Vándormadarak...

Sokáig nem nagyon utazgattam, legfeljebb nyaranta dunántúli nagyszüleimhez vakációra,  a Veszprém és Vas megye határán megbújó kis faluba, amely még a térképre sem volt kiírva. Könnyen lehet, hogy ezek a kis kitérők oltották belém a "levegőváltozás" vágyát és gyönyörűségét...

Az első igazi utazásom 1969-ben, negyedéves egyetemista koromban esett meg, a moszkvai ösztöndíj kapcsán. Megnyílt egy kicsit a világ, igaz, hogy csak kelet felé. Leírtam elég részletesen blogomon és az itteni érintett oldalakon.

Másik szakom a francia volt, de oda nagyon szűken mérték az ösztöndíjakat, máshogy meg elképzelhetetlen volt.

Aztán kaptam 1 éves ösztöndíjat Grenoble-ba, már tanár koromban. Még most is csodálkozom, hogyan eshetett meg pont velem, hiszen a párt tagja sem voltam, és semmi "összeköttetéssel" nem rendelkeztem...

Gilbert épp akkor érkezett 1973. február közepén Szentesre, amikor én a nagy csomag paksamétát töltögettem ki a programról. Az útlevél, vízum már folyamatban volt. Május táján visszamondtam mindent és augusztusban összeházasodtunk. Jövendőbeli apósomék hívogattak a nyári szünetre (azt hitték, elég csak elhatározni és elugrani pár napra, nem ismervén az akkori bürokrácia tekervényes útvesztőit...), de végül csak a karácsonyi szünetben került rá a sor. Kevés volt a tíz nap, hogy a kiterjedt rokonságnak is bemutassanak, így is jutott minden napra kimenő. 1974. őszén pedig Algériában várt ránk két év.

Algéria... már igazán az exotikus felfedezések ideje volt! A Földközi-tenger partvidéke, az Atlasz-hegység, a Dzsurdzsura és főleg a Szahara! Azt hiszem, az ilyen utak annyira átitatják emlékezetünket, hogy végül is személyiségünk építőköveivé válnak. Egy-egy mélyen átélt utazás után kicsit mássá leszünk, mint voltunk...

Következett Berlin, a nyugati része, akkor még fallal körülzárva... Egészen más exotikumban volt részünk, de az is rengeteg tanulságot tartogatott. Bejártuk

Bajorország egy részét, nomeg az északi Hansa-városokat (Celle, Hamburg, Lübeck stb.). Csak az NDK-ba nem mehettünk, a francia megszállási zóna igazolványával...
Jött aztán Isztambul, két éves kis kitérővel Aquitánia felé. Az a hat év volt életem talán leggazdagabb időszaka. Nagyon megszerettem Törökországot (nesze neked, Egri csillagok!) és a törököket is. Bejártuk keresztül-kasul, a Fekete-tengertől az Égei-tengeren át a Földközi-tengerig, nem feledkezve meg a Márvány-tengerről, mely Isztambult is érintette. Egészen az iráni határig elmentünk. A hat év alatt Cipruson, Egyiptomban, Görögországban is megfordultunk, de otthon Isztambulban éreztük magunkat igazán. Nem térhetek ki a részletekre, így csak rövid felsorolásnak tűnik az egész. Pedig nagyon is elevenen él bennem minden. 
Mióta itt lakom, kevesebbet utazom. Gilbert betegsége fékezett bennünket sokáig. Mióta egyedül vagyok, más okok is előjönnek, amikre most nem térek ki. A vágy nem aludt ki, hiába mondom magamnak: "utaztál eleget, elég lesz most már, ha az emlékeidben utazol..."

(anti)utazó

De csak mostanában gondolom igy,...és remélem, csak átmenetileg (egyébként 21 évesen, 1964-ben volt egy "Nagy utazásom"...Nyugat-Európában, és a belső világomban ezzel párhuzamosan.. Arról egy regény irtam. Most ez a pár sor legyen elég, a mostani  attitüdben:


Álalternativák

Milyen jó is
két városban élni
hol itt, hol ott

mikor eleged lesz 
az egyikből
felváltod a másikkal

és igy tovább

mert előbb-utóbb
mindegyikből
eleged lesz

mindenből eleged

de sajnos
az utazásból is



DE néha ilyen alkonyokat látva a vonatablakból , másképp gondolom.
Ady verse jut eszembe:az Áldásadás vonaton.... ("Most fut a legszebben vonatunk...") :

