Nyelvek és emberek 2.

Kedvesek! Osszátok be magatoknak két napra, én meg elmegyek szabadságra…
De volt kedvem hozzá, köszönöm! 😊

Az időrendnél maradva következzék a német! Az érdekessége, hogy a németet soha nem iskolai keretek között tanultam. Magdi néni tanított meg a nyelvre. Magdi néni anyu barátnője volt és von Haus aus német gyökerű, ez már a vezetéknevén is rögtön látszott. Kezdetben ő is tisztviselő volt, de azután eljutott oda, amit aztán nagyon szeretett: az Akadémiai Kiadó szótárszerkesztőségében dolgozott, természetesen, a német nyelvi részen. Benne is volt a neve a kis- és a nagy szótárakban, nagyon büszke voltam rá és a szótárakra!

Nyolcadiktól kezdtem el hozzá járni kedden esténként, nem lakott messze tőlünk, valamivel följebb a hegyen. Bizonyára emlékeztek arra, hogy a 70-es években  a kedd volt a sorozatok napja a tévében. Nagyon bennem él, ahogy este fél 8-kor ügetek a már teljesen elnéptelenedett utcákon, hogy még én is hazaérjek az aktuális néznivalóra :)

Magdi néni – annak ellenére, hogy nem tanár volt – jó érzékkel tanított. Talán főleg azért, mert teljesen birtokában volt a nyelvnek. Amit tudok németül, azt tőle tanultam. Csak egy tananyag nyomaszt még ma is - mert nemcsak nyelvet tanultunk, hanem irodalmat is! – hogy kívülről végig meg kellett tanulnom Goethe: Erlkönig (Tündérkirály) című versét. Ritka egy nyomasztó költemény, folyton meghal benne valaki. Hogy miért gondolta szükségesnek ezt az én zsenge lelkemnek? Német klasszikusok, na, bumm! Kimaradhatott volna…  
A gimnázium talán 3. osztályának végéig tartott a német nyelvtanulásom.

A nyelv gyakorlására pedig azalatt és utána is bőven volt alkalmam, mert az Óbudai Hajógyárnak a Magdeburgi Hajógyár lett a szocialista testvére. Gyárlátogatások, csereüdülések: mi a Keleti-tenger partján, ők itt, a Balatonnál, együttlétek, találkozások, kapcsolatok. Később már személyes kapcsolatok is, jöttünk-mentünk a családok egymáshoz, ahogy az az NDK- világban lehetséges volt. Már felnőttként, volt, hogy egyedül utaztam ki vagy barátnőkkel, és, persze, már városokba is adódott lehetőség. Ők is jöttek, éltük az akkori életet, nyelvi akadályok egyre kevésbé voltak, pedig már régen nem jártam az órákra….

1992 volt, már a közigazgatásban dolgoztam, amikor a német állam nyelvi ösztöndíjakat hirdetett meg köztisztviselőknek. A munkahelyem biztatására megpályáztam, az itthoni Goethe-Intézetben sikerrel vettem a nyelvi vizsgát, és szeptember elején elindulhattam Murnau-ba, az Alpok lábánál fekvő bajor kisvárosba. Sok város közül lehetett válogatni, lettek volna nagyvárosok is, de nekem ez tetszett meg.
Erre az egészre igazán illik, hogy felejthetetlen két hónapot töltöttem ott: nemzetközi, jófej társaság (hja, fiatalok voltunk mind!), jó tanár, mesebeli környezet és egy sosem kóstolt kollégiumi élet, de külön szobákkal, mégis együtt. És, ha beszélgetni akartunk az izlandival, a japánokkal, a szenegáli fiúval, a horvát lánnyal, a többiekkel, csak-csak muszáj volt a németet használni, jól ki volt ez találva!

A végén letettem egy Goethe Institut szintvizsgát, Magdi néni megkoronázva! Biztosan örült odaföntről…

Hogy a kezdések időrendjénél maradjunk, jöjjön az igazi, az örök szerelem: a latin. Úgy vártam rá, mint belépésre egy csodálatos világba… Nem is volt kérdéses, hogy a gimnáziumban melyik nyelvet válasszam.  A négy év alatt nem is bántam meg a választást egyszer sem. Kevesebben is voltunk a csoportban és nagytudású, kemény. szigorú tanárunk – aki a magyart és a történelmet is tanította – a latinórákon mintha meglágyult volna. Mesélt egy régen volt világról, furcsa nyelvtani szerkezeteket tett türelmesen érthetővé, memoritereket adott föl, és mi csak azt vettük észre, hogy szeretjük a latint! Egy mondatára nagyon emlékszem: Ha majd egyszer eljuttok Rómába… Milyen valószínűtlennek tűnt ez a 70-es évek elején! És amikor 2004-ben ott álltam a Forum Romanum romjainál, hálás szívvel Vas tanár úr jutott eszembe.

Mi párhuzamosan tanultuk a tananyagot és az egyházi latint is. Ma is magától értetődően ugrik be az Arma virumque cano… (Vergilius: Aenais kezdősora) és a Suscipe me… (Fogadj el engem, Uram – imádság a szentmiséből). És tudom, hogy kincseket kaptam.

Ami pedig a máig élő és fontos hatása, hogy Ágival milyen elszántan tudjuk keresni egy-egy fölmerülő ige helyes ragozását, módját, idejét! Ha pedig mégse menne, akkor csak megkérdezzük az AI-t, ami udvariasan és barátságosan megmagyarázza, sőt arra is rájöhetünk, hogy tulajdonképpen mi is jól gondoltuk, csak… 😊

A Györkösi-szótárat, ami már antikváriumokban se nagyon kapható, odaajándékoztam egy latint tanuló, ambiciózus, lelkes fiatalnak, és ez is így a jó. Hátha kincskereső lesz ő is!

És a végére csak két mondatban jöjjön az angol. A főiskolán kezdtem el tanulni, élmények és kapcsolódások nélkül. Aztán munka mellett folytattam egy nyelviskolában, ez már kicsit személyesebb, értékesebb is volt. És, hát, a mai világban, azt hiszem, ez a leginkább kellő nyelvem.

(Ez pedig már igazan csak zárójelben: bőven felnőttként, valamikor, egy kezdő félév a Francia Intézetben. De nem lett folytatása, mert csak a nyelv érdekelt, más motiváció nem volt.)

Nyelvek és emberek

Nyelvek és emberek

A nyelvek számomra mindig inkább embereket, országokat, kötődési pontokat jelentettek, nem pedig csupán tananyagot.

Szüleim számára is fontos volt a nyelvtudás. Édesanyám a kereskedelmi iskolában franciát tanult, - hogy a munkájában valaha is tudta-e használni, azt nem tudom – de ma is őrzök egy vékonyka, francia nyelvű Paul Geraldy-kötetet, úgyhogy szeretni biztosan szerette a nyelvet.

