). A szerepjátékokat nem szeretem, igyekszem elkerülni, rájuk bízom inkább, játsszanak nélkülem. Legózni leülök melléjük néha, de azért inkább azt szeretem, ha egyedül alkotnak, egyre ügyesebbek.

A szabadtéri játékokat annyira nem kedveltem, ennek ellenére sokat voltunk kinn az udvaron, sőt az utcán is a szomszéd gyerekekkel. Főleg nagyobb fiúk voltak körülöttünk, így rendszeresen kidobóztunk, bújócskáztunk is, később nagyon sokat tollasoztunk (ezt még most is szívesen tenném, de itt nálunk állandóan fúj annyira a szél, hogy ne lehessen játszani). Gyerekkoromban, ha anyu kiküldött a friss levegőre, leginkább vittem magammal a rajzomat vagy a könyvemet, és kiültem a lépcsőre levegőzni. Nem szívesen rohangáltam kinn, fára sem másztam. Biciklizni viszont nagyon szerettem, a barátnőimmel több kilométeres túrákat tettünk a faluban és a környéken, persze ezt már főleg középiskolás korunkban, amikor a szülők szívesebben elengedtek.

Eszembe jut még egy kedvenc gyerekkori játékom: a bolt. A németországi rokonoktól kaptam egyszer, hatalmas csomagban jött, anyu órákat töltött a vámhivatalnál, mire az összes apró dobozt kinyitották és megnézték, van-e benne valami. Nem volt persze, csak külsőre nézett ki úgy minden, mint az igazi. Volt ott mosópor, jégkrém, mirelit halrudacska és egyebek. Néhány pici üveg kölni volt igazi (miért nem nyúlták le a vámosok, máig sem értem), és talán egy pici üveg szójaszósz volt benne. A többi doboz papírból volt, a pult farost lemezből, a fiókok, polcok műanyagból. A barátnőimmel rengeteget játszottunk, mindent beáraztunk, és adtuk-vettük a dolgokat. A farost lemez része már nincs meg, elkorhadt, viszont a dobozok egy része és a műanyag alkatrészek a kerti kis házban várják jobb sorukat, amikor valaki (a családból vagy a barátok közül) készít egy pultot, amire ráilleszthetők a fiókok, polcok, és a gyerekeim játszhatnak majd boltosat.

Játék a élet?...

Ez a kép még az ötvenes évek elején készült. Lehettem vagy 5 éves. Még arra is emlékszem, hogy május volt talán, mert ezt a kis piros "tűpettyes" ruhát akkor vehettem föl először: frissen varrta a varrónőnk Teruska és a tavaszi nap akkor kezdte csak éreztetni a simogatását, hogy egy fotó erejéig felpróbálhassam... A hokkedlin mellettem rongybabám volt, szépen kirajzolt szempillákkal, orra gyanánt két ponttal... Nem voltam nagy babás, főleg a szőrös plüss-állatoktól viszolyogtam. Nem is volt talán egy se... Emlékszem viszont arra a "csutkaszárból" (kukoricaszárból) készült fogatra, amelyet nagyapám faragott és állított össze gyufaszálak segítségével. Annyira csodáltuk öcsémmel, hogy alig mertünk hozzányúlni! Anyai nagyapám, a kőművesmester, ha eljött a téli munkaszünetben a Dunántúlról az Alföld déli csücskébe hozzánk, a félelmetes meséin kívül szép kis játékokat is hozott: egyszer egy faragott miniatűr mosóteknőt, máskor meg egy ugyanakkora kis tűzhelyet, ami pont olyan volt, mint az igazi! Bele is gyújtottam és a szemem előtt olvadt el nyomtalanul!...