(majd  felteszem videon... addig is még egy (absztraktabb) IC élménylenyomat:

UTAZÓ

mikor elringat az IC

és hirtelen felriadok
sose tudom
hova tartok

s azt se, hogy éppen
jövök-e vagy megyek

mert honnan jön
és ugyan hova megy
az ember

sehonnan
sehova



vagy



ugyanonnan
ugyanoda

örök utazó
egyhelyben is

remélve
eljut
valahova

fölfele

....


bocs, de találtam még egyet (fiura , hogy egy antiutazót ennyire foglalkoztat az utazás):


VONATOKON

zaklatott vagyok

a vonaton

Pestről jövet

de nincs értelme

már tudom

(bár egy vonat

mindig zakatol)

úgyhogy hirtelen

megnyugszom

a nyugtalanságban

akár a tenger

a hullámaiban

ahogy régen

Nizzából jövet

a vonatablakból

ráláttam

ma már

tudom

a tenger is

én vagyok

nem csak

a hullám

(Igy hát

megnyugszom

önmagamban)

.......

És  nem adtam föl! Róma, London, Párizs vár rám. (Én is várok..)

Hazaérkezni is az utazás része

Örömmel jelentem: hazaérkeztem! Szentföldi zarándokúton jártam, a fürdőcipős epizód teljesen félrevihette a találgatókat. A kínai cipő végül nagyon jó szolgálatot tett a Holt-tengeri fürdésnél, mert maga a strand és a tengerfenék is igen köves volt.
Annyi a friss élmény, hogy összefoglalót nem is tudnék most írni. Mivel Mikulás este van, álljon itt egy írás, kiszedegetve egy kis narancsot, fügét, banánt, mesebeli gránátalmát a Mikulás puttonyából:


Legnagyobb és örömteli meglepetésem a narancs volt! Az igazi narancs zamatos, édes, lédús, finom; érezni rajta, hogy a Nap érlelte, nem a kamion hűtőtere. A piacon vett két friss narancs elmajszolása akár egy ebédet is helyettesített. Lépten-nyomon narancsba ütköztünk akár az utcákon - mint nálunk az akácfák, úgy sorakoznak (jó, jó, nem szedtük le :)  akár a piacokon, igen barátságos áron, vagy éppen a szálláson, a vacsora végére kitéve egy tálban az asztalra. Frissen facsart narancslét is szinte minden sarkon lehet kapni, csak rá kell bökni, melyikből kérem, ugyanígy a gránátalmával. Keleten turista nem hal éhen-szomjan, egyébként is ilyentájt kezd érni a narancs.

Azt a ragadós, száraz, pálcikákra húzott izét, amit nálunk datolya néven árulnak, sosem szerettem. Amit az étteremben egy tálban számolatlanul hoztak az ebéd végén, az valami egészen más! Ízes, finom, zamatos.

Ha belépünk egy üzletbe, az ajtóban nyomják a kezünkbe a frissen hámozott banánt..., azt nem tudom, mi lenne akkor, ha vásárlás nélkül jönne ki valaki, és már megette a banánt, de tudják, ilyen úgysincs.

Az ebédről magunknak kellett gondoskodnunk, ez legtöbbször valami arab falatozóba való betérést jelentett. Túléltük, és nem is rossz tapasztalatokkal.

A félve várt, de jól végződő élményt a Szent Péter hala jelentette. Ezt a Genezáreti-tó partján, egy keresztény arab vendéglőben lehet enni, nem is tartanak mást, ez a specialitásuk. A bátrabbak egész halat kérhetnek, az asztalszomszédtól és a szemben ülőtől is sült halak figyeltek rám a tányérról. A kevésbé vállalkozó kedvűek filét választhatnak, érdemes, nagyon finom. És saláta, saláta, saláta - korlátlanul, de, persze, eleve körettel hozzák.

A reggelik a megszokottak, talán annyit érdemes megjegyezni, hogy a lekvárjaik, süteményeik töményebbek, édesebbek, mint amit mi megszoktunk, dehát ez Kelet. És itt találkozhattunk nap mint nap a pitával, találó nevén a lepénykenyérrel. Kényes európai zarándokok meg is piríthatják, de anélkül is finom, lekvárral vagy mézzel megkenve.