Édesapám németes volt. Ő pedig a börtönben is a kevés, néha vásárolható könyvek között egy német nyelvkönyvet szerzett be. Ő még – a család felvidéki eredete révén – alapszinten értett és beszélt tótul is. Ezt belém is verte, mert hogy nézne ki, ha ott vagyunk, és te nem tudsz köszönni, kérni, számolni, megköszönni… Ez még ma is megy, vagyis menne…

A nyelvek ismerete – és állítom, hogy szeretete is - az azt beszélő, tanító emberektől függ. Így, rajtuk keresztül, barátkoztam meg sorra az életembe belépő nyelvekkel.

Kezdődött, természetesen, ötödikben az orosszal. Megtetszett rögtön, a betűi, az idegensége. Kíváncsivá tett, hogy milyen is egy másik nyelv, amin emberek ugyanúgy beszélgetnek, élnek, mint mi a magunkén. Édesapám is elkezdett oroszul tanulni, hogy majd tudjon segíteni, ha szükséges. De aztán úgy lett, hogy az orosztanárnő jött el családlátogatásra, mert mi lehet ott a háttérben, hogy ez a gyerek lelkesen tanulja ezt a nyelvet!? Mert akkor minden mögött sejtettek valamit és féltek tőle…

Pedig akkor még sehol se volt a lelkesedésem! Az csak majd a következő évfolyamban kapott szárnyra, amikor új orosztanárnőt kaptunk. A már korosabb Elza néni anyanyelvi tanár volt, nagy orosz lélekkel!  A kiejtése, beszéde megmutatta, hogy ennek a nyelvnek is van íze, szépsége. Azonnal valami láthatatlan kötelék fűzött össze bennünket, rögtön megszerettük egymást! Szerencsére, egészen nyolcadikig ő vitt tovább. Könyveket kaptam tőle, Tolsztoj-meséket is olvastam lelkesen eredetiben.
 

A gimnázium első osztályában felejthető volt az orosz, de aztán ott is tanárváltás lett, és Szikra tanár úr vett át bennünket. Neki is volt köze a nyelvhez, szerbiai születésű volt. Vele is nagyon értettük egymást. Szép hangja is volt, énekeket is tanított, de nem, nem a mozgalmi dalokat. Viszont simán zengtük a Podmoszkovnoje vécsera-t is :) Harmadikban indított az OKTV-n is, a városi még ment, a járási fordulóig jutottam. Emlékszem, ahogy megölelt, hogy jövőre a megyeit is vesszük, nem lesz gond. De erre már nem kerülhetett sor, mert azon a nyáron váratlanul, hirtelen meghalt.

Negyedikben egy akkor végzett, fiatal tanár nyakába szakadt az egész gimnázium, és még magyart is kellett tanítania. Néha megkért, hogy házi feladatokat javítsak..

 A főiskolán nem adott maradandó élményt az orosztanulás. Az utolsó félévben egyszerre két ciklusra is beadtam  a jelentkezést a Rigó utcába, hogy biztosan meglegyen a középfokú vizsga, de már első nekifutásra összejött.

Így megkaphattam  az idegenvezetői igazolványomat orosz nyelvre. Mivel azután utazási irodánál dolgoztam, sokszor vittem csoportot is. Jártam Moszkvában, Leningrádban, a Baltikumban, Kijevben, Szocsiban, Grúziában, - felejthetetlen utak! Ha magyaros partnerkísérőt kaptam, akkor nekem is nyaralás volt, ha oroszost, akkor munkásabb.
De szép emlék minden út! És egy élő nyelvtudás…
Volt olyan, hogy a Ferihegyről induló Aeroflot-gépen (vagy akár a hazafelé úton vagy ottani belföldi járaton) nekem kellett bemondani mindent magyarul, mert éppen nem volt magyarosuk. Megkerestek, behívtak, megbeszéltük a pilótákkal, mit kell elmondani…, talán igaz se volt! :)

Aztán munkahelyet váltottam, és ez is véget ért. Az utolsó, élő orosz nyelvi alkalmam 1991 decemberében volt, amikor Budapesten tartották a Taize-i találkozót. Feliratkoztam szállásadónak, hogy két oroszul beszélő lányt fogadok. Kaptam is két helyes lányt, összebarátkoztunk, az egyikkel egy darabig még leveleztünk is, de ma már a keresztnevükre sem emlékszem.

És az igazi befejező ajándék! Talán a Hogy is volt?-ot olvasó korosztálynak még mond is valamit: hivatali munkám révén megismerhettem Bogdán Feri bácsit, - már bőven bácsi volt akkor - a Képes Nyelvmester hajdani mindenesét. Ő is nagyon örült, amikor megtudta, milyen örömmel forgattam egykor az újságját. Így már rögtön megvolt a közös szál egy újabb munkához.

Nyelv… emberek… élet… az anyanyelvünk a minden, de mennyi ajándékot tud adni egy másik nyelv ismerete is. Ha még az idő engedi és a türelmetek elviseli, akkor - már csak egy bejegyzésben összevonva - jöhet még a többi, az életemben sorra  megjelenő nyelv kalandja is.

A mindig-gyermek

Először azt gondoltam, hogy na, ehhez a témához én nem tudok mit írni! Aztán kiderült, hogy a legjobb időszak van hozzá, magától kínálja a rátalálást arra a bennem megbúvó gyermekre: Én még most is várom a Mikulást! Igen, várom, az örömet, a meglepetést, a titkot. És ahogy visszagondolok a számos eltelt évre, azt hiszem, hogy nem is hagyott cserben sose. Vagy úgy, hogy én kaptam ajándékot, vagy pedig én csempészhettem azt oda valakinek az ő nevében. Mindkét esetben az a gyermek ujjongott bennem.

Nem volt ez másképp idén sem. Két hete, pénteken délután, Mikulás napján, mentem a szokásos, minden heti irodai szolgálatra. Az íróasztal közepén az ugyancsak szokásos papír az aktuális tudnivalókkal, teendőkkel, és a papírra téve ott mosolyog rám egy kicsi csokimikulás! Tavaly még nem volt, tavalyelőtt sem, most valahogy idetalált. És a gyermek feléledt! Megmelegedett a szíve, és a világért sem rontotta volna el a játékot... (a belül lévő, bölcs gyermekek már csak ilyenek)
A válasz-papíron az elintézettek felsorolása alatt csak ennyi állt: És én se maradtam Mikulás nélkül! :)

A gyermek pedig, ott bent, most már a karácsonyt várja, a varázst. A nemisszámítottamrá-telefont vagy emailt, Messenger-üzenetet... De a meglepetés most egészen hagyományos formában érkezett: tegnap: egy karácsonyi képeslapot kaptam! Amikor kivettem a levélszekrényből, azt hittem először, valami reklám, hiszen ilyent már évek óta nem láttam. Aztán nagyon törni kellett a fejemet az aláírt két keresztnéven, de csak sikerült rájönni, kik ők. Ma este majd fölhívom őket, mert a válasz postán már nem érne oda. 

