Büszke, büszkébb, legbüszkébb???

Büszkének lenni valamikre, valakikre. Netán magunkra? Mikor, miért, milyen okból? Azon nyomban,  amikor megtörténik az a bizonyos büszkeségre okot adó dolog, esemény, teljesítmény, vagy később, jóval később, visszatekintve a múltba? A rögtön büszke voltam helyzetre  -nekem- nincs példám. Nosztalgiázva, visszarévedve ifjú koromra találok párat, de 10-15-öt összekaparni, az nem menne. (Lásd Rózsa feladatát)

Érdekes, hogy Ági új témáját meglátva egyetlen konkrét emlékem azonnal eszembe jutott. Talán mert nemrégiben szóba kerültek azok az idők, de egyáltalán nem büszkeség-témában. Unokámmal az iskolaváltásról, új suliba kerülésről beszélgettünk.

Nos, én az ötödik osztályt még Hetényben kezdtem. 1967-et írtunk.  Aki tudja milyen is volt egy falusi iskola a "Ratkó gyerekek" létszámával, az könnyen elképzeli a zsúfolt termet, a régi padokat, a középen tintásüvegnek való lyukkal, az olajos padlót, a vaskályhát a sarokban. Felsőben a szaktanárok egy része Pécsről járt ki, nem emlékszem rájuk, csak a csinos, szőke osztályfőnökre, aki az első napon szamárpadba ültetett. (hát járt a szám, kéretlenül, ez van. Negyedik gimiben is így jártam, bár nem egyedül voltam, de legelől, az első padban. 😂)
S mivel szüleim Algériában, nagyikám, a szigorú tanító néni úgy döntött, elég volt egy hónap a régi sulimban, októbertől irány a városi, jó hírű gyakorló iskola. A téli szén és fahordás, hólapátolás,  a hatalmas ház és az ő kora (62 éves volt) és ereje miatt, no és persze az én tanulmányaim sikeressége miatt határozott így. Hogy német tagozatba kerültem? (Annyi ember vagy, ahány nyelvet tudsz, ugyebár...) Hogy olyan tüke pécsi úrigyerekek közé, akik már német nyelvű óvodába jártak? Hogy 5-6 éve tanulták a nyelvet? Nagyimat ez nem nyomasztotta. 😋Az igazgató bácsinál meg kellett jelennem, alaposan kivallatott, meg,- és felülvizsgálta képességeimet, (amire emlékszem, hogy helyeslőn bólogatott, mikor az olvasást válaszoltam kedvenc időtöltésemként, viszont szemöldököt ráncolva csóválta a fejét, hogy fára mászom és ott olvasok), majd kegyesen beleegyezett, hogy náluk folytathatom az ötödik osztályt. Februárban pedig különbözeti vizsgát leszek köteles tenni a 3. és 4. osztályos német anyagból. (az első két évben valószínűleg az írás, olvasás, számolás elsajátítása volt a fontos, a német nyelvórák harmadiktól indultak). Természetesen az ötödikes némettel is haladnom kellett (alapok nélkül!!! - az algériai hónapok francia nyelvi hatásai után).
Akkor fogalmam se volt, ez mit jelentett, de ma erre a teljesítményre valóban büszke vagyok. Egy főiskolás tanárnőjelölt heti egy-egy órában (mindig este, 7 óra után) - az eredményt tekintve - nagyon remekül felzárkóztatott. A főiskola (!) neves tanszékvezető német tanárnője előtt sikeres vizsgát tettem, jelesre. Az év végi német jegyem is 5-ös volt. Szerénytelenség nélkül bevallom, az osztály egyik legjobb németese lettem már ötödik 2. félévében. De ez nem a szorgalmamnak volt köszönhető. 90 %-ban Anci néni, a német tanárunk érdeme, akit szívembe zártam örökre. Ja és hát minden nap volt német óránk...
Ezen az egy eseten kívül olyan okot a büszkeségre nem találok, aminek magam lettem volna a főszereplője. Sokszor voltam elégedett, az igaz. Jól tanultam, 9 éven át tiszta kitűnő bizonyítvánnyal zártam a tanéveket - ahogy már írta, talán Alíz, ez nem volt ok a büszkélkedésre, eleve egyértelmű volt számomra, a dolgom, a tanulás, ezt rendesen kell csinálni - kaptam valami kis bronz díjat Sárváron a verskezdeményeimért, meg ilyenek, de ezek a dolgok már ezer éve voltak és szóra sem érdemesek. Örülök és elégedett vagyok, mert mérhetetlen igazságérzetemet tőlem telhetően igyekeztem érvényre juttatni. Hogy kedves voltam sokakhoz, akiknek egy mosoly és egy jó szó is segített. És hogy jókat főztem😅. Meg helytálltam, mikor összecsaptak a fejem felett a hullámok. Amikor a kudarcaimat hátrahagytam, de próbáltam kihozni ezekből is a hasznosat, útravalót és tapasztalatot nyerve. Amikor súlyos veszteségek értek, akkor is velem született optimizmusomba "csimpaszkodtam". Mindezek valóban elégedetté teszik az embert? Nem is tudom. Inkább csak a belső derű megőrzésében segítenek. Hogy hibák, vétségek, hiábavalóságok és szerencsétlen történések ellenére érezzük, tudjuk, azért élni szép. És jó. Bármi is volt, van és bármi lesz még.