A vacsorák általában jók voltak, beleszámítva, hogy az estére elfáradt, éhes embernek, szinte minden jó, ami forró és leteszik elé. Kaptunk ízletes lencselevest (már megértem Ézsaut), birkaragut (mivel nincs birkaügyi averzióm, nekem ízlett), rántott pulykaszeletet. Ettünk csicseriborsót, articsőkát és minden létező zöldségből való változatos ízesítésű salátákat. (Jól megjártam a sárgarépával, azt hittem, az megbízható, de valami olyan erőssel volt bekenve, csak úgy kapkodtam a levegőt.) Mint tudjuk, sertést nem tartanak, mert az tisztátalan állatnak számít, de a helyi idegenvezető felvilágosított, hogy vannak rövidlábú tehenek, amik úgy csinálnak röf-röf :)
Néha a tányéron is találkoztunk velük.

Egy étel volt, amit nem tudtunk megfejteni: a köretet krumplinak hittük, de nem az volt; a húst oldalas félének, de az sem úgy volt, és egészében nem tetszett. Viszont a végére a király: szezámmagos rántott pulykamell fahéjas tarhonyával! Legalábbis mi tarhonyának azonosítottuk az aprószemű tésztát. Hihetetlenül finom volt, az ízek remekül harmonizáltak. Majd itthon is megtámadom vele a még egyelőre rémüldöző közönséget.

Álmodjatok szépeket, és tegyétek ki a cipőtöket az ablakba, hátha kerül bele egy igazi narancs. Az enyémeket, sajnos, már elosztogattam :)

(Ha valaki szívesen olvasná el a részletes, folyamatosan készülő beszámolót is, itt találhatja

Hogy is állok én az utazással?

Csak megérkezni szeretek, utazni nem. Célhoz érni, elhelyezkedni, kialakítani a mikrokörnyezetet, felderíteni a körülményeket, ez kedvemre való, de az odavezető út, meg az utazást megelőző készülődés a halálom, azt szívesen kihagynám. Így voltam ezzel fiatal koromban is, az indulás előtti este általában teljesen szétzuhanva ültem a félig becsomagolt cuccok között és kijelentettem, hogy sehova se megyek, vissza az egész. Végül persze mindig elmentem és többnyire jól is éreztem magam, de az előkészületek nyomasztó emlékek maradtak.

Gyerekkoromban persze más volt, akkor nem az én gondom volt a készülődés  egy nyaralás előtt, nekem csak a jóleső izgalom és az érdekesség jutott az utazásból, és utazáson itt a vonatozást kell érteni. Listát írtam a nyaralás alatt szükséges holmikról, menetrendet böngésztem, aztán amikor eljött a nagy nap, a pályaudvaron újságokat vettünk, olvasnivalót és Fülest, meg valamit az Utasellátó pavilonjában, kék, zöld, sárga sztaniolpapírba csomagolt drága, töményen édes kis csokirudat vagy kockát, aminek felejthetetlenül jellegzetes íze volt, talán hihetetlen, de még emlékszem arra az ízre. (Épp a napokban találtam rá egy fórumra, ahol az utasellátós nassolnivalókról nosztalgiáztak és többen is megemlítették, hogy egyes kisebb boltokban újra kaphatók ezek az édességek "Utast ellátó" névvel.) A gyerekkori utazások közben sosem unatkoztam, pedig egy balatoni vonatút menetideje elég hosszú volt (és bizony ma is ugyanolyan hosszú), de valahogy mindig akadt látnivaló. Élmény volt a Déli és Kelenföld közt az alagút, lehetett figyelni és számolni az "elszaladó" telefonpóznákat, az állomásépületek elé kiálló forgalmistát a tányérjával, és amikor Aligánál megláthattam a fák közt a Balatont, hát az minden alkalommal ugyanolyan izgalmas pillanatot jelentett.

