Év végén a csúcsra jutottunk

Az utolsó hét pontosan olyan volt, mintha néhány nap alatt az egész év  megismétlődött volna. Miközben az ünnepekre készültünk, ezer mindenféle egyebet  kellett elintézni. Időpontok és helyszínek egyeztetése innen a faluból nem olyan egyszerű, sose is volt, de betegen, öregen, mozgáskorlátozottan, idegbajosan rosszabbra számítottunk az eddigi évvégéknél is.

A nehézségekhez hozzájárult, hogy az év közben többször javított vécétartály ünnep előtt két nappal romlott el végleg, új tartályt és szerelőt találni mit mondjak, nem volt könnyű. Eljöttek, megcsinálta, majd ünnepi nap reggelén eltört az ülőke. Szerszámok, hozzávaló kiegészítők az alagsori műhelyben vannak, onnan gyengélkedőre fogott uram le-föl mászkálva, szemüvegét hol itt hol ott letéve és elfelejtve, hol is maradt, végül ügyesen helyrehozta. Ittunk rá portugál vörösbort, amit az unokánk hozott még ősszel, amikor a nemzetközi maratonon vett részt és a középmezőnyben végzett. Ez külön történet lenne, de most az év utolsó heténél maradok.

 Végül minden jól sikerült, igaz, elvesztettem a tortareceptet, helyette lett másik torta. Kaptam halakat, valahogy kevesebb aggódással és szorongással készültem a feladatra, mint más években. Mivel utálom a halat és mint legyőzendő ellenfélre tekintek rá, ahelyett, hogy elképzeljem, milyen jóízű étek lesz belőle az egész család örömére, mindig attól tartok,  ehetetlen lesz az ünnepi ebéd. De jó lett, és időre el is készültem vele. Az ajándékozás a nappaliban történt. Szuper volt, rengeteget nevettünk, nem is tudom, min.

A két ünnep között lebonyolítottunk egy év eleje óta esedékes látogatást. A meghívottak örömmel jöttek, kaptam gyönyörű azáleát, ettünk-ittunk, persze új sütiket meg egyebeket készítettem, megint rengeteget nevettünk, nem is tudom, min. Talán, azon, hogy végre vége ennek a gyötrelmes évnek, és még mindig élünk.

Szilveszterre ismét sütöttem kicsit, megfőztem újévre a lencsét, amely borzalmasan rossz lett. Igaz, a szilveszter is kínos volt. Félve a durrogtatástól, behívtam a macskát, egyfolytában nyugtattam szegényt, menekült volna ész nélkül, sőt, mivel egy hangos lövöldözős krimit néztünk, sokszor nem tudtuk eldönteni, odakinn lőnek-e, vagy a tévéből jön a hang. Ez leginkább a macskát viselte meg, ugrásra készen meredt a képernyőre, majd a hangszórók mellé óvakodott, nem tudta felfogni, mi történik éppen. 

Év közben februártól október végéig időnként meg kellett jelennünk a jognak asztalánál. Egy  kriminális örökösödési ügylet résztvevői lettünk. Röviden: jogszerűségre hivatkozva elhalt testvérem lányait kisemmizték az anyai  ágon nekik járó örökségből. Az évértékelő összegzés ettől lett meglepő, örömet viszont az ellenérdekelt örökösöknek hozott.

Hol tartunk? A jogi procedúra miatt fontos műtétet kellett elhalasztani, az egy hónap időveszteség nem várt egészségkárosodással járt. Újabb műtét van kilátásba helyezve.

Megnyugtató viszont, hogy társadalmi szinten védve vagyunk, megállítják a népvándorlást meg még valakit vagy valakiket, egyébként is megállapítást nyert az előttünk álló 2018-ra nézve, hogy rizikó nélkül nincs kockázat.

Mikrokörnyezet

Ha felemeltem a fejem, a napköziben a tanári asztalra esett a pillantásom.  A katedrabútor régen valami vékony furnérlemezből készült, halvány sárga-drapp festéssel idézték rá a fa erezetét. A katedrán Nagyika ült, ő volt a napközis tanító néni 1954-ig. Szemüveget viselt a naplóíráshoz, ajkát szigorúan összezárva tartotta. Amikor a délutáni szünetben megkérdezte, ki megy a Francia utcai Népboltba kenyérért, mindjárt jelentkeztem. Persze, már mosolygott, nem sokáig bírta a szigorúskodást. Ketten-hárman mentünk kenyérért, a napközi népe minden délután megszavazta, mit hozzunk mellé. Lehetett választani: zsírt, kristálycukrot, margarint, dobozos gyümölcsízt vagy Hóvirág sajtot. Nagyika fölszeletelte a kenyereket, kétkilós félbarnák voltak, azóta se ettem olyan jót. A cukrot mindenki egy darab papírra kapta, abba mártogattuk a frissen kissé ragadós kenyeret. Uzsonna után takarítottunk és folytattuk a tanulást.

*

A középiskolában tanulószobás voltam. Ha fölemeltem a fejem, a tanári asztalra esett a pillantásom. Ott ült Vozáry Katinka néni, töri szakos tanárnő, nagyon öregecske. Ültében gyakran elbóbiskolt.

Egy óra múlva az énektanárnő váltotta fel Katinka nénit a katedrán. Addigra elfáradtunk a padokban, és pihenésül röhigcséltünk. Az énektanárnő elég goromba volt. Csúfolt bennünket így: -"Hihihi, ránéztem a macska farkára". Gyorsan megkomolyodtunk, mert a macska farka tényleg nem nevetséges. Bár, a képzelődés már akkoriban is könnyen ment nekem, az imbolygó csíkos farok: nahát, szóval hihihi. "Menj ki fiam a folyosóra, ott röhögd ki magad."

 Nemsokára jött a földrajztanár. Fekete bajszos alak, szája görbe, pillantása szűkre húzott, gyanakvó. Pfff. Otthon máshoz voltam szokva.

Három óra eltelt valahogy a tanulószobán. A jobb napokon, hetente kétszer délután énekkarra mentem. A karvezető öreg bácsi nem tudott fegyelmet tartani. Annyira sajnáltam szegényt, pedig milyen jó lett volna több szólamban énekelni, de úgy, hogy a gyerekek néha bele is nézzenek a kiosztott kottákba.

Négytől ötig, ha nem volt karének, majdnem minden nap Ilonka néni, az osztályfőnököm jött be tanulószobai ügyeletre.  Sápadt arca, dauerolt, korán őszülő haja,  kedves félénk mosolya volt. Mit olvasok mostanában, titkos otthoni polcok hátsó traktusában fölfedezett könyvekről suttogtunk, nem ám a többi tanulnivalóról. Ez volt első gimnáziumban a Tömörkényben. A következő évet a Ságváriban kezdte az osztály, ott minden más volt.  

Mikroélmények az iskolában: akár folytatni lehetne.

Nyarak a telken

Amikor a Pilisben meglett a telek kis házzal, évekig nem utaztunk sehová. Minden időnket lefoglalta a kert. Egészen komoly bevétel  származott a munkánkból, addig soha nem gyakorolt tevékenységekkel szellőztettem ki a fejemet a hivatal kényszerű megszűnése után. Ki is egészítettem a nagyon kevés nyugdíjat. Sose gondoltam, hogy egyszer konkrét termelőmunkát fogok végezni, és magam gondoskodom a hasznáról. Például a germezdorfi cseresznyét kilós-kétkilós zacskókba mértem széjjel, és az állomáson a lépcsőre ülve vártam a délutáni vonatok érkezését. A cseresznyémet nagyon gyorsan elvitték a munkából hazatérő nők. A korai paradicsomot fehér csomagolópapírral bélelt faládába rendeztem. Óbudán a későn is nyitva tartó éjjel-nappal kisboltokban jól el tudtam adni a fölösleget. Legjobban fizetett a nyári alma, évente legalább három mázsa termett. Kiálltam én az óbudai piacra is árulni, senki nem kérte hozzá a diplomámat.