A büszkeség? Az más. Több és jobb, felemelőbb, elérzékenyítőbb és megfoghatatlanabb egy kis elégedettségnél. Büszkeség akkor tölt el, ha a szeretteimre nézek, ha rájuk gondolok és felsorolom magamban, mit értek el, mennyi nehézségen és küzdelmen át váltak csodálatos emberekké. Kiteregetni nem lenne helyes részleteket, ettől nem csak miattuk berzenkedem, magam se szeretnék kitárulkozni. De mindkét Aranyhajúm (igaz egyre több ősz szállal a dús hajukban) és az édesapjuk is sok minden tettel ott állnak a büszkeség-listámon.
Friss büszkeségeim a 4 unokánk. Most épp a legújabb ok a legidősebb sport eredménye országos versenyen, a 11. lett, 154-ből. És megyei első volt. Ma hallgattam ebédfőzés közben a szaxofon-gyakorlását, egyre ügyesebb, hát erre is büszke lehetek. A többiek se maradnak le bátyjuk, unokatesójuk mögött. 
A szüleimre pedig mérhetetlenül büszke lehetek. Apám határtalan tudására, a verseire, arra, ahogy orvosként betegeivel foglalkozott, Anyukám szépséges mosolyára és mindenre figyelő, óvó szeretetére, és ahogy szinte egy perc se kellett neki, hogy bárkivel megtalálja a megfelelő hangot. A szüleim mindketten olyan emberek voltak, akikre mindig emlékezni fog az, aki megismerte őket.

Amíg a többiek bejegyzéseit olvastam, elgondolkoztam, vajon miért szorult a mi korosztályunkba ennyi tartózkodás? Miért érezzük kimondatlanul is "cikinek", "gáznak", szerénytelenségnek, dicsekvésnek önmagunkról jót mondani? Miért furdal a lelkiismeret, ha mégis merészelünk megnyílni és kicsit büszkélkedni?

Szóval szerintem itt mi mindannyian büszkék lehetünk. Egy valamire biztosan: erre a mi közös blogunkra. Na jó, Ági azért legyen jóval büszkébb! 🥰🤗

Somlyó Zoltán:
A büszke szem...

A büszke szem az égre bámul;
a néma szájban titok él.
A büszke kéz, az összezárul;
a büszke szív, az nem remél.
 

Én feléd nézek két szememmel
s a szájam zárt, mert titka van.
S feléd lengetem két kezemmel
a szívem, amely nyitva van.

Kis kiegészítő

   Valahányszor újraolvastam  -  pl. válaszadáskor, de nemcsak  -  bejegyzésemet, összevetve a beérkező többi vallomással, elfogott a címszót érintő példák utáni keresgélés tétova vágya : lehetetlen, hogy ne rejtőzködne mégis egy-két eset  valahol, ami bizonyítaná, hogy nem vagyok olyan könyörtelen magammal szemben, mint amilyennek látszom...

