Bár az úttörős poénokat már mind ellőttük a totóban, mégis arról írok. Egyrészt, mert ez jutott eszembe, amikor megláttam az évszámot (csak aztán összecsaptak a hullámok a fejem felett), másrészt pedig, mert életem ezen időszakában én, bizony, az voltam. Ráadásul örsvezető a saját osztályomban, azt ugyan meg nem mondom már, hogy hívtak bennünket, rémlik valami párduc.
Az év első felében fejeztem be a hetediket, és szeptembertől kezdtem a nyolcadik osztályt. Ez a tizenéves korunk pedig igen alkalmas volt arra, hogy már kulturális igényeink legyenek. Voltak is! Ezért kétszer vagy talán háromszor is megnéztük örsgyűlések keretében - ahova, ugye, mindenkit elengedtek - a Sárga tengeralattjárót. Már akkor éreztük, hogy alapmű :)
Az örsi naplóban volt az minden: hol kulturális program, hol ismeretterjesztő film a tenger élővilágáról, hol talán be se írtuk. Mindenesetre a filmet minden alkalommal nagyon élveztük. Tehettük, a mozi - az a régi, olajospadlós, fölcsapós székes - a szomszéd utcában volt, a diák mozibérlettel pedig került vagy három forintba a jegy, de lehet, hogy csak 2,60-ba. Nem emlékszem, hogy a lebukás veszélyétől tartanunk kellett volna, nyugodtan el lehetett otthon is mesélni, a szüleink se vették olyan komolyan azt az úttörősdit.
Utánanéztem a neten, az emlékeim pontosak lehetnek, mert a filmet 1968-ban mutatták be, és akkoriban beletelt két év is abba, hogy egy ilyen eljusson hozzánk. Viszont illusztrációnak se kép, se hang; a zenét jogvédés miatt nem engedi betenni, a youtubos összeállításokat pedig inkább nem.
Akkor mostanra már mindenkinek, aki eddig elolvasta, ott motoszkál a fülében a jellószabmarin, tessék dúdolni! :)
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 1970. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 1970. Összes bejegyzés megjelenítése
2010. december 8., szerda
2010. december 1., szerda
1970 Érett lettem:o)
Nálunk mindenben az apám döntött, igy a pályaválasztásomat is ő álmodta meg, illetve igyekezett az ő ismeretei és jövőlátásai alapján kiválasztani a középiskolát. Mig én gimnáziumba szerettem volna nyelveket tanulni (az orosz jól ment, köszönet az ált.isk tanáromnak, aki gimis tanár volt, de valahogy „lejjebb” keveredett). Főleg az angolt imádtam (tudjátok, beatles, rolling, aretha franklin stb..), de szivesen tanultam volna franciát, németet. Atyám nézete azonban más volt: a gimnázium után, ha nem vesznek fel egyetemre, mihez kezdesz” gondolatmenet okán beirattak egy közgazdasági szakközépiskolába. Ráadásul lányiskola volt, amiből nem maradt túl sok a fővárosban, de hát én éppen egy ilyen maradékba kerültem.
Az osztály fele kőbányai és zuglói volt, a másik része pedig vidékről (Monor, Csömör stb.) járt be. A szaktárgyakat kezdettől utáltam, de jótanuló lévén azokból is próbáltam remekelni.. Ilyeneket tanultunk: könyvelés, tervezés, politikai gazdaságtan, na és gyakorlati oktatás hetente egyszer valamelyik kőbányai gyárban, a szerencsések irodában, a szerencsétlenek műhelyekbe kerültek (illetve mindenki mindenhova).
Igyekeztem a humán tárgyakba bonyolódni, magyar, töri és orosz, osztályelső lenni. Ugyanez azonban nem sikerült matektól, fizikából, de hősiesen kűzdöttem. A tanári kar e külvárosi középiskolában meglepően jó volt (a szaktanárokra emlékszem persze a legkevésbé, de nem piszkáltak, mert jól tanultam).
Aki piszkált, az egyetlen egy teremtés volt: a matektanárnő, aki négy évet vett el az életemből. Kölcsönös ellenszenvünk az első pillanattól működött, aztán 3. osztálytól valamelyest csökkent, de az érettségin csak ebből a tárgyból mélyrepültem: mindenből ötöst kaptam, matekból hármast.
Kati néni, a matektanárnő, nem volt ám akárki. Az első évben nem tudtuk, később lassan terjedt a pletyi, hogy a tévében akkor már szerepelgető, lassan ismertté váló szinész-paródiás húga.
Talán ez a suli volt az első munkahelye, mert csak huszonnyolc éves volt, de már férjes asszony. s a névből meg nem szűrtünk ki semmit.
Később ahogy a bátyja egyre ismert lett, annál többször kértük (főleg ha jókedve volt), hogy meséljen a gyerekkorukról, meg ilyenek, mert ők is kőbányaiak voltak, ott töltötték a gyerekkorukat.
Sok év múlva, mikor már a Rádióban dolgoztam, egyszer dolgom volt a könnyűzenei szerkesztőségben és épp volt a „művész úr”. Vettem egy mély levegőt, s megmondtam neki (némi humoros felhanggal), hogy a kedves húga nehéz éveket szerzett nekem a suliban.. Erre mosolyogva annyit mondott: mindig mondtam neki, hogy a család szégyene lesz, ha matektanár lesz belőle:o)
Az osztályunk elég átlagos volt, leszámitva néhányunkat (nem is vagyok szerénytelen), akik nagyhangúak, divatozók, Illés zenekar és Tahi Tóth László rajongók voltunk, na és tele mindenféle álmokkal. Csak ketten jelentkeztünk egyetemre az egész osztályból, később egy-két év múlva még négyen mentek főiskolára.
Azt hiszem én voltam talán az egyetlen 70-ben a bölcsészkaron, aki közgáz suliból jelentkezett. Nagy Béla tanár úr, a magyar tanárom rengeteget segitett, úgy szintén oroszból is bejártam az egyetemre, ahol a már egyetemi hallgatók a Studium Generale nevű szervezet keretében ingyen korrepetálták az érettségizőket.
Sajna nem sikerült az első nekifutásom, de a következő évben – felvettek. Apám álma, hogy közgazdász legyek, nem valósult meg. Szerintem a világ leghülyébb közgazdája lennék, ha egyáltalán felvettek volna, meg egyáltalán befejeztem volna a közgászt.
Évenként terveztünk osztálytalálkozót, de csak kétszer jöttünk össze: az ötévesre, 1975-ben és a tizévesre 80-ban. Utóbbira már csak a töredék jött el és valahogy a cimek, telefonok elkeveredtek és soha többé senki nem szervezett semmit. Az idén pedig a 40 éves lenne....
Négyen maradtunk barátnők, kettővel lazább, eggyel a mai napig közeli kapcsolatban maradtam. Még két lányt találtam meg az iwiw-en
az utóbbi években. Hiába irtam be a többiek lánynevét, nem jártam sikerrel.
Az osztály fele kőbányai és zuglói volt, a másik része pedig vidékről (Monor, Csömör stb.) járt be. A szaktárgyakat kezdettől utáltam, de jótanuló lévén azokból is próbáltam remekelni.. Ilyeneket tanultunk: könyvelés, tervezés, politikai gazdaságtan, na és gyakorlati oktatás hetente egyszer valamelyik kőbányai gyárban, a szerencsések irodában, a szerencsétlenek műhelyekbe kerültek (illetve mindenki mindenhova).
Igyekeztem a humán tárgyakba bonyolódni, magyar, töri és orosz, osztályelső lenni. Ugyanez azonban nem sikerült matektól, fizikából, de hősiesen kűzdöttem. A tanári kar e külvárosi középiskolában meglepően jó volt (a szaktanárokra emlékszem persze a legkevésbé, de nem piszkáltak, mert jól tanultam).
Aki piszkált, az egyetlen egy teremtés volt: a matektanárnő, aki négy évet vett el az életemből. Kölcsönös ellenszenvünk az első pillanattól működött, aztán 3. osztálytól valamelyest csökkent, de az érettségin csak ebből a tárgyból mélyrepültem: mindenből ötöst kaptam, matekból hármast.
Kati néni, a matektanárnő, nem volt ám akárki. Az első évben nem tudtuk, később lassan terjedt a pletyi, hogy a tévében akkor már szerepelgető, lassan ismertté váló szinész-paródiás húga.
Talán ez a suli volt az első munkahelye, mert csak huszonnyolc éves volt, de már férjes asszony. s a névből meg nem szűrtünk ki semmit.
Később ahogy a bátyja egyre ismert lett, annál többször kértük (főleg ha jókedve volt), hogy meséljen a gyerekkorukról, meg ilyenek, mert ők is kőbányaiak voltak, ott töltötték a gyerekkorukat.
Sok év múlva, mikor már a Rádióban dolgoztam, egyszer dolgom volt a könnyűzenei szerkesztőségben és épp volt a „művész úr”. Vettem egy mély levegőt, s megmondtam neki (némi humoros felhanggal), hogy a kedves húga nehéz éveket szerzett nekem a suliban.. Erre mosolyogva annyit mondott: mindig mondtam neki, hogy a család szégyene lesz, ha matektanár lesz belőle:o)
Az osztályunk elég átlagos volt, leszámitva néhányunkat (nem is vagyok szerénytelen), akik nagyhangúak, divatozók, Illés zenekar és Tahi Tóth László rajongók voltunk, na és tele mindenféle álmokkal. Csak ketten jelentkeztünk egyetemre az egész osztályból, később egy-két év múlva még négyen mentek főiskolára.
Azt hiszem én voltam talán az egyetlen 70-ben a bölcsészkaron, aki közgáz suliból jelentkezett. Nagy Béla tanár úr, a magyar tanárom rengeteget segitett, úgy szintén oroszból is bejártam az egyetemre, ahol a már egyetemi hallgatók a Studium Generale nevű szervezet keretében ingyen korrepetálták az érettségizőket.
Sajna nem sikerült az első nekifutásom, de a következő évben – felvettek. Apám álma, hogy közgazdász legyek, nem valósult meg. Szerintem a világ leghülyébb közgazdája lennék, ha egyáltalán felvettek volna, meg egyáltalán befejeztem volna a közgászt.
Évenként terveztünk osztálytalálkozót, de csak kétszer jöttünk össze: az ötévesre, 1975-ben és a tizévesre 80-ban. Utóbbira már csak a töredék jött el és valahogy a cimek, telefonok elkeveredtek és soha többé senki nem szervezett semmit. Az idén pedig a 40 éves lenne....
Négyen maradtunk barátnők, kettővel lazább, eggyel a mai napig közeli kapcsolatban maradtam. Még két lányt találtam meg az iwiw-en
az utóbbi években. Hiába irtam be a többiek lánynevét, nem jártam sikerrel.
1970 - a nagy változás éve
A régi, óbudai általános iskolám(saját kép)
A Teleki Blanka Gimnázium épülete(saját kép)
Az 1970-es év nagy változást hozott az életemben, ugyanis akkor fejeztem be az általános iskolát és kezdtem el a gimnáziumot. A régi Óbudán nőttem fel, ott jártam az általános iskolába. Az óbudai gimibe szerettem volna menni, de abban az évben ott nem indítottak német tagozatos osztályt, márpedig én mindenképpen német tagozatra szerettem volna járni. Így azután másfelé kellett körülnézni. Két fő szempont volt az iskola kiválasztásánál: a német tagozat és a jó közlekedés. Így kerültem teljesen véletlenül a Teleki Blanka Gimnáziumba. Akkor még nem tudtam, hogy "életem nagy szerelme" lesz az az iskola. Az első héten iszonyúan féltem, otthon már komolyan aggódtak, hogy mi lesz így velem. Ennek a túlzott félelmemnek az volt az oka, hogy nyolcadikban az egyik tanárnő agyon ijesztgetett minket, hogy a gimnázium milyen szigorú iskola. Mindenre azt mondta, hogy: "A gimnáziumban erre egyest adnak, a gimnáziumban nem várnak, hanem rögtön beírják az intőt." stb. Sohasem értettem, hogy mire volt jó ez az ijesztgetés, pláne, hogy az osztályból sokkal kevesebben mentünk különböző gimnáziumokba, mint ahányan másféle iskolákba (szakközépiskola, szakmunkásképző) jelentkeztek, mégis folyton ezt kellett hallgatni. Szóval engem sikerült jól megijesztenie, pedig sohasem nekem címezte ezeket a mondókákat a tanárnő, hanem csak úgy általában, "felkészített" minket a jövőre. Szerencsére az első hét után már láttam a gimiben, hogy azért ott sem esznek diákot. Az is rossz volt, hogy senkit sem ismertem, hiszen az általános iskolánkból egyedül én mentem abba a gimibe, és irigyeltem azokat az osztálytársnőimet, akik egy iskolából jöttek és évek óta ismerték egymást. Nekik sokkal könnyebb volt a beilleszkedés az új életbe. De reménykedtem, hogy majd csak kialakul a helyzet számomra is. És valóban így lett! Nemcsak megszoktam az új iskolámat, hanem nagyon meg is szerettem. Annyira, hogy harmadikban már félévkor azon gyászoltam, hogy majd másfél év múlva el kell mennem onnan. És akkor jött egy ötletem: Visszamenőleg, az első évtől sorban mindent leírtam, ami ott történt velem a négy év alatt. Másfél évig tartott, amíg kész lett az irományom. Kézzel írtam, 439 oldal lett. (Azóta már beírtam a számítógépbe.) Csodálatos volt az a négy év! Az osztálytársnőim akkoriban nevettek rajtam, hogy mit lehet ennyire szeretni egy iskolán. Ma már nem nevetnek, hanem örülnek, ha küldök nekik e-mailen régi képeket, dokumentumokat azokból az évekből. Most már ők is szívesen nosztalgiáznak. Számomra pedig még ma is szívügy a Teleki.