A meleg, napsütéses nyarakon aszalással  kísérleteztem. Az almaszeleteket fehér abroszon terítettem szét, méterben kapható mullpólyával takartam a legyek elől, mikor keményre száradtak, cellofánból eszkábáltam olyan tízdekás csomagokat, és a környékbeli bioboltoknak adtam el. Sok mindent kipróbáltam, és mindig örömmel. Növelte az önbizalmamat, hogy  nem fog ki rajtam az élet.

Nem mindig volt piacos időszak,  a kert magától osztotta be, mikor mi van soron. Gyakran jöttek ki Pestről a gyerekek. Kicsik voltak még, telepi panelban laktak. Élmény volt számukra a faluszéli környezet, lábakon álló, feketére festett vizes hordóból zuhanyoztunk, fedett kerti teraszon ettünk saját termésű rántott cukkinit, tökfasirtot, töltött vagy rántott kelkáposzta leveleket (ez az én találmányom volt összehajtogatva, aztán panírozva). A ház a legforróbb nyáron is hűvös volt, egyik oldalán egy óriási fenyő árnyékolt, a másik oldala félig a hegyoldalba épült, mint egy barlang, úgy temperálta az épületet. Az állomás nem volt messzie, a vonat óránként zakatolt a kerítés mellett, úgy megszoktuk, hogy idővel észre sem vettük. A gyerekek inkább  kocsival jöttek ki, sokszor egész napra. Ebéd után színházasat játszottak. A szekrényből előszedték a foltozni kivitt ágyneműket, nagy leplekben imbolyogtak a lépcsőkön, törülközőket tekertek a fejükre, és valamilyen vicces, nem teljesen összefüggő szöveget kurjongattak, mint az átszellemült dervisek, mi meg halálra kacagtuk magunkat az asztalnál. Mert, hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, a „mi” az összes nagyszülők és szülők voltunk. Gödről jöttek át (jó ötven kilométert !) a másik nagymamáék, szintén kedélyes család, szabad, szeretetteljes szellemük máig velünk van. 

A nyár az építkezés, renoválás időszaka is volt. Kezdetben Kamaz teherautóval hozták a terméskövet az „alpesi” fazon megteremtéséhez. A víz bevezetése, a fürdőszoba hozzáépítése egy-két nyarat megint kitöltött, a tető szigetelése rettenetes munka volt. Építkezésből megmaradt üveggyapotot utánfutóval hoztunk a telekre, a fölerősítését egy erdélyi munkásember végezte, ott is lakott, amíg el nem készült a tetőtér teljes beépítésével. Nagyon jó munkát végzett. Őszbe, koratélbe nyúlt a munka, de megérte, nagyon takaros kis gipszkartonnal fedett hálószobánk lett, körben tárolóhelyekkel a tető alatt, a hajópadlót színes rongyszőnyegekkel fedtük be, a keleti oldal felé új ablakot nyitottunk, végül tiptop ház lett a faluszéli hajlékból. Ha mostanában az esztergomi vonattal utazunk Pestre, mindig úgy ülünk az ablak mellé, hogy láthassuk a régi kicsi házunkat.

Heveny tünetek

Már rengett a föld alattunk, de mi nem vettük észre. Nyüzsgés, évtizedekre szóló tervezés folyt a munkahelyünkön, az év elején legalább három új munkatársat vettek föl, egyet nagyon bizalmi helyről, egyet valamelyik napilaptól, egyet a TMK-műhelyből irányítottak a szerkesztőségbe. Minthogy nem vigyáztam a számra, nem kaptam prémiumot az évi rendes prémiumosztáskor, amit nem tudtam mire vélni, viszont később megvilágosodtam. A részletek így utólag nem olyan fontosak, sokkal emlékezetesebb a munka, erről akarok beszámolni. Ebben az évben indítottunk egy sorozatot „Híres könyvek” címmel, a javaslatomat megjegyzés nélkül elfogadták a főnökök, így megcsinálhattam Jókai novelláskötetét, a Csataképeket. Az Írószövetség könyvtárából kaptam egy nagyon régi, századforduló körüli kiadást, a helyesírása, Jókai bőven alkalmazott latin, német és francia nyelvű betétei, korabeli szóhasználata próbára tette a háttérmunka résztvevőit a gépírónőtől a szerkesztőig és a borítógrafika megszerzéséig az egész társaságot.  

Annyira élveztem, hogy végre érdemben foglalkozhatom a nyelvvvel. Jókai mégis a jobb szerzők közé tartozik, ugye. Élvezettel csináltam a lábjegyzeteket, azt, hogy mindenféle régi dolognak utána kell nézni, és „lefordítani”, de röviden ám, és beszélgetni az utószó írójával, Fekete Sándorral, aki 56 után Hungaricus álnéven írt a forradalom tanulságairól (aztán jól be is börtönözték kilenc évre),  kutathattam a Nemzeti Múzeum történeti anyagában, hogy megtaláljam Than Mór festményét a borítóra, szóval, az egész munka, amíg elkészül egy könyv, minden részletében értelmes volt.  Azért lelkesedem ennyire több év távlatából, mert nem minden munkám volt  testhezálló.

Szerettem még a színházi lexikont: Száz híres színdarab címmel a következő évben jelent meg, de a munka nagyobb részét ebben az évben csináltuk. Többszerzős munkát elég sok szervezéssel és belső részhatáridő ütemezésével, betartatásával lehet csak összehozni. Nagyon szerettem a munkámat. Jóformán szórakozás volt, nem is munka.

Az év végén, még Karácsony előtt Moszkvában is megfordultam. Nem volt nagy élmény. Valaki visszamondott egy szakszervezeti csoportot, beosztottak helyette kisérőnek. Fegyelmezetlen, szedett-vedett társaság volt, nem is tudom, hogyan vállalhatta őket a központ. Odakinn szerencsére tapasztalt idegenvezető fogadott, egy kárpátaljai lány, ő volt a tolmács is, valahogy ellavírozgattunk egy hetet. A férfiak, hiába volt érvényben a „szuhoj zakon”  , megtalálták a zöldséges boltot és abban pult alól a vodkát, hiába álltak a parkban a méteres, festett fatáblák, rajtuk, hogy „peresztrojka” meg  „glasznoszty”.  A nagy átalakulás

még váratott magára.

Utólag 89-hez

 Ha úgy vesszük, ami nincs leírva itt a megközelítően harminc év emlékezetében, az mind kimaradt. Emlékezetes epizódok, vicces vagy szomorú pillanatok, találkozások és búcsúzások, a történésük pillanatában fontos, később elenyésző esetek kimaradtak. Vagy mert eszembe se jutottak, vagy nem is akartam elmondani. Valamit mégis megosztanék  utólag.

http://evekesemlekek.blogspot.hu/2012/04/dios-pite-es-paprikas-pogacsa-kozt.html

A miért és a hogyan volt a legnagyobb kérdés. Azaz, ugyan miért ne cigarettázzam, ha egyszer jólesik, nélküle nem lenne jó a kávé, és a hivatali írnivalókba bele se tudnék kezdeni, ha előbb nem gyújtanék rá.