   Végül is Éva bejegyzése billentett ki a holtpontról : persze, a magasugrás! Valami, amit csak magamnak köszönhetek, makacs igyekezetemnek, hogy legyőzzem a testnevelés óra mélységes utálatát... Ebben szerepe volt Juci néni (a rendkívül emberi testnevelő tanárunk) iránt érzett hálámnak, hogy elfogadott olyan ügyetlennek, visszahúzódónak tornaórán, amilyen voltam egy-két kivirult, tehetséges osztálytársamhoz viszonyítva, akik vígan és könnyedén futottak, másztak kötelet, rudat, ugrottak távol és magasba, mintha a nehézkedési erő számukra nem is létezett volna! Én viszont nekifutottam ugyan, de a léc előtt megtorpantam, még akkor is, ha  csak 60 cm magasan kezdtünk! Juci néni biztatott, de nem túlságosan, mintha lemondott volna rólam. Elhatároztam, hogy bebizonyítom neki az ellenkezőjét, s mintegy hálám jeléül, ajándék képpen meglepem vele.

   Torna órás napokon reggel sokkal korábban felkeltem (pedig ez mindig nehezemre esett) és gyakoroltam a magasugrást a hátsó udvarban. Két boglya közé beszúrtam egy hosszú botot, ez lett a léc, amit át kellett ugranom, kezdve a nevetségesen kis magasságokon. Vállaltam a körülmények szülte plusz nehézséget, ugyanis ez a fajta "léc" nem esett le, ha beleütköztem, arról nem beszélve, hogy nem homokba, hanem kemény földre estem... Sikerült a 110-115 cm! Sokáig tartott, míg legyőztem a félelmet, amit a talajtól elrugaszkodás  bizonytalansága keltett bennem, de keményen megdolgoztam érte, hogy még a vágyat is megismerjem, amit a levegőben lebegő pillanat után érezhettem. No és a megérdemelt büszkeséget, most már tudom, hogy legyőztem magam!

   Hozzátenném még, mint sok más kortársam, hogy büszke vagyok fiamra és családjára, bár nem tudom pontosan, mennyi benne az én érdemem... 

büszkeség...brrrr...

 Úgysem hiszitek el, de én sose voltam büszke.

No, nem mintha nem lehetett volna okom rá.

De a büszkeség mindig távol állt tőlem, sőt taszított.

Inkább az örök elégedetlenség jellemzett.

(mégha el is értem valamit)

Mire is lehettem volna büszke?

Az önállóságomra, egész pici korom óta...?,

Iskolásként a csupa ötösökre, a "kitűnőségre"?

A jeles diplomámra?

Ezek mind magátólértetődő, kötelességek voltak

A 30 évnyi töretlen tanárságomra?

Ez is...

A lányomra méltán, de nem is sorolom az ő érdemeit, mert az övéik, nem az enyém...el se viselné

Az unokám is szerényebb mindenkinél, pedig...bőven van, mikhez gratulálnom neki (szerencsére azt el is fogadja ill megköszöni szépen)

***

Szóval én hadilábon állok ezzel a "büszkeséggel"...

Igazság szerint már a szótól is kiver a veríték.

Büszkeség és "önítélet"

 

…a film után szabadon nem jutott jobb cím az eszembe.

Fövök a saját levemben. Eddig ez számomra a legnehezebb téma, amit kaphattunk  Ágitól.

Talán túlságosan is komolyan veszem, de ha már bevállalom az írást, akkor próbálok most is e szerteágazó téma mélyére ásni, nem csak a felszínt kapargatni, vagy az internetes meghatározást variálgatni. Ami az interneten olvasható, arra nem igazán kíváncsi az átlagember, hisz nem segít már nekünk sem az arisztotelészi, sem a freudi meghatározás, amikor el szeretnénk dönteni, hogy mit is gondol(j)unk igazán magunkról e tekintetben.