Aztán vannak olyan utazások is, melyekre nem szórakozásból vállalkozik az ember. Mert mi másnak nevezzük a két helység közti gyakori ingázást, ha nem utazásnak? Voltak évek az életemben, amikor néhány hetenként megtettem a Szeged-Budapest távot oda-vissza, és hát voltak más évek, amikor naponta vonatoztam ama kies mezőváros és a főváros közt - egyik se volt leányálom, élvezet egy fikarcnyi se volt bennük. A szegedi gyors megállóit még sok évig fel tudtam sorolni, ha szóba került az a vasútvonal, pedig utazás közben legtöbbször ki se néztem az ablakon, tanultam vagy aludtam, de mindig éreztem, hol járunk éppen. A Bicske-Budapest viszonylaton átélt szenvedéseimnek pedig talán egyetlen hasznát az akkoriban született vonatos blogbejegyzéseim képezték, mert ha mást nem, életkép-nyersanyagot ott aztán bőven lehetett találni.

Repülővel a hetvenes és nyolcvanas években utaztam néhányszor és mindig nagyon élveztem. Csak az első repülőutamon voltam úgy, hogy nem mertem az ablak mellé ülni (csoporttal mentünk, megtehettük, hogy egymás közt variáljuk a helyeket), de később már ez sem zavart, csodáltam a technikát és a látványt, nem töltött el félelemmel az a körülmény sem, hogy tíz kilométer magasan száguldunk. 

Ha belegondolok, régen nagyon szerettem volna eljutni több helyre is: Svájcba, Görögországba, Japánba, Skandináviába és főleg Izlandra. Akkor ez mind lehetetlen volt, maradt tehát az álom szintjén. Ma pedig már annyiféle körülmény határozza meg, hogy egyáltalán utazom-e valahová vagy sem, hogy ennek taglalásába belefognom sem érdemes. Legyen elég annyi, hogy ha nem muszáj, nem utazom. Többek közt azért, mert hipp-hopp, egy pillanat alatt odaérni nem lehet, utazni pedig nem szeretek, ez az igazság. 

De mamuszunk van!

Arra gondoltam, hogy a téma megadásához poénból beírom: sajnos, most nem érek rá az utazásról írni, mert éppen utazni készülök :)

Úgy hozta az élet, hogy több mint tíz év is eltelt azóta, hogy igazi, repülős nagyutazáson voltam. Most pedig megint a zélet kínálta a lehetőséget, hogy újra útra keljek, készülődjek (mert - és ez a filozofálás - szerintem nagyon is része az utazásnak a készülődés, a tervezgetés, felkészülés, az itthoni ismerkedés az úticéllal). Ez a mostani út módot arra is, hogy fittyet hányva a novembernek, megmártózzunk a tengerben. Óvatos duhaj lévén, hagytam magamat rábeszélni a fürdőcipőre, mégse rontsa el azt a pár napot, hogy valamilyen tengeri szörnybe belelépek.

A múltkor, péntek délután, amikor időben szabadultam a hivatalból, elkezdtem járni a szóba jöhető üzleteket: Betértem egy nagy cipőbolt-lánc egyik prominens üzletébe, ahol fiatal leányka támasztotta unatkozva a pénztárgépet. - Jónapot kívánok! Kérem, fürdőcipőt lehet ilyenkor kapni önöknél?
A leányka láthatóan elgondolkodott, talán lopva végig is mért, az egész heti munkától nyúzott képemet, mákosodó hajamat, majd válaszolt: - Nem, az most nincsen. De mamuszunk van!
Alig tudtam megállni, hogy hangosan föl ne nevessek, végül sikerült csak a bölcs mosolyig jutnom. Ennyire buta vagy ennyire szemtelen?
- Azt hiszem, az nem annyira praktikus a vízben....
- Hát, nem.

Nem akartam megnézni a mamuszt (pedig van, szeretem is, egyenest a ciprusi hegyilakóktól, ők járnak ilyesmiben, no, lám, ez is utazás!) és kergetőztek a gondolatok a fejemben. Ugyan! - lendület, útikedv, bevállalás, fiatalság (érzete) - belül van ez mind. Még jó, ha azok belénk látják, akik közel állnak, akikkel együtt indulunk útnak. Mert útnak indulni mindig összekapcsol és megerősít is.
Ha még marad a téma, jövök vissza!

Utazni jó

Utazás?