Öcsém másfél évvel volt nálam fiatalabb, együtt nőttünk fel, egy csapatban játszottunk az utcabeli gyerekekkel. Sokat voltunk a szabadban télen-nyáron. A bújócskázást megunni nem lehetett, rengeteg búvóhelyre adott alkalmat a szabad tér. Eső után imádtunk "puskázni". Ki ismeri még ezt a játékot a mai kiaszfaltozott világban, ahol lehetetlen csak úgy kiülni az utca közepére, a marasztaló kövér fekete sarat dagasztani, a cipó közepét papírvékonyra símítani, de olyan művészettel, hogy fel lehessen emelni és egy gyors kézmozdulattal visszájára lecsapni, lehetőleg akkorra időzítve, amikor egy öregasszony közeledik... Az óriási durranásra sokszor annyira megijedt a gyanútlan járókelő, hogy mérgesen szétrebbentett bennünket...

Mihelyt megtanultam olvasni, ez lett a fő szórakozásom, azaz hogy csak lett volna, de nagyanyám ezt "időpocsékolás"-t árgus szemekkel vigyázta, s ha csak tehette, lecsapott rám. Pulóverem alatt csempésztem ki a könyvet a váltakozó búvóhelyekre, de mindenütt felfedezett. Talán öntudatlanul is azt bosszulta meg rajtam, hogy ha már neki nem lehetett...

Öt-hat éves koromtól megtanultam hímezni, sőt, kötni is. Szerettem ezeket a "türelemjátékokat" és azt, hogy szemem előtt kerekedett ki a mű... Tíz éves koromtól meg jött a rajzolás, miután Emi néni "felfedezett"... Ötödikben illusztráltam a János vitézt, napokig görnyedve térden a sok kiterített rajzlap fölött, minden részhez lett festett kép, melyek aztán az osztály falán díszlettek év végéig. Mindent és mindenkit lerajzoltam, ez végnélküli és megunhatatlan időtöltés volt.

A tévénélküli világban sokat játszottunk esténként szüleinkkel: ment a kártya, a barkochba, az amőba... Manapság is szeretek kártyázni, magáért a játékért, ha vesztek, az se vészes. Miután már hosszabb ideje élek francia közegben, mint amennyit a magyarban eltöltöttem, sok francia játékot is megismertem. Unokáimmal is imádok játszani, tudják is és fáradhatatlanul kérik tőlem. A meséket is sokszor eljátsszuk. Tudom, hogy ezekből a pillanatokból is lesz poggyászuk az eljövendő évekre...

Nyuszi ül a fűben...