És a gyermek tudja, hogy neki nem szabad fölnőnie, mert még most is helye és feladata van, legalábbis ilyen tájban biztosan.

(Ui. Úgy harminc évvel ezelőtt egy professzor asszonytól azt tanultam, hogy csak a porban játszó kölykeket hívjuk gyerekeknek, minden más kontextusban gyermeknek nevezzük. Hát, ezért voltam ilyen választékos.)

Megfelelt

Annak idején, a főiskolán nagy megnyugvást jelentett, hogy a vizsgát nem igénylő gyakorlati tárgyaknál (pl. laborgyakorlat) félévkor az indexben ott díszelgett a szó: megfelelt. Így, mindig kisbetűvel. Egy gonddal máris kevesebb!

Az egyetemen aztán már az is előfordult, - ha nem is sűrűn - hogy az érdemjegy szöveges minősítésénél csúfoskodott ugyanez a szó. Nagy lelkiválságot azért nem okozott.

Nem emlékszem, hogy ezeket a helyzeteket megelőzően ez a fogalom játszott volna nálam. A megfelelés számomra alapértelmezett volt. Nem kellett olyasmikben részt vennem, ami ellenemre lett volna, akkor pedig miért is ne akartam volna megfelelni? Méghozzá jól megfelelni, mert akkor már csináljuk egészen...

Persze, voltak dolgok, amikre családilag azt mondtuk, hogy nem, de azok meg nem olyan dacoskodások voltak, inkább a belső szabadság védelme.

Ráadásul, én gyerekkoromtól mind a mai napig szerettem-vágytam közösségekben részt venni, tartozni valahova. A közösségeknek pedig mindig megvoltak a maguk szabályai, szokásai, amiket be kellett tartani. Mi ez, ha nem megfelelés? És micsoda öröm volt a helyemen érezni magamat!

Itthon? Az azért kicsit nehezebb volt, de megkérdőjelezhetetlen. Fiam, a te érdeked... Hát, igen... Ma már könnyebb megérteni.

Ez most filozofálás

Most, hogy már Ági elkezdett nyüstölni, hogy fogok-e írni, mert mindjárt váltás lesz, rászántam magamat. Eddig az tartott vissza, hogy úgy érzem, én másképp értelmezem a lemondás fogalmát, mint itt legtöbben. Megértem és elfogadom a ti értelmezéseteket is, de nekem ez a fogalom mást jelent.

Az, hogy egy álmot el kell engednem, az kényszerűség, nem az én szabad döntésem. Hogy ennek a kényszerűségnek a szülői féltés, a körülményeink, az adott kor viszonyai vagy pedig a saját adottságaim elégtelensége az oka, végeredményben mindegy is. A lényeg, hogy nem teljesülhet, amit annyira szerettem volna. De nem én mondtam le róla, ó, dehogy! Csak tudomásul vettem egy leküzdhetetlen helyzetet.

Hogy ez az én életemben hogyan mutatkozott meg? A szülői féltés a legkevésbé, inkább mindig ösztökéltek, biztattak, mert visszahúzódó, magamnak való gyerek voltam. Még tánciskolába is elzargattak! A körülmények sokmindent meghatároztak, igen, de ez realitás volt, beláttam. A kor viszonyai! Változhatatlannak tűntek, el kellett fogadni a 18 éves érett fejemmel a pályaválasztásnál is. A saját adottságaim? Nagyon szerettem volna például kórusban énekelni, az valamiért nagyon tetszett! Nem arra születtem, ez van. Ha úgy vesszük, lemondások voltak, de annyira determináltak, hogy mégsem igazán azok!

A felfogásomat a lemondásról az érti meg jobban, akinek gyereke van, vagy legalábbis foglalkozott gyerekekkel. Ha a saját időmet, az annyira várt csöppnyi békés nyugalmamat vagy a legjobb falatomat odaadom, hogy neki jusson, az övé legyen, - na, ez már közelít. Ez lemondás, igen. És nem is keserűség marad utána…, csak legfeljebb egy sóhaj :)

A lemondás – úgy gondolom – valamit önként elengedni (de nem szeretem ezt a felkapott szót, de ideillik) egy nagyobb jóért. Ennek a gondolatnak a kibontásába már nem megyek bele… Lemondok róla 😊

Nemcsak tárgyak

Igazán nem számítottam arra, hogy ennyire elevenembe fog vágni ez a téma!

Úgy gondoltam, majd elírogatok arról, hogy igen, vannak tárgyak, amiknek a hiánya még ma is bennem ég. Pedig megértettem és elfogadtam annak idején a szüleim magyarázatát, hogy te ezzel már úgyse játszol, ezt már nem használod, adjuk oda, hogy fog örülni neki valaki! És így tűnt el a Fábián maci, a festett műanyag fejű Eszter baba, a Babaváros könyv és sok minden más. Akkor nem is hiányzott annyira, mert mindig lett helyettük valami új. Meg azt is fölfogtam, hogy a lakás mérete határt szab a mindent-megőrzésnek. A hiány érzete csak évtizedek múltán jelentkezett. Égetően, fájón... Képes voltam protekciósan elmenni a könyvtárba, hogy kezembe vehessem újra a Babavárost...
Ahogy nődögéltem, az egykor a szívemnek kedves tárgyak hiánya is velem nőtt. De már megbékéltem ezzel az érzéssel, együtt tudok élni vele.

És akkor most elveszett a kiskanál! Az egyetlen, ami valahogy túlélt mindent, a gyerek-étkészletem utolsó, megmaradt darabja. Akkor nagykanálként szolgált, ma már csak kiskanál-félének használtam, azzal ettem a tejbegrízt, tejberizst, ha éppen olyat főztem, meg a mindenféle vásárolt poharas nyalánkságokat. Valószínűleg egy ilyen pohár lett a veszte, amivel együtt véletlenül kidobhattam. Mert a konyhát már föltúrtam egyik sarkától a másikig... és nincs...nincs sehol. Pedig csak egy tárgy, de mégis, mintha most tépték volna ki a múltamat. Ha mégis meglenne, megírom!

A mozink

 … olajos padló, a szék kőkemény… - szólt a Bojtorján régi dala. Éppen ilyen volt a mi mozink is.  Sorban a fölcsapható székek, és volt egy keskeny erkélye is, elől néhány ficokkal, amit páholynak neveztek. Nem emlékszem, hogy valaha is ültünk-e benne. Az erkélyre se nagyon vettünk jegyet, mindig a földszinten tanyáztunk. Mert akkor még jártunk moziba. igen! És elsősorban, természetesen, a sajátunkba, ahova előbb-utóbb azért eljutott minden megnéznivaló film. Ha kis türelemmel voltunk, nem kellett ezért bemenni a városba. A jegyszedők egyike ráadásul házbeli néni volt, ez is otthonosabbá tette számunkra.