Gyerekkoromban osztálykirándulásokban és nyári táborokban merült ki a lehetőség, a szüleimmel soha nem mentünk nyaralni. Ennek egyik oka nyilván a pénzhiány volt, bár szerintem ez volt a kisebbik ok, hiszen engem és a bátyámat gyakorlatilag minden évben el tudtak küldeni legalább két hétre a Balatonra vagy más SZOT-üdülőbe, és úttörőtáborokban is jártunk sokat. Azt hiszem, inkább azért nem jártunk nyaralni, amiért egy falusi emberben fel sem merül az elutazás gondolata: sok állat volt otthon, nagy kert, ezeket rendben kellett tartani állandóan. Egy-két napra még megkérhetők a szomszédok az állatok etetésére, ha mondjuk esküvőre vagy temetésre kell menni, de hosszabb időre ez nem várható el senkitől. Úgyhogy ebben az időszakban csak mi mentünk.

Balatonmáriafürdő kétszer is nagy élmény volt, jártam Fonyódon, Kunfehértón, Szurdokpüspökiben, Zánkán, Ibrányban, Gergelyiugornyán. Ezek az utazások azért is voltak jók, mert megismerhettem kicsit az országot, hiszen mindig mentünk kirándulni a környékre.

Később is igyekeztem belföldön utazni, az első nyaralások tizenéves korban a Tisza-partra vittek, vagy fel a Zemplénbe. Külföldön először egyetemista koromban jártam, akkor már könnyen lehetett útlevélhez jutni.

Néhány emlékezetes pillanat, képekkel tarkítva.

Első repülőutam Németországba vezetett, kiküldetés volt (22 éves voltam), néhány napos továbbképzés. Gyönyörű landolással, azóta sem volt egyik sem olyan sima J. Németül nem tudok, akkor még angolul sem tudtam annyira, mégis tökéletesen elboldogultam mindenhol, nagyon tetszett, hogy érthető piktogramok vannak, amerre járunk, ez nem (volt) jellemző itthon. (Bár azóta a helyzet sokat javult.)

Prága – egyszer januárban, egyszer szeptemberben. Az első volt az első külföldi utam, a második egy kiküldetés, a konferenciáról kb. 2 órára meglógtunk, hogy a napsütésben kicsit körülnézzünk a városban.

Egyiptom karácsonykor, az utazás reggelén pozitív terhességi teszttel J. Felejthetetlen élmény volt, nemcsak jó értelemben, a biztonsági intézkedéseket szerintem túlzásba vitték, és ez engem akkor eléggé kikészített. A szó szoros értelmében, mivel hazafelé, amikor végre a repülőn ültem, kitört belőlem a feszültség sírás formájában. Ennek ellenére azért szívesen emlékszem rá vissza, és valamilyen kötődésem azóta is van az egyiptomi kultúrához, egyiptomi emberekhez, csak nem pontosan tudom, hogy ennek mi az oka. Egyszer talán majd kiderül.

Erdély gyönyörű, barátságosak az emberek, vannak még érintetlen részek. Szerettem, de nem szerepel a „feltétlenül vissza kell menni” listámon. Ha úgy adódik, persze szívesen megyek újra, de erőltetni nem fogom.

London – a nagy szerelem. Oda bármikor szívesen megyek. Az első találkozás a Trafalgar térrel felejthetetlen, meg az első pillantás a Big Ben tornyára. Idén még „csak” egyszer voltam J, barátaim, ismerőseim szerint kezdenek elvonási tüneteim lenni. Lehet, hogy igazuk van. London az a hely, ahol fel tudok töltődni. Képes vagyok napokig egyedül járni a várost és felfedezni régi és új helyeket. Elveszni a tömegben vagy üldögélni a windsori Temze-parton egyedül. Sétálni a Long Walk-on vagy mókusokat fotózni a Hyde parkban. Vonatozni és metrózni, olvasni az ingyenes újságot reggel, inni a take away kávét. Mintha odatartoznék én is.

Londont azért szeretem, mert toleráns, nyitott, színes, cosmopolita, türelmes. Hiába van nagy tömeg, nem érzem magam rosszul. Hiába kell sokszor sorba állni, nem vagyok türelmetlen és ideges, mert mások sem azok. Ha késik a vonat, tudom, hogy mennyit. A boltban a pénztáros kedvesen mosolyog, akármilyen sokan vannak. És időnként tőlem kérnek útbaigazítást Windsorban J.

London az én városom. 

Őszi üdülés

Csak úgy kapásból Gergő unokámmal megpályáztuk elektronikusan az Erzsébet program üdülését. Megnyertük. Hurrá! Mindjárt szállást is kerestünk teljes ellátással és már csak a Balatonnál lehetett foglalni. Sebaj!- lássam még a magyar tengert, hátha a korom miatt már nem jutok el oda.