Furcsa, de amikor az új témát megláttam, először nem a tárgyakhoz kapcsolódó játékainkra asszociáltam . Mert játszani jó, jaj de nagyon jó! Másokkal együtt, a többiekkel, néhány játszótárssal vagy épp sokkal. Barátokkal és családdal, pár szívedhez közel állóval, de akár egy nagy társasággal is. Az együttön van a hangsúly. Bármennyi éves is vagy, nem számít az, ha játszani tudsz még, mert belülről, a lelked legmélyéről kiszabadítod a kis/nagy gyereket. Mert ha játszol, önfeledten tudsz megint nevetni, lelkesülten, kellemes izgalommal szurkolni a sikerért. Néha nem is a magadéért, a játszótárséért még jobb érzés az. A mai napig, öreg fejjel is élvezem, ha a gyerekekkel játszunk (persze kártyázunk főleg, de mindegy is, csak játék legyen.
Amikor kb. 2 éves voltam, Mecskén laktunk, csupán néhány homályos emlékképem van abból az időből, de azt mesélték, mindig sok-sok gyerek volt nálunk, velük mindenfélét lehetett játszani, de én a körjátékok közül a nyuszi ül a fűbent szerettem a legjobban.
Persze ha egyke az ember, egyedül is sokat játszik. Amíg meg nem tanul olvasni. :) Attól kezdve aztán nem kell egyedül babáznia, építőkockáznia, stb. Mert olvas. Mindenhol. Ágyban, paplan alatt, a lakás legkisebb helyiségében is, az asztalnál, a kertben, fenn a diófán, reggel, délben, este. És hiába a tiltás, éjjel is. Ja, ez már nem a játékről szól, ráadásul eddigre már "tinédzser" az ember, kissé elkalandoztam.:)
Tehát a játékok:
Az elsőkre nem is emlékszem, elmesélésekből tudom csak.
Mivel Apám a homo ludens olyan kiemelkedő "példánya" volt, aki sosem állt le a játszással, csak ha dolgozott/ de tán még akkor is használta terápiaként?/, nálam már kb. féléves korom előtt elkezdődött a játszás. A tanulós. Mert ugye a játéknak tanulással kellett együtt járnia/hatnia.
Karonülőként, - kétlem, hogy ez tényleg így volt! - a könyvespolcon állítólag már 4 hónaposan meg tudtam mutatni, melyik az én könyvem. ( A nagy Brehm volt). Valószínű ez még csak a szüleimnek volt játék:)
Az első játékom talán egy, a kezében halat tartó gumibabám lehetett, erre azért emlékszem, mert sokáig őriztük, Erik volt a neve. Később, ahogy már nagyobb lettem, megkaptam Anya régi babáit, a szép porcelánfejűt, de mintha gyorsan el is törtem volna, a másik, a Méri, eleve kicsit repedt halántékú volt. (Mivel annó a "meneküléskor" 44-ben hozta magával Anya, egészen sokáig azt hittem, a bombázáskor sérült meg a Méri feje:) Aztán kaptam saját hajasbabákat is, volt egy fekete, a Koncsa, nagyon jól állt neki a sárga ruhája. Egy szép pislogós szeműt meg kilestem előre, hogy születésnapomra fogom megkapni, elbújtatták az ágyamba. De onnan bizony eltűnt, mert nem tudtam bepakolni aznap este az iskolatáskámat, hiányzott az olvasókönyvem. (Tavasszal került elő viharvert állapotban, a kutyaólból, lehet addigra Lady, a kedvenc kutyusunk is kiolvasta:)
És volt egy aranyos szivacs mazsolám, amit elhagytam Lillafüreden, meg is sirattam nagyon. Jé, Anya néha Mazsinak hívott, el is feledtem mára. (Hát jobb, mint a Farmotoros Sajtkukac, az is voltam sokáig.)
Megint elkalandozok a fő témától, de hát így van ez, ha beleveti magát az ember a gyermekkori emlékeibe :)
A babázás remek alfaja volt a papírbabás-öltöztetős. Volt készen, boltban kapható változat is, de Zsuzsi barátnőm szépen megrajzolta a mindenféle csini babákat, meg persze rengeteg ruhát is terveztünk, színeztünk hozzájuk. Vele egy másik kedvnec rajzos játékunk is volt. Kiültünk a gyógyszertár elé rajzlapokkal, ceruzákkal az ún." papkanyarba", és ahány autó jött, annak felírtuk a rendszámát, színét, típusát, aztán meg lerajzoltuk, kiszíneztük. Egy nyári délután alatt vagy 6-8 kocsi is összejött! - Nem semmi forgalom egy faluban, ugye?:)
A többiek már írták a Jáva építőt, meg persze voltak fa kockáim is (bevallom, ezzel még anyukaként is szívesen építettem a szőnyegen, együtt a gyerekeimmel), sőt, hogy ügyesedjek, még fém építőt is kaptam, hm, nem hinném, hogy nagyon örültem neki...