Hogy megkönnyítsem a saját helyzetemet, és könnyedén, lendületesen tudjak suhanni a torlódó gondolataim között, egyértelművé kell tennem saját magam számára, hogy igenis, én a büszkeséget egy pozitív tulajdonságnak fogadjam el. Hacsak kicsit is azt gondolnám, hogy negatív dolog, akkor egyből azt mondanám, hogy soha nem voltam büszke. Az pedig nem lenne igaz!

Kijelenthető, hogy az ötvenes években egy hároméves gyermek a büszkeség fogalmát sem ismerhette, nemhogy tudatosulhasson benne egy olyan gondolat, hogy ő: egy büszke kislány. Márpedig én már akkor úgy forogtam kikeményített fehér köténnyel a ruhám fölött a Kossuth utcai házunk udvarán Annus néni előtt (aki többször is elvitt a görögkatolikus templom vasárnapi Szent Liturgiájára) hogy egészen biztos nem lesz nálam szebb fehér kötényben senkisem. Sok fekete-fehér képem van egész kicsi koromtól, ami bizonyítja, hogy édesanyám is követte – a praktikusnak nem mondható - kislány ruházat akkori divatját, hogy legyen kisköténye a gyermeknek a szép ruhája fölött. Bizonyára azt is elmondta, hogy már a homokozóba ne üljek indulás előtt, és vigyázzak a cipőmre és ruhámra is. Az első osztályos fényképemen is kötény van rajtam a pulóver fölött. (Khmm!!!) Azt hiszem így utólag is, hogy jóleső érzéssel búcsúztam a kötényes korszaktól. Húúú, nagyon büszke voltam akkor is, amikor első tanítási napomon első osztályban jó kis futással ugyan, de épp megérkeztem becsengetés előtt a nehéz hátitáskámmal. Szüleim dolgoztak, az órát még nem ismertem, nem is tudom, ki figyelmeztethetett, hogy indulnom kell.

Ha megerőltetném  magam, listát tudnék írni, mi mindenre voltam még büszke gyermekéveimben. (Pl.: hatodik osztályban 1 méter 20 centit ugrottam ollózva az iskolaudvaron felállított kétméteres magasugró mérce szerint. Már csak a fiúk ugrottak ettől magasabbra. Nyolcadikos koromra legalább nyolc-tíz pulóvert kötöttem a Zsuzsi kézi kötőgépemmel, apukám szívesen finanszírozta a fonalvásárlásaimat, így kiélhettem az alkotó vágyamat is, és büszkén zsebeltem be a dicséreteket.)

Fiatal felnőtt korom egyik nagy meglepetése 1977-ben ért. Júliusi esküvőnk napján a Piac utca egyik fotóüzletében ejtettük meg a szokásos esküvői szertartás előtti fotózást. Margó (Szabó Lajosné – fotósok kedvéért nevesítem) egy Alföldi nyomdás szakember felesége volt, így kerültünk a férjemmel épp az ő műtermébe. A fotózás gördülékenyen megtörtént, és az elkészült képeket a nászutunkról megérkezve vehettük át. Mielőtt beléptem az üzletbe a fotóinkért, megpillantottam a kirakatban Vitray Tamás és Kállay Bori kiakasztott esküvői képét, és ahogy tovább néztem a kirakatot, megláthattam magamat is egy mellképen a fehér rózsacsokrommal, férjem feketén hagyott profil képével fejem mögött a kép hátterében. Nagyon meglepődtem, de ma sem tudnám meghatározni szavakkal azt az érzést, ami hatalmába kerített. Hogyan kerülhetek én Kállay Bori és Vitray Tamás mellé? De ha Margó ezt az új fotótechnikát alkalmazva úgy döntött, hogy ennek a képnek a kirakatban a helye, akkor talán én is higgyem el, hogy ez egy jó kép? Erre ma sem tudnék magamnak választ adni, de az érzésre, ami olyan büszkeségféle volt, arra a mai napig emlékszem. Ezt a nagyméretű képet mai napig őrzöm, majd az unokáim gondját fogja szaporítani. Legyen az ő gondjuk!