Na jó, gondoltam, vegyük úgy, hogy mindez nem fontos. Úgyis egyre drágább a cigi, tegyük föl, hogy hajlandó lennék leszokni. Hogyan? Csak úgy?

Hiába agitáltak a cigaretta ellen, engem nem érdekelt. Viszont a két éves unokámat gyakran vittem sétálni, persze sportkocsiban, gyalog a lakásunktól a Meggyfa utcáig nem hosszú az út, de kétszer is rá kellett gyújtanom út közben, mert láncdohányos voltam harminckét évig. Más nem is kellett ahhoz, hogy kilépjek a lakásból: lakáskulcs, zsebkendő, cigaretta, öngyújtó. Esetleg pénztárca. A gyerekkel együtt nagy teher volt, ugye az ő motyója a pelenkától a cumis üvegen át a fehér sapkáig, plüssjátékokig és más babaellátó izékig  már megviselte a memóriámat. Gondolkodtam, mi a fölösleges ebben a rumliban? Egyszerű. A cigaretta és a függés, hogy biztos velem legyen, mert mi lesz cigi nélkül. Tehát meg kell szabadulnom tőle, különben is egy öreg ráncos sovány vénasszony cigivel a szájában, kicsi babát tologatva ugyan miféle látvány?

A motiváció meglenne, de a módszer a harmadik próbálkozásra jött be. Először  elmentem egy maszek stúdióba, már a lépcsőházban hosszú sor állt. Akupunktúrára vártak, a cég néhány szúrás után végleges leszokást ígért. Na, erre nincs időm, gondoltam, és ki se vártam a soromat. Újabb módszert bevetve megpróbáltam csökkenteni a mennyiséget, mondjuk óránként egyet szívni, persze, már délután egyikről a másikra gyújtottam.

Kerestem tovább az üdvözítő módszert. A munkahelyi könyvterjesztőnél rátaláltam egy amerikai leszoktató könyvre, pontos utasításokat adott, lépésről lépésre. Azt ígérte, ha betartom, amit javasol, egyetlen éjszaka alatt el fogom hagyni a cigarettát, másnap reggel eszembe se fog jutni, hogy rágyújtsak. Sőt. Eszement boldogságot fogok érezni, hogy íme, megszabadultam a függéstől, és a jó hangulat egész napon át, sőt jóval tovább velem marad. Tényleg ez történt. Hipnózis olvasás által, vagy mi, de azóta nem cigizek. Huszonnégy évvel, és negyven kilóval ezelőtt történt.

Elszakadások éve

Amikor nyugdíjba löktek, olyan depressziós lettem, hogy évekig nem vezettem előjegyzési naplót. Mentem, ahová hívtak, többnyire a gyerekekhez Kaszásdűlőre, majd Dunakeszire. A kisebbik unokám betöltötte a harmadik életévét, ősszel tanácsos volt óvodába vinni, hogy szokja a közösséget. Előre láttuk, milyen nehezen fog leszakadni az anyjáról, ezért kitalálta a kislányom,  hogy beiratkozik a szarvasi óvónőképzőbe, és így, mint leendő szakembert fölvehetik óvónőnek a dunakeszi oviba, mert a tanári diplomája  nem számított megfelelő képzettségnek.

A probléma megoldódott, persze semmi nem ment simán. Eleinte biciklivel jártak „munkába”,  közben J. levizsgázott autóvezetésből és befejezte az első évfolyamot Szarvason. A nagyobbik  unokám második osztályba járt a helyi Waldorf-iskolában. Külön torna, zongoraóra, szolfézs és csoportos korcsolyaprogram Pesten a Duna Plázában nagyanyai kiséret nélkül nem volt lehetséges. Ezért aztán szinte egész évben, hetenként két-három napot kinn töltöttem  Dunakeszin, a fennmaradó napokon pedig vonattal utaztam Piliscsabára, mert ott volt a kert, amit szintén örömmel vállaltam.  Közben elfeledkeztem róla, hogy depressziós vagyok.

Az év utolsó harmadában Szegeden is gyakrabban fordultam elő. Édesapám szinte mozgásképtelenné vált, olyan erős fájdalmai voltak, ha ült, ha járt, ha feküdt. A derekát fájlalta, nem is tudott kiegyenesedni. Úgy ment ki a vécére, hogy anyu előre hajolt, apu a hátára borult, a karját előre nyújtotta, anyukám, amennyire csak az erejéből telt, szorította, húzta előre apu  sovány, csontos karját, aztán csoszogva elindultak, vigyázva, hogy ugyanazt a lábukat mozdítsák előre. A háziorvos még egy  fájdalomcsillapítót se írt föl neki, Inno reumakrémmel kenegették a fájó gerincet. Egy ottlétemkor azt mondta apu, ha lenne pisztolya, főbelőné magát. Na erre fölhívtam az orvost, beszámoltam neki  a tapasztalataimról. Nagyszerű terápiát talált ki: hangulatjavító tablettákat írt fel. Apu, különösen éjszakánként üvöltött a fájdalomtól.

 Édesapánkat Karácsony első napján vitte el a mentő. Másnap reggelre meghalt. Mi azon a reggelen értünk le Szegedre karácsonyozni. A gyerekek kedvéért – már akkor tizenegy dédunoka állta körül a fenyőt – bekapcsoltuk a fényeket. A szokásos gazdag ajándékozásra ebben az évben nem készültünk, de azért mindenki kapott valamit. Egy mécsestartót kaptam, a tetején a mélyedésben fenyőillatot lehet párologtatni.    

Ez meg miféle év volt?

Ha nem írnék saját blogot, ha nem számolnék be róla, mi foglalkoztat, mit olvasok éppen, és nem lenne határidőnaplóm, most nem tudnám összefoglalni, mi történt az elmúlt évben.

Amire az írott források segítsége nélkül emlékszem, nagy sötét gomolygás, vannak benne fel-felvillanó fények, egy emlékezetes látogatás, egy erőltetett tempójú utazás, néhány helyi program és sok szépirodalom.

Mindig is sokat olvastam, ezen a nyáron különösen sokat, mert be voltam zárva éppen a legmelegebb hónapokban a lakásba valami vacak karcinóma miatt. Pontosan az orromon nőtt, a legnagyobb karimájú kalap sem takarta el a Nap elől. Fabrikáltam egy orrvédőt gézből és széles leukoplasztból, a napszemüveg is tartotta kicsit az orrnyergen, kábé úgy nézhettem ki vele, mint H.G.Wells láthatatlan embere, csak én nagyon is látható voltam bottal és szatyorral a Sportcsarnok előtt araszolgatva. (Arrafelé van a pékség meg a művelődési ház, ezen kívül a patikába mentem még, hogy legalább  napi fél órácskát levegőn legyek.)

Augusztus elején – igaz, még orrvédővel -, elutazhattam a testvérem 65. születésnapjára. Ő is daganatos beteg lett közben, csak az övé nem volt olyan jóindulatú, mint az enyém. Talán azért, hogy vidámabbak legyünk, a kislányomat biciklibaleset érte, hat hétig begipszelt lábbal közlekedett.  Az év vége felé mindannyian jobban lettünk, én azonban miért, miért nem, egy októberi bágyadt reggelen nem tudtam kikelni az ágyból. Ismét előkaptuk a botot. (Nem ajánlom senkinek, hogy buszra, vonatra botja társaságában próbáljon fölszállni.) Kencék, masszírozások, tabletták és ráolvasások semmit sem változtattak a helyzeten. Viszont december 30-án olyan virgoncan keltem föl, mintha sose fájt volna semmim.  