Annál inkább annak az emeletes babaháznak, amit Apa barkácsolt/varázsolt a szobámba, az ablak melletti fal és a szekrény közé. Volt benne igaziból csengő csengő, meg igaziból felkapcsolható villanykörtécske is. Furnérlemezből meg ki tudja miből készült, de nagyon tipp-topp volt ám. Az apró bútorok egy részét vadgesztenyéből csinálta Apa, még színes fonalból támlát is "szőtt" a székekre. A fürdőszoba készen vett játék volt, csak beépült a házba. (akimoto is említette már, na olyan volt pont.)
Ha felidézem, mit is csinálhattam kicsiként, a kert a meghatározója a napomnak. A fáramászás nekem önmagában is jó szórakozás volt mindig, hát még ha épp érett is valami fent az ágak közt. De reggelente végigbogarásztam a lépcső köveit is, felemeltem minden téglát, százlábúak, bogarak után kutatva, kergettem a szöcskéket a fűben. A rétre kikéredzkedve meg virágot szedtem - azóta se láttam olyan szép vad törökszegfűt, mint ott.
Persze volt hinta is, meg labda. (Saját bicaj csak nagyon sokára- 10 évesen Algériában tanítottak meg a szomszéd fiúk, és vagy 15 lehettem, amikor az első "Campinget" kaptam) Ha akadt játszótárs, akkor meg bújócskáztunk, fogócskáztunk, és mivel fiús utcában laktam, hát indiánoztunk is meg kardoztunk. (A "kard" a nőszirom leveléből készült mindig) Később űrhajósost is beiktatttunk a repertoárba, az egyik hajlott törzsű almafa volt feldrótozva-felműszerezve. Lány létemre nem lehettem ugyan űrhajós kapitány, de ezen nem bánkódtam sose:)
Iskolás korba érve azért szerencsére lettek barátnők is végre, akikkel jó időben kitelepedtünk pokrócokra a fák alá babázni, játszani, társasozni, traccsolni kicsit.
Ki nevet a végén meg a Gazdálkodj okosan, ezek már nagyobb koromban jöttek. Meg a malmozás, amőbázás. (Főleg óra alatt, a suliban...)
Különös, mennyire a kinti játékok élnek bennem élesen. A karikadobálás, célbalövés, sarazás, homokozás, várépítés, rollerezés, hintázás, labdázás, nyáresteken a csillagkép-keresés.
Pedig sok mindent játszottunk bent is. Pl. a rádiót hallgatva, ki kellett találni, milyen nyelven beszélnek. Vagy ha zene szólt, vajon ki lehet a zeneszerző. A barkochbát meg nem lehetett megunni. Utazás közben is, otthon is, barátokkkal is sokat szórakoztunk ezzel. A fogalmat nagyon nem szerettem, mert az nehéz volt gyerekként, de élveztem, hogy bevettek, és a nagyokkal játszhattam.
És persze a kártya. Először az állatpáros (ráadásul angolul is megtanultuk a teknőst, a krokodilt, meg a többit- na erre egyáltalán nem emlékszem, de hiteles tanúk mesélték:), aztán jött a Fekete Péter. És nagyon hamar a römi. Sose a rabló. Mert nagyanyám szerint nem az volt a megfelelő. Szerinte a kanaszta se. A pókert meg említeni se volt szabad. Így ezeket jóval később kezdtem. :)
A családban mindenki bridzselt és tarokkozott, utóbbit mi is űztük, már felnőttként, de sajnos nem olyan magas szinten mint az "ősök".
Se vége, se hossza az emlékeimnek. Az időmnek viszont...
Be kell hát fejeznem ezt a nagyon kedves témát, idemásolva még gyorsan egy a játékhoz fűződő részt egy régi visszaemlékezésből:
A játék mindig tanulással is járt. Meg próbával. A tudásnak próbájával. A játéknak mindig értelme volt és célja. Ha nem ott, akkor, az adott pillanatban, hát egyszer biztosan hasznát vehettem.
Játék volt a színek tanulása a mező virágain, növények, bogarak megismerése, később a csillagképeké. Udvar, rét, égbolt „kéznél” volt mindig, így játékszer sem kellett sok, legfeljebb nagyító darazsak sárga-barna csíkjait figyelni, meg légyszárny-égetésre, mikroszkóp egy kis pocsolyavíznek.Esténként, hosszú-hosszú éveken át a félig igaz, félig kitalált mese lett játék, fordított, oda-vissza mese „Ács doktornéni”és kollégája beszámolója egymásnak a napi gondokról, örömökről, betegekről, betegségekről, rendelésről, éjjeli hívásokról. (A szereposztás magától értetődő: én voltam a kb. 4-5 éves doktornéni, Apa meg a kollégám:)
Került azért könyv is jó néhány, s a fő kedvenc, a trójai falóról, az eszes, rajongva szeretett Odüsszeuszról szóló lett aztán az alapja az első próbának. (persze az út Ithakába jelképpé lett később…) Hogy kinek is adnánk az aranyalmát? A legokosabbnak-e, a hatalmat adónak, vagy annak, aki szerelmet ígér? Ötévesen könnyű, gyors a válasz, az élet azért feltette még párszor ezt a kérdést.