A mozinknak két rendkívüli tulajdonsága volt: az egyik, hogy kertszomszédok voltunk egymással! A mi ablakunk pont a mozi hátsó kijárataira nyílott, ahol kijöttek a nézők. Elég volt csak odaállni az ablakba, és megszemlélhettük, hogy kik voltak ott aznap. De ez nem volt nagy szám, megszoktuk, nem ez határozta meg a napirendet. A másik tulajdonsága sokkal izgalmasabb volt: mégpedig az, hogy nyáron nyitott tetővel játszottak! Ha azt hallottuk, hogy jó a film zenéje, a nézők pedig sokat nevetnek, akkor átmentünk és megnéztük mi is.

A moziba járásomnak három fázisa volt:

-          az elsőben engem vittek: vagy a szüleim mindenféle jó filmekre, vagy az általános iskolám (a 39-es dandárra és hasonló építő jellegű filmekre)

-          - a második fázisban már én mentem bandástul a Koppányi aga testamentumától a Sárga tengeralattjáróig sokmindenre, ahogy növekedtünk bölcsességben, korban és kedvességben… Ebből az időszakból egy epizód: amikor a teljes hosszában gipszben lévő törött lábam miatt az egész társaság szolidaritásból az első sorba ült velem, mert máshol nem fértem volna el… A nyakigláb fiúk sokáig emlegették :)

-          - a harmadik fázis pedig, amikor már én vittem el a tanítványaimat: eleinte a rajz- és mesefilmekre, aztán már ők is növögettek az igazi filmekhez, végül már nem velem jártak moziba.

Mire a valamilyen negyedik fázis elkövetkezett volna, azt a mozink már nem tudta kivárni, legyőzték a plázák. A mozi épülete most is megvan, az ablakból ugyanúgy rálátok. Hasznos, más funkciót is kapott, de én néha még mindig azon kapom magamat, hogy a buszmegállóhoz menve odapillantok a kirakatára, mi lesz vajon a következő film?

A tévé - ami nemcsak a doboz

 Ahogy olvasom a kortársak bejegyzéseit, igen, minden ugyanúgy volt...

Benczúr televíziónk lett, szép, nagy fadoboz, szerettem. Ki is tartott addig, amíg színesre nem váltottuk.
És pontosan emlékszem én is a Belfegortól való rettegésre. Egy szobánk volt, ott volt a tévé, és ott aludtam én is. Falnak fordulva, háttal a tévének, egyébként általában remekül, de a film egész hangulatától is borzasztóan féltem, talán néha oda is pillantottam. "Aludj, fiam!" - hangzott a megnyugtatónak szánt szó. Tetszettek volna inkább nem nézni!

Különben nem voltunk szüntelen tévézők, néztük, amit akkoriban érdemes volt, de józan mértékkel. Nálunk a házban volt egy érdekes szokás: közösen néztük a tévét! Az például fix program volt, hogy a bécsi újévi koncertet Mari néniék nagy lakásában nézi együtt  a fele ház, utána koccintva a boldog újévre. De, mi, gyerekek, ugyanott néztük csapatban az Ivanhoe-t (a fiatal Roger Moore-ral), emlékszem a sorozat kezdő jelenetére, ahogy egy kisfiú elkiáltja: Ááájvenhóóó! 

A régi időkben volt egy számomra érthetetlen dolog is. Amikor a nagynénéméknél jártunk látogatóban, azt láttam, hogy a tévé képernyője elé egy sárga celofán van ragasztva. Szerintem roppant zavaró volt, de ők talán ettől biztonságosabbnak érezték.

A házbeli közös nézés későbbre is megmaradt, bár már jóval kisebb létszámmal. Talán még nem volt színes tévénk, ezért a szomszédban, Gizi néniéknél ültünk minden kedden este, és áhítattal lestük, ahogy – Hacsaturján zenéjére –beúszik a gyönyörűséges, nagy vitorláshajó az Onedin-ben.

Aztán, ahogy telt az idő, már csak magunkban néztük vagy nem néztük. Voltak "kötelező" programok: Delta, műkorcsolya közvetítések, Orion űrhajó, Tenkes kapitánya, Forsyte Saga, Klinika - csak úgy összevissza ugrálva az időben. Édesapám, ahogy idősödött, egyre tévézőbb lett, én egyre kevésbé.

És, ami az igazán érdekes, amitől a doboz számomra élettel telt meg: az a valódi, személyes kapcsolat "A" televízióval. Édesanyám 1942-től 1956-ig a Rádió Zenei Osztályán dolgozott. Nagyos szeretett ott lenni. Amikor kitették az állásából, a Közért vállalt központjában tudott elhelyezkedni. Hát, nem ugyanaz volt... Volt kollegái a 60-as évek közepén-végén tudták visszahívni, de akkor már a Televízióhoz, a Szabadság térre. Sokszor jártam bent én is, vetítéseken és csak úgy is. Például benti vetítésen láttam a Belle és Sebastian-t is (egy kisfiú és egy nagy fehér kutya), mert akkor még nem döntötték el, hogy megvegyék-e. És élőben láthattam sok akkori ismert nevet is, normális, dolgozó emberek voltak.

Ami viszont az extra jutalom volt számomra: az MRT működtetett egy nyári napközis tábort a Vadaskertben, az intézményben dolgozó szülők gyerekeinek. Éveken át jártam én is oda, szerettem. Amikor a Táncdalfesztivál elkezdődött, kitalálták, hogy a tévés szülők legalább 7-8. osztályos volt vagy jelenlegi táborozó gyerekei fogják a szavazatokat számolni! Így is történt, éveken át jártam vissza oda nyári munkára. Bizony, egyesével, darabra meg lettek számolva azok a szavazatok! És az előadókat is érdekelte, jöttek be érdeklődni, milyen az állás. Olyan autogram-füzetem volt, hogy párját ritkította! És, ha időben elkészültünk a számolással, elmehettünk a soron következő elődöntő (vagy a döntő) főpróbájára is! Ilyen volt belül lenni a dobozban :)

Mint a majom...

Gyerekkori figyelmem, azt hiszem, eléggé szétszórt lehetett, mert édesapámnak gyakori megjegyzése volt, hogy „Fiam, mint a majom…”. Ez azt jelentette, hogyha valamivel éppen foglalkoztam (játszottam), de közben megjelent valami újabb, akkor én már arra figyeltem, azt vittem tovább. Hogy ez a helyzet az évtizedek múltával mennyiben változott, azt nem tudom felmérni (van, aki szerint alig-alig :), de megnyugtató, hogy lett már egy sokkal elegánsabb elnevezése: megosztott figyelem. Ebben benne van az is, hogy a háttérben még fut a figyelem eredeti tárgya, de már az új az, ami a fókuszban van. Személyes tapasztalatom, hogy bár nem a legszerencsésebb állapot, de lehet így működni, néha ugyan vannak veszteségek…

Az azonban biztos, hogy nem jó autóvezető lett volna belőlem. A jogosítványt megszereztem (ez, mai szóval, talán kihívás volt számomra), de az oktatás során felismertem, hogy ez nekem nem való, soha nem is próbálkoztam meg vele.

