Igazán nem számítottam arra, hogy ennyire elevenembe fog vágni ez a téma!
Úgy
gondoltam, majd elírogatok arról, hogy igen, vannak tárgyak, amiknek a
hiánya még ma is bennem ég. Pedig megértettem és elfogadtam annak idején
a szüleim magyarázatát, hogy te ezzel már úgyse játszol, ezt már nem
használod, adjuk oda, hogy fog örülni neki valaki! És így tűnt el a
Fábián maci, a festett műanyag fejű Eszter baba, a Babaváros könyv és
sok minden más. Akkor nem is hiányzott annyira, mert mindig lett
helyettük valami új. Meg azt is fölfogtam, hogy a lakás mérete határt
szab a mindent-megőrzésnek. A hiány érzete csak évtizedek múltán
jelentkezett. Égetően, fájón... Képes voltam protekciósan elmenni a
könyvtárba, hogy kezembe vehessem újra a Babavárost...
Ahogy
nődögéltem, az egykor a szívemnek kedves tárgyak hiánya is velem nőtt.
De már megbékéltem ezzel az érzéssel, együtt tudok élni vele.
5 megjegyzés:
nekem kanalaim rendszeresen a joghurtjaim poharaival tűnnek el! (mint utólag rájöttem)
Nagyob tetszik az a megoldás: „adjuk oda, hogy fog örülni neki valaki!” Jókai is megírta, hogy a bécsi régiségkereskedő Baradlaynak adja el szerelme képét. A világ csak ilyen. Testünk anyagát másoktól kaptuk, egyakor az utódoknak adjuk. Jól ki van találva ez a körforgás.
Aliz, igen, ez, sajnos, előfordul...
Nagyívű gondolat, Mick!
Egykor férjem, ma fiam hajtogatja állandóan, selejtezésre akar bírni: nem kell állandóan a múltban élni, meg kell szabadulni annak többnyire lefelé húzó súlyától... Az évek számának szaporodásával egyre inkább hajlok rá, de most meg már nincs rá erőm...
Megjegyzés küldése