Szept.15-20-ig csodálatos napokat töltöttem közvetlen a tó partján minden tekintetben kényelmet és ellátást nyújtó szállodában.Az időjárás kedvezett nekünk, végig 20 fok és gyönyörű napsütés.  Naponta többször lejártam megcsodálni a víz mindig változó színét, a gyönyörűséges naplementéket és etetni a hattyúkat az otthonról hozott pogácsákkal. 

Barátokra is szert tettem, akikkel együtt indultam hajóútra Füredre, Tihanyba. Felejthetetlen élmény volt. A sikeres hajóút után felbátorodva buszra, vonatra ültünk és elutaztunk Keszthelyre a Festetics kastélyban. Voltak ugyan bonyodalmak a helyi közlekedéssel kapcsolatban, de mégis sikerült megnézni a gyönyörű termeket. Aztán kicsit bolyongtunk az óriás parkban egymást keresgélve, de minden jóra fordult és a városnéző, eléggé rázós, nyitott kocsikázással már az állomáson is voltunk, éppen csak elérve a vissza induló vonatunkat. Hát ez egy villámlátogatás volt, de megérte. Következő nap Siófok belvárosában sétáltunk, megnéztük a város nevezetességeit,gyönyörű parkjait, sétányait alulról, felülről, mivel a víztoronyban is jegyet váltottunk és gyönyörködhettünk a városban madártávlatból. 
Élményekkel telve tértünk vissza a szálloda ebédlőjében, ahol csak ettünk-ettünk, ki többet, ki kevesebbet. A svédasztalos reggeli, ebéd,vacsora szerintem túlságosan is bőséges volt, én már a látványtól jóllaktam és egy leves és egy második kiválasztott ételnél többet nem bírtam enni. Reggel pláne nem, csak bámultam, hogy némelyeknek micsoda étvágya van. Szerintem elég lett volna a déli bőséges ebéd, este meg egy könnyű vacsora és a megtakarításon több program tervezése és kivitelezése. Mondjuk egy busz, amivel közlekedhettünk volna, 

mert az idény után leszűkítette a Volán a helyi járatokat és vagy gyalogoltunk, ami ugyan egészséges, de idős korban fárasztó, vagy taxiban kényszerültünk, ami nem éppen olcsó mulatság. Mi hárman mindkét lehetőséget kipróbáltuk:oda-vissza gyalog a hajóállomásra, taxival haza érkezéskor a vasútállomásról és a buszállomásról, mivel másfél órát kellett volna várni a helyi járatra.

Voltunk a szállodában aroma és fényterápián, szaunában, nagyszerű volt. Biciklit is lehetett volna kölcsönözni, de a magas váz miatt ezt nem mertem kipróbálni.

Az üdülésre feltette a koronát az utolsó este kulturális műsora, többen verset mondtak, köztük én is, népdalokat énekeltünk közösen, kellemes, szép, szívmelengető este volt. 

A lovaskocsitól a repülőgépig.

Fotók az internetről.

A hetedik x betöltése után visszanézve örömmel állapíthatom meg, mennyi szép utazásban volt nekem részem. 
Első emlékem, hogy lovasszekérrel vitt minket anyukámmal az apám kora hajnalban a konyári vasút állomásra.  
Már maga az csodaszép volt, hogy a csillagos ég alatt kocsikázhattunk. Talán tíz éves lehettem, vagy még annyi sem. Három napos debreceni nyaralás, gyógyfürdőzés. szobabérlés egy ismeretlen család kertes házában, séta a városban - mind-mind fantasztikusan érdekes egy kiskamasz számára. Jött a sok ember szemben rám az utcán és én mindenkinek szorgalmasan köszöntem. Egyesek mosolyogva visszaköszöntek, mások egykedvűen elmentek mellettem. Egy idő után rám szólt az anyu: Itt nem kell ám köszöngetni, senki nem ismer. Nem nagyon értettem, hogy van az, hogy a falumban mindenki üdvözöl mindenkit, városban meg nem. 

