és egy ilyen jelvényem nekem is volt
Továbbá. Nagyon jól éreztem magam ott, abban a négy hétben - úgy emlékezem :))))

![]() | ![]() |
1975 Utazásaim kezdete
A 70-es évek élénken élnek bennem, fene tudja miért, talán mert egyetem, meg izgalmas munkahely, jó és rossz párkapcsolatok, majd házasság sajna válással befejezve, valamint sok utazás.
75-ben már javában dolgoztam a Rádióban (nem is igaz, hogy javában, mert csak 74 közepén kerültem oda) – némi szerencsével, mert elég volt egy ismerős, meg egy-két elejtett mondat, majd felhivtam az illetékes embert, aki behivott beszélgetésre. Hol volt akkor még a manapság (meg új országomban szokásos) komoly munkahelyi interjú. P. elvtárs inkább csak beszélgetett velem, majd tesztelt is (zeneszerző neveket diktált, amiket hibátlanul leirtam, dehát miért is ne sikerült volna.. bár később jókat vihogtunk, mikor egy új adminisztrátot lány állitólag ezen a teszten Chopint- Schoppen-nek irta.. mégis bekerült..).
Valójában nem is volt számomra állás, de felvettek, mert (ahogy ők mondták, előre gondolkodtak) a zenekari irodát vezető hölgy egyre inkább nyugdijba menéssel riogatta őket, s gondolták majd kitanulom a dolgokat néhány év alatt, aztán Elza mehet (sajnos ment is elég hamar, de nem nyugdijba, hanem kórházba és súlyos betegségben elhunyt két évvel később). Óriási kedvvel inditottam, mert nemcsak a munka sokrétűsége tetszett, muzsikusokkal, (kórus) énekesekkel foglalkozás, hanem a kilátásba helyezett külföldi utazások lehetősége is.
Aztán kora-ősszel be is dobtak félig a mélyvizbe, mert Elza szárnyai alatt mehettem Cseszkóba: Brno-ba és Prágába a kórussal és zenekarral. Megállás nélkül dolgoztunk, mert minden a mi nyakunkban volt, hangszerek-, fellépőruha ládák vámolása, útlevelek intézése (szoc. ország lévén aránylag ez könnyű volt, a nyugati utaknál már húzósabb, mert vizum kellett Európa-szerte), aztán beosztók készitése a busz-ülésrendtől a szállodai szobákig stb. Ha jól emlékszem busszokkal mentünk, majd vonattal és hazafelé meg repültünk (én életemben először, valami TU száz valahányas propelleres szerkezettel). Dög fáradtan értem haza, mert alig aludtam az egy hét alatt – ugyanis Elzával laktam, aki borzasztóan horkolt, pedig szuper szállásaink voltak, Prágában az Intercontinental, szuper szoba, még szuperebb fürdőszobával.. Soha nem laktam előtt szállodában, és az még luxus is volt... Később mikor már magam utaztam az együttesekkel sem voltam egyágyasban. Először egy csellista-, majd a hárfás kolleginával laktam, szerencsére ők csendben aludtak. A 80-as évek elejétől pedig J-vel laktam a turnék alatt, mivel a férjem lett.
Nagy meglepetésemre még ugyanebben az évben még egyszer utazhattam „tanulni” - december 18-22-ig mentünk Grazba, talán három koncertre. Kérem az az 1975-ös graz-i karácsonyi hangulat teljesen elbűvölt, én voltam Aliz csodaországban:o).
Graz tündöklött, mint egy mesevilág, a főtéren a hatalmas feldiszitett, kivilágitott fenyőfa, az üzletek, áruházak szintén karácsonyi pompában. Mindenhol halk zene szólt, jól öltözött emberek igyekeztek, hangulatos vendéglőkben vidám emberek ittak-ettek. A koncertközönség nagyon elegáns és jószagú volt:o...) (később mindenfelé utazva is meg kellett állapitanom, hogy az osztrákok a legjobban öltözöttek, még a németeknél is jobbak! A legnagyobb negativ meglepetés New Yorkban ért néhány évvel később: a Carnegie Hall-ban a karmester feleségével egyetemben estélyi ruhában jelentünk meg – a közönség pedig pulóverben, farmerban...).
A kollégák okitottak, hol és mit érdemes venni Grazban, pláne a központban laktunk, igaz nem luxus szállodában az a nyugati turnékon nem dukált. Kevés napidij volt és én még akkor nem tudtam a trükköket (pl. feketén vett valutát kivinni, de nem is nagyon csináltam később sem, mert eléggé kutatgattak ám a vámosok, aztán én mint a turné-vezetőnek elég rizikós volt.)
Igy csak apróságokat vettem, nemcsak a családomnak (két hetes asszony voltam, P-vel december 2-án esküdtünk), de a benti kollégáknak is, mert illő vinni – csokit, szappant. Évekkel később egy német ismerős értetlenül kérdezte miért veszek ajándékba ilyeneket, talán nem lehet nálunk kapni? Hát tényleg nem lehetett akkor még, s a svájci csoki, a Lux, meg az alma szappan valóban ajándéknak számitott.