Úgy gondolom, hogy 2012-nek egyáltalán nem kellett volna megtörténnie.  

Találkozásom Ihtianderrel

Onnan tudom, hogy 1954-nél később nem történhetett az emlékezetes eset, amit most mindjárt elmesélek, mert ebben az évben végeztem el a nyolcadikat, és utoljára jártam egy osztályba Ch.Marikával. Nyáron a strandon találkoztunk össze, együtt jöttünk el, út közben megemlítette, milyen érdekes könyvet olvas: A kétéltű embert. Persze, hazakísértem, hogy legalább belenézzek a könyvébe. Igen, ottragadtam. Ők már ebédeltek,  kiültem a körfolyosóra Ihtianderrel meg a kagylókürttel összetoborzott delfinekkel, a tudóssal, aki fiaként szerette és irányította az imádnivalóan daliás termetű fiút, a babonás halászokkal és a titokzatosan lebegő tengermélyi világgal, ahonnan sehogyan sem lehetett elszakadni. Mire kiolvastam a könyvet, bőven délután lett.

Otthon iszonyú patália fogadott. Anyu dühöngött, mi történhetett reggel óta a Tiszán, apánkat küldte utánam, hogy mondassa be a strandon a hangosbemondóba, hogy keresnek. Én még alig szakadtam ki az álomvilágból, biztosan nagyon meggyőző lehetett, ahogy előadtam, mit olvastam, mert valahogy abbahagyódott a szemrehányás, és anyu bezárkózott a hálószobába.

A nyár eltelt, naponta történt valami izgalmas, többnyire a könyvekben. Rákaptam a sci-fire. Anyu iskolai könyvtárába járt egy folyóirat, azt hiszem, Univerzum volt a neve, ügyeleti napokon olvashattam a folytatásokban megjelent fantasztikus elbeszéléseket. Anyu, hogy mindig maga mellett tudhatott, megenyhült irántam. Ősszel a gimi első osztályába lépve némi ünnepélyességgel adta tudtomra, hogy ő is abba a gimnáziumba járt. Szerencsére nem volt nehéz megbecsülni magam, mert minden tárgyból jó voltam, a mumus matematika pedig csudálatosképpen jól ment. Algebrát tanultunk, hála Istennek, nem kellett számolni.

Mióta majdnem jótanuló lettem, többször kaptam kölcsön a nagynénim biciklijét, kimehettem vele a Mars térre tekerni.

A piac szemetét  a Köztisztasági munkásai takarították, nem vették jó néven, hogy cél nélkül karikázunk a szeméthalmok között. Egy fiú jött mögöttem, hol közelebbről, hol távolabbról sziszegett. Idegesített az is, hogy nem ért le a lábam, és billegve hajtottam. Amikor elértem a kellő sebességet, kicsit föltámaszkodtam az ülésre, aztán megint tekertem. A fiú, akit látásból ismertem, és messze nem úgy nézett ki, mint Ihtiander, makacsul követett. Ahányszor mellém ért,  halkan  suttogta, hogy: -Kislány!  

Ezerkilencszázkilencvenháromban

 Még mindig nem szedtem össze magam lelkileg a kényszernyugdíjazás után. Igyekeztem, persze, az újonnan létrehozott - mint utólag kiderült, rövid életű - lapoknál ajánlkoztam, külsőztem, hol több, hol kevesebb sikerrel. Az unokákhoz nem hívtak túl gyakran, amíg a gyes vagy gyed vagy miacsuda kitartott, magamba roskadtam, a jobb és rosszabb periódusok, hetek, napok váltogatták egymást.

Újév után (vagy 92 végén?) megkeresett egy ismerős fiatalasszony, hogy lapot alapít, lennék-e nála olvasószerkesztő. Nagyon örültem. Nem tudom elmondani, mennyire. Azt hiszem, terápiának szánta. Kivéve engem, a szerkiben mindenki értett a csillagászathoz, viszont az új nyomdai eljárásokról halvány fogalmam sem volt. A cikkeket vagy lemezen, vagy régimódi gépiraton hozták be a szerzők, innentől már nem lehetett engem se eladni. A kézzel javított kéziratoldalakat számítógépbe írta egy kislány, az illusztrációk helyét bejelöltem, a tördelést megint valaki más csinálta, aztán elvitték levilágítani a kész oldalakat, közben hirdetéseket és előfizetőket szerveztem, leszámoltam a terjedelmet N-re (ez a honorárium kiszámításához kellett), nem is emlékszem pontosan, mennyi mindennel telt el a munkanap.

A gépelő-titkárnő kislány naponta telefonált Amerikába. Helyesebben, őt hívta föl a szerelme, muszájból vállalt ott munkát a szülei kívánságára. Már kora reggel hallottuk:

- Én is.

- Igen, veled…

- Jaj…

- Mikor? Biztos?

- Én is ott… téged…

Mindannyian mosolyogtunk. Ekkora szerelem régen környékezte bármelyikünket. Mi főztük a kávét, hadd beszélgessen a kislány kedvére. (Zavar, hogy nem jut eszembe a neve.)

 Nyáron, az összevont szám címoldalán éktelen nagy betűhibát hagytam. Bezúzni túl nagy költség lett volna, hát így terjesztettük. Postáztuk a néhány száz előfizetőnek, az újságosok, akikkel kapcsolatot tarottam, vigasztaltak, hogy nem is veszik észre az emberek, de én annyira szégyelltem magam, hogy megváltam a szerkesztőségtől. Pedig nem haragudtak,  még hívtak is vissza. De aztán megszűnt az újság, ráfizetéses volt első perctől kezdve.

 A következő két évben nem értem rá keseregni, hogy mi történt, arról majd beszámolok, ha rákerül a sor.

Alternatív hazák?

A hagyományostól eltérő lakóhelyeimről beszámolhatok éppen, de hogy hazámnak vallanám bámelyiket is, az enyhe túlzás lenne. Ami nem megszokott, persze mindig vonzott, ezért bármiről volt is szó, az alternatívák mindig  számba lettek véve. De pórias, mégse javítom ki. Legyen a szóhasználat is alternatív.

Nos. Legtöbbször Moszkvában voltam. Laktam a Lomonoszov Egyetem kollégiumában, a Junoszty, a Druzsba és a Budapest szállóban (ez utóbbi iszonyatos volt a Gorkij utca egyik mellékutcájában, tele svábbogárral). Kaptam saját lakást az ösztöndíj idejére nem messzire a Jugo-Zapadnaja metrómegállótól, és voltam jutalomutazáson több orosz szakos kollégával. Egy faluban laktunk régi gerendaházakban az Oka folyó partján, éjjel, de néha még nappal is termetes patkányok szaladgáltak át a szobánkon, megrágták a szappanunkat, beleharaptak a lábunkon a cipőnkbe. A visítást kottázni lehetett volna. Én is féltem tőlük, de nem annyira, mint egyik-másik kolléganő. Fogmosó pohárból ittuk a pezsgőt a nagy ijedségre. Jó volt, érdekes volt, de ottmaradni nem akaródzott, gondolom, érthető.