(Két megjegyzés:
1. Később nagyon örültem, hogy nem az óbudai gimibe kerültem, mivel egy év múlva, 1971. októberében lebontották a házunkat és a város másik végére kerültünk. Onnan nem tudtam volna Óbudára visszajárni iskolába, így viszont nem kellett iskolát váltanom.
2. Nemcsak a mi házunkat, hanem sajnos az általános iskolámat is lebontották 1972-ben, két évvel azután, hogy befejeztem az ottani tanulmányaimat.)
Mozgalmas év volt
Érdekes és mozgalmas volt 1970.
Úgy kezdődött, hogy már hites feleségként léptem ebbe az évbe, a tanév elejétől óraadóként tanítva, de még nappalis hallgatója az egyetemnek.
Tehát ebben az évben államvizsga, és úgy mellesleg már tanítottam is, ott, ahol véglegesítettek és ahol egy nagyon jó testületbe kerültem.
Ebben az évben a tiszai árvíz miatt a testvérem a kisebbik gyerekével - aki pár hónapos volt ekkor - feljött előbb a testvérünkhöz, majd hozzánk. És kiderült, hogy anyósom - aki folyamatosan hangoztatta, őt nagyon zavarná egy kisgyerek - messze nem érzi gondnak, hogy egy pár hónapos gyerek van nap mint nap a környékén. (Együtt laktunk ugyanis.)
És pályakezdés ide, pályakezdés oda, ezen fellelkesülve cseppet sem bántam, hogy a saját gyerekünk is jelezte: itt van az ő ideje. Magzati életének nagyobb részét ebben az évben éltük meg és mondhatom, életem legszebb szakaszai közé sorolhatom az ő várását.
Ebben az évben gyakorlatilag minden olyan szépnek látszott, hogy arra szó nincs is.
Na tessék. Elkezdtem írni, hogy milyen mozgalmas is volt ez az év, s most megrekedtek a gondolatok!
De hagyom, mert ez is én vagyok. Az érzések meg tolonganak az emlékek nyomán.
Úgy kezdődött, hogy már hites feleségként léptem ebbe az évbe, a tanév elejétől óraadóként tanítva, de még nappalis hallgatója az egyetemnek.
Tehát ebben az évben államvizsga, és úgy mellesleg már tanítottam is, ott, ahol véglegesítettek és ahol egy nagyon jó testületbe kerültem.
Ebben az évben a tiszai árvíz miatt a testvérem a kisebbik gyerekével - aki pár hónapos volt ekkor - feljött előbb a testvérünkhöz, majd hozzánk. És kiderült, hogy anyósom - aki folyamatosan hangoztatta, őt nagyon zavarná egy kisgyerek - messze nem érzi gondnak, hogy egy pár hónapos gyerek van nap mint nap a környékén. (Együtt laktunk ugyanis.)
És pályakezdés ide, pályakezdés oda, ezen fellelkesülve cseppet sem bántam, hogy a saját gyerekünk is jelezte: itt van az ő ideje. Magzati életének nagyobb részét ebben az évben éltük meg és mondhatom, életem legszebb szakaszai közé sorolhatom az ő várását.
Ebben az évben gyakorlatilag minden olyan szépnek látszott, hogy arra szó nincs is.
Na tessék. Elkezdtem írni, hogy milyen mozgalmas is volt ez az év, s most megrekedtek a gondolatok!
De hagyom, mert ez is én vagyok. Az érzések meg tolonganak az emlékek nyomán.
2010. november 30., kedd
1970. - régi képekből - negyven évvel később...
Negyven éve volt, mára már történelem. Az én kis történelmem.
1970 - ben a vasasi általános iskola I.a. osztályába jártam, és ilyenek voltunk....
Már negyven éve... Különös, hogy mennyire halvány foszlányok maradtak csak meg bennem erről az évről. Mígnem valamelyik délután a hétvégén kezembe került ez a régi fénykép. És persze azonnal magam előtt láttam a "Régiiskola" épületét, a 'Kisudvart és Nagyudvart'. A lépcsőket és a folyosókat, a nagy öntöttvas szenes kályhát a terem sarkában. És az olajos padlót....
A régiiskolába, ide a telepi iskolába járt az alsó tagozat, a falunkban élő, akkor még rengeteg kisgyerek. Nyolc alsótagozatos osztály és a "gyogyósok" két osztálya - ahogy a kisegítőseket neveztük, mert akkor, még olyan is volt. Nekik külön tanítók, összevonva az 1.-2. és a 3.-4. -et tanították az írás - olvasás - számolás roppant nehezen elsajátítható rejtemeit.
Az első emeleten, a kultúrotthonra néző ablakokkal volt a termünk, azokkal a régifajta iskolapadokkal telerakva, amiben egybe volt szerelve az asztal - pad, négyen egy- egy padban. És az ablaknak háttal, a katedra mellett egy kettespad - a szamárpad. Hát volt ebben az osztályban ebből jó pár, úgyhogy sohasem állt csak úgy, üresen. Aztán kinek a csemetéit is rakták itt össze, ebbe a csapatba? Vájár és bányamester, lakatos és villanyszerelő, tanító és az evangélikus lelkész, traktorista és "titokzatos helyen dolgozó" szülők gyermekei együtt tanultuk az ABC- t és az 1+1 -et. A Magdi néni tanította nekünk.
Az iskola a valamikori Wiesner - akna gépházából átalakított és az ahhoz időközben hozzáépített hatalmas régi monstrumban volt a régi telep szélén (manapság ez majdnem a falu közepe). Ezeken a régi képeslapon megmutatom, milyen is volt aknaház korában az iskola, és hol állt a falunkban (az alsó képen fehér téglalap).
Akkorra már megépült (1966 -ban) az új, modern iskola, ahová a felsősök jártak (és negyedikben már én is), ezért nagyon okosan szétválasztották a nagyokat és kicsiket. És én nagyon szerettem idejárni. Amennyire rideg volt ez az épület, olyannyira sok szeretetet kaptunk a tanító nénitől. Pedig volt gondjuk elég ezzel a kis csordával, azért volt pár igencsak megátalkodott is közöttünk. De vigyáztak ránk, és neveltek minket sok jó szóval. Néha szigorral, ha éppen az kellett, sarokba állítással és néha egy - két "anyai taslival". De ezt akkor érdekes módon senki nem vette zokon, sőt..... A kis szünetekben csak az iskola bejárata melletti kisudvarra mehettünk ki, a nagyszünetben engedtek csak le a nagyudvarra, ami azért egy ténylegesen nagy terület volt közepén hatalmas hársfával és az egyik sarkában régi betonbunkerrel, ami a telepi óvóhelyrendszer egyik bejárata volt.
És az a fekete olajos hajópadló a termekben, ahol ha estünk egyet, akkor bizony kaptunk még otthon is érte.
Ez volt az én ezerkilencszázhetvenem....
És 1970. március 28 -a Nagyszombat volt, zord idővel, hatalmas hóviharral jött a Húsvét. Azon a napon született a húgom.
A régi iskolát pedig 1984 -ben lebontották. Egy hatalmas daruval - betongolyóval próbálták ledönteni a falait, és végül csak robbantással sikerült eltörölni a Föld színéről.... Az iskola helyén manapság játszótér van és a "Nagyudvar" -ban bányász emlékparkot építünk.........
1970 - ben a vasasi általános iskola I.a. osztályába jártam, és ilyenek voltunk....
Már negyven éve... Különös, hogy mennyire halvány foszlányok maradtak csak meg bennem erről az évről. Mígnem valamelyik délután a hétvégén kezembe került ez a régi fénykép. És persze azonnal magam előtt láttam a "Régiiskola" épületét, a 'Kisudvart és Nagyudvart'. A lépcsőket és a folyosókat, a nagy öntöttvas szenes kályhát a terem sarkában. És az olajos padlót....
A régiiskolába, ide a telepi iskolába járt az alsó tagozat, a falunkban élő, akkor még rengeteg kisgyerek. Nyolc alsótagozatos osztály és a "gyogyósok" két osztálya - ahogy a kisegítőseket neveztük, mert akkor, még olyan is volt. Nekik külön tanítók, összevonva az 1.-2. és a 3.-4. -et tanították az írás - olvasás - számolás roppant nehezen elsajátítható rejtemeit.
Az első emeleten, a kultúrotthonra néző ablakokkal volt a termünk, azokkal a régifajta iskolapadokkal telerakva, amiben egybe volt szerelve az asztal - pad, négyen egy- egy padban. És az ablaknak háttal, a katedra mellett egy kettespad - a szamárpad. Hát volt ebben az osztályban ebből jó pár, úgyhogy sohasem állt csak úgy, üresen. Aztán kinek a csemetéit is rakták itt össze, ebbe a csapatba? Vájár és bányamester, lakatos és villanyszerelő, tanító és az evangélikus lelkész, traktorista és "titokzatos helyen dolgozó" szülők gyermekei együtt tanultuk az ABC- t és az 1+1 -et. A Magdi néni tanította nekünk.
Az iskola a valamikori Wiesner - akna gépházából átalakított és az ahhoz időközben hozzáépített hatalmas régi monstrumban volt a régi telep szélén (manapság ez majdnem a falu közepe). Ezeken a régi képeslapon megmutatom, milyen is volt aknaház korában az iskola, és hol állt a falunkban (az alsó képen fehér téglalap).
Akkorra már megépült (1966 -ban) az új, modern iskola, ahová a felsősök jártak (és negyedikben már én is), ezért nagyon okosan szétválasztották a nagyokat és kicsiket. És én nagyon szerettem idejárni. Amennyire rideg volt ez az épület, olyannyira sok szeretetet kaptunk a tanító nénitől. Pedig volt gondjuk elég ezzel a kis csordával, azért volt pár igencsak megátalkodott is közöttünk. De vigyáztak ránk, és neveltek minket sok jó szóval. Néha szigorral, ha éppen az kellett, sarokba állítással és néha egy - két "anyai taslival". De ezt akkor érdekes módon senki nem vette zokon, sőt..... A kis szünetekben csak az iskola bejárata melletti kisudvarra mehettünk ki, a nagyszünetben engedtek csak le a nagyudvarra, ami azért egy ténylegesen nagy terület volt közepén hatalmas hársfával és az egyik sarkában régi betonbunkerrel, ami a telepi óvóhelyrendszer egyik bejárata volt.
És az a fekete olajos hajópadló a termekben, ahol ha estünk egyet, akkor bizony kaptunk még otthon is érte.
Ez volt az én ezerkilencszázhetvenem....
És 1970. március 28 -a Nagyszombat volt, zord idővel, hatalmas hóviharral jött a Húsvét. Azon a napon született a húgom.
A régi iskolát pedig 1984 -ben lebontották. Egy hatalmas daruval - betongolyóval próbálták ledönteni a falait, és végül csak robbantással sikerült eltörölni a Föld színéről.... Az iskola helyén manapság játszótér van és a "Nagyudvar" -ban bányász emlékparkot építünk.........