A disszidálásunk évéig 1987-ig utazgattam az együttesekkel. Sokfelé jártam, sok élményben volt részem, bár néha ki sem jutottam a városba, ahol épp koncerteztünk, csak a szálloda és a koncertterem között ingáztam, de azért izgalmas és változatos munka volt nemcsak a turnézás alatt, hanem előtte és utána is.
Jó munkahely volt… napi 8 órás munka, minden második hétvége szabad…
A gyerkőcöm növekedett (akkor áprilisban volt 1 éves)…
Gitározgattam különböző zenekarocskákban… és gyakorolgattam odahaza, a szomszédok nem kis „örömére”…
Rendszeresen olvastam az Ifjúsági Magazint… egyszer csak látom, meghirdettek egy Pol-Beat pályázatot… gondoltam egyet, és három szerzeményt „összetákoltam”… felvettem magnóra… a szalagot meg a kottát postáztam a szerkesztőségbe…
Lejárt a határidő, de az újság csak annyit írt, hogy mivel rengeteg anyag érkezett, ezért az eredményhirdetés csak később lesz… eltelt vagy két hónap…
El is feledkeztem a dologról… amikor a kollégám nevetve dugta az orrom alá a saját újságját…
- Ez csak nem te vagy? – mutogatta a nyertesek névsorát…
Egy pillanatra megkövültem… erre nem számítottam… az első 10 helyezett között szerepelt a nevem és a címem…
Ezután sorban érkeztek a felkérések szereplésre… először még levélben, aztán már telefonon is… kellett írnom még néhány nótát, hogy legyen egy kis műsorom, hiszen ilyen jellegű csak az a három volt, amivel pályáztam… sok felé jártam, sok helyen léptem fel… persze közösen másokkal, hiszen mindannyiunknak rövidke műsora volt…
Akikre emlékszem: Boros Lajos, Rév Tamás, Nyeső Mari, Muszty Bea, Dobay András…
Persze kaptunk működési engedélyt is az OSZK-tól… akkoriban ez kötelező volt, különben nem léphettünk volna színpadra… és még csak vizsgáznunk se kellett, mint az „átlag” zenészeknek…
Persze érkezett pár szerelmes levél is (mivel a címem is megjelent az újságban), volt olyan, hogy matekfüzetből kitépett lapra írták…jókat derültem rajta…
Jártam a KISZ klubokat… de volt szabadtéri fellépés is…
Írtam, ami eszembe jutott… írtam az életről…
Íme egy dalszöveg, ami még ma is aktuális (bár eléggé kezdetleges… de akkoriban elment)…
Emberek vigyázzatok
A kimondott szavakra!
Mert a szóval gyilkolni is lehet…
Ha bármit cselekszel,
Gondolj a másikra,
És add meg a kellő tiszteletet!
Életed során megfigyelheted,
Ha bajban vagy, nem találsz barátot.
Egyedül neked kell megküzdened!
De legközelebb te is elbújsz, ha keresnek!
Van két szó, mely legnehezebb nyelvünknek.
Aki csak teheti, valahol elhagyja…
A kérem, és a köszönöm elmarad…
És pusztán a nyers parancs marad!
Ha megbántottál valakit, aki szeretett téged,
És a végén rájössz, mekkorát hibáztál,
Utoljára még néhányszor jó nagyot rúgsz belé,
Inkább, mint hogy egyszer bocsánatot kérnél!
Emberek vigyázzatok
A kimondott szavakra!
Mert a szóval gyilkolni is lehet…
Ha bármit cselekszel,
Gondolj a másikra,
És add meg a kellő tiszteletet!
Egyre merészebb szövegeket irkáltam… aminek úgy vettem észre, elég nagy sikere volt…
Aztán beütött a ménkű…
A „nagy” ember berendelt a központba… Jászai Mari tér, fehér ház… nagyon morcosan nézett rám… nem szólt, csak bekapcsolta az asztalon lévő magnót… a saját hangomat hallottam… az egyik szerzeményem szólt a szalagról, amit nem rég adtam elő egy KISZ klubban…
Öltönybe bújt vénember
Integet az emelvényről,
Szenilis már… hmmm… de mégis
Ő dönt az életemről!
- Ugye ismerős? – kérdezte a „nagy” ember…
- Igen. – feleltem… tagadni kár lett volna, hiszen volt pár száz tanú, hogy ez bizony elhangzott…
- Ezt az egyik emberünk vette fel a múltkori műsorából! – mondta – Ezennel bevonjuk a
működési engedélyét, többet nem léphet fel sehol nyilvánosan!… Ha mégis, akkor nagyon kemény büntetésre számíthat! És örüljön, hogy ennyivel megúszta!
Éljen a szabad világ!... gondoltam, és szabadon távozhattam…
De nem úsztam meg ennyivel…
Egy hét múlva a postás katonai behívót hozott… pedig régebben azt ígérték, hogy nem fognak bevinni… mivel már van gyerekem…
Szóval elvittek katonának… mint kiderült, az ország egyik leglepusztultabb, és legkeményebb laktanyájába, Kalocsára, a Forradalmi ezredhez… hét kemény hónapot nyomtam le ott (októbertől április végéig)… aztán szerencsémre Pestre kerültem egy tiszti konyhára…

Orosz megszállásunknak, (felszabadulás) a 30. évfordulója ez az év. Hirtelenjében két érdekesség ötlik eszembe.