A többi utazást nyaranta családi körben teljesítettük. Görögországban egy szálloda tizenötödik emeletéről leláttam a szemben lévő lakóház tetejére, azon állt egy kis házikó. Gondoltam, ottmaradok. Ott fogok lakni, és munkát keresek a szállodában. A kósza ötlet az akkori lelkiállapot következménye volt, de mint alternatíva, nem megvalósítható, és egyébként is átmeneti lett volna, szóval, nem komoly.

Bolognában kétszer voltam. A másodszor a férjemmel utaztunk, tök jó volt. A zsúfolt városban csak egy garniszálló legfelső emeletén kaptunk szobát, itt a több éjszakát igénybe vevő vendégeket szállásolták el. A két torony tövében laktunk, azt hiszem, Apolló volt a szálló neve, innen mindenhová elmentünk gyalog, múzeum, tárlat, egyetem, templomok, kis terek és naptól átmelegedett lépcsők, boltíves utcák árnyékot adók, eső ellen is jók. Minden további nélkül ottmaradtam volna Bolognában, ha. De hazajöttünk. Oda, ahol a hazánk van. Kitetszett ez az autópálya állapotából is: Maribortól Belgrádon át a magyar határig kitűnő, fölfestve rendesen, az útpadka hibátlan, az útjelzések egyértelműek, itthon kátyu,  töredezett útpadka és megrongált helységnév-tábla figyelmeztetett, hogy hazaértetek, pupákok, ez a tietek.  

Magadul

 A történet idején heten voltunk a nagy család, kisebbik testvérem még egyetemista.  Szünetre hazajött, szeretettel foglalkozott a nem egészen kétéves kislányommal.  Nyár volt, a teraszon ebédeltünk, a két rosszevő „kicsi” vöröspacsit játszott. A baba gondolt egyet,  leugrott a székről, és a lépcső felé igyekezett, hogy lemenjen „magadul”. A húgom odaugrott és behúzta előtte a rácsos ajtót. Több se kellett a céltudatos csöppségnek, őrült nagy bömbölésbe kezdett. A húgom türelmesen magyarázta, hogy egyedül még nem mehet, túl magas a lépcsőfok, és a többi és a többi. A baba továbbra is üvöltött, majd hirtelen abbahagyta, és csapott egyet a kezével a nagynénje felé: - Nem neked sírok, hanem anyának!

Arcok az időben

Bevezető

 

Testvérek: mi hárman. 1948

A három testvér utolsó karácsonya együtt. 2008

Sose voltam egyedül

Orosz szakos csoporttársaimmal és Nonna tanárnőnkkel 1962-ben

 

Az osztályommal, amikor gyereket vártam 1964-ben

Ez a fotó vasárnap készült, az biztos. 1969

Kirándulni megyünk a szüleimmel és a kislányommal. 1970

Másik kiránduláson a 70-es évek elején

Anyuval a konyhában.2003

Bevásároltam Dorogon. 2004

Ketten a hóban: ő meg én. 2005

Anyunál a kórházban. 2006

Pihenő a zirci arborétumban. 2007

Anyák napján a kislányommal 2010-ben

2012: egész nyáron szobafogságban vagyok

Vége

Tető és talp

Minthogy többen beszámoltak már a régebben kedvelt kényelmes és kényelmetlen öltözékekről, megpróbálom felidézni a hajviseletek egymásutánját lánykorom óta, és a cipődivatot, melyről kevés szó esett eddig. Pedig mindenki emlékszik rá, csak valahogy nem olyan érdekes, mint egy csináltatott kiskosztüm az ötvenes évek végéről, gyapjúdzsörzéből.

 Szóval, a haj, mármint az enyém, nagyon világos szőke, vékony szálú képződmény volt világéletemben, ami miatt sokszor nehéz volt divatos frizurát csinálni belőle, de én tűzön-vízen, sütővason keresztül mindig a legdivatosabbat hordtam (Most is. Az elöl cupfos, hátul fölnyírt fazont éppen most váltottam vissza  gombafrizurára. )

A háború után sokáig két ágra fonott copfot kellett viselnem, ünnepnapokon leeresztett hajat loknikba sütve kaptam Anyutól. Középiskolában „olaszka” volt a divat,  tizenhat éves koromban nagy könyörgésre meg lett engedve a dauerolás, különösen az olaszka utáni maximka viselésekor volt hasznos. Később jó magasra feltupírozott hajakat viseltünk, én kihagytam a tál rakott krumplira emlékeztető vuklis kontyot, és itt leáll az emlékezet. Amikor divatba jött a Sasoon, én is olyanra vágattam, aztán megint erősen dauerolt, vizes törülközővel fésülendő frizurám volt, majd félhosszú, lányos haj, kis homlokba hulló frufruval, legtovább a gombafrizurát vágattam, mint írtam, éppen visszatértem hozzá.

A cipők iránti szenvedélyes vágyam már kicsi koromban megmutatkozott. Az iskolában a redőnyös tolltartóval együtt mindenki  barna sertésbőr félcipőt viselt, télre ugyanebből az anyagból beázásra hajlamos fűzős bakancsot. Vastag bőrtalpa volt, a korcsolyát külön kellett rászerelni, ami nem tett jót a szocialista ipar remekének. Ötvenhatban a jampecek divatba hozták a csíkos zoknit, hozzá vastag gumitalpú, gojzervarrott cipőt hordtak. Hol tettek rá szert, nem tudom. Én szürkére festett bőr félcipőt, jóval vékonyabb gumitalpút kaptam, kék csíkos zoknival  viseltem az iskolaköpenyhez. Az első magassarkú fekete  cipőt ballagásra vettük, nem volt valami csinos, se kényelmes. Viszont az akkoriban (57-ben) divatba jött balerinacipőt nagyon kedveltem, kényelmes volt a szintén divatos rock and roll nevű tánclépésekhez (messze nem olyan, mint a mai rock). Várandós koromban kismamacipőt – ki emlékszik, milyen is volt - , az iskolában a padok között járkálva törpe tűsarkút hordtam.

Amikor Pestre költöztünk, valamikor 68 körül, éppen divatba jött a hosszú szárú fűzős csizma, volt valami neve is, tudom már, kánkáncsizma. Vettünk, persze, igaz, drága volt. A Scholl papuccsal felváltva ki lehetett bírni. Milyen cipőket viseltünk még? Az emblematikus Tisza-cipőn túl annyiféle, hol hegyes, hol kerek, hol vágott orrú cipő kínálkozott a kirakatokban, egytől egyig kényelmetlen, valami hülye kaptafán készült gyári cipők voltak. Ebben az időben Jugóban szereztem be a cipőket, később, amikor már mindegy volt, miben járok, hozzájutottam egy francia gyártmányú edzőcipőhöz, évekig hordtam, könnyű volt, kényelmes, belül lábformájú, kívül szintén. Sírva dobtam ki, amikor viselhetetlenre kopott.  

1987-ben

Februárban megszületett az első unokám. A fiatalok két utcányira laktak tőlünk Óbudán, még nem volt kocsijuk. Igaz, semmijük se volt. (Az egész háztartásuk, bútoruk, fürdőszoba- és konyhafelszerelésük használt holmikból került ki, de sose panaszkodtak.)  Február huszonötödikén reggel csöngettek nálunk, hogy megindult a szülés. A férjem fölvitte őket a kórházba, aztán egész nap telefonálgattunk, főleg én, hogy van-e már valami újság. Délután a vejemmel a szülőszoba előtt izgultunk, néha kijött valaki és nyugalomra intett bennünket. Egyszer aztán egy nővér kihozta az újszülöttet. A tenyerére ültette, a karjával megtámasztotta a hátát, hogy ülőhelyzetben tartsa, egy fehér ruhát összefogott a baba feje fölött. Mi meg néztük a kis manót, már aludt a születés nem könnyű órái után.