Utazás 1970-ben
1970
Az év legemlékezetesebb eseménye számunkra a mongóliai társasutazás volt.
Kár, hogy régesrégi fekete-fehér fotóinkból alig lehet néhányat közreadni. Gondolkodtam, mit emeljek ki a mozgalmas három hét történetéből, ami érdekes lehet ennyi idő után mindannyiótok számára. Azt hiszem, a Góbi sivatag meg a Góbi-Altáj látnivalói és lakói nem annyira közismertek, hogy untatnálak vele benneteket.
Először itt van néhány, a Góbiban készült fotó.
Az év legemlékezetesebb eseménye számunkra a mongóliai társasutazás volt.
Kár, hogy régesrégi fekete-fehér fotóinkból alig lehet néhányat közreadni. Gondolkodtam, mit emeljek ki a mozgalmas három hét történetéből, ami érdekes lehet ennyi idő után mindannyiótok számára. Azt hiszem, a Góbi sivatag meg a Góbi-Altáj látnivalói és lakói nem annyira közismertek, hogy untatnálak vele benneteket.
Először itt van néhány, a Góbiban készült fotó.
Vadon, csapatokban legelésznek a kétpupu tevék.
A teve meg én. Mögöttünk nyitva a dalanzadgadi Közért ajtaja. (A tócsát a földön nem én csináltam.)
Kirándulunk a Gobi-Altájba. Ezen a helyen két szikla között a jég nyáron sem olvad el.
Pihenő a kavicsdomb előtt.
Minthogy az útinapló teljes terjedelmében nem való ide, külön blogot nyitottam a deviáns blogmotoron, hogy beavassam, akit érdekel, milyen „fő”emlékek fűznek az 1970-ik évhez.
http://jeromos.devians.hu
A blog címe: Időmérő
Alcíme:Mongóliában jártam
2010. november 29., hétfő
Miért fontos nekem 1970?
Hát mert az életem múlott rajta. Ugyanis 1970 decemberében házasodtak össze a szüleim. Aztán gyorsan összehozták a bátyámat :-), aki a következő év október elején született. Később meg jöttem én is, de addig azért eltelt még pár év.
1970 más okból is lényeges a családunkban. Pl. azért, mert anyai nagyapám 1970 áprilisában lett öngyilkos, így természetesen én már nem ismerhettem meg. Aztán meg azért is, mert apu akkor volt katona (meg előtte is, hiszen ha jól tudom, akkor még 3 év volt a katonai szolgálat), és az árvíz idején Vásárosnaménynál teljesített szolgálatot a gáton. Persze ezekről a dolgokról én mind csak az ő elbeszélésükből tudok. Az esküvőjükről természetesen van fényképünk, de nem teszem ide fel, mert tudom, anyu nem szeretné, ha róla bármi ilyesmi megjelenne a neten. Pedig nagyon szép pár voltak :-).
Az 1970-es nagyon "teli" év volt...
Mint ahogy már magyar és francia nyelvű blogjaimon is megírtam keresztül-kasul, az 1969-70-es tanévet az orosz szakosok Moszkvában tölthették a "Pedinsztyitut imenyi Lenyina" nevű intézményben. Ez volt a negyedik évünk a szegedi bölcsészkaron. Igy a francia szakom parlagon hevert abban az évben és csak hazatérve kellett sietősen mindent behozni és levizsgázni mindkét szakon, valamint elkezdeni és egy félév alatt letudni a 2 félév gyakorló tanítást a Ságvári Gyakorló Gimnáziumban, mert a következő januártól meg Leningrádba mentem egy újabb szemeszterre...
Hogyan is kezdődött az 1970-es év? Szilveszter, újév ott ért bennünket, igencsak szomorkásan. Végül minden ünnepélyes hangulatú tervünk összeomlott, amit Marival kovácsoltunk, és éjfél táján elmentünk gyalog a Moszkva-partra sétálni... Rajtunk kívül egy árva macska se kószált kinn, másfél méteres hó borította a várost, rétegenként ráfagyva a járdákra, terekre, melyeket sohase söpört le senki... Emlékszem, a folyópart mellvédjéig ért a hó és annak a tetején sétáltunk, teli torokból énekelve orosz és magyar népdalokat : a kutya se hallotta meg... Hazatérve Natasa szobatársnőnk idillje fogadott bennünket a kisebbik Tólik nevű és egyben legkitartóbb hódolója társaságában : emiatt sötétben kellett ágyunkat megtalálni és a szomszéd ágyról jövő sóhajok kíséretében elaludnunk. Másnap reggel Natasa és Tólik kócos feje és kialvatlan szeme bújt elő a takaró alól, egyébként mindketten teljesen felöltözve...
A tavaszon voltunk kirándulni Közép-Ázsiában. Repülőnk egyenesen Szamarkandba érkezett, onnan mentünk Buharába, majd Taskentbe. Ezekről egyenként sokat lehetne mesélni, amit blogjaimon nagyrészt el is végeztem. Taskentből még Tbiliszi és Jereván várt még ránk. Moszkvát hótakaró alatt hagytuk el április 23-án és május 3-án egy tavaszi fővárosba érkeztünk vissza, napozni járhattunk a Moszkva-partra!
Alig melegedtünk meg Moszkvában, május 11-től egy hétre leningrádi kirándulásra mentünk. Akkor még nem is sejtettük, hogy pár hónap múlva milyen otthonossá válik majd ez a fenséges és kissé rideg múzeum-város...
Oroszul jól megtanultunk, bár főleg a gyakorlati tárgyak voltak kitűnőek (fonetika, beszéd és íráskészség, stb. és Deribasz professzornő magas szintű nyelvészeti előadása és szemináriuma). Az irodalom- és politekonómia előadásokon nagyjából csak szenderegtünk, olyan unalmasak voltak és a nagy hidegben télen kabátban, kesztyűben, usankában ültünk a rideg tantermekben. Félév végén vizsgázni kellett ott is mindenből. Hazatérve meg újra...
1970 általánosból gimnáziumba
Idegenforgalmi szakközépbe szerettem volna menni. Ide volt felvételi, de sajnos nem németből, hanem oroszból, és magyarból.
Hát, az orosz, az bizony nem sikerült valami fényesen.
Magyarból pedig? Egy napom az iskolában. Mit lehet erről írni?
Hát én írtam egy szatírát. A felügyelő tanár újra és újra visszajött, a hátam mögött olvasta amit írtam, és jókat mosolygott rajta.
Aztán egy napon behívott az igazgató, és iszonyú mérges volt.
-Hogy lehetett így lejáratni az iskolát?-dühöngött.
Kiderült, elküldték a suliba a dolgozatomat. Szinte minden tantárgyból lerontották a jegyeimet, és kaptam egy igazgatói rovót is, rossz magaviselettel indokolva.
A földrajz tanár, az ő óráit nem gúnyoltam ki, -leszólított az udvaron: Neked kritikusnak kéne menned.
Másodikként az István Gimnáziumot jelöltem be, és német tagozatot.
Erre fölvettek a Teleki Blanka Gimnáziumba Kísérleti fizika, emelt szintű matematika tagozatra.
Püff neki.
Igaz, imádtam mindkét tantárgyat, főleg, mikor hetedikben Pintyőke vette át ezt a 2 tárgyat.
Kiderült, hogy az osztályból csak ketten voltunk hatodikos szinten, mert Hatost nem nagyon érdekelte a tanítás, inkább autóalkatrészekkel foglalkoztatott minket: ki szüleje tud ilyen-olyan alkatrészt szerezni az állandóan elromló autójához.
Pintyő aztán 1 év alatt bepótolta az osztállyal az 5-6-os tananyagot, plussz a hetedikest ismegtanultuk. Nagyon sokat köszönhetek neki. Apám helyett,- akinek a hiánya egyre jobban fájt- apám volt. Z osztály negyede foto szakkörös volt, mert ő tartotta az úttörőházban. Nem annyira a fotózást tanultuk, inkább a különböző előhívási technikákat.
Szóval, egyetlen négyes sem csúszott be sem matekból, sem fizikából az ellenőrzőmbe.
Fizika-tagozatos osztály fejére német tanárnőt ültettek osztályfőnöknek.
Neki az első pillanattól unszimpatikus voltam.
Kezdtem azzal hogy beiratkozásra, vagy mittudomén mire anyám ment el helyettem, mert akkor én Német országban voltam. Az évnyitóra meg nagyanyám ült be az iskolapadba, mert még nem jöttünk meg anyuval Jugoszláviából.
Hát, még amikor rendszeresen kijavítottam, amit rosszul mondott...
Persze nem tudott nem 5-öst adni, és ezért szörnyen mérges volt.
Szerencsére másodiktól már nem sok közünk volt egymáshoz, mert akik továbbra is tagozatosok maradtak, azoknak le kellett adniuk a németet, énekeket, tornát, kémiát, biológiát. A 13 matek, 13 fizikaórát így is csak szakkör címszóval tudtuk beszuszakolni a napi 8-9 óránkba, mert nekünk másodiktól mindig annyi volt. De ez már 1971-es történet.
A foto-szakkört azonban ekkor sem hagytam abba, mert az a gimnazistáknak este 6-tól 8-ig tartott. Odaértünk, amikor odaértünk. Mi zártuk az úttörőházat.
Hát, az orosz, az bizony nem sikerült valami fényesen.
Magyarból pedig? Egy napom az iskolában. Mit lehet erről írni?
Hát én írtam egy szatírát. A felügyelő tanár újra és újra visszajött, a hátam mögött olvasta amit írtam, és jókat mosolygott rajta.
Aztán egy napon behívott az igazgató, és iszonyú mérges volt.
-Hogy lehetett így lejáratni az iskolát?-dühöngött.
Kiderült, elküldték a suliba a dolgozatomat. Szinte minden tantárgyból lerontották a jegyeimet, és kaptam egy igazgatói rovót is, rossz magaviselettel indokolva.
A földrajz tanár, az ő óráit nem gúnyoltam ki, -leszólított az udvaron: Neked kritikusnak kéne menned.
Másodikként az István Gimnáziumot jelöltem be, és német tagozatot.
Erre fölvettek a Teleki Blanka Gimnáziumba Kísérleti fizika, emelt szintű matematika tagozatra.
Püff neki.
Igaz, imádtam mindkét tantárgyat, főleg, mikor hetedikben Pintyőke vette át ezt a 2 tárgyat.
Kiderült, hogy az osztályból csak ketten voltunk hatodikos szinten, mert Hatost nem nagyon érdekelte a tanítás, inkább autóalkatrészekkel foglalkoztatott minket: ki szüleje tud ilyen-olyan alkatrészt szerezni az állandóan elromló autójához.
Pintyő aztán 1 év alatt bepótolta az osztállyal az 5-6-os tananyagot, plussz a hetedikest ismegtanultuk. Nagyon sokat köszönhetek neki. Apám helyett,- akinek a hiánya egyre jobban fájt- apám volt. Z osztály negyede foto szakkörös volt, mert ő tartotta az úttörőházban. Nem annyira a fotózást tanultuk, inkább a különböző előhívási technikákat.
Szóval, egyetlen négyes sem csúszott be sem matekból, sem fizikából az ellenőrzőmbe.
Fizika-tagozatos osztály fejére német tanárnőt ültettek osztályfőnöknek.
Neki az első pillanattól unszimpatikus voltam.
Kezdtem azzal hogy beiratkozásra, vagy mittudomén mire anyám ment el helyettem, mert akkor én Német országban voltam. Az évnyitóra meg nagyanyám ült be az iskolapadba, mert még nem jöttünk meg anyuval Jugoszláviából.
Hát, még amikor rendszeresen kijavítottam, amit rosszul mondott...
Persze nem tudott nem 5-öst adni, és ezért szörnyen mérges volt.
Szerencsére másodiktól már nem sok közünk volt egymáshoz, mert akik továbbra is tagozatosok maradtak, azoknak le kellett adniuk a németet, énekeket, tornát, kémiát, biológiát. A 13 matek, 13 fizikaórát így is csak szakkör címszóval tudtuk beszuszakolni a napi 8-9 óránkba, mert nekünk másodiktól mindig annyi volt. De ez már 1971-es történet.
A foto-szakkört azonban ekkor sem hagytam abba, mert az a gimnazistáknak este 6-tól 8-ig tartott. Odaértünk, amikor odaértünk. Mi zártuk az úttörőházat.