Álljon itt zárásként még egy rövid kis történet a „vélt büszkeségemről” középiskolás éveimből. Tanúja, átélője, barátnőm férje, még pár éve is felemlegette.

Tizenhat éves koromtól két évig minden reggel gyalog sétáltam végig Debrecen főutcáján a Nagytemplom tőszomszédságában lévő Bethlen Gábor közgazdasági sulimba. Ha jól „időzített” a villamos, és én is időben indultam otthonról, akkor épp egyszerre érkezhettünk a Szent Anna utca sarkára Lacival, akit én már ismerhettem a Nagyerdei uszodából és a DVSC úszószakosztályból. Ő is úszott, én is, de soha nem beszélgettünk. Látásból viszont ismertük egymást. Laci jó képű, jó kiállású fiú volt, nálam egy évvel idősebb. Én a nyakigláb, sovány kislány, majd növekedő nagylány, meglehetősen sok belső vívódást megélve egy dologra mindig odafigyeltem. Ki száll le a villamosról? Ha láttam, hogy Laci is leszállt, akkor úgy néztem előre, hogy még a gyanúja se merülhessen fel, hogy én arra is figyelek, hogy a szemünk se találkozhasson. Nem csoda, ha ez Laciban azt a benyomást kelthette, hogy itt van egy büszke kislány/nagylány, aki őt egy pillantásra sem méltatja. Nem telt el bő egy év sem, amikor aztán személyesen is megismerkedhettünk, mert népitáncos barátnőmmel, akivel egy gimnáziumba jártak, hamar megismerkedtek, és egy pár lettek, és ez tart azóta is, a legnagyobb örömömre.

Hát ha valaki, akkor én igazán tudom, hogy akkoriban mindent elmondhattam magamról, csak azt nem, hogy büszke lettem volna magamra – a fenti pár apró dologtól eltekintve. Jó pár évnek kellett eltelnie, amíg kinőttem és levetkőztem a kishitűségemet, és kezdtem elfogadni, hogy igenis nagyon sok olyan dolog van, amiért az ember büszkének érezheti magát.

Manapság meg egyre több dologra vagyok büszke, leginkább a gyermekeimhez és unokáimhoz kapcsolódó dolgokra, de néha még magamnak is odamondom a tükörben, „büszke vagyok rád”, amikor valami agyonhalogatott dolgot végre sikerült elvégeznem.

Igen, nagyon jó lenne, ha az egész életünket úgy tudnánk megélni, hogy folyamatosan büszkék tudjunk lenni magunkra. De ez szinte lehetetlen. A tenger is csak néha sima, ugye, ugye?

 

 

Büszkeség, hajaj!...

    Úgy tűnik, az emlékek többféle árnyalatával szembesülünk, ha a büszkeség, de legalábbis az elégedettség szavakkal találkozunk. Szinte mindenki ellentmondó érzések között lavírozik. Néha átfedik egymást a "dícséretekről" szóló fejezetünkben fejtegetett nehézségekkel. 

   2019 táján hónapokig rossz periódusban vergődtem : a szokásosnál is erősebb izületi fájdalmak gyötörtek, alig bírtam a lépcsőkön fel-le mászni közlekedni, s a fájdalom éjjel se hagyott aludni. Kikezdte az addig tűrhetően kiegyensúlyozott hangulatomat is, vergődtem a gödör mélyén. Onkológusom addig unszolt, míg elfogadtam, hogy a betegei számára direkt az osztályán működő pszichológushoz forduljak, szinte csak azért, hadd örüljön neki... Fél évig tartott, hetenként, kéthetenként 1 órás beszélgetéssel (azaz főleg én beszéltem).

   Egyszer a jól ismert feladatot kaptam tőle : egy papírlapra gyűjtsem össze legalább 10-15 pontban, mire vagyok büszke, úgy a hetvenedik évem táján, mikor már érdemes kisebb mérleget készíteni. Nyilván hamar felismerte, hol van az eb elhantolva.