Nemsokára kitolták kerekes hordágyon a lányocskámat. Hamuszürke volt szegény, reszketett a kimerültségtől, a lába fehér, jéghideg. Megfogtam, simogattam, hogy melengessem kicsit, közben a vejem a fejéhez állt, suttogva szólt hozzá, és akkor megértettem, hogy az én eddigi szerepem végetért.

Sokszor, naponta többször is átmentem a Meggyfa utcába, nem is tudom, segítettem-e, vagy csak hátráltattam a kis családot önálló életvitelük kialakításában.

Nyáron a férjemmel elutaztunk Görögországba. Kocsival mentünk, új, kétütemű Wartburggal, kényelmesen és gyorsan vágtunk át Jugoszlávián, a görög határtól mesebeli érzést keltett, hogy az autópálya két oldalát hosszú kilométereken át virágzó leanderfák választották el.

Estére a Pindosz lábához értünk, de nem álltunk meg. A férjem egész éjjel vezetett, át a hegyen, a néptelen szerpentinen. Hajnalban a tengerparton álltunk meg. Jegyet váltottam a kompra, áthajóztunk Korfu szigetére. Megnéztük Achilleont, részt vettünk Szent Pantaleon búcsújáró ünnepén a szállásadó gyerekeivel, fürödtünk a tengerben, aztán hajnali komppal jöttünk vissza a szárazföldre. Jól tettük, hogy reggel négykor az első járatot választottuk. Már így is tömeg volt, alig engedtek föl az utolsók között. A középső fedélzeten erős szél fújt, viszont innen is láttam a víz fölött a napfelkeltét. A szürkéből ezüstbe, majd kékbe váltó fényeket nem lehet se leírni, se elfelejteni.

A Korinthoszi öböl,  Epidaurosz, a Delphoi jóshely, Athén, Tolon üdülőfalu itt most csak nevek. Hosszú lenne minden felvillanó pillanatot leírni. Visszafelé megálltunk néhány napra Thesszalonikiben, hogy felkészüljünk a  hosszú hazaútra. A szálloda szomszédságában óriási vásárcsarnok állt, éjjel rakodtak a kamionok, a sofőrök parázson sütötték a flekkenféle húst, másnap örökzöldekkel körbevett parkban ültem le egy idős férfi mellé. Oroszul szólított meg, beszédbe elegyedtünk. Hadifogoly volt a háborúban, akkor tanulta meg a nyelvet. Hát, így. Tovább már nem is volt érdekes egész 1987.

Kérdések és válaszok

1. Mikor nevetett utoljára úgy igazán, teljes szívből?  -- Minden nap nevetünk, esetleg csak nevetgélünk. A groteszk kép vagy szöveg nehezen szűnő nevetést vált ki belőlem.

2. Mikor sírt utoljára? – Tegnap vasalás közben. Ilyenkor szokott eszembe jutni egy bizonyos élethelyzet, amitől sírnom kell.

 
3. Min tud igazán felháborodni? – Éppen a  napokban nagyon fel voltam háborodva, de már elfelejtettem, mi volt az.

4. Minek tud leginkább örülni? – Ha kisüt a Nap.

5. Mi az, ami a legjobban elkeseríti? – Ha kiderül, hogy hiába volt minden.

6. Mi a kedvenc színe? – A zöld.

7. Mi a kedvenc étele? – Sajnos, a kenyér.

8. Mi a kedvenc itala? – A tej meg a kávé, együtt vagy külön.

9. Ki a kedvenc zeneszerzője/zenésze/együttese? – Bartók Béla és Richard Straussz. Szeretek egy könnyű műfajt is:  a dzsessz minden válfaját.

10. Ki a kedvenc írója/költője? – Mostanáig Radnóti Miklós, újabban Orbán Ottó jött R. mellé.

11. Ki a kedvenc festője? — Gulácsy Lajos és Mark Chagall.

12. Melyik a kedvenc filmje? --  Fellini óta Kusturica tűnt föl mint igazmondó.

13. Mi az a hiba, amiért a leginkább elnéző tud lenni? – Hiba-e az, amit annak tart a világ? (Csak engem  bosszantó hibákról tudnék beszámolni.)

14. Mi az a hiba, amit nem tud megbocsátani? – Minden meg van bocsátva. (A bűntények nem!)

15. Kivel nem szeretne találkozni a szaunában? – Még soha nem voltam szaunában. Ha van ott tükör, akkor azt nem szeretném…

16.  Kivel békülne ki a legszívesebben? – Nem haragszom senkire. Ha valaki rám haragudna, azzal szívesen szóbaállnék, hogy tisztázzuk közös dolgainkat.

17. Kik azok a történelmi szereplők, akiket csodál? –  II. János Pál pápa.

18. Kik azok a történelmi szereplők, akiket a leginkább megvet? – Vagy nem elég a papír hozzá, vagy nem kell foglalkozni velük.

19. Kit vagy kiket tart hősnek a mindennapi életben? – Az édesanyámat. (És minden anyát, akit annak lehet nevezni.)

20. Melyek Ön szerint egy férfi legfontosabb tulajdonságai? – Legyen okos és nagyvonalú.

21. Melyek Ön szerint egy nő legfontosabb tulajdonságai? – A tapintatosság és az intelligencia.

22.. Mit tart Ön a legfontosabb erényének? – Nincsenek erényeim. Tulajdonságaim vannak, ezek közül választhat, aki ismer.

23. Mit tart Ön a legnagyobb hiányosságának? – A förtelmes lustaságot.

24. Mi az, amitől a legjobban fél? – A háborútól. (A régitől és ami jöhet…)

25.  Hol élne a legszívesebben? – Jó itt. ( Ha a család is velem jönne, a mediterrán vidéken nem lenne rossz.)

26. Hogyan képzeli el a földi boldogságot? – Úgy gondolom, boldog vagyok itt és most.  Esetleg nincs képzelőerőm.

27. Történt-e az Ön életében igazi csoda? – Sok apró csoda, gyakran.

28. Miben vagy kiben hisz Ön? – Ami eddig mindig „bejött”, az a szeretet. Az is, amit kaptam, és ha képes voltam adni, az is.

29. Milyen feliratot látna szívesen a sírkövén?—Már megbeszéltük, csak név és évszám. Ennyivel az utódainknak is tartozunk.

30.Ha visszamehetne a múltba egy tetszőleges korra vagy napra, melyiket választaná? – Nem szeretnék. Félnék a múlt minden egyes pillanatától, akárhová nézek.

31. Ha előremehetne a jövőbe egy napra, évre, évszázadra, melyiket választaná? – A 22. század vége felé tennék egy látogatást, csupa kíváncsiságból.

32. Mit kívánna magának egy jó tündértől? – Hogy haljak meg, mielőtt nyomor vagy szenvedés törne a szeretteimre.

33. Kinek a sorsára cserélné el az életét? – Jó nekem a sajátom.

A diós pite és a paprikás pogácsa közt félúton

Mindenki süt-főz a faluban. Közel a Húsvét. Egy óra múlva fölmegyek a templomba, addig gyorsan leírom, mire emlékszem 1989-re gondolva.