Tanulóévek...
Újév napja…
Ott kezdődött, hogy első éves ipari tanulóként (szakács) dolgoztam a Béke szállodában… közölték, hogy szilveszter éjjel dolgozni kell…
kupola terem, sárga terem, söröző, borozó… mindben teltház… sőt a szálloda halljában is megterítettek… minden szék, és asztal le volt foglalva, olyan szinten, hogy a pótszékek és asztalok is elfogytak, amit a szállodában fel lehetett lelni…
neves fellépők voltak a műsorban: Korda Gyuri, Aradszky Laci, Mátrai Zsuzsi, Medveczky Ila…
kiadtuk a vacsorát… de nem is ez volt a lényeg…
a tanulók „bulija” a malacozás volt…
az állatvédők most csukják be a szemüket!... J
a malacozás azt jelentette, hogy kaptunk igazi szakács kabátot, kötényt és sapkát (addig csak olyan munkaruhánk volt, mint a segédmunkásoknak)… megfürdettük a két malacot, amit külön-külön betekertünk egy nagy abroszba, hogy csak a feje, és a farka látszott ki… ezzel mentünk körbe az éttermekben…
aki meghúzta a malac farkát, és az visított neki egyet, annak szerencsét hozott a következő évre… persze trükk volt az egészben, hiszen szegény malacok megmozdulni nem bírtak, ráadásul rettenetesen félhetek, így egy ceruza volt a kezemben (a terítő alatt), amivel a kellő időpontban megböktem a szerencsétlent, és erre felvisított…
a lényeg a dologban az volt, hogy ketten mentünk párban, egy malaccal… az egyikünk a malacot tartotta (én) oda a vendégnek, a másik egy letakart habüstöt tartott a kezében, amibe a „szerencsepénzt” dobták a farok-húzogatók… mert anélkül nem volt húzogatás… (ez volt Feri barátom, aki vagy egy fejjel magasabb volt nálam… azért ő volt a „pénzes”, mert nála nagyobb biztonságban volt az esetleges „támadás” ellen)…
amikor végigjártuk az összes éttermet, már nem csekély lóvé gyűlt össze…
de kitaláltam a „frankót”…
mondtam a többieknek, hogy öltözzünk be a szakácskabát alá (úgyis vagy két számmal nagyobb volt, mint kellett volna)… és sétáljunk végig a körúton… benne voltak a buliban…
mi ketten Ferivel az Emke felé indultunk, majd vissza a körút másik oldalán…
a másik csapat a Margit híd irányába indult…
amikor visszaértünk a szállodához, megszámoltuk, mennyit is kerestünk… az osztozkodás után kiderült, hogy a séf úr havi fizetésének a duplája volt fejenként a bevétel…
és ez a miénk volt… a tanulók malacpénze…
mi akkor már mehettünk haza…
fáradt voltam és nem akartam „bumlizni”… így leintettem egy taxit…
amikor beültem a taxiba, a sofőr rámnézett (akkor voltam 14 és fél éves), és megkérdezte…
- kisfiam, van pénzed?...
megmutattam neki.. a taxis nem kicsit csodálkozott… meg se merte kérdezni, egy kölyöknek honnan lehet ennyi pénze… simán hazavitt Kelenföldre…
annyi pénzem gyűlt össze, hogy megvehettem életem első igazi erősítőjét (Marschall… igaz használtan)… és még maradt is belőle…
a Béke szálloda egyébként fantasztikus hely volt… olyan emberektől tanulhattam a szakmát, akik tényleg mesterek voltak…
a séf, Glázer Józsi bácsi… hatalmas „medve”, hatalmas szakács sapkában, Csongor szivarral a szájában, és az elmaradhatatlan boroskancsójával…
róla írtam is a blogomban úgy öt éve, most ide másolom:
A fiú a szakmát tanulta egy nagy szálloda konyháján… a konyhafőnök… Józsi bácsi a mester… hatalmas medve termetű ember… mogorván elküldte maga mellől… igaz, soha senkinek sem mutatta meg, hogy mi az az apró trükk, amitől olyan fenségesek lettek az ételek… mindent ő fejezett be, és a zsebe mélyéről elővarázsolt fűszereket rakott a lábosokba, mikor senki nem figyelt oda…
Józsi bácsi a mester ráadásul nagyon szerette a bort… amit a söntésből felhoztak az ételekbe, mindig megitta… tudta ezt az igazgató is, és egy alkalommal bejött a konyhába ellenőrizni… megállt a tálalópultnál, Józsi bácsi a mester mellett…
a fiú a hátsó tűzhelynél dolgozott… épp egy ötven literes, hatalmas lábosban kevergette a mártást…
gyere ide fiam… mondta az igazgató… látni akarom, hogy ezt a bort beleöntöd a mártásba… és a fiú kezébe adta a kétkancsónyi, háromliternyi bort…
a fiú hátrament a tűzhelyhez… és jó magasról, hogy messziről látni lehessen, beleöntötte a bort a nagy lábosba… utána lassú mozdulatokkal jól megkeverte…
az igazgató diadalittas mosollyal ment ki a csapóajtón…
Józsi bácsi a mester lila fejjel közeledett a fiúhoz, és üvöltött vele… mit csináltál te szerencsétlen!...
a fiú elmosolyodott… belenyúlt a nagy lábosba… levette a mártás tetején úszó kisebb lábost… és felmutatta…
mester… csak egy kicsit le kell hűteni… itt a bora…
Józsi bácsi a mester egy pillanatig szóhoz sem jutott… aztán hatalmas nevetésbe tört ki… mekkora csibész vagy te fiam!… mondta… mától te leszel az én kis segédem…
mindent megmutatott, megtanított szépen sorban a fiúnak… az összes szakmai titkot…
ez is ’70-ben történt…
aztán ott voltak a helyettesei…
Verrasztó Gábor…a híres úszógyerekek apukája (Zoli és Gabi) és nagypapája (Evelyn és Dávid)… 84 évesen is emlékezett rám, amikor Zolival üzentem neki egy évvel ezelőtt…
Szepesi Iván (Ivánka)… vele most is tartom a kapcsolatot…
Aztán…
Auspitz Emil…
Losits Antal…
Körmendi Jancsi…
sajnos róluk nincs információm…
mindegyikükkel imádtam dolgozni… rendkívüli emberek, jó emberek voltak…
egyébként munkával és tanulással telt az év…
akkoriban szakmunkástanulóként heti két napot (hétfő-kedd) jártunk iskolába, és négyet a gyakorlati helyen töltöttünk…
igen, csak heti egy szabadnap volt…
egy évben csak 30 nap szabadság járt (tehát iskolaszünetben hétfőn és kedden is „gyakorlatoztunk”)… meg is tanultuk a szakmát… tisztességesen…
a szabadidőmben meg gitár… gitár… gitár…
na meg strand (télen uszoda)…
ugyanis apám munkahelyet váltott, és a Fürdőigazgatóság munkaügyise lett…
előző év októberben költöztünk Kelenföldre, a vadiúj lakótelepi lakásba… ezek némi változást jelentettek a családunk életében…
nekem viszont ingyen belépőt az összes budapesti strandra és uszodába… ki is használtam rendesen…
2010. november 28., vasárnap
Ő még csak most tizennégy...
Nem, nem olyan felhőtlen év volt ez, mint amilyet a címadó dal sugall.
Azért emlékezetes év volt ez, új barátsággal indult, aztán félelemmel, csalódással, és fájdalommal fejeződött be.
I.
A tavaszi iskolai szünetben a JATE Állam és Jogtudományi Kara egy felvételi tájékoztatót tartott, a fizikai dolgozók gyerekeinek- de nekik ingyenesen. Én, nem voltam fizikai dolgozók gyereke, de szerettem volna ott lenni, így az anyukám kivett néhány nap szabadságot, kerestünk egy fizetővendég szobát, és elmentünk ketten Szegedre. Leszálltunk az állomáson, és teljesen tanácstalanok voltunk, hogy merre is induljunk.
Ugyanolyan tanácstalan tekintgetéssel láttunk egy másik nőt egy hasonló korú lánnyal, még beszéltünk is velük, hogy akkor itt most merre is kéne menni hogy a városba jussunk. Persze hamar kiderült, hogy az állomás előtti villamosnak ez a végállomása és a város közepe felé megy, semerre máshova.
Megtaláltuk a Klauzál téren a szállásunkat és elmentünk ebédelni. Az egyetem melletti önkiszolgáló étterembe mentünk, és persze már ismerősként üdvözöltük a másik lányt az anyukájával, akik éppen befejezték ebédjüket, mire mi odaértünk.
A két ott töltött nap alatt anyukám sétálgatott a városban, én bejártam az egyetemre, előadásokat hallgattunk, komolyan vettek bennünket, mi pedig boldogan éreztük magunkat egyetemre járó felnőtteknek.
Ja és a lány! Nos ő R. Márti volt, akivel harmadszor már bent az egyetemen találkoztam.
Mi ketten, megegyeztünk abban, hogy ha rajtunk múlna , akkor már szeptemberben itt kezdenénk, mert ez sokkal jobbnak tűnik, mint most még négy évet feleslegesen eltölteni egy középiskolában... Hát persze!
Mi ketten, ugyanis ekkor még csak tizennégy évesek voltunk, ezt a felvételi tájékoztatót pedig pályaorientációs céllal tartották, tehetséges fizikai dolgozók általános iskolás gyerekeinek.
Három évvel később egy újabb felvételi tájékoztatón- amit persze megintcsak a fizikai dolgozók gyerekeinek tartottak -Mártival már kettesben, közös fizetővendégszobában lakva voltunk jelen, aztán meg később szívbéli barátnőkként voltunk egyetemisták - és a szívbéliség mai napig is tart, bár már ritkán találkozunk, de amikor mégis találkozunk, ott folytatjuk a gondolatot, a mondatot, ahol korábban esetleg évekkel azelőtt abbamaradt.
II.
Május elején hírét vettük, hogy a Tisza korábbi években nem látott mennyiségű vizet hoz lefelé, a felső folyásnál viszi a partot, meg a falvakat.
Apám és nagyapám összepakolta a fontosabb homijainkat, és felvitték a padlásra. Mindenki összekészítette a három napra való váltás ruháját, két napi hideg élelemmel és akkora pakkba rendezte, amit könnyedén elbírt. Nekem egy kis vulkánfíber koffer jutott. A bőröndök és táskák oda voltak készítve az előszobába, hogy ha menni kell, akkor mindenki foghassa a magáét és menjünk.
Apám az autót mindig teletankolva hagyta a garázsban, és még egy húszliteres marmonkannába is vett benzint, belepróbálta a bőröndöket, táskákat a kocsiba, hogy még a marmonkanna is beférjen. Hogy hova akartunk vagy tudtunk volna menni, már nem emlékszem. De azt tudtuk, hogy az Alföld egyik legmélyebb pontján lakunk, a tengerszint felett alig 80-90 méternyire, úgyhogy a mi városunkba biztos befolyt volna a víz, ha valahol átszakad a gát. Berekfürdő mintegy öt-ha méterrel magasabban van, első lépésben oda kellett volna menni.
Aztán Fehérgyarmatot elvitte a víz.
Szegeden heroikus küzdelem folyt a város megmentéséért. Az emberek akik tudták, elköltöztették a gyerekeiket rokonokhoz, barátokhoz, a mi iskolánkba járt szegedi lány, akit a víz elől küldtek el.
A Kiskörei vízlépcső nem épült még meg, majd csak 1973 -ban készül el, éppen a tiszai árvizek szabályozására, a Tisza-tó is még csak terv volt.
Az alapfokú oktatásomat ebben az évben fejezték be.
Az árvízre tekintettel arról volt szó, hogy talán nem lesz megtartva a ballagásunk sem.
Aztán mégis megtartották, sőt a búcsúzó nyolcadikos nevében én tartottam beszédet.
III.
Nyár végére a nagyapám megcsinálta a házban a fürdőszobát, mert addig nem volt.
Volt ugyan egy nagyméretű öntöttvas kádunk, amit az alsókonyhában tartottunk, nagyapám csinált a tetejére egy deszkából készült tetőt, és hét közben lerakó asztalként szolgált, de szombaton lepakoltunk róla, vizet melegítettünk a gázon és előbb a gyerekek, aztán a felnőttek fürödtek a kád alján egy arasznyi vízben. A vizet egy tálba engedték ki, onnan egy vödörbe és azt úgy hordta ki anyám a kert végébe.