Aztán Karcagra vitt el a bátyám, aki ott volt katonatiszt. Szép, polgári lakásban laktak, csak ámultam mennyire más az ötvenes évek falusi berendezéséhez képest. Sétálni vittek a városba, már nem köszöngettem, fagylaltot vettek, első alkalommal nyalhattam sétálás közben, le is pottyantottam a felső gombócot, annyira bámultam az épületeket, az embereket. Este meg színházba mentünk.  Azt a csodát! Egy operettet néztünk meg csodaszép díszletekkel, a színészeken gyönyörű ruhákkal. A címére sajnos már nem emlékszem, de a színház varázsára igen, ez máig tart. 

Tizennégy  évesen Csillebérc! Úttörőtábor. Busz, vonat, fogaskerekű. A főváros látványa, a hegyek, a parlament, a nagycirkusz, színház - soha el nem halványuló emlékek. Gyönyörű tíz nap volt. Máig tartó barátság egy Zala megye-i kislánnyal. 

Egy nyári napon meg motorral indultunk Vince bátyámmal, hogy néhány napot a menyasszonyánál töltsek Tokodon. Repült a Pannónia velünk, itt-ott megálltunk, akkor láttam először közelről a Tiszát,  a Dunát. Fantasztikus út volt. 
Ez év őszén ugyanide indult a család vonattal lakodalomba. Nagy kaland volt az is. 

Aztán a pesti munkám két hónapig, tulajdonképpen az is egy nagy utazás volt. Egyedül megállni a lábamon, elboldogulni a vidéki kislánynak Pesten. / Ez nem nagyon sikerült nekem/ Viszont a pesti kiruccanásnak köszönhetem a későbbi férjemet, egy hosszú haza vonatozás hozott össze bennünket. 

Már két apró gyermekem volt, amikor a sógornőm hívására és az én segítőkész anyósom biztatására tíz napos kirándulást tettünk a Magas Tátrában kocsival, sátorral. Baráti társasággal, három kocsival sátoroztunk erdő szélen, faluvégen. Vadkemping. Hol van az már! Láttuk Lőcsét, Betlért, Krasznahorkát? Rozsnyót s  a Tátrát fent a magasban. Átrándultunk egy napra Lengyelországba: Zakopáné, Krakó, Auswicz. Micsoda utak voltak ezek!  
  


Sokáig ez volt az emlékezetes nagy utazás. Jöttek a szürke hétköznapok. Gyereknevelés, küzdés a mindennapokban, házépítés. Nyaranta, egy-egy vasárnap strandolás Hajdúszoboszlón, Debrecenben. Vettünk egy Danúbia motort. Nem volt egy jó vétel, már a boltból sem jött haza a maga erejéből. Később is sok baj volt vele, valami gyújtáshiba, vagy mi. Azért próbálkoztunk. Volt, hogy az oda-vissza úton többször is leállt velünk. 

Ide még beszúrom az egyetlen páros üdülésünket Hévizen. CSÉB üdülés fillérekért.  Tíz napra szólt és bár nagyon élveztük, a nyolcadik napon már annyira hiányzott a mamákra hagyott három lányunk, hogy haza vonatoztunk. 

Úgy tíz év múlva tudtuk lecserélni a motort  az első használt trabantra. Azta!, hogy mi milyen boldogok voltunk. Három gyerekkel oda mehettünk, ahova akartunk, meg ahova a pénzünk engedte. Hosszabb kirándulásokat tettünk: rokonlátogatás: Székesfehérvár, Tokod, Rétság, balatoni nyaralás, zalai kirándulás. Néhanapján a trabant sem indult. Megtoltuk a lányokkal, s pöfögtünk tovább jókedvűen, hangosan énekelve.  Évek teltek, míg havonta rakosgatva az árát és kivárva a kiutalást négyütemű, új trabantunk lett. Megszerettük ezt a márkát, a bukszánk is ezt bírta el. A lányok felnőttek, egyik Debrecenben, másik Pesten tanult, mentünk hozzájuk. Aztán jött a betegség, bajok, lemondtunk a kiskocsiról, eladtuk.Vonattal utaztam néha-néha, meg busszal a gyerekekhez. Sok egy napos  kirándulás külön busszal aVöröskereszt, Faluház, Nyugdíjas Klub  szervezésében.Megismerhettük az ország szép tájait, városait. 

Aztán elment a férjem és én egyedül maradtam. A gyerekeim magukkal vittek emlékezetes nyaralásaikra.