   Forgattam a fejemben a kérdést jó ideig, de a két hét is kevés volt, hogy elegendő számú pontot gyűjtsek össze. (Nem is tudom, megőriztem-e valahol a papírt, legalább most látnám, mit is tudtam végül összekaparni a fiók mélyén...) 

   Ági írta, hogy ami a természet ajándéka vagy öröklött adottság, arra nincs mit büszkélkedni, nem a mi érdemünk. Ha szépséget, énekes tehetséget kaptam volna a bölcsőm fölé hajló tündérektől, úgy érzem pedig, hogy némi büszkeség töltene el! Rajzoló készségem  -  amit némelyek tehetségnek ítéltek meg, sőt egyesek isteni adottságnak, melyet bűn elfecsérelni (egyéni látásmód kérdése)  -  valószínűleg apámtól ered, bár neki nem volt módjában kifejleszteni, sőt, talán nem is volt tudatában, mint afféle lényegtelen dolognak.

   Mi is az adottság, mi nem? Büszke lehetek-e kiapadhatatlan tanulni vágyásomra, melynek köszönhetően úgy érzem, hogy még annyi felfedezés vár rám, s még nem értem az út végére? Határtalan érdeklődésemre az emberek iránt, mely szintén rengeteg felfedezés forrása? Jó nyelvérzékemre, mely ennek egyik eszközeként lehetővé tette, hogy hamar otthon érezzem magam szinte mindenütt? Hogy szinte azonnal kapcsolatot teremtsek bárkivel? 

   Mely tulajdonságaimat tekintem pozitívnak? Hűséges természet vagyok. Emberekhez, de még tárgyakhoz is... (ez utóbbi pozitív voltában nem vagyok mindig biztos!) Családom iránt megingathatatlan odaadás fűt. A mindennapokban bizonyos kötelességtudás képes mozgósítani, még ha néha nehezemre esik is.

  Mindezek után mire is legyek büszke, amit magamnak köszönhetnék? Talán elsősorban arra, hogy még élek. És ezt a foggal-körömmel ragaszkodást az élethez születésemtől számítom. Az utat leginkább hullámvasúthoz hasonlítanám. Egyszer se pottyantam ki a kocsiból, pedig igencsak megrázott néha a pálya. Sőt, részleteiről beszélni is csak kivételes esetben  -  egy kezemen megszámolhatom, hányszor  -  tettem meg. Elsősorban azért, hogy ura maradhassak a sorsomnak, még akkor is, ha ez csupán látszat, mely mögött néha nagyon magasra csapnak a hullámok. Ennek a self control-nak köszöhetően  -  amit néha szememre is vetettek  -  többnyire megőrizhetem a kiegyensúlyozottság kellemes látszatát, melyet mindenkinek könnyebb elviselni. Többek között magamnak is. Olyasmi, mint egy vastüdő. Lélegzeni segít.

Büszkeség vagy elégedettség?

Gyerekkoromból egy nagy büszkeségemre emlékszem élénken. 1956-ban nyolcéves voltam. A forradalom idején és az azt követő hetekben hiánycikk lett a kenyér, aztán hamarosan a liszt is. Így tehát amikor újra megjelent a boltokban a liszt, rövid ideig korlátozták a mennyiséget, azaz egy vevő maximum öt kilót vásárolhatott. A hozzánk közeli kis boltba engem is elküldtek, beálltam a vevők közé a sorba, aztán az ismerős közértes asszony belerakta a nagy necchálós szatyromba az öt kiló lisztet. Máig emlékszem az érzésre, ahogy baktattam az utcákon hazafelé, kezemben az ötkilós teherrel, és nagyon-nagyon büszke voltam: öt kilót viszek, micsoda teljesítmény! Sőt, ha a saját fizikai és teherbíró képességemre gondoltam, egy darabig még ez volt számomra az etalon, tudtam, hogy annyira erős vagyok, hogy elbírok öt kilót! 😊