***

(Elolvastam, a félreütéseket kijavítandó- és kicsit elhomályosult a szemem. Szinte minden játék- emlékemhez hozzátartozik Miki, az unokaöcsém, aki annyira, de annyira nagyon tudott kacagni. És olyan hamar elment, épp csak kinőtt a gyerekkorból...)

Ma is játszom

De itt a gyerekkorra emlékezünk.

Egészen kicsi koromtól emlék a kártya. Dédanyánk saját napjait is szépítette a számolni még nem tudó kisgyerek römire szoktatásával. Nevelése hatékonynak bizonyult. Igaz, mikor iskolás lettem, már nem ültetett a nagy konyhaasztal széléhez egy kis kártyázásra, de ma is könnyen rá tudnak venni egy-egy partira. Később családilag a tarokk is belépett, nagy örömömre és később az egyetemen előadások közti lyukasórákon, vagy vizsgára várva ezt a játékot terjeszteni, tanítani szintén élvezet volt. Hálából volt, aki a bridzs alapelemeivel tette ugyanezt. Ultizni például az akkor még viszonylag gyakran igénybe vett éjszakai vonatúton szerettem, kiskatonákkal. Naná, nem akarták elhinni, hogy egy lány ultizik.

Órák alatt a ki-kivel-hol-mikor-mit csinál körjárata okozta a jobbnál jobb és izgalmasnál izgalmasabb (de leginkább röhögtető) szórakozásainkat, mert szünetig azért több sor is elkészült.

Társasjátékok! Egyik kedvencem a Ne nevess korán, de a sok és sokrétű ismeretterjesztő játék - ó, hogy hiányoznak manapság egy-egy téli családi estéből! - sem volt megvetendő szórakozás.

Na meg a szerepjátékok. Imádtam tanítani, meg orvost alakítani.

Akimoto mesélt a célszerűen berendezett fürdőszobáról, konyháról. Én a pólyásbabámat a nagylavórban "fürdettem", mert az ő teste nem viselte volna el a vizet. Mintha itt írtam volna egyszer, hogyan nőtt meg az én pólyásom. (Fájdalmas ma is, pedig már igazán nem vagyok kisgyerek.)

Na megyek és kártyázom egyet.

Ja, és Capitalyt is játszottunk.

Játékok

Amint leírtam a címet, Karinthy Frigyes Játékok c. humoreszkje villant fel, de a téma melletti építőkockák meggyőztek arról, hogy most a játékszereink, gyermekkori vagy talán serdültebb kori emlékeink felidézése lesz a közös játékunk.

Kezdetben volt a plüssmaci meg a hajas baba. Jó esetben porcelánból volt a feje, a szemét ki-be csukogatta, ha le-föl hajladoztunk vele, kitartóan nyekergett. A babázós korszak elég sokáig tartott, de más játékok is feltünedeztek, főként születésnapokon és karácsonykor. Emlékezetes például a kicsi festett bádog fürdőszoba, amiben élethű berendezés volt, még vizet is lehetett tenni a kád, a mosdó stb. tartályába, hogy a miniatűr csapot elfordítva igazi víz csorogjon a kagylóba. Ehhez az életkorhoz szabták a játék konyhafelszerelést, az orvosi táskát fülhallgatóval, injekciós tűkkel, kötszerekkel, a mini konyhát gyúrótáblával, amihez dédnagymamánk frissen dagasztott tésztájából kaptunk formázni valót. Volt még sok más, a felnőtt háziasszony életére felkészítő játékszer, de már nem emlékszem rájuk, csak arra, hogy örök vita volt, ki pakoljon el, ki csináljon rendet a gyerekszobaként használt ebédlőben, mire a felnőttek hazaérnek ebédre.