Azzal kezdődött az év, hogy hirtelen megszaporodtak a munkanélküliek. Eleinte gyárrészlegek szűntek meg, aztán egész gyárak. A mi cégünk is haldoklott, naponta ültünk össze, milyen könyveket lehetne kiadni a legkevesebb ráfordítással. Természetesen ahány kolléga, annyi, addig titkolt elkötelezettséggel tett javaslatokat. Van itt két sorozatterv az aktuális határidőnaplómból. Jogdíjmentes szerzők a világirodalomból, talán a fordítóknak jár majd valamennyi, és egy nőknek való kis sorozat, a bulvárosodás kezdetéről. Persze, egyikből se lett semmi, de „dolgozni” kellett.

Az utcán plakátok: ruszkik, haza, meg viszlát, Szása, ezt talán énekelték. Szása visszanézett, és azt gondolta magában, na hálistennek, végre hazamehetek a bábuskához.

Az MSZMP engedélyezte tavasszal, hogy több párt legyen. Vicces, nem? Azzal az eggyel is annyi baja volt a népnek, most még többen politizáltak és egyre hangosabban.

Nyár végére megszervezték a Páneurópai Pikniket, fővédnöke, na ki más, mint az államminiszter Pozsgay Imre, mellette Habsburg Ottó is védnökséget vállalt. Habsburg Ottó rendkívül rokonszenves ember volt, az akkori helyzetben igazi segítséget nyújtott Magyarországnak.

Túl sokat ilyesmivel nem foglalkoztam, a kétéves unokám kötötte le minden érdeklődésemet. Nagyon boldog voltam abban az időben. Érte mentem a bölcsödébe, a zsebemben mindig vittem valami meglepit. Aszalt szilva, kindertojás, plüssállatka, egyebek. Gyorsan felöltöztünk, otthon folytatódott a mesedélután, persze nem olvasott, hanem kitalált mesékkel. Többnyire az aktuális tárgy elevenedett meg, óriási kalandokba bonyolódott, de mindig megmenekült. Képeskönyvünk is volt, a legkedvesebb a Peti és a kifli. (Kalmár István rajzaival.) Peti esetét Ágika mesélte nekünk, mutatta a könyvben, hol tart éppen, selypített, de folyamatosan, óriási lendülettel beszélt. Ha nem jutott eszébe az odaillő szó, abrakadabrával helyettesítette, majd értelmesen tovább mondta. Amikor elfáradt, bár ez ritkán fordult elő, rajzolt vagy mesefilmet nézett. A Tom és Jerry volt a kedvencünk.

Munkából jövet a szülők nálunk találkoztak, hazavitték a kislányt, mi magunkra maradtunk. Micsoda öröm volt unokázni, micsoda öröm volt naponta látni a gyerekeket! Felértékelődnek a családi együttlétek, most, hogy régóta nincs már benne részünk.

Év vége felé egy rettenetes tévéadásra emlékszem: dokumentumfilmen mutatták be a Ceausescu-házaspár kivégzését. Dermesztő volt a kegyetlenség, ahogyan bántak velük, és ahogy lelőtték őket. Közben felrémlett a korábban hallott vicc: Ceausescu bemutatja palotáit és drágaköveit az anyjának. A néni mindenen sápítozik. Mi a baj, édesanyám, kérdezi a diktátor. Jaj, fiam, hát azon gondolkodom, mi lesz, ha visszajönnek a kommunisták?

Három meglepő dolog rólam

1. Jószívű vagyok (senki nem tudhatja rajtam kívül)
2. Makkegészséges vagyok (kevesen gondolják, mert szeretek panaszkodni)
3. A hamut is mamunak mondom ( előfordulhat, hogy a gyanú már megfogalmazódott az én kedves bloggertársaimban)

Üzenet a macinak: köszönöm szépen

Bejegyzések a 40-es évekről

Furcsa, hogy a mostani, 2012. év januárjában pontosan a 40-es éveket idéztem fel néhány bejegyzésben. Ha megnézitek a blogomat: http://akimotonapjai.blog.hu/

minden évről szól egy poszt, körülbelül négy éves koromtól kezdve. Annyira eleven benyomásaim vannak a háborúról, az óvóhelyről, a bombázásról, a menekülésről, hogy akár hosszabban is írhatnék róla, de nem fárasztalak vele benneteket.

A blog oldalsávjában a „címkék” segítségével lehet tájékozódni, ide írom, melyik évhez melyik címke vezet.

1944. Címkéje: ínség . A bejegyzés címe: Cukorrépa

1945. Erről másutt, máskor írtam, nem ismerhetitek, ez lenne az:

Menekülés

Délelőtt a terasz alatt játszunk. Levisszük a babaedényeket, megtöltjük vízzel a kis fazekakat, sárga porral a kancsót. Ha ráöntjük a vizet, tejeskávét képzelünk a kancsóba. A játék kávéval megitatom a babáimat, adnék a húgomnak is, de ő keményen ellenáll. Most ledobjuk a babaedényt, megyünk epret lopni. Pálcával piszkáljuk ki a pirosra érett szemeket a kerítés rácsai alatt.
A nyár minden percét ki kell használnom, ősszel iskolába megyek. Még nem töltöm be a hat évet, de korengedéllyel beíratnak. Dédnagymamánk, akit Ómikának szólítunk, nem bírja már, hogy a testvéremmel örökké veszekszünk, vitatkozunk.

Az iskola egyáltalán nem érdekel. Tudomásul veszem, hogy csendben kell ülni, hátratett kézzel, elvétve figyelek arra, mi történik a tábla előtt.
Beszélgetés órán mondja a tanítónéni, hogy az orosz csapatok felszabadították hazánkat a fasiszta iga alól. Azt a szót, hogy iga, nem ismerem, de az oroszokról vannak emlékeim. Fel is nyújtom mindjárt a két ujjamat, és jelentem, hogy tavaly az oroszok elől menekültünk át a zajló Dunán. A tanító néni ijedten kijavít, talán a németek elől… Elbizonytalanodom, ráhagyom, hogy igen, a németek elől.
Rákönyökölök a padra. Látom a lábamnál úszó jégtáblákat, a komp horpadt oldalát, a piszkos habos vizet. Anyánk visszaránt a lánc mellől, érzem a rettegését, pedig biztonságos távolságra álltam meg a komp szélétől. Nincs veszélyérzetem. Nem volt akkor sem, amikor a sziréna sivítását meghallva felkaptuk az előszobaajtó mellé készített csomagokat, és a kertek között átrohantunk az óvóhelyre. Apánk ekkor légótiszt volt, úgy tudtam, ő nyomja meg a sziréna gombját. A hivatalához hozzátartozott, hogy előbb kapta meg a front híreit, mint a civil lakosság. A hírei alapján tanácsos volt elmenekülni a városból. A felnőttek úgy döntenek, Anyu velünk, a két kicsivel megy Ibafára, egy sváb faluba, ahová feltehetően nem érnek el az oroszok, a németek pedig kíméletesen bánnak majd a lakossággal.
Megint jelentkezem, hogy mégis az oroszok elől menekültünk, de éppen kicsöngetnek. Eltűnnek a szemem elől a katonai teherautók, a cigarettázó katonák, elmosódik a testvéremet karjában cipelő anyám arca. A tanító néni szelíden kitessékel a folyosóra.