Ma már elképzelni sem tudom, hogy tudtunk élni úgy, hogy nem fürödtünk minden nap.
Mosdani mosakodtunk, minden nap -lavórban. Télen vizet melegítettünk hozzá, de nyáron csak csapvízben, illetve napon melegített vízben. Nagy lavórokban tettünk ki vizet a napra, és este abban mosdottunk. Apám a kertben felakasztotta a fára a pléh locsolókannát, és a langyos vízzel abból zuhanyozott...
Na, ekkortól már volt fürdőszoba kályhánk, egy kályhaezüsttel befestett tartály, alatta egy kis tűztér, amibe be lehetett fűteni, és így melegítettük a vizet. Ez már a korábbiakhoz képest királyság volt, mert lehetett zuhanyozni is, a víz a kádból meg egyenesen a szennyvíz aknába folyt.
Ősszel gimnazista lettem. Abban a gimnáziumban, ahol családom minden tagja is gimnazista volt. Legnagyobb meglepetésemre kezdtük elölről tanulni mindazt, amit az általános iskolában már egyszer megtanultunk. Lám, lám, mondtam én már tavasszal, hogy rögtön egyetemre kéne menni...
Októberben meghalt a nagyapám.
Már nyár végén sem volt jól, amikor a fürdőszobát csinálta, de nem gondoltunk semmi komolyra, aztán októberre meg meghalt.
Az anyai nagyanyám akkor halt meg, amikor hat éves voltam. Ő nem velünk élt, ritkán láttam, az egészből csak annyira emlékszem, hogy anyám fekete taft ruhát varratott nekünk a temetésre, a temetés meg a nevem napján volt.
Nagyapám viszont velünk élt, és halála nekem nagyon fájdalmas volt. Szerettem nagyon, emiatt is fájt az elvesztése, de nagy fájdalom volt magának a mulandóságnak a közelsége is. A betegség és a halál nem volt nálunk "divatban". Most meg, egyszer csak valakit a családból elveszítünk, örökre, visszavonhatatlanul, megmásíthatatlanul.
A döbbenetre emlékszem, hogy hát mégis, mégis igaz, hogy még én is meg fogok halni?
Nem marad mindig ilyen az életünk? Minden megváltozik? És mindennek ez a vége? Egy mozdulatlan, lehunyt szemű test, egy selyemmel bélelt dobozban, egy csipkés vánkoson...
Azt hiszem ebben évben ért véget a gyerekkorom.
A temetés után ültünk a szobában, nagyanyám, a keresztapám, aki hazautazott az apja temetésére, a lánya, aki az én anyám, és mi ketten, a testvéremmel. Én a sarokban zokogtam vigasztalhatatlanul, ahogy már napok óta egyfolytában, a nagyanyám meg ott kacarászik, mesél a fiának, jókedvűen, nevetgélve.
Nem értettem, hogy neki miért nem fáj úgy, mint nekem?
Sok évvel később tudtam meg, hogy sose szerette nagyapámat. Azt magam is láttam, hogy néha hetekig nem szólt hozzá, ha valamiért megsértődött rá, ha meg szólt is, sokszor abban se volt sok köszönet.
Meg arra is emlékeztem, hogy korábban, még a hatvanas évek elején, egy-egy névnapkor, amikor vacsora után megjöttek a cigányok zenélni, a harmadik nóta után már nagyanyám zokogva borult az asztalra.
Annak idején egy nagygazda fiával szerették egymást. De a gazdalegény nem vehette el a kisparaszt lányt, mert főd a főddel házasodott.
Nagyanyám volt a legnagyobb gyerek a családban, és nem engedték neki, hogy feltartsa a fiatalabb lányokat, mert a fiatalabb lány addig nem mehetett férjhez, ameddig az öregebb nem ment. Így nagyanyámnak az első komoly kérőhöz hozzá kellett menni. Nagyapám akkoriban jött haza orosz fogságból, és megtetszett neki a szép lány, udvarolt is neki, meg is kérte. Nagyanyámnak meg menni kellett. Pedig ő mást szeretett.
De ez majd az 1910-es évek végének a története lesz...
Hát, ennyi jutott eszembe 1970-es a magántörténelmemből.
Azért emlékezetes év volt ez, új barátsággal indult, aztán félelemmel, csalódással, és fájdalommal fejeződött be.
I.
A tavaszi iskolai szünetben a JATE Állam és Jogtudományi Kara egy felvételi tájékoztatót tartott, a fizikai dolgozók gyerekeinek- de nekik ingyenesen. Én, nem voltam fizikai dolgozók gyereke, de szerettem volna ott lenni, így az anyukám kivett néhány nap szabadságot, kerestünk egy fizetővendég szobát, és elmentünk ketten Szegedre. Leszálltunk az állomáson, és teljesen tanácstalanok voltunk, hogy merre is induljunk.
Ugyanolyan tanácstalan tekintgetéssel láttunk egy másik nőt egy hasonló korú lánnyal, még beszéltünk is velük, hogy akkor itt most merre is kéne menni hogy a városba jussunk. Persze hamar kiderült, hogy az állomás előtti villamosnak ez a végállomása és a város közepe felé megy, semerre máshova.
Megtaláltuk a Klauzál téren a szállásunkat és elmentünk ebédelni. Az egyetem melletti önkiszolgáló étterembe mentünk, és persze már ismerősként üdvözöltük a másik lányt az anyukájával, akik éppen befejezték ebédjüket, mire mi odaértünk.
A két ott töltött nap alatt anyukám sétálgatott a városban, én bejártam az egyetemre, előadásokat hallgattunk, komolyan vettek bennünket, mi pedig boldogan éreztük magunkat egyetemre járó felnőtteknek.
Ja és a lány! Nos ő R. Márti volt, akivel harmadszor már bent az egyetemen találkoztam.
Mi ketten, megegyeztünk abban, hogy ha rajtunk múlna , akkor már szeptemberben itt kezdenénk, mert ez sokkal jobbnak tűnik, mint most még négy évet feleslegesen eltölteni egy középiskolában... Hát persze!
Mi ketten, ugyanis ekkor még csak tizennégy évesek voltunk, ezt a felvételi tájékoztatót pedig pályaorientációs céllal tartották, tehetséges fizikai dolgozók általános iskolás gyerekeinek.
Három évvel később egy újabb felvételi tájékoztatón- amit persze megintcsak a fizikai dolgozók gyerekeinek tartottak -Mártival már kettesben, közös fizetővendégszobában lakva voltunk jelen, aztán meg később szívbéli barátnőkként voltunk egyetemisták - és a szívbéliség mai napig is tart, bár már ritkán találkozunk, de amikor mégis találkozunk, ott folytatjuk a gondolatot, a mondatot, ahol korábban esetleg évekkel azelőtt abbamaradt.
II.
Május elején hírét vettük, hogy a Tisza korábbi években nem látott mennyiségű vizet hoz lefelé, a felső folyásnál viszi a partot, meg a falvakat.
Apám és nagyapám összepakolta a fontosabb homijainkat, és felvitték a padlásra. Mindenki összekészítette a három napra való váltás ruháját, két napi hideg élelemmel és akkora pakkba rendezte, amit könnyedén elbírt. Nekem egy kis vulkánfíber koffer jutott. A bőröndök és táskák oda voltak készítve az előszobába, hogy ha menni kell, akkor mindenki foghassa a magáét és menjünk.
Apám az autót mindig teletankolva hagyta a garázsban, és még egy húszliteres marmonkannába is vett benzint, belepróbálta a bőröndöket, táskákat a kocsiba, hogy még a marmonkanna is beférjen. Hogy hova akartunk vagy tudtunk volna menni, már nem emlékszem. De azt tudtuk, hogy az Alföld egyik legmélyebb pontján lakunk, a tengerszint felett alig 80-90 méternyire, úgyhogy a mi városunkba biztos befolyt volna a víz, ha valahol átszakad a gát. Berekfürdő mintegy öt-ha méterrel magasabban van, első lépésben oda kellett volna menni.
Aztán Fehérgyarmatot elvitte a víz.
Szegeden heroikus küzdelem folyt a város megmentéséért. Az emberek akik tudták, elköltöztették a gyerekeiket rokonokhoz, barátokhoz, a mi iskolánkba járt szegedi lány, akit a víz elől küldtek el.
A Kiskörei vízlépcső nem épült még meg, majd csak 1973 -ban készül el, éppen a tiszai árvizek szabályozására, a Tisza-tó is még csak terv volt.
Az alapfokú oktatásomat ebben az évben fejezték be.
Az árvízre tekintettel arról volt szó, hogy talán nem lesz megtartva a ballagásunk sem.
Aztán mégis megtartották, sőt a búcsúzó nyolcadikos nevében én tartottam beszédet.
III.
Nyár végére a nagyapám megcsinálta a házban a fürdőszobát, mert addig nem volt.
Volt ugyan egy nagyméretű öntöttvas kádunk, amit az alsókonyhában tartottunk, nagyapám csinált a tetejére egy deszkából készült tetőt, és hét közben lerakó asztalként szolgált, de szombaton lepakoltunk róla, vizet melegítettünk a gázon és előbb a gyerekek, aztán a felnőttek fürödtek a kád alján egy arasznyi vízben. A vizet egy tálba engedték ki, onnan egy vödörbe és azt úgy hordta ki anyám a kert végébe.
Ma már elképzelni sem tudom, hogy tudtunk élni úgy, hogy nem fürödtünk minden nap.
Mosdani mosakodtunk, minden nap -lavórban. Télen vizet melegítettünk hozzá, de nyáron csak csapvízben, illetve napon melegített vízben. Nagy lavórokban tettünk ki vizet a napra, és este abban mosdottunk. Apám a kertben felakasztotta a fára a pléh locsolókannát, és a langyos vízzel abból zuhanyozott...
Na, ekkortól már volt fürdőszoba kályhánk, egy kályhaezüsttel befestett tartály, alatta egy kis tűztér, amibe be lehetett fűteni, és így melegítettük a vizet. Ez már a korábbiakhoz képest királyság volt, mert lehetett zuhanyozni is, a víz a kádból meg egyenesen a szennyvíz aknába folyt.
Ősszel gimnazista lettem. Abban a gimnáziumban, ahol családom minden tagja is gimnazista volt. Legnagyobb meglepetésemre kezdtük elölről tanulni mindazt, amit az általános iskolában már egyszer megtanultunk. Lám, lám, mondtam én már tavasszal, hogy rögtön egyetemre kéne menni...
Októberben meghalt a nagyapám.
Már nyár végén sem volt jól, amikor a fürdőszobát csinálta, de nem gondoltunk semmi komolyra, aztán októberre meg meghalt.
Az anyai nagyanyám akkor halt meg, amikor hat éves voltam. Ő nem velünk élt, ritkán láttam, az egészből csak annyira emlékszem, hogy anyám fekete taft ruhát varratott nekünk a temetésre, a temetés meg a nevem napján volt.
Nagyapám viszont velünk élt, és halála nekem nagyon fájdalmas volt. Szerettem nagyon, emiatt is fájt az elvesztése, de nagy fájdalom volt magának a mulandóságnak a közelsége is. A betegség és a halál nem volt nálunk "divatban". Most meg, egyszer csak valakit a családból elveszítünk, örökre, visszavonhatatlanul, megmásíthatatlanul.
A döbbenetre emlékszem, hogy hát mégis, mégis igaz, hogy még én is meg fogok halni?
Nem marad mindig ilyen az életünk? Minden megváltozik? És mindennek ez a vége? Egy mozdulatlan, lehunyt szemű test, egy selyemmel bélelt dobozban, egy csipkés vánkoson...
Azt hiszem ebben évben ért véget a gyerekkorom.
A temetés után ültünk a szobában, nagyanyám, a keresztapám, aki hazautazott az apja temetésére, a lánya, aki az én anyám, és mi ketten, a testvéremmel. Én a sarokban zokogtam vigasztalhatatlanul, ahogy már napok óta egyfolytában, a nagyanyám meg ott kacarászik, mesél a fiának, jókedvűen, nevetgélve.
Nem értettem, hogy neki miért nem fáj úgy, mint nekem?
Sok évvel később tudtam meg, hogy sose szerette nagyapámat. Azt magam is láttam, hogy néha hetekig nem szólt hozzá, ha valamiért megsértődött rá, ha meg szólt is, sokszor abban se volt sok köszönet.