A következő fokozatban iskolások számára kitalált játékoknak örülhettünk. Ebben az életkorban társasjátékokat, kártyaféléket pl. Fekete Pétert kaptunk, de hamar áttértünk a rablórömire, amit a felnőttekkel játszottunk vasárnap ebéd után, ha nem jöttek vendégek. A gyermekkártyát félretettük. Kaptunk viszont hímzőfelszerelést előre nyomott mintával, színes fonalakkal és tűkkel. Nem emlékszem hogy jószántamból akár egyetlen öltést is tettem volna. Kaptam horgolótűt fonalakkal, kötőtűt előre elkezdett lustakötés sorokkal, aki unta és ügyetlen is volt hozzá, na, az voltam én. Az iskolában szünetekben Ki kivel hol mit csinál hajtogatós mondatszerkesztést játszottunk. Bődületes hülyeségek jöttek ki, és halálra nevettük magunkat. A tornaórán kötelező labdajátékokat, a sor-és körjátékokat meg sem említem, bár volt a háború után egy támadójáték, csak halványan emlékszem, ha valaki segíteni tudna, az jó lenne. A kezdő lépésekhez dal is járult: „Nyetauta nyetasó, Haruszija harasó…”

Gimnazista korunkban folytatódott a kártyázás, otthon francia kártyát (Rikiki), az iskolatársakkal magyar kártyát használtunk: Küldős bornyút, Csapd le csacsit, Huszonegyet játszottunk. Ötvenhatban elég sokáig tartott a rendszertelen iskolába járás, divatba jött a lógás, az össztánc meg az ötórai tea, ahová természetesen nem engedtek el, ámde csupa játékból összevissza hazudtam meg szökdöstem, hogy mint a többiek, én is kipróbálhassam a legújabban felfedezett társasági játékokat - úgy egymás közt.

Ettől kezdve a játék egyre komolyabbá vált, játszmává alakult minden részvevő számára. Ahogy azt Eric Berne leírja hétköznapi pszichológiai könyveiben. Jó előiskola volt a munkahelyi játszmákhoz, amiket utáltam és hamar ki is léptem belőlük, akár veszteség és félreértések árán.

Munkaköri megbízatásom volt a játékoskönyvek szervezése és szerkesztése. Néprajzi gyűjtésből származott a „Bújj, bújj, zöld ág” c. gyűjtemény, volt második kötete is, de nem emlékszem a címére. Sok foglalkoztató könyvet is szerveztem, ilyen volt a Jó játék sorozat, Jánosi Sándor munkái. A témái meghökkentőek, nem éppen divatosak: Jó játék a hang, a csönd. Jó játék a madzag, a drót . Jó játék a fa, a csont. Ez utóbbinak a néprajzi- régészeti utalásait különösen értékesnek tartottam.

A játék másképpen is jelen volt az életben. Gyerekekkel, unokákkal játszani másmilyen élmény. Kitalálós szellemi játékokat, eldugós-megtalálós Tűz-tűz, víz-vizet, bújócskát, Ipiapacsot, ez utóbbit inkább néztem, mert nagymama korban nem tudtam olyan gyorsan szaladni, mint a gyerekek.