#

1946. Apánk megszökött a hadifogságból. Hiába ért véget a háború, a foglyokat még nem engedték haza. A háború utáni éhezés, a rekkenő nyarak és kemény telek emlékeit négy poszt idézi. (Címkék: neköd adom, de profundis, negyvenhat hideg tavaszán, negyvenhat telén.)

1947. Megszületett a kisebbik húgom, mialatt én Pécsett nyaraltam. (Címke: negyvenhét nyara)

1948. Anyu a nyári szünetben bevitt magával az iskolába. Ebből az évből való a közös blogunkon felnagyítható tablón bemutatott fotó, melyen Akimoto copfos-masnis vigyora látható. (nem engedtünk a negyvennyolcból)

1949. Már hallgattam a rádiót, a néprádiót, ami állandóan szólt a konyhában. Rajk László halálát később Örkény István magyarázta meg. A bejegyzésem erről szól. (Szabadság!)

1950. Az első békekölcsön jegyzés. Nagyikám emlékére írtam. (Címkéje: megfizette)

Régiek most

Ez itt a dédnagymamám recepteskönyve, az eredeti. Amikor anyukám nyugdíjba ment, az egészet lemásolta egy regiszteres füzetbe, ez most is otthon van Szegeden, a helyén. Dédanyám receptes könyvét a három éve meghalt nénémtől örököltem. A lapjaira hullott, sárga füzet őriz valamennyit a régi cimet- és vaníliaszagból, de az is lehet, hogy csak képzelődöm. A régi receptekből néhányat rendszeresen használok.

Nagyika korondi vázája megvan, amióta az eszemet tudom. Mellette a kiskorú Zolika macska látható, ő mostani macska.

Anyukám fényképezőgépe. Voigtlander, tükörreflexes. Olyan fényképeket csináltatott, hogy a téglalap alakú fotópapírnak csak a felére került kép, alul nagy fehér foltot hagyott. A gépen külön kellett állítani a távolságot meg a blendét, finom csavargatós mozdulatokkal. A kép fókuszát anyukám úgy kereste meg, hogy jobbra-balra mozgatta a hasa elé eresztett fényképezőgépet, látom kecses fiatal kezében a hosszú madzagot, ennek a végén lógott az „elsütő szerkezet”. Megnyomta, a fénykép elkészült. A fehér, kedves kéz megváltozott. Mire megöregedett, nem fényképezett, az ujjai görcsösek, köszvényesek lettek. Erre még van tanú a családban, nemcsak én tudom így.

A toledós-azsúros hímzés Erdélyből, az ottani rokonoktól való. A virág meg a napsütés mostani.

Ez a fotó egy régebbi karácsonyi bejegyzéshez készült, azért ilyen díszes. A történet Rita babához, nagyobbik unokám kedvencéhez kapcsolódik. Az úgy volt, hogy Á. az új babáját otthon felejtette, amikor egész napra áthozták hozzánk, és nagyon sírdogált. Vígasztalásul alkottunk együtt Pót-Ritát fakanálból meg hulladékanyagból. A fényképen látható még a kislányom kutyás köténye 1970-71-ből. Minden hétvégén kimostam, kivasaltam, másik kötője nem volt. Szegény lányocskám biztosan utálta, hogy mindig ugyanabban az öltözékben küldöm óvodába. A fotón az unokáim karácsonyi ajándékba készült rajzai is ott vannak, hogy melyik évből, arra nem emlékszem.

Ez a bögre majdnem új. Születésnapi ajándék a gyerekektől. Fölfedezték, hogy a kedvenc orosz grafikusom rajzai megrendelhetők egy nemzetközi webboltban. Az ölelkező, gyengéd macskák képét rámásoltatták egy natúr bögrére, a vejem őrködött, hogy nyomdai minőséget kapjak. Ő mondta. Mi látjuk. Megadom a webbolt címét, hátha valaki kedvet kap, és vásárolni szeretne:

http://mosomedve.livejournal.com/319241.html

Itt csináltattak a gyerekek macskás bögrét a születésnapomra.

http://mosomedve-art.livejournal.com/16892.html

Az új fotel. Még nincs múltja, alig két hetes. Jövője viszont van: benne ülve fogok kötni egy mellényt, de izibe, mert hideg van

Walt Disney 1937-ből és ami utána jött

A legelső mozira azért emlékszem olyan kiválóan, mert családi anekdota szólt róla. Átlag kétévente, mindig valami más apropó folytán Édesanyánk előadta, hogy a háború után még 45-ben egy híres amerikai rajzfilmet vetítettek a Belvárosi Moziban, ahová bennünket is elvittek az akkor két és fél éves testvéremmel, ám a testvér még annyira kicsi volt, hogy a filmen mozgó embereket és állatokat valódinak vélte, és amikor megjelent a gonosz mostoha, rettentően megijedt, és annyira ordított, hogy ki kellett vinni őt a nézőtérről. Nekem személy szerint igen jót tett az epizód, mert megértettem, hogy nem kell elhinni még azt sem, amit látok, amit meg mesélnek, még annyira sem. (Persze, az anekdotázásból nekem is kijutott, úgy évente leginkább a születésnapom tájékán meghallgathattam, mennyire vacak csecsemő voltam, és más viselt dolgaim is szóba lettek hozva.)
Most azonban térjünk vissza a Belvárosi Mozi oldalpáholyába, ahol Hófehérke és a hét törpe akkoriban nem teljesen átlátható története bontakozott ki a szemem előtt. Elsősorban a mókusokat figyeltem, milyen fantasztikus gyorsasággal törlik a port a dús farkukkal, és mekkora borosták nőnek a horgas orrú gonosz mostoha képén, akiről nyomban kiderült, hogy csak rajzolt rém, és okos gyerekeknek nem kell tőle félni, ez igen hasznos kezdete volt az okosság attitűdjének, amely a továbbiakban otthon kötelező gyakorlat volt, de nem mindig sikerült.
Azóta tudom, hogy a felnőtteknek fogalmuk sincs arról, milyen mélyen vésődik be a gyerekük emlékezetébe egy-egy jelentéktelennek vélt epizód, valamint nem sejtik szegények, hogy egy rajzfilm sose a mondanivalójával, netán a művészi megformálásával, hanem megfoghatatlan pillanataival fejti ki hatását a gyermeke lelkére.
Itt egy vidám kórus a Hófehérkéből:
http://www.youtube.com/watch%3Fv%3DUjs00e8TqrQ
Később, az ötvenes évekből elég sok film rémlik fel: a Liliomfi Darvas Ivánnal, a Ludas Matyi, az Állami Áruház Latabár Kálmánnal, a 2X2 néha öt Ferrari Violettával, egy mulatságos rövidfilm, A selejt bosszúja. 1953-as a Gyöngyvirágtól lombhullásig, többször is megnéztem, azért is emlékezetes, mert ettől az évtől kezdve hallgattam a szilveszteri kabarékat több évtizeden át, az 53-as címe Borvirágtól könnyhullásig , velem született szatirikus hajlamomra segített rátalálni. 1954-es a Fel a fejjel, Latabár bohócot alakít benne, játékával megmenti a társait egy fasiszta csendőr bosszújától. Talán később mutatták be, nem 54-ben. 18 éves koromból két jó filmre emlékszem, az Egy nyáron át táncolt, talán svéd film volt, a másik egy megrázó dráma Psota Irénnel, a Ház a sziklák alatt.