Meg arra is emlékeztem, hogy korábban, még a hatvanas évek elején, egy-egy névnapkor, amikor vacsora után megjöttek a cigányok zenélni, a harmadik nóta után már nagyanyám zokogva borult az asztalra.
Annak idején egy nagygazda fiával szerették egymást. De a gazdalegény nem vehette el a kisparaszt lányt, mert főd a főddel házasodott.
Nagyanyám volt a legnagyobb gyerek a családban, és nem engedték neki, hogy feltartsa a fiatalabb lányokat, mert a fiatalabb lány addig nem mehetett férjhez, ameddig az öregebb nem ment. Így nagyanyámnak az első komoly kérőhöz hozzá kellett menni. Nagyapám akkoriban jött haza orosz fogságból, és megtetszett neki a szép lány, udvarolt is neki, meg is kérte. Nagyanyámnak meg menni kellett. Pedig ő mást szeretett.
De ez majd az 1910-es évek végének a története lesz...
Hát, ennyi jutott eszembe 1970-es a magántörténelmemből.
1970. Száműzetés: VÉGE!
-avagy vége az I. Nagy Levélkorszaknak
Az én 1970-em egy májusi hajnal egyetlen pillanatába is besűríthető. Benne van abban a pillanatban minden várakozás, minden álom, minden eltitkolt könny, levelek rengetegének minden igaz, és minden valóst megszépítő, aggodalmakat eloszlató sora, benne van abban az egyetlen pillanatban az életemet végigkísérő gyermeki öröm, felszabadultság és nevetés, minden szeretet és minden fájdalom. Ott van abban a pillanatban a múltam és a jövőm.
Hogy miért is? A szavak, amikkel egyesek szerint oly’ bőkezűen bánok máskor, most csődöt mondanak. Nem mesélhetem el, nem írhatom le úgysem igazán jól, mert „csak” látom, kitörölhetetlen emlékképként azt a pillanatot.
Azt, amikor megláttam hajnali 3 körül, a kinti zajra felhúzott redőny résein át a két fekete farmeros, nyúlánk fiatal embert, akiket több mint másfél évig nem láthattam. Ők voltak a szüleim, akikhez nem engedtek vissza annyi hónapon át. Akik nélkül, ma úgy gondolok erre vissza, száműzött voltam a saját hazámban… Hiába a féltő nagyanyai gondoskodás, hiába a vidám és cserfes gyermekkor, még a gondtalanság ideje, a sok jó dolog, amit még épp hogy gyerekfejjel abban az időben éltem át, mégis, rettenetesen hosszú volt az az idő, nélkülük….
(Talán ezért ragaszkodom annyira minden velük kapcsolatos emlékhez, talán ezért élem máig a mindennapjaimat úgy, mintha itt lennének?)
Másnap az éjszakai öröm és felfokozott érzelmi állapot persze folytatódott, sőt, otthon maradhattam, nem kellett iskolába mennem, fél délelőtt pizsamában lófráltam és azt sem tudtam, álmodom-e, vagy ez a valóság?! Előkerültek az ajándékok, fogalmam sincs, mik is voltak, csupán a lemezjátszóra emlékszem, egy kis Philipsre, ami csakis az enyém lett, ez akkor óriási dolog volt. Hogy ne mondjam: klassz! :)
A szüleim Algériából Párizson át Kölnig repültek, majd onnan már Frédivel, az új autónkkal utaztak haza, meglepetésként, nem tudtuk, mikor és hogyan érkeznek majd. Rengeteg lemezt is vásároltak útközben, s bár az 1970-es évben alakult a Queen, jött ki az Éjszakai országúton az Omegától, a Koncz Zsuzsa Szerelem, a Let it Be lemezt, és a Creedence Cosmos factory-ját is jópár évvel később hallgattuk „rongyosra", mi azon a májusi délelőttön számlálhatatlanul sokszor hallgattuk meg újra és újra ezt:
http//www.youtube.com/watch?v=8CvqMEI5Ck0
(Olyan szimbóluma annak az évemnek, hogy a dalt hallva még ma is könnyen elsírom magam. Nem mintha nem sírnám el könnyen magam amúgy is :)
Ehhez a nagyon éles emlékhez már csak adalék, hogy év elején sokat korcsolyáztunk a salakos suliudvar jegén; tavasszal versenyekre jártam; végre nem én voltam a legmagasabb az osztályban, a közel 175 cm-rel, mert őszre, mire nyolcadikosok lettünk, Gyuri, Szása és S. Jancsi is jól megnőttek; volt mindenféle karénekes szereplés is; Liszt terembe járás; személyi igazolványt is kaptunk, az elsőt, ünnepélyes átadással, de erre csak azért emlékszem kicsit, mert elmehettünk előbb az iskolából; olvastam sokat, részben titokban, földrajz atlasz borítójába rejtve a könyvet; levágattuk a copfjaim, először életemben volt félhosszú hajam. Meg még ki tudja mennyi lényegtelen és elfeledett eseménye volt annak az évnek.
Körülöttünk nyilván zajlott az élet. Osakában világkiállítás, Apollo 13, Gdanskban tüntetések. Allende Chile elnöke lett, Szolzsenyicin megkapta az irodalmi Nobelt. Meghalt abban az évben Fekete István, Jimi Hendrix, Latabár Kálmán, Váci Mihály, Veres Péter, Janis Joplin, de Gaulle, Nasszer és Erich Maria Remarque is, és én még nem tudtam akkor, mennyiszer olvasom majd el Patrice Hollman, Karl és a három bajtárs történetét... Szolzsenyicin Rákosztályáról és Iván Gyenyiszovicsról nem is szólva.
1970-ben olyan filmek születtek, amelyeket persze évekkel később láttunk, de felejthetetlen hatásúak. A teljesség igénye nélkül egy kis felsorolás: Eper és vér, Z, avagy egy politikai gyilkosság anatómiája, Zabriskie point, Love strory, A 22-es csapdája, Kis nagy ember, Szerelmesfilm, Vizsgálat egy minden gyanú felett álló polgár ügyében.
Ami még fontos és meghatározó, valamikor olyantájt lett az akkori kedvencem az Íme hát megleltem hazámat, került a József Attila kötet a kezem közelébe, s maradt ott a párnám mellett a mai napig is.
Az én 1970-em egy májusi hajnal egyetlen pillanatába is besűríthető. Benne van abban a pillanatban minden várakozás, minden álom, minden eltitkolt könny, levelek rengetegének minden igaz, és minden valóst megszépítő, aggodalmakat eloszlató sora, benne van abban az egyetlen pillanatban az életemet végigkísérő gyermeki öröm, felszabadultság és nevetés, minden szeretet és minden fájdalom. Ott van abban a pillanatban a múltam és a jövőm.
Hogy miért is? A szavak, amikkel egyesek szerint oly’ bőkezűen bánok máskor, most csődöt mondanak. Nem mesélhetem el, nem írhatom le úgysem igazán jól, mert „csak” látom, kitörölhetetlen emlékképként azt a pillanatot.
Azt, amikor megláttam hajnali 3 körül, a kinti zajra felhúzott redőny résein át a két fekete farmeros, nyúlánk fiatal embert, akiket több mint másfél évig nem láthattam. Ők voltak a szüleim, akikhez nem engedtek vissza annyi hónapon át. Akik nélkül, ma úgy gondolok erre vissza, száműzött voltam a saját hazámban… Hiába a féltő nagyanyai gondoskodás, hiába a vidám és cserfes gyermekkor, még a gondtalanság ideje, a sok jó dolog, amit még épp hogy gyerekfejjel abban az időben éltem át, mégis, rettenetesen hosszú volt az az idő, nélkülük….
(Talán ezért ragaszkodom annyira minden velük kapcsolatos emlékhez, talán ezért élem máig a mindennapjaimat úgy, mintha itt lennének?)
Másnap az éjszakai öröm és felfokozott érzelmi állapot persze folytatódott, sőt, otthon maradhattam, nem kellett iskolába mennem, fél délelőtt pizsamában lófráltam és azt sem tudtam, álmodom-e, vagy ez a valóság?! Előkerültek az ajándékok, fogalmam sincs, mik is voltak, csupán a lemezjátszóra emlékszem, egy kis Philipsre, ami csakis az enyém lett, ez akkor óriási dolog volt. Hogy ne mondjam: klassz! :)
A szüleim Algériából Párizson át Kölnig repültek, majd onnan már Frédivel, az új autónkkal utaztak haza, meglepetésként, nem tudtuk, mikor és hogyan érkeznek majd. Rengeteg lemezt is vásároltak útközben, s bár az 1970-es évben alakult a Queen, jött ki az Éjszakai országúton az Omegától, a Koncz Zsuzsa Szerelem, a Let it Be lemezt, és a Creedence Cosmos factory-ját is jópár évvel később hallgattuk „rongyosra", mi azon a májusi délelőttön számlálhatatlanul sokszor hallgattuk meg újra és újra ezt:
http//www.youtube.com/watch?v=8CvqMEI5Ck0
(Olyan szimbóluma annak az évemnek, hogy a dalt hallva még ma is könnyen elsírom magam. Nem mintha nem sírnám el könnyen magam amúgy is :)
Ehhez a nagyon éles emlékhez már csak adalék, hogy év elején sokat korcsolyáztunk a salakos suliudvar jegén; tavasszal versenyekre jártam; végre nem én voltam a legmagasabb az osztályban, a közel 175 cm-rel, mert őszre, mire nyolcadikosok lettünk, Gyuri, Szása és S. Jancsi is jól megnőttek; volt mindenféle karénekes szereplés is; Liszt terembe járás; személyi igazolványt is kaptunk, az elsőt, ünnepélyes átadással, de erre csak azért emlékszem kicsit, mert elmehettünk előbb az iskolából; olvastam sokat, részben titokban, földrajz atlasz borítójába rejtve a könyvet; levágattuk a copfjaim, először életemben volt félhosszú hajam. Meg még ki tudja mennyi lényegtelen és elfeledett eseménye volt annak az évnek.
Körülöttünk nyilván zajlott az élet. Osakában világkiállítás, Apollo 13, Gdanskban tüntetések. Allende Chile elnöke lett, Szolzsenyicin megkapta az irodalmi Nobelt. Meghalt abban az évben Fekete István, Jimi Hendrix, Latabár Kálmán, Váci Mihály, Veres Péter, Janis Joplin, de Gaulle, Nasszer és Erich Maria Remarque is, és én még nem tudtam akkor, mennyiszer olvasom majd el Patrice Hollman, Karl és a három bajtárs történetét... Szolzsenyicin Rákosztályáról és Iván Gyenyiszovicsról nem is szólva.
1970-ben olyan filmek születtek, amelyeket persze évekkel később láttunk, de felejthetetlen hatásúak. A teljesség igénye nélkül egy kis felsorolás: Eper és vér, Z, avagy egy politikai gyilkosság anatómiája, Zabriskie point, Love strory, A 22-es csapdája, Kis nagy ember, Szerelmesfilm, Vizsgálat egy minden gyanú felett álló polgár ügyében.
Ami még fontos és meghatározó, valamikor olyantájt lett az akkori kedvencem az Íme hát megleltem hazámat, került a József Attila kötet a kezem közelébe, s maradt ott a párnám mellett a mai napig is.
2010. november 27., szombat
1970 két fejezetben
1. fejezet
1970 első felében másodéves voltam, akkor már kollégista. A kollégium Újszegeden volt (és van), ahonnan reggel busszal mentünk be a városba, hazafelé pedig általában gyalogoltunk, keresztül a hídon és a ligeten. Nyolcágyas szobákban laktunk, azaz két négyágyas volt középen összekapcsolva egy pici belépővel és egy nyolc személyre kialakított tanulóval. A tanulóban piros műbőr borítású székek szorongtak az egymáshoz tolt asztalok előtt, magát a tanulót pedig valami szürke mintás, zörgő hangot adó harmonikaajtó választotta el a belépőtől. Ennyi volt a lakóterületünk, nekünk, nyolc lánynak - mert akkor a Móra még szigorúan lánykollégium volt. A velem lakó lányok nem a csoporttársaim voltak, évfolyamtársam is csak kettő volt köztük. A többiek kettővel fölöttem jártak, tehát ekkor voltak negyedévesek, így mindannyian szigorlatoknak néztünk elébe.