Ami viszont a szó valódi jelentése szerinti megosztott figyelem, arra – kényszerítő körülmények között – szert lehet tenni, és képes rutinszerűen működni, nagy segítséget nyújtva ezzel. Ilyen körülmény lehet az, ha tanítasz. Amikor az órán egyszerre kell figyelned arra, hogy a drága gyermek mit művel csöndben, magában (mert, mint tudjuk, bármire képesek), arra, hogy mennyi időd van még hátra, hogy az anyaggal eljuss addig, ahová akartál (ebben remek partner a falióra, amire csak rápillantasz, és nem a karórádat nézegeted zavarón), továbbá, hogy mindeközben folyamatosan és értelmesen beszélj, és ura legyél a helyzetnek. És akkor még nem is történt semmi, csak egy nyugodt óra…

Van még talán egy harmadik vetülete is ennek a témának: amit szeretek, ami fontos, amit magamban végezhetek, arra nagyon oda tudok figyelni (pl. képszerkesztés vagy hivatali feladatok).

Köszönöm a figyelmét a kedves olvasóknak! :)

Várni

Úgy gondolom, hogy a várakozás egy magányos műfaj. Egyedül várni az egy állapot, egy benső készenlét. Ha együtt várunk valakivel, vagy akár többen is, ott már inkább az együtt-ön van a hangsúly, ott van kivel megbeszélni, hogy milyen is lesz, ha…, és ez segít föloldani a feszültséget.

De nem tekergek el a blog jellegétől, nézzünk vissza inkább!

Az első várakozás, amire magam is emlékszem, nagyon régen volt, ’62 szeptemberében. Éppenhogy hatéves múltam, ezért még nem is vettek föl az iskolába. Édesapámat vártuk haza aznap a börtönből, hatévi rabság után. Én pedig délelőtt, a kissámlimat fogva, leköltöztem a kapu elé, és ott ültem, egy napsütéses, szép, koraőszi napon. Tehettem nyugodtan, mert csöndes zsákutcában laktunk, annak is a végében.  Vártam, akit még nem is ismertem. A találkozásra nem emlékszem, de a kitartó várakozásra igen, és még az is fölrémlik, hogy a rózsaszín kockás, nagyi varrta ruhám volt rajtam. Még az is lehet, hogy idővel fölvittek az utcáról, de a kép, ahogy ott ülök, megmaradt bennem.

Aztán nagyot ugrunk az időben! Nemhogy már iskolás, egyenesen gimnazista vagyok!  És úgy alakult, hogy nap mint nap négy éven át, oda-vissza  vonatoztam a gimnáziumba. Végállomástól végállomásig utaztam. Kellett várni arra, hogy bejöjjön a vonat, amire fölszállunk, vagy, ha már bent állt, arra, hogy elinduljon…. És mégis, ennek az időszaknak egyetlen percére sem várakozásként emlékszem vissza, mert bandástul voltunk. Nem elvesztegetett, inkább megnyert idő volt, ma is úgy emlegetjük, ha találkozunk.

És, ha már én maradtam a mostani téma végére, így, ünnep előtt – Aliz kommentjétől inspirációt kapva – rendhagyó módon fejezem be a bejegyzést. A témába illik :)

Szabó T. Anna:

AZ ÜNNEP AZÉ AKI VÁRJA

Aki magot szór ablakába
és gyertya vár az asztalán.
A várók nem várnak hiába.
Egy angyal kopogott talán?

Szárnysuhogás az ablakon túl –
vigyázz! Kinézni nem szabad!
Künn az angyalhad térül-fordul,
egy pillanatra látszanak.

A karácsonyfát hozzák – hallod?
– egy koppanás, és leteszik.
Fényben úszik az üvegajtód,
s megint suhogás. Mi ez itt?

Zöld angyaltoll: egy kis fenyőág,
karácsonyszagú és meleg.
“Gyújtsd meg a legutolsó gyertyát!”
Ez az angyali üzenet.

És be is mehetsz – vár az ünnep,
és minden zárt ajtót kitár.
A fa alatt angyalok ülnek –
az ünnep azé, aki vár.

 

 

A fákról és egy fáról

Nagyon szeretem a fákat! Szeretem őket minden évszakban: tavasszal, amikor virágba borulnak, nyáron, ahogyan a Nap játszik a lombjuk között, ősszel a falevelek tarkaságát, télen pedig hófödte ágaikat. Rengeteg képem is van róluk, de most mégse azokat mutatom, mert akkor hosszan kéne mesélni arról, hogy hol van, és miért is kedves nekem.

Most egyetlen fát mutatok csak, az, persze, különleges. Ez a hatalmas fa a Székelyföldön áll, Zágonban, a Mikes-kúria kertjében. Az ottaniak ugyan kastélynak mondják, de inkább egy módos, nagyon szép udvarház az. Szépen rendbe hozták, kultúrháznak és múzeumnak rendezték be. Egy-egy termében a  falu két híres szülöttének állítanak emléket: Mikes Kelemennek és Kiss Manyinak.

A fa története Mikes Kelemenhez kapcsolódik. A hagyomány szerint még az ő édesapja ültette, talán éppen fia születésének örömére. A fa pedig csak nőtt, nőtt háborítatlanul..., messzire látott, túl a hegyeken..., talán a tengerig...
És abban a kertben meg lehet érteni a levél mondatát: Édes néném, már úgy szeretem Rodostót, hogy el nem feledhetem Zágont.

Megható volt a fa tövében állni.

Függőség élesben

 Gondolkodtam, miről is írhatnék ennél a témánál? Hogy szeretek játszani a számítógépen? Kell az adrenalin, hogy időre kirakom, leszedem vagy megoldom azt a néhány kedvencet. Hogy reggelenként muszáj elolvasnom a híreket, mintha ezeken vagy rajtam múlna bármi is a világban? Enélkül nem indulhat a nap. Hogy szeretek egy bizonyos fajta csokikrémet, amiért képes vagyok elmenni a távolabbi boltba is, mert ha nem is folyamatosan, de azért biztonsággal legyen itthon…   
Á, ezek nem függőségek! Nincs is miről írnom.

Aztán a hétnek azon az egy napján, amikor mentem reggel munkába, a buszon ülve a megszokott mozdulattal nyúltam a táskámba a telefonért. Általában nem szoktam elővenni útközben, de most valamit meg akartam nézni rajta. Először csak a kezemmel nem találtam…, aztán egyre zaklatottabban kutattam, de már tudtam, hogy hiába. Belém villant a kép, ahogy reggel még a töltőre tettem, és szépen ott is maradt. Jaj, szegény!