Az egyik, az LGT 30 éves vagyok c. darabja, mely utal a szocialista évtizedekre. E darab betétdalainak is a zseniális Adamis Anna a szövegírója. Legalább a Hány cédula az élet c., valamint a Mi is leszünk szenilisek c. nóta szövegére hadd emlékeztessek.
A másik kulturális esemény, mely ugyancsak a 30. évfordulóra született: a „30 év” - a felszabadulás utáni magyar irodalom legjelesebb alkotásai 1980-ig; a Magvető jelenteti meg (a Szépirodalmival közösen). Nem tudom, hány kötetet dobtak piacra arany védőborítóval.
Ám mindezek eltörpülnek azon tény mellett, hogy megszületik Zs. lányunk. Mikor máskor született volna meg, mint éppen április 4-én. (A tárgynapon elsőként született jutalomban részesült, a miénk maga volt a jutalom.) Lám, van mit ünnepelnünk ezen a napon!
Kispestről indultunk a Knézich utcai szülészetre. Du. négy, fél öt táján jön ki a nővérke egy pólyával, és kérdez engem, folyosón sétálót: Én volnék-e Gy.M. Igenlő válaszomra a kezembe ad egy pólyást: ismerkedjem meg lányunkkal. El voltam bűvölve. Rövid ismerkedés után elvitte a szabályosan született kis emberkét. Immár két lánykánk volt.
A nagyobbik, akkor alig kétéves lányunk – nagyanyja (mamika) jóvoltából – számos gyermekdalt és népdalt is ismert. Boldogan, még selypesen, de igen határozottan és öntudatosan fújta a Gólya, gólya, gilicét, az Egy kis malac röf, röf, röföt, A kis Bencét. Jó hallása volt, és szeretett is énekelni. A nagyi pedig sokfélére tanítgatta, amikor eljött átvenni tőlünk egy, két, majd az egyre több unokát.
Zs., a kis második, hamar megszokta környezetét. Szabályos kisgyerek volt. Egyetlen furcsaság árnyékolta be csecsemőkorát. Hamarosan még egy újabb testvérke jelentkezett, ezért rá kellett szoktatnunk a tehéntejre és a cumisüvegre. Talán ezért is fordult elő, hogy évekig lógatta a szájában a Chicco-palackot Chicco csecsemőhordozójában elüldögélve.
Nagy valószínűség szerint abban az évben vettük szögletes Kienzle elemes falióránkat is, mely változatlan szorgalommal rója köreit – immár 36 éve.
Most, 2011-ben is megvan még a belvárosi Régiposta utcában az az iroda, melyben dolgoztam annak idején a Népművészeti V. ellenőrzésén. Az üvegezett vaskapu ugyanaz, az épület karbantartott fémdíszei is. Négy íróasztal mögött róttuk a jelentéseket, készítettük az elemzéseket. A sarokban főtt a kávé az Autopress elektromos főzőben. Minden irodában volt egy négyszemélyes főző, melyet műkőlapon tartottunk, hogy nyugodtan aludjon a gondnok is, aki egy személyben a tűzvédelmi megbízott is volt.
Különösen télen volt hangulata még félhomályban megérkezni a központi-fűtött irodába, ahol az első érkező feltette a kávét. Most is az orromban érzem a légtérben szállongó Omnia-párák illatát. Komfortérzést adott ez a megszokott aroma.
Ott tartottam, hogy az ellenőrzésen dolgoztam. Ma már nem könnyű visszaszámolni, mikor milyen beosztásban dolgoztam. 1990-ben összeszedték a korábbi részletező munkakönyveket, s az új nem tartalmazza a funkcióváltozásokat időrendben.
Engem az segít az emlékezésben, hogy amikor az ellenőrzésről elkerültem, volt osztályom meg akart jutalmazni. Kérték, hogy írjak fel öt olyan tárgyat, melyekre vágyom, és melyeket képesek megvenni nekem búcsúzóul. Felírtam az ötöt. Persze a trükk az volt benne, hogy egyet vettek meg az ötből, így annyi volt benne a meglepetés, hogy nem tudtam, melyik lesz a nyerő a felsoroltakból. A Magyar értelmező kéziszótárra esett a választásuk. No, ez a könyv máig használatban van. Mivel 1980-ban nyomták, bizton állíthatom, hogy ekkor szűntem meg ellenőr lenni. (Később vezetőként visszatértem.)
Feleségem 1975-ben a Röltex állományában leledzett. Mivel szült, persze gyesen volt. Élvezte annak valamennyi szépségét, és megszenvedte az állandó otthonlétből adódó valamekkora elszigeteltséget. Azért jól elvoltak a virágos, homokozós udvaron, ahol biztonságban játszhattak a gyerekek.