Májusban, amikor épphogy nekifutottunk az első zárthelyiknek, a Tisza áradni kezdett, de nagyon, jobban, mint az 1879-es nagy árvíz idején. Senki nem tudta, mi lesz például velünk, mert olyan hírek terjengtek, hogy ha minden kötél (illetve gát) szakad, nem a városra, hanem inkább Újszegedre engedik a vizet. Az volt a terv, hogy ez esetben minket Szabadkára szállítanak.
Én nem sokáig bírtam a feszültséget, a soron következő vizsgám tankönyveivel, jegyzeteimmel hazautaztam, hogy inkább otthon készülök és majd csak vizsgázni megyek vissza, ha ugyan... de ez még mindig jobb volt, mint a koleszban összecuccolva ülni és várni, hogy megszólal-e az ajtó fölött a hangszóró és mit mond. Jöttem-mentem Szeged és Pest között, a vizsgákon a férfi tanárok kialvatlanul, elnyűtten jelentek meg, mivel őket is sűrűn kirendelték éjszakára a gáthoz. Megtanultuk, mi az a buzgár, lestük, hogy a rakparton a mellvéd mögött meddig ér már a víz és amikor a hídon gyalogoltunk hazafelé, a Tisza olyan félelmetesen közel volt, hogy a lélegzetünk is elállt a látványtól.
Júniusban a víz 960 centinél megállt és attól kezdve már apadt. Az utolsó vizsgámat világirodalomból tettem le, illetve csak tettem volna, mert P. bizony kirúgott. Fáradtan, sápadtan, kialvatlanul, bánatos szemekkel, de kirúgott. Mindenki tudta azt a szokását - vesszőparipáját, gyengéjét, nem tudom, minek nevezzem - hogy annál nagyobb vétket nem ismer, mint ha kiderül, hogy a delikvens nem olvasta az épp szóban forgó művet. Hát én kifogtam a Tom Jones-t, a Fielding-regényt és naná, hogy nem olvastam azt a többszáz oldalt. Már amikor a tételt megkaptam, éreztem, hogy baj lesz és lett is. P. ugyan nem mondott eredményt, de tudtam, hogy mi az ábra, kétségem sem volt afelől, hogy ezt most bizony buktam. Mivel a világirodalom a magyar szigorlat része volt, aznap sorban vizsgáztunk három vagy négy tárgyból, már nem emlékszem pontosan. Amikor mindenki végzett minden tárgyból, jött még a közös eredményhirdetés, melyre a magyar tanszék folyosóján várakoztunk egy kupacban és valami hirtelen ötlet nyomán egyszercsak elkezdtünk népdalokat, virágénekeket énekelni csöndesen, lehalkított hangon ott a félhomályban. Egyszercsak kinyílt a tanszékvezető ajtaja, kilépett Cs., mi elhallgattunk, ő pedig meglepve és mosolyogva annyit mondott: "Öröm hallgatni, hogy a hallgatók magyar népdalokat énekelnek." Aztán behívtak bennünket és igen, P. elégtelent adott nekem.
Az utóvizsgáról abban a helyzetben már szó sem lehetett júliusban, így végül szeptember harmadikában állapodtunk meg. A nyaram, mondanom sem kell, el volt szúrva, de a Tom Jonest kiolvastam. Aztán szeptember harmadikán levizsgáztam és ahogy mondani szokták, épp csak görbült az a jegy, de P.-nál ennél jobbra ilyenkor nemigen lehetett számítani. Egyébként őt addig is és azután is nagyon kedveltem, ha speckollt indított, mindig feliratkoztam és el is jártam lelkesen. Különös, de nagytudású ember volt, régen nem él már, tragikus véget ért sok évvel ezelőtt.
2. fejezet
Ez az "abgang" egyvalaki figyelmét biztosan felkelti: Floráét, akivel 1970 utolsó pár hónapját együtt töltöttük a kollégiumban, ugyanis szobatársak voltunk. Íme ott ülünk abban a bizonyos tanulóban, tessék pirosnak képzelni itt elöl azt a széktámlát és szürke mintásnak a harmonikaajtót, valamint az asztalon ott hever egy korra jellemző tárgy, hogy ne mondjam, kortünet: a Globus sertésmájkrém, amit hideg vacsora gyanánt rendszeresen juttatott minékünk a menza.
Flora az előző félévet Moszkvában töltötte, onnan származott a kezében lévő műanyagmajom, aki Lábán névre hallgatott, valamint az én ölemben ülő négerbaba (igen, akkor így mondták), akinek már nem emlékszem a nevére, lehet, hogy nem is volt neki. Ülünk ott a tanulóban 1970-ben, Flora ábrándosan néz, én meg vigyorgok (ma pedig ámulok, hogy tényleg hordtam én valaha ilyen rövid szoknyát??? az ekkora térdeimmel???)
Mivel a szobában nekem volt a legbrutálisabban csörgő vekkerem, a többiek általában engem bíztak meg ébresztéssel, különböző időpontokban kellett őket keltenem. Fennmaradt pár kis cetli nevekkel és rendelésekkel (a cédulán szereplő Ági persze nem én vagyok, volt másik is):
A vekker egyébként egy nagy, nehéz, szögletes orosz óra volt, nagymamám vette valakitől évekkel azelőtt és nekem adta, amikor Szegedre költöztem. Ez úgy csörgött, nem is csörgött, inkább zörgött, mint egy traktor, valami kegyetlen hangja volt. Ennek ellenére nem is egyszer előfordult, hogy a rettenetes csörgés ellenére mindannyian elaludtunk és amikor végre valaki késve felriadt, mindig kiderült, hogy az óra gombja nincs lenyomva, hanem szabadon lötyög, azaz végig ébresztett ő, amíg csak a rugója vissza nem forgott, mégse ébredt föl egyikünk sem.
F. Azért írok, mert nem beszélhetek.Á. Miért ne beszélhetnél?! Nem köt semmiféle átok tudtommal!F. Mert megfogadtam és elköszöntem tőletek. Különben is vizet vettem a számba!Á. Sokat ér, ha most már nincs benne! Ezt az erős elhatározást különben az élet egyéb területein is sikerrel alkalmazhatnád (ha akarnád)!F. 1. igenis, sokat ér, még többet, mint ha benne volna! Nem gondolod?
2. teljesen igazad van. Egyetértek, de pillanatnyilag ez minden.
[......]F. Nem kell sokáigbírnodvelemegyfedélalatt mert kéthónapmúlva márnemleszekitt, sőtmégannyisekell, és lehethogytöbbé nem látsz, hálátlangyermek.
[....]F. Nem gondolod, hogy további éjszakázásaink során akár versben is levelezhetnénk? (Hanemishexameterekben.)Á. Életemben egy sort se írtam le versben, ezt előrebocsátom. Antitalentum vagyok. Egyébként oké.F. Egyszer! Vörösmarty Szép Ilonkáját fejeztem be (a király visszatér és megtalálja a sírokat.)
1970 első felében másodéves voltam, akkor már kollégista. A kollégium Újszegeden volt (és van), ahonnan reggel busszal mentünk be a városba, hazafelé pedig általában gyalogoltunk, keresztül a hídon és a ligeten. Nyolcágyas szobákban laktunk, azaz két négyágyas volt középen összekapcsolva egy pici belépővel és egy nyolc személyre kialakított tanulóval. A tanulóban piros műbőr borítású székek szorongtak az egymáshoz tolt asztalok előtt, magát a tanulót pedig valami szürke mintás, zörgő hangot adó harmonikaajtó választotta el a belépőtől. Ennyi volt a lakóterületünk, nekünk, nyolc lánynak - mert akkor a Móra még szigorúan lánykollégium volt. A velem lakó lányok nem a csoporttársaim voltak, évfolyamtársam is csak kettő volt köztük. A többiek kettővel fölöttem jártak, tehát ekkor voltak negyedévesek, így mindannyian szigorlatoknak néztünk elébe.
Májusban, amikor épphogy nekifutottunk az első zárthelyiknek, a Tisza áradni kezdett, de nagyon, jobban, mint az 1879-es nagy árvíz idején. Senki nem tudta, mi lesz például velünk, mert olyan hírek terjengtek, hogy ha minden kötél (illetve gát) szakad, nem a városra, hanem inkább Újszegedre engedik a vizet. Az volt a terv, hogy ez esetben minket Szabadkára szállítanak.
Én nem sokáig bírtam a feszültséget, a soron következő vizsgám tankönyveivel, jegyzeteimmel hazautaztam, hogy inkább otthon készülök és majd csak vizsgázni megyek vissza, ha ugyan... de ez még mindig jobb volt, mint a koleszban összecuccolva ülni és várni, hogy megszólal-e az ajtó fölött a hangszóró és mit mond. Jöttem-mentem Szeged és Pest között, a vizsgákon a férfi tanárok kialvatlanul, elnyűtten jelentek meg, mivel őket is sűrűn kirendelték éjszakára a gáthoz. Megtanultuk, mi az a buzgár, lestük, hogy a rakparton a mellvéd mögött meddig ér már a víz és amikor a hídon gyalogoltunk hazafelé, a Tisza olyan félelmetesen közel volt, hogy a lélegzetünk is elállt a látványtól.
Júniusban a víz 960 centinél megállt és attól kezdve már apadt. Az utolsó vizsgámat világirodalomból tettem le, illetve csak tettem volna, mert P. bizony kirúgott. Fáradtan, sápadtan, kialvatlanul, bánatos szemekkel, de kirúgott. Mindenki tudta azt a szokását - vesszőparipáját, gyengéjét, nem tudom, minek nevezzem - hogy annál nagyobb vétket nem ismer, mint ha kiderül, hogy a delikvens nem olvasta az épp szóban forgó művet. Hát én kifogtam a Tom Jones-t, a Fielding-regényt és naná, hogy nem olvastam azt a többszáz oldalt. Már amikor a tételt megkaptam, éreztem, hogy baj lesz és lett is. P. ugyan nem mondott eredményt, de tudtam, hogy mi az ábra, kétségem sem volt afelől, hogy ezt most bizony buktam. Mivel a világirodalom a magyar szigorlat része volt, aznap sorban vizsgáztunk három vagy négy tárgyból, már nem emlékszem pontosan. Amikor mindenki végzett minden tárgyból, jött még a közös eredményhirdetés, melyre a magyar tanszék folyosóján várakoztunk egy kupacban és valami hirtelen ötlet nyomán egyszercsak elkezdtünk népdalokat, virágénekeket énekelni csöndesen, lehalkított hangon ott a félhomályban. Egyszercsak kinyílt a tanszékvezető ajtaja, kilépett Cs., mi elhallgattunk, ő pedig meglepve és mosolyogva annyit mondott: "Öröm hallgatni, hogy a hallgatók magyar népdalokat énekelnek." Aztán behívtak bennünket és igen, P. elégtelent adott nekem.
Az utóvizsgáról abban a helyzetben már szó sem lehetett júliusban, így végül szeptember harmadikában állapodtunk meg. A nyaram, mondanom sem kell, el volt szúrva, de a Tom Jonest kiolvastam. Aztán szeptember harmadikán levizsgáztam és ahogy mondani szokták, épp csak görbült az a jegy, de P.-nál ennél jobbra ilyenkor nemigen lehetett számítani. Egyébként őt addig is és azután is nagyon kedveltem, ha speckollt indított, mindig feliratkoztam és el is jártam lelkesen. Különös, de nagytudású ember volt, régen nem él már, tragikus véget ért sok évvel ezelőtt.
2. fejezet
Ez az "abgang" egyvalaki figyelmét biztosan felkelti: Floráét, akivel 1970 utolsó pár hónapját együtt töltöttük a kollégiumban, ugyanis szobatársak voltunk. Íme ott ülünk abban a bizonyos tanulóban, tessék pirosnak képzelni itt elöl azt a széktámlát és szürke mintásnak a harmonikaajtót, valamint az asztalon ott hever egy korra jellemző tárgy, hogy ne mondjam, kortünet: a Globus sertésmájkrém, amit hideg vacsora gyanánt rendszeresen juttatott minékünk a menza.Flora az előző félévet Moszkvában töltötte, onnan származott a kezében lévő műanyagmajom, aki Lábán névre hallgatott, valamint az én ölemben ülő négerbaba (igen, akkor így mondták), akinek már nem emlékszem a nevére, lehet, hogy nem is volt neki. Ülünk ott a tanulóban 1970-ben, Flora ábrándosan néz, én meg vigyorgok (ma pedig ámulok, hogy tényleg hordtam én valaha ilyen rövid szoknyát??? az ekkora térdeimmel???)