Felnőttként nem jellemző rám a büszkeség, legalábbis az olyanfajta elégedettség, amit már lehetne büszkeségnek nevezni. És hogy nehezítésül társítsunk egymáshoz fogalmakat: a büszkeséggel, elégedettséggel összefügg a dicséret is, vagyis az ellenkező irányból kapott visszajelzés az esetlegesen büszkeségre okot adó teljesítményre. Ha még tudjátok követni, akkor megjegyzem, hogy korábban a dicséret témánál már leírtam, mennyire fura viszonyban vagyok én a kapott dicsérettel, nevezetesen, nem szeretem hallani. Valószínűleg ezért nem tudok említeni nagyobb büszkeséget későbbi életemből. Viszont ha már felnőttkor, akkor elmondom: büszke vagyok arra, hogy ahhoz képest, mennyire későn kezdtem el önállóan főzni és sütni, tulajdonképpen pikk-pakk gyorsan belejöttem. Negyvenes éveim vége felé állt elő a helyzet, hogy kénytelen voltam elkezdeni rendszeresen főzni, addig is tudtam persze elkészíteni bizonyos ételeket, palacsintát például sütöttem bármikor bármennyit már tizenéves korom óta, valamint savanyú tojást is percek alatt megfőztem, ha nem volt ebéd, amikor hazaértem a gimiből. De például berántani egy főzeléket, azt addig még soha nem próbáltam. És akkor egyik napról a másikra saját elhatározásból elkezdtem főzni, és sikerült. Egyedül a selejtes tejbegrízre emlékszem, aminek betonszerű állaga lett és úgy ment a kukába, ahogy volt, mert fogalmam sem volt az arányokról. Minden egyéb jól sikerült mindig, olyannyira, hogy Anyu, akinek eleinte erős kétségei voltak a vállalkozás sikerét illetően, mindig úgy értékelte az étel minőségét, hogy „nagyon finom, komolyan mondom, én se tudtam volna jobban megcsinálni!” Így bizony azóta is előfordul, hogy igenis elégedett vagyok, ha jól sikerül az étel, és ezt nevezhetjük akár büszkeségnek is. 😊

Mi leszel, ha nagy leszel?

Mi leszel, ha nagy leszel?

 

Amikor kicsik voltunk, minden Mikuláskor gazdagon megrakott piros zacskóban kaptuk a nyalánkságokat. Természetesen Nagyikáék hozták kora reggel, mise előtt, mert Nagyapa  a csendes misén az orgonán játszott.
Egyik évben a piros zacskóhoz piros szárú töltőceruzát kaptunk, piros papírban várt a szaloncukor, és egy újdonság: a fehér krumplicukor átlátszott a cellofánon. Én még, mint a legidősebb, töltőtollat is kaptam, de ezt nem Nagyikáék, hanem az édesapám rejtette az ajándékok közé. Nagyon örültem neki!
Nem sokkal Mikulás után kifogytak a ceruzák, a tollamból kifogyott a tinta. Atyuskám akkor lehívott a műhelybe, és megmutatta, hogyan hozzam helyre az írószerszámokat. A töltőtollat használtan vette a Loyko nevű műszerésznél, el is vitt hozzá, hogy megnézzem a boltját. Nekem ott minden tetszett. Már a cégtábla is: az állt rajta, hogy Loyko, finommechanikai műszerész. Benn nemcsak a tollam, hanem ráismertem,  az otthoni barométer is javításra várt. Helyből elhatároztam, hogy én finommechanikai műszerész leszek, és mindenféle eszközt ki fogok javítani, ha behozzák. Tetszett az egyszerűen átlátható szerkezetek célszerű felépítése. Még nem tudtam szerelni, de már ismertem apukám műhelyéből a finomabb szerszámokat, fogókat, csavarhúzókat, össze tudtam rakni egy állványt a következő művelethez, szóval szorgalmas és figyelmes voltam, és büszkén számoltam be jó érzéseimről anyunak, aki finoman mosolyogva jegyezte meg, hogy majd meglátjuk.
(A Bölcs Bagoly sorozatban van is egy könyv: a Kalapács koppan. Én kértem meg az író Berkes Pétert, hogy élményszerűen mutassa be, miért hagy otthonos emléket  egy gyerekben  a házi szerelés.)
Később az énekkar ragadott magával. Fantasztikus volt egyszerre énekelni, mellettem az alt meg a mezzo csodás harmóniát hozott létre, ekkoriban ha szólót énekeltem is, az egész énekkar a kísérő hangszerekkel együtt a fejemben szólt. Már 56 volt, a barátaim szülőkkel együtt disszidáltak, a barátnőm kissé demens anyukájához egyedül jártam énekelni. Könnyezve hallgatta, még a szomszéd társbérleti szobából is megtapsolt az idős házaspár, ők is elvesztették egész családjukat a háború alatt, megértették a szegény néni bánatát meg a szívhez szóló dallamot. Egyszerűen adtam elő, nem virtuskodtam semmivel. A francia királylány dala volt a legkedvesebb számom. Az volt a jó, hogy mindenkinek örömet szereztem vele, és még én is jól éreztem magam közben. Ez volt a büszkeség? Nem hiszem. Belső élmény, most beszéltem róla először úgy-ahogy.