De itt vagyok én, aki még rosszabb helyzetben van! Mivel a Hősök terénél jártunk már, – ami kb. az út kétharmadánál van – esélyem se volt arra, hogy visszaforduljak. Borzasztó érzés fogott el! Itt leszek egész nap védtelenül, magamra hagyva. És még fényképezni se fogok tudni, ha éppen...Valósággal éreztem a lelki-fizikai hiányt.

Ráadásul – a múltkori vihar okozta villámcsapás következtében – az irodában még mindig nem működött a vezetékes telefon, a számítógépre és a netre pedig csak végszükségben szoktam rámászni, ezt a helyzetet – még maradék józan eszemmel - azért nem ítéltem annak. Mindezt megkoronázandó a kollegám, akit megkértem, hogy a telóján üssön be egy számot, hogy legalább hírt adhassak magamról, kedvesen közölte: - Nincs telefonom.

Bámultam rá bambán. Itt van, telefon nélkül, és nincs kétségbe esve? Persze, ő megszokhatta (hogy lehet ezt megszokni?), de én?! Nagyon nehéz nap volt.

Aztán előkerült a főnököm is (fiatalember), ahogy beszélgetünk pár szót, mondom neki hogy jártam. Nem reagált különösebben, de amikor egy jó óra múlva már hivatali dolgokról beszéltünk, és valami nehézkesen ment, megjegyeztem: - Kicsit szét vagyok esve.

-Telefon nélkül?! Nem csodálom.

És akkor már tudtam, hogy mégis tudok majd miről írni :)

Annyira mégse rossz

 

Szeretem Kern András számait. Most is az egyik dala ugrott be, amikor elgondolkoztam ezen a témán. A címe: Annyira mégse rossz…

Vártam a nyugdíjas éveket. Szép elképzeléseim voltak, hogy milyen jó lesz majd a magam urának lenni. Én osztom be az időmet, azt teszek, amit akarok, amihez éppen kedvem van. Ha úgy akarom, elmolyolok a lakásban, rendezgetek, kitalálom valaminek az új helyét, kipróbálok új recepteket, élek a kedvteléseimnek.  Szép volt a terv és biztató. Aztán, két éve már, eljött ez az idő is – hála Istennek, elfogadható egészségben – és én sóhajtva nézem a teli naptárt.

Mert bizony, két plébánián is ügyködve, egy-kettőre megtelnek a napok feladatokkal, programokkal, a postafiók válaszra váró levelekkel. Itthonra pedig marad a tűzoltás, ugyanúgy, mint dolgozó koromban. Tudom, persze, én választottam, én vállalom, – de mégis. Jó lenne lassítani, békében lenni. ”Rossz ez, de annyira mégse rossz” – mondja a dal, és magamat ismerve tudom, hogy amíg bírom, csakis így a jó. Mert abból az elképzelt, oly vonzónak tűnő életmódból valószínűleg mindent megtennék, hogy újra visszakerüljek a rendbe, a rendszerességbe, a felelősségbe, a feladatokba, a szükség van rám és a tartozni kell valahova-érzésébe, tudatába. Baj? Egyelőre levetkőzhetetlen hordaléka az átdolgozott évtizedeknek? Nem tudom. Csak azt érzem, amit Kern András énekel: Rossz ez, de annyira mégse rossz, mint az lesz, ha egyszercsak elmúlt…

Kikapcs – bekapcs avagy a kikapcsolódás metamorfózisa

Amíg gyerek voltam, a kikapcsolódás számomra az olvasás volt. Ha belebújtam egy könyvbe - és sok ilyen könyv akadt a kezembe - akkor megszűnt körülöttem a világ.

Amikor a főiskolán tanultam, aztán már dolgoztam, de még fiatal(abb) voltam, a kikapcsolódást elsősorban az jelentette, ha a baráti társasággal elmentünk valahova: kirándulni, moziba, színházba, hangversenyre vagy egyéb összejövetelre. Ez természetes volt és egy belső igény, együtt lenni, közösen tenni valamit. 

Aztán, ahogy emberesedtünk, egyre többen családot alapítottak, innentől a kikapcsolódásról önállóan kellett gondoskodni. Érdekes, hogy számomra sem ebben az időben, sem a korábbiakban vagy a későbbiekben föl se merült, hogy kézműveskedéssel próbáljak kis időre kiszakadni a világból. Ez alatt értem a kötés-horgolás-varrást. Nyilván azért alakult így, mert egyikben se bizonyultam ügyesnek, így nem jelentettek örömet. A ma ismert sok ágazatát az igazi kézművességnek pedig hírből se ismertük még!
Kezdetben a számítógép is inkább csak munkaeszköz volt, mintsem a végtelen lehetőségek terepe...
Kikapcsolódás a szó szoros értelmében? Nem is tudom. Én szerettem úgy élni, ahogyan éltem.

Aztán eljöve a nyugdíj, ez a szokatlan, furcsa időszak. Dehát most az egész élet egy kikapcsolódás!
És akkor úgy adódott, hogy heti egy napra elhívtak dolgozni. Bekapcsolódhattam újra a rendbe, a feladatokba, a felelősségbe - vagyis a bekapcsolódásból lett most a kikapcsolódás és jó ez így. 

Ráadásul bónuszként föléledt bennem a vágy az alkotásra is, erre most már idő is jut. A tehetség nem biztos, hogy több lett, viszont élvezem :)
Rajzolok, festek, mindenféle technikával próbálkozom. Kiállításom nem lesz, de itthon a falra már tettem ki közülük.

Szóval, kapcsolgatok ki-be, még ha kicsit fékezett habzással is, de egyre inkább ráérezve mindkettőnek az örömére.

Rekviem egy utcáért

 Ide születtem. Itt telt a gyerekkorom, innen indulok el ma is mindenhova és ide is jövök haza. Ez az utca átöleli az életemet.

Egy lakáshirdetésben egyszer azt írták róla, hogy árnyas. Hát, ez azért nem így van, az viszont igaz, hogy csöndes, nyugodt és biztonságos.  Furcsa fogalommal bír: zsákutca. Picit emelkedik is, mint minden, itt, a hegyen, jól lehetett gurulni befelé a biciklivel.

Amikor kicsi voltam, nem is láttunk autót bejönni, mienk volt az egész! Három ház állt benne, két üres telek és a végében egy domboldal, ami maga volt a vadregény..., és bőven termő fehér eperfa is az oldalban..., mintha nem is ebben a nagyvárosban lenne!
Mindig lent voltunk az utcán, ma úgy mondanánk: bandáztunk. Ugróiskoláztunk, fogócskáztunk, bújócskáztunk, labdáztunk, az elhagyott telkeken izgalmas kalandokat játszottunk (egyszer még egy, a háborúból ittmaradt sisakot is találtunk). És voltunk annyian, közel egyívású gyerekek, hogy mindig megvolt a csapat.