Mivel a szobában nekem volt a legbrutálisabban csörgő vekkerem, a többiek általában engem bíztak meg ébresztéssel, különböző időpontokban kellett őket keltenem. Fennmaradt pár kis cetli nevekkel és rendelésekkel (a cédulán szereplő Ági persze nem én vagyok, volt másik is):
A vekker egyébként egy nagy, nehéz, szögletes orosz óra volt, nagymamám vette valakitől évekkel azelőtt és nekem adta, amikor Szegedre költöztem. Ez úgy csörgött, nem is csörgött, inkább zörgött, mint egy traktor, valami kegyetlen hangja volt. Ennek ellenére nem is egyszer előfordult, hogy a rettenetes csörgés ellenére mindannyian elaludtunk és amikor végre valaki késve felriadt, mindig kiderült, hogy az óra gombja nincs lenyomva, hanem szabadon lötyög, azaz végig ébresztett ő, amíg csak a rugója vissza nem forgott, mégse ébredt föl egyikünk sem.
Az a bizonyos tanuló pedig sok-sok átbeszélgetett óra és éjszaka tanúja volt. Ahogy emlékszem, a nyolc lány közül mi voltunk ketten Florával a leginkább éjszakai baglyok, a többiek általában sokkal hamarabb kidőltek. Mi pedig maradtunk és tanultunk - illetve kellett volna, referátumokat írtunk - illetve kellett volna, ő vizsgatanításra készült - illetve kellett volna, de amikor mindezekbe belefáradtunk, beszélgettünk. Aztán néha megpróbáltunk valahogy erőt venni magunkon és önfegyelmező eszközként például felmerült az ötlet (biztos nem az én fejemben!), hogy vegyünk vizet a szájunkba, akkor majd kénytelenek leszünk hallgatni. Vettünk. Pislogtunk egymásra és hallgattunk. Mindehhez körítésként tessék elképzelni egy csőszerű tanulószobát, a fejünk fölött éktelenül zúgó neoncsövekkel, körülöttünk a két szobában a nagy csöndben régen félájultan alvó szobatársakkal - mi meg ugye, szájunkban vizet tartva igyekszünk tanulni, írni, stb.
És akkor elkezdtünk levelezni. Így, a nagy újszegedi csöndben, vízzel a szánkban. Mutatok egyet a fennmaradt tárgyi bizonyítékok közül. A nevekkel persze most egészítettem ki, a párbeszéd előzménye pedig az, hogy már mindketten lenyeltük a vizet, mégis hallgattunk, a dialógusban pedig hellyel-közzel felsejlik az akaraterő, fogadalom és egyéb magasztos dolgok mélyfilozófiába hajló elemzése is, meg persze kettőnk eltérő nézete is e kérdésben. Ja, és a dokumentum abszolút hitelességét bizonyítja rajta a dátum: 1970. dec. 13. Hogy miért írtam oda annak idején, tán megéreztem, hogy negyven év múlva szükségem lesz rá?
És akkor elkezdtünk levelezni. Így, a nagy újszegedi csöndben, vízzel a szánkban. Mutatok egyet a fennmaradt tárgyi bizonyítékok közül. A nevekkel persze most egészítettem ki, a párbeszéd előzménye pedig az, hogy már mindketten lenyeltük a vizet, mégis hallgattunk, a dialógusban pedig hellyel-közzel felsejlik az akaraterő, fogadalom és egyéb magasztos dolgok mélyfilozófiába hajló elemzése is, meg persze kettőnk eltérő nézete is e kérdésben. Ja, és a dokumentum abszolút hitelességét bizonyítja rajta a dátum: 1970. dec. 13. Hogy miért írtam oda annak idején, tán megéreztem, hogy negyven év múlva szükségem lesz rá?
F. Azért írok, mert nem beszélhetek.Á. Miért ne beszélhetnél?! Nem köt semmiféle átok tudtommal!F. Mert megfogadtam és elköszöntem tőletek. Különben is vizet vettem a számba!Á. Sokat ér, ha most már nincs benne! Ezt az erős elhatározást különben az élet egyéb területein is sikerrel alkalmazhatnád (ha akarnád)!F. 1. igenis, sokat ér, még többet, mint ha benne volna! Nem gondolod?
2. teljesen igazad van. Egyetértek, de pillanatnyilag ez minden.
[......]F. Nem kell sokáigbírnodvelemegyfedélalatt mert kéthónapmúlva márnemleszekitt, sőtmégannyisekell, és lehethogytöbbé nem látsz, hálátlangyermek.
[....]F. Nem gondolod, hogy további éjszakázásaink során akár versben is levelezhetnénk? (Hanemishexameterekben.)Á. Életemben egy sort se írtam le versben, ezt előrebocsátom. Antitalentum vagyok. Egyébként oké.F. Egyszer! Vörösmarty Szép Ilonkáját fejeztem be (a király visszatér és megtalálja a sírokat.)
És így tovább folytattuk még egyéb másolópapírokon levelezgetve az éjszaka közepéig, aztán nem bírtuk tovább és besurrantunk a saját ágyunkhoz, hogy legalább három-négy órát aludjunk reggelig. Ez így ment sok-sok este és éjszaka, ma már elképzelni sem tudom, hogyan bírtuk aztán nappal a gyűrődést.
Néha fellázadtunk és moziba mentünk. Akkoriban láttuk együtt a Tanár úrnak szeretettel c. filmet, meg a Rachel, Rachelt-t, no és Az élet dolgai c. francia filmet is Michel Piccolival és Romy Schneiderrel a főszerepekben, ez utóbbi élmény hatására én pár évig intenzíven Michel Piccoli-rajongó lettem.
Aztán valamikor januárban, vagy február elején Flora elment egy újabb félévre Leningrádba, de ez már egy másik év meséje. A világ pedig, mint tudjuk, olyan kicsi, hogy most, negyven év múlva itt vagyunk mindketten és egy közös blogba írogatunk.
Néha fellázadtunk és moziba mentünk. Akkoriban láttuk együtt a Tanár úrnak szeretettel c. filmet, meg a Rachel, Rachelt-t, no és Az élet dolgai c. francia filmet is Michel Piccolival és Romy Schneiderrel a főszerepekben, ez utóbbi élmény hatására én pár évig intenzíven Michel Piccoli-rajongó lettem.
Aztán valamikor januárban, vagy február elején Flora elment egy újabb félévre Leningrádba, de ez már egy másik év meséje. A világ pedig, mint tudjuk, olyan kicsi, hogy most, negyven év múlva itt vagyunk mindketten és egy közös blogba írogatunk.
Sej, besoroztak
Sej, besoroztak, sej, besoroztak engemet katonának,
Gondját viseltem, gondját viseltem a jó édesanyámnak.
De már látom, nem viselem gondját csuhaj szegénynek,
Sej, oltalmára, sej oltalmára hagyom a jó Istennek.
Sej még a búza, sej, még a búza ki sem hányta a fejét,
Páros fehér galamb, páros fehér galamb mind elhordta a szemét.
Páros fehér galamb, ne hordd el a búza kalászát,
Sej, miből süt a, sej, miből süt a kisangyalom pogácsát.
(katonadal)
De maradjunk 1970-nél. Még nagyon is kopasznak számítottunk. Az öregek (némelyikük öcsém lehetett volna) nemes egyszerűséggel állandójelzővel emlegették „kopasz” mivoltunkat. Mi voltunk a „szar kopaszok”. Elég gyorsan rájöttem, hogy mit kell lépnünk. Megbeszéltem a kopaszokkal, hogy hangsúlyosan magunk is így nevezzük magunkat. Hamar belementek a mókába. Napokig visszhangzott a körlet az önbecsmérlő kifejezéstől. Utóbb az öregek ránk förmedtek: Miért mondjátok folyton magatokról, hogy sz. kopasz? Mert azok vagyunk – válaszoltuk csaknem büszkén. Azonnal kompromisszumra léptek velünk. Hagyjuk abba, és ők is abbahagyják. Így is lett. Ám ha valaki viselkedése nem tetszett nekik, kizavarták, hogy mossa fel a hosszú folyosót „koppanástú koppanásig!” Ha igazságtalannak találtam a parancsot, magam is kimentem, hogy gyorsabban vegezzen az illető. Sokáig ezt sem viselték el. Nemsokára rám ragasztották a professzor címet. Ennek egy oka lehet, hogy találtam egy régi acélkeretet, és bakakoromban amolyan John Lennon-szemüveggel közlekedtem.
A rideg életmód – nyáron megsültünk, télen megfagytunk – eléggé megedzett mindnyájunkat. Mivel naponta lehúztunk egy műszakot, alakiznunk nem kellett. Munka után a körletben azt csináltunk, amit akartunk. Pl. teát főztünk, kolbászt is a csajkánkban. Ehhez egy műszaki érzékű fickó mikrohullámú főzőt szerkesztett. Később akárki képes volt rá. Két borotvapengét egy-egy radírból kivágott gumihasábbal egymástól kis távolságra lapjával párhuzamosan távol tartott egymástól. A pengék végére rézdrótot csatlakoztatott, kéteres villanyvezetékdarabot. A pengéket belelógatta a vízbe, de úgy hogy ne érjenek a fémcsajka oldalához. Másik végüket a konnektorba dugta néhány gyufaszál segítségével. A szerkezet működött, néhány perc múlva literszám ittuk a forró fekete teát, vagy karikáztuk kenyérre mustárral a főttkolbászt. Divat volt a kantinban még bolgár szilvabefőttet venni. Egy üveg ára 7 forint volt. A kompót pléhtetejét kétforintossal nyitottuk, tartalmát együltő helyünkben megettük. Na persze a sör is nagyon fogyott. A koronazárat ráakasztottuk övünk csatjára, és megütöttük. Azonnal lepattant a zár az üvegről.
Akkoriban dohányoztam. Az egyszerűség kedvéért munkást szívtam, melyből 25 db került 3 ft-ba. Mivel nem ittam el a zsoldomat (pardon: havi illetményemet), mindig volt pénzem bagóra. A csóri bakák nem szálltak le arról a társukról, aki cigarettázott. A rigót lövöm! – mondták, amin azt kellett érteni, add nekem a csikket, de minél hosszabb legyen az. Én ezt utáltam. Ameddig magukhoz nem tértek a társaim, napi 4 doboz Munkást vettem, s ebből hármat mások szívtak el. Nem bírtam a csikkezést. Előbb-utóbb mindenki rászokott a saját cigarettájára.
Pápa (ahol szolgáltam) térsége valaha a Pannon-tenger feneke volt, később emelkedhetett ki szárazulattá. A csatornaárok ásása közben a homokos talajban sok megkövült kecskekörmöt találtunk. Haza is vittem vagy százat, mígnem egyszer kidobtam valamennyit.
Mi örömkatonáknak számítottunk, mert együtt dolgoztunk civilekkel ötnapos munkahétben, s teljesítményünk után fizettek is némi pénzt. Kétharmadát kosztra, kvártélyra, ruhára lefogták, egyharmada a mienk volt. Később saját pénzemből vettük meg a karikagyűrűinket. A két arany csőgyűrű ára 614 ft volt.
Azért számítottunk örömkatonáknak, mert minden hét végét otthon töltöttük. Pénteken délután hazamentünk, hétfő hajnalra vissza kellett térni a laktanyába még munkakezdés előtt.
A szombathelyi „színházi gyorssal” mentünk Celldömölkig, majd onnan Pápáig. Oda megérkezve sokszor ittunk egy forró kakaót. Az felébresztett bennünket. Szerettük. Az automatában két forintba került egy adag.
Öltözetünk eleinte pocsék volt. Egyszer a hosszú köpönyemben belátogattam munkahelyemre. Csaknem kiröhögtek. Hogy nézek ki? – csodálkoztak. Később kaptunk mikádót, napszövetből készült kimenő egyenruhát. Bármilyen furcsa: szerettem azt az öltönyt viselni. Nagyon eltalálták a méretemet. A fazonja ellen se lehetett szólni egy szót sem. Mi tagadás, az év során sok ökörködés is esett, de hát mindnyájunk fújta a közszájon forgó mondatot: Ahol a sereg kezdődik, ott az ész véget ér.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)