Igazán büszkén az utódaimat mutathatnám be. Sok jó képességet örököltek minden családi ágon. A nemrég született dédunokánk már négyhónapos korában zongorázott, üdvözült mosollyal kísérte magát. Anyja, aki mellesleg nyolc évig járt fúvós tanszakra (az első fellépéséről írtam egyszer, milyen szívhez szóló volt...), minden ma elérhető sportos tanulásra magával viszi. Hová jut majd, nem lehet tudni. A többiek  halmozzák a felsőfokú tudományukat, szerencsére mindegyikkel tudnak valamit kezdeni.

 

Büszke…?

Büszkeség: a birtokolt vagy ismert érték feletti öröm, amely magatartásban, szóban, gesztusban fejeződik ki. Belülről feltörő érzés. Átcsaphat dicsekvésbe, hiúságba, gőgbe.
Amikor valaki büszkélkedik, két dolog jut eszembe.
Az egyik: írva van: Mid van, amit nem kaptál?
A másikat (a győztes sportolóra szokták alkalmazni): Arra vagy büszke, hogy legyőzted a gyengébbet?   
E kettő előhívott belőlem egy harmadikat is. „Most kell visszafogottnak lennünk, mert most van mire szerénynek lenni”.
Büszkeség és szerénység. A tanú c. filmben mit is mond Bástya et, aki roppant büszke saját magára?
„Virág et. szerénység! Ha valamit szeretek magamban, az a szerénység.”
Visszatérve az eredeti meghatározáshoz a büszkeség és visszafogottságra jó példa Papp László. Ellenfeleiről mindig tisztelet hangján beszélt. És ez így van jól.
Bibliai példa is akad. Pl. Dávidé, aki a fennhéjázó Góliátot okosságával leteríti.
Milyen hasonlóság! Toldi Miklós párviadala a csehvel. Neki is van mire szerénynek lennie. Az is. Noha a büszkeség majd szétveti a mellét.   
A büszkeség és a hála összetartozhatnak. Ismét idézem:
„Miklós pedig monda: »Nem megjövendőltem,
Hogy előbb vagy utóbb bajnok lesz belőlem?
De nem köszönöm azt magam erejének:
Köszönöm az Isten gazdag kegyelmének.«”
Az önérzetes ember büszke azok miatt az eredmények miatt, amelyekért megdolgozott, amelyeket saját verejtéke árán szerzett meg.
Ha magamba nézek, mikre is vagyok büszke? Mostanság leginkább azokra az eredményekre, amelyeket utódaim értek el.
Akik nyilvánosság előtt rendszeresen szerepelnek,
akik tízévesen eltrombitálják Charpentier Te Deumát,
akik örökölték a család humorát.
Akik rendkívül szépek.
Akik nyelvzseniknek mutatkoznak.
Akik valamilyen formában többek lettek nálam.
Akik…
Nekem meg nem kell megtagadnom íráskészségemet, noha egy regényt sem tákoltam össze. Lám, már megint utolért a grafománia. Az tette, hogy ilyen hamar reagálok közös témánkra. Bocs.