A szüleink is nyugodtan leengedtek minket, mert volt még olyan lakás is, épp a mi házunkban, amelyik közvetlenül az utcára nyílt, így Mariska néni rajtunk tartotta a szemét, ha bármi baj volt, vagy csak egy pohár vízért is, mindig be lehetett szaladni hozzájuk.

A három ház lakói mind ismerték egymást, kit jobban - kit kevésbé, de a köszönésig mindenki eljutott.

Aztán megnőttünk, másra kellett az idő, följöttünk az utcáról, de változott az utca is.
Az üres telkeken új házak épültek, pár éve a domboldalt is megszerezte az egyik ház, elkerítették. A mostani gyerekek már csak annyit vannak az utcán, amíg beülnek az autóba... Némelyik házban pedig már több a bérlő, mint a régi lakó. Azért mégis jó a főútról bekanyarodni haza...

Ezt az otthonosságot törte szét az először csak rebesgetett hír, ami aztán valósággá vált: lakópark épül, aminek mi is áldozatául esünk. Most kezdődtek meg a munkálatok a bontással. A mi oldalunkat nem érinti, de a szemköztit - régi nagy irodaházakat, meg a védőfalat - igen. Három évnyi építkezésnek nézünk elébe, már meg is volt a házunk, lakásaink statikai felmérése, ha mégis valami történne...

Az utcát megnyitják majd, átjárható lesz, és a mélygarázsok bejárata is innen fog nyílni. Olyan lesz, mint bármelyik utca a városban... Vannak, aki azért rínak, mert emiatt csökken majd a lakásuk értéke. Én, nem is tudom, mit siratok, hiszen az emlékeket a szívemben őrzöm... talán az egész miliőt, ami több, mint hatvan éven át körülölelt.

Ügyeskedés

 A kreativitás szerintem annyit tesz, hogy örömmel, kedvvel létrehozni valamit, legyen az egy kézzelfogható alkotás vagy pedig szellemi termék. Ha ehhez a folyamathoz még tehetség is társul, az a bónusz, akkor még jobb lehet, de ha csak a magam örömére, az is éppen elég.

Így nézve én a vak ló bátorságával vagyok kreatív 😉

Megadatott, hogy nagyon sokmindenben kipróbálhassam magamat. A mi iskolás korunkban legfeljebb a mindig elpattanó lombfűrészszálakkal kínlódtunk a gyakorlati foglalkozásokon, vagy alumíniumból hamutartót hajtogattunk, rajzórán pedig a katedrára kitett vizeskancsót igyekeztünk megörökíteni minél élethűbben….

Felnőttkoromban ért az a szerencse, hogy táborokban, napközis táborban, kézműves délutánokon a tanítványaimmal együtt valódi művészek (többnyire szülők vagy idejüket föláldozó más ismerősök) segítségével ismerkedhettem meg számos művészeti formával. Agyagoztunk, nemezeltünk, gyöngyöt fűztünk, papírt hajtogattunk, gyertyát díszítettünk, szitáztunk, kitömött babát készítettünk, sőt, közösen festettük meg a Noé bárkája állatait is (amikor az egyik állatról a végén nem tudtuk eldönteni, mi is lett belőle, na, azt kineveztük a kacsacsőrű emlősnek! 😀 Igen, a kreativitás öröm és az újat keresés kíváncsisága, lendülete. Néhány ilyen alkotásom meg is van még itthon, és, persze, vannak olyanok is, amit valamelyik gyerek készített nekem, csupa kedves emlék…

Kreatívnak lenni egyedül is lehet, nem feltétlenül kell hozzá társaság. Próbálkoztam rajzolással,

festéssel, kedvemet találtam benne, van, ami még a falra is kikerült, de tárgyilagosan megállapítottam, hogy nem egy pályatévesztett közgazdászként éltem le az életemet…
És szeretek főzni, alkotás az is, még ha nem is maradandó.

Ami pedig valóban fontos része az életemnek, és úgy gondolom, érzékem is van hozzá: az a fotózás és az írás. A fényképezés szeretetét – és talán az érzékenységet is hozzá – a szüleimtől örököltem, ebben a légkörben nőttem föl. Édesapám szeretett és tudott is fotózni, akkor, amikor még érteni is kellett hozzá, nemcsak elkattintani az automata gépet… Mégis édesanyám volt az, aki egy felvételével díjat nyert egy pályázaton. Ilyesmijeim már nekem is vannak…
És, bizony, nem vagyok mentes attól, hogy a képeimet meg is mutassam, a Facebook remek terep hozzá.

Az írást is művelhetem profi módon is, egy igazi újság szerkesztőjeként, bár ez azzal jár, hogy abba nem is írok. De arra megint ott van az internet…

Azt hiszem, az a fajta kreativitás, amire én gondolok, kortalan.

Nagyi

 Nagyszüleim közül csak az anyai nagymamámat ismertem, a többiek nem tudták megvárni, hogy meglássák a kisunokájukat. Nagyi azonban megadta mindazt, amit a szívünkben és a későbbi mesékben, történetekben a nagymamaságról elképzelünk. Jó volt megbújni puha, meleg ölelésében.

Aztán, amikor az élet úgy hozta, hogy anyu héthónapos koromtól egészen az első osztály elkezdéséig magára maradt velem, akkor Nagyi odaköltözött hozzánk. Így én olyan szerencsés voltam, hogy nekem nonstop nagymama jutott, nemcsak hétvégékre, szünetre. Az együttlétünk egyik kedves emléke az esti elalvások voltak. Az én, a végénél is rácsos kiságyam az ő támlás ágyának a fejénél állt. Én a rácson át a fejem fölött átnyújtottam a kezemet, ő pedig a támlán átnyúlva megfogta, így aludtunk el. Ezt neveztük karajozásnak, és csakis így végződhetett a nap. Hogy kényelmetlen volt-e, arra nem emlékszem, pedig biztosan az volt, de ez egyikünknek se számított.

A Nagyi-féle ételekről egyre emlékszem különösen: a csörögefánkjára. Az valami csuda volt! Frissen, ropogósan, baracklekvárral...  Én hajtogathattam meg a fánkokat.

És Nagyitól hallottam először arról a faluról, hogy Fadd. Ők onnan származtak, az ő szülei - az én dédszüleim - jöttek föl két kislányukkal szerencsét próbálni Pestre. Sikerült is megtelepedniük, jó műszaki vénájú dédapám villamosvezető lett Óbudán. Hogy, hogy nem, háború, költözések után is teljesen jó állapotban megmaradt egy tablókép a Beszkárt Óbudai forgalmi telepének személyzetéről 1926-ból, onnan ismerem a dédapámat. (Majd egyszer rászánom magamat, és elviszem a képet a Helytörténeti Gyűjteménybe.)

 Nagyi jobb kezének mutató és középső ujját egy baleset során levágta a gép az Óbudai Harisnyagyárban, ahol fiatal lányként dolgozni kezdett. De nagyon ügyes volt avval a kezével is, még hímezni is tudott és szeretett is.