Szeretem – nem szeretem játékok

Ezúttal a dolgozat címe: Játékaink.
Első számú megjegyzésem: Meglep, milyen sokára szokott megjelenni az első anyag, mely tán meg is adja a kitűzött téma alaphangját. Pedig a fenti címről pl. könyveket lehetne írni, elméletit és gyakorlatit egyaránt. Nyilván utóbbi tartalmazná saját kedvenc és kedvencetlen játékainkat. Igen, ilyenek is vannak, legalábbis nekem. Hogy mióta? Kiskamasz korom óta, vagy még korábbtól kezdve. Kamaszodva kedvenc játékunk a sakk volt. Gyerekkori haverommal elég sokat sakkoztunk. Történt pedig, hogy hét partiból hetet megnyertem zsinórban. Ekkor ő hőmérőt vett elő. 38 fokot mutatott. Belázasodott azon való igyekezetében, hogy végre megmattoljon engem. Azóta kerülöm a sakkozást.
Bár rövid időre a főiskolán egész délelőttöket sakkoztunk át egyik társammal.
Apropó főiskola. Sokat amőbáztunk is, hogy egy harmadik játékról se feledkezzem el. Mi kockázásnak hívtuk. Kockás füzetben tízszer tízes négyzetet kerítettünk be. Felváltva húzogattunk egy-egy tizednyi vonalat. Előbb-utóbb különös labirintussá vált az ábra. Egyikünké a kör, másikunké az x volt. Arra kellett törekedni, hogy egy-egy négyzetet vonásunkkal befejezhessünk. Ezt mindaddig tehettük, amíg befejezhető négyzetet találtunk. A végén összeszámoltuk az x-eket, köröket. Az nyert, akinek több négyzetében találtatott a jele.
A sakkhoz visszatérve sokáig kerestem olyan játékot, melyet nem egymás ellen, hanem egymással kell játszani. Ilyennek találtam a tollaslabdázást. Egymásnak ütögettünk, és élveztük a hosszú meneteket. Mígnem egyszer a tv-ben szembesültem egy bajnoki meccsel. Itt totál fordítva játszották. Igyekeztek villámgyorsan lecsapni a labdát az ellenfél térfelére, ahonnan amaz nem tudta visszaütni. Nagy csalódást jelentett ez nekem.
És akkor vissza a kisgyerekkorhoz. Sokat játszottunk papírból hajtogatott repülők dobálásával, készítettünk „zúgógomb”-ot. A gomblyukakon átvezetett cérnát megkötöttük. Két végébe ujjunkat tettük, majd körbepörgetve a kétfelől megcsavart cérnát meghúzva megeresztve a középen táncoló gomb előre-hátra pörgött.
Fiúk lévén bandáztunk is. Bevallom nem igazán éreztem magam benne otthon a kitalációk miatt.
Viszont sokáig és szívesen, meglehetősen sokat fociztam, főleg általános iskolás koromban. Szerettem lábtengózni és fejelni is. Talán már valahol említettem, hogy s.-redobósnak nevezett labdajátékunk résztvevői a fűben ültek. A dobó igyekezett valakit eltalálni a térde és a feje között. Ha megtörtént, cseréltek. Az ülők elmozoghattak, de csak a fű folyamatos érintésével. Aki felállt, azonnal dobóvá vált. Ha valaki a dobónak a távolra rúgott labda felszedési helyétől általa meghatározott számú lépést engedett közeledni, akkor a dobó csak rá dobhatott. De nem volt köteles élni az ajánlattal…
Ha egyesével ismertetném mindenféle szórakozásunkat, igen hosszasra sikeredne ez a poszt. Inkább csak felsorolom azokat a játékokat, melyekkel szórakoztunk gyerekkoromban, hogy az emlékek felidézésével másokat is lázba hozzak: Írjanak játékaikról.
Dominó, Snapszli, römi, (a rablót utáltam, mert sose ment flottul), rikiki, kanaszta. Capitaly, marokkó. Amit nem szerettem, a lego, az építőkockák, és azok a bonyolult játékok, melyeknek a szabályismertetése meghaladta a játékra szánt időt. Ilyen volt nekem a méta.
Nem szerettem a táblás játékokat (Ki nevet a végén?) Üresnek és unalmasnak véltem. Nem érdekelt az sem, hogy győzök-e, vagy vesztek, mert taktikázásra alig volt lehetőség.
Hamar passziómmá lett a rejtvények fejtése, szó-, kép- és keresztrejtvényeké.
Máig szeretek elszöszmötölni a kemény dió és olasz módra szerkesztett rejtvényekkel. (Hadd tegyem hozzá zárójelben: Romlott a feladványok minősége. Megszaporodtak a gépies kitöltést célzó és blődli meghatározások egyaránt. Kár. Egyfajta szellemi tespedtségnek vélem.
Lehet, hogy számítógépes program állítja elő ezeket az idétlen rejtvényeket jó pénzért?
Tovább is van, de egyszer el kell harapni a visszaemlékezést.
Legyen ez most.