Amikor édesapám hazajött, Nagyi is visszaköltözött az otthonába, és onnantól én is hétvégi, vakációs unoka lettem, de továbbra is nagyon szerettük egymást.

Már az első gimnáziumi évem utáni nyár volt, egy júniusi, meleg nap, amikor éppen az előírt úszás penzumomat teljesítettem. A Lukács nagymedencéjében róttam a hosszakat, és hogy ne legyen olyan unalmas, általában szavaltam vagy énekeltem magamban. Akkor - nem tudom az okát, miért, addig sose - a Te Deum-ot énekeltem végig. Ez egy nagyon szép, de nagyon hosszú egyházi hálaadó ének. Bennem van ma is a kép, ahogy, amikor elkezdtem, fölnéztem a nagyórára, fél 11 volt.
Délután jött a távirat a kórházból..., majd megtudtuk azt is, hogy nagymama délelőtt csöndben elaludt.
Téged, Isten, dicsérünk...
Nagyi felől sose voltam nyugtalan.

A becsület úgy kívánja, hogy ennél a témánál szóljak még valakiről. A státuszát nem lehet meghatározni, az, hogy a néni, aki vigyázott rám, nem mond el mindent. Nyunyunak hívtam, ez már közelebb hozza őt is, a kapcsolatunkat is. Hároméves koromban, mint osztályellenséget, nem vettek föl az óvodába. Anyu és nagyi viszont dolgoztak, napközben mégiscsak kellett, hogy valaki gondoskodjon rólam. Először a házbeli, otthon lévő asszonyok tették ezt, de ez nem lehetett hosszútávú megoldás. Végül az egyikük gyermektelen barátnője vállalt el. Egymásra találtunk... Helye kell legyen ebben a történetben, mint ahogy természetes volt az  ő anyák napi köszöntése is :)

 

 

Nagyi fiatalasszonyként.

                                                         és, ahogy már én ismertem

F. Szűcs János főkocsivezető, a dédapa

Mennyi jó arc!

                                                                                Nyunyuval

Emlékek

 

Meghatározó rádiós élményeim a gyermekkorba nyúlnak vissza, ez érthető is, hiszen ez volt a rácsodálkozás kora, amikor még maga a hang tudott megragadni és varázskört teremteni. Később már az esemény, az ismeret vagy a szépség volt a fontosabb, amit a rádió közvetített.

Első emlékem négy-öt éves koromból való: csak egy mondat és az általa megteremtett hangulat. Előttem van a kép, nagymama kint a konyhában, én a szobában, a fotelban kuporgok a rádió mellett. Nagy készülék volt, hangszórójának vászonborítását a fehér műanyagrácsok között rendkívül jól lehetett ujjal nyomogatni. Zöld varázsszeme világított, és elhangzott a máig is bennem zengő mondat: „Moha bácsi szólt a gyermekekhez, Moha bácsi, a törpe.”

Érdekes, nem Moha bácsi hangja, nem a történetek idéződnek föl, hanem ez, a bemondónő által – talán kicsit pátoszosan is – elmondott mondat. Nyugalmat, állandóságot jelentett, egy biztos pontot akkoriban elég zűrzavaros életünkben. Persze, megmaradt bennem Kőmíves Sándor hangjának íze is, de ez talán már inkább későbbi emlék, utólag kötve össze a szereppel.

A következő – és a valóban meghatározó emlék – hét-nyolc éves korom tájára tehető. Arany Toldiját adták Básti Lajos előadásában. (Próbáltam most utánanézni az interneten, melyik évben lehetett ez, de nem találtam semmi nyomot, pedig azért is kezdtem keresni, mert biztos voltam benne, hogy a rádiónak is olyan nagy, feljegyzést érdemlő esemény volt ezt sugározni, mint nekem meghallgatni.)

Tévénk nem volt még akkor, így a rádió volt a főszereplő a családban. Nem igazán értettem először, miért kell ezt a hosszú verset meghallgatni, de aztán a történet egyre jobban magával ragadott, alig vártam a folytatást. Este ment a műsor; emlékszem, addigra már mindenki ágyban volt, a villanyt is leoltottuk és az esti csöndben egyszer csak Básti Lajos mélyzengésű hangján megszólalt a negyedik ének: „Mint a gímszarvas, kit vadász sérte nyíllal, fut sötét erdőben sajgó fájdalmival, …”

Szívet szorító gyönyörűség volt! A szavakat külön-külön alig értettem, de nem is volt szükség rá; az egésznek a zengése, lendülete sodort magával.  Bizonyára belejátszott ebbe az este sötétje, hangulata, a várakozás feszültsége, a hang zenéje is, – és együtt ez mind, megmutatta, mi az, hogy vers és milyen az az érzés, amikor azt kívánjuk, bárcsak ne lenne vége!

Utána hosszú-hosszú szünet, egészen 1974-ig. Ekkor már gimnazista voltam, édesapámmal kajaktúrán voltunk a Rábán.  A forró augusztusban azonban az ikervári erőmű azt a kevés vizet is mind elvitte, ami akkor a folyóban volt. Az erőmű után kilométereken át száraz volt a meder. Fuvarost kellett keresni, aki a csónakot, a sátrat, a holmikat elviszi a csatornáig, ahol az erőmű visszaengedi a vizet a folyóba. Már késő délután volt, amikor egy idősebb ikervári parasztemberrel sikerült megegyezni. Ő azonban azt javasolta, hogy estére már ne vágjunk neki a hurcolkodásnak, a táborverésnek, aludjunk meg náluk, és majd másnap reggel elvisz. Így is történt. Augusztus 19-e  vagy 20-a lehetett, mert már az ünnep előtt jóval beharangozta a rádió, hogy Kossuth viaszlemezen megtalált eredeti hangfelvételét fogják lejátszani. A táskarádión mi ezt mindenképp meg akartuk hallgatni. Vendéglátóinknak is elmondtuk, milyen műsor lesz, természetesen, ők is hallani akarták.

Végül a tisztaszobába mentünk be, az ő nagy rádiójukon meghallgatni. A hangulat ünnepi, várakozásteli volt. Elmondták a bevezetőt, az ismertetőt, nem esett köztünk szó. És amikor a viaszlemezről sercegve, de érthetőn felhangzott Kossuth hangja, az idős férfi önkéntelenül felkelt a székéről. Állt, mint amikor a Himnuszt hallgatjuk. Úgy állt, olyan megilletődöttséggel, olyan tisztelettel, hogy nem lehetett mellette ülve maradni.

A felvétel szavaiból semmire nem emlékszem már, de ez a jelenet a szívembe vésődött. Szól a rádió és itt a történelem. Itt van a hazám.

 (A Magyar Rádió létrejöttének 80. évfordulójára "Életünk és a rádió" címmel kiírt irodalmi pályázaton ezüst oklevelet kapott írás részlete. 2004.)