Felejthetetlen: Erdély. Kilenc nap alatt kétezer km. Bejártuk minden szép táját.
  
Aztán meg Horvátország. Láttam a tengert! Olyan volt, akár egy képeslap. Hihetetlenül kék vizű a fehér sziklák között. Trogir, Krka Nemzeti Park a vízeséssel. Maga a csoda. Vonattal utaztunk oda is tizenhét órát, vissza is. Megérte! Nyaralás az Őrségben, együtt a családdal. Szombathely, Kőszeg, gyönyörű városok, erdélyi tájak, barátságos emberek. 

A hetvenedik születésnapomra az angliai út. Repülőre ültem. Csodás út volt. Bristol, London, családlátogatás. Köszönöm a sorsnak, a családnak, a bevállalós természetemnek, hogy ennyi szép helyet bejárhattam. Az élet valóban egy nagy utazás.

Egy absztrakt és egy konkrét

Absztrakt
1. Aki szembesült azzal, amivel én, igazat ad nekem: Kétfélék az emberek. Szeretnek vagy vonakodnak utazni.
2. Életkori vetülete: Aki fiatal, annak forradalmi hevülete arra sarkallja, hogy induljon szerencsét próbálni, korban élemedvén pedig lelohad benne ez az örökös gyüszmékelési vágy.  
3. A nők másfélszer annyit pakolnak a kocsiba, mint amennyi belefér, a férfiak semmit a fogkeféjükön kívül, viszont szeretnek sok pénzt magukkal vinni.
4. Az általános haladási irány keletről nyugatra történik (ösztönösen követik a napot).
5. Parkinson törvényei érvényesek: a) Az idős embert a világ túlsó végére utaztatják, hátha meggebed egyik útja alkalmával. b) ahol kellemes társaságban napsütéses időben nyaralsz, ott legközelebb marcona alakokkal futsz össze és mindvégig szakad az eső.
6. Dave Brubeck csaknem aggastyán korában hárította a meghívásokat mondván, nincs az a kényelmes hotel, ahol az ő otthoni komfortját biztosítani tudnák.
7. TV-film visszatérő szövege: Minek utazzunk oda, megnézzük videón.
8. Az idős jezsuita elöljárónak felkínálják: nézzen körül kedvére a világban. Válasza: Legalább 5000 várost szeretnék megnézni, ami lehetetlen. Inkább el se indulok. 
Most jöhetne mindennek a kifejtése.
Azt első kettőbe megyek bele egy picit. Valaha fizettek, ha kiküldetésbe indultam, s kaptam hozzá benzinpénzt is. Annyiszor éltem a lehetőséggel, ahányszor adódott. Bántam is én, hogy Debrecenbe vagy Szegedre, Pécsre vagy Szekszárdra kell mennem. Majd eljött az idő, pontosan nem emlékszem a dátumra, amikor azon kaptam magamat, hogy hazafelé jobban szeretek vezetni, mint odafelé. Nem akartam elhinni. Ám a dolog vasúti közlekedés mellett is ismétlődött. Valahogy úgy, hogy amikor felültem a vonatra, buszra visszafelé, ez dobolt bennem: Most már minden jól van, megyünk hazafelé. Próbálok tudatosan ellene dolgozni ennek az érzésnek, annál is inkább, mivel gyermekeim egyike Franciaországban, másika Mosonmagyaróváron, harmadika Ráckevén leledzik, a negyedik felesége szüleit pedig Szombathelyen kereshetjük fel.
Alighanem a fiatalabbja többé-kevésbé sikerorientált, aki elé megy a kihívásoknak, és célt érve veri büszkeségtől dagadó mellét: Megcsináltam. Majd belátja, hogy az utak olykor síkosak, olykor havasak, olykor őrültek rohangálnak rajta, máskor állatok kerülnek az úttestre, megint máskor ronccsá törött autók helyszíneléseivel találkozik, s egyre inkább befészkeli magát a fejébe egy gondolat: Mindez velem is előfordulhat.
Utóbb Blaise Pascallal vallja: 9. Minden baj úgy indul, hogy elhagyom a szobámat.
Mindezek után azt gondolom, hogy érdemes és szükséges utazni, világot látni addig, ameddig egyáltalán mozgásképességünk megengedi, mert egyszer mindennek vége, maradnak a vágyak, a kihagyott lehetőségek miatti fanyalgás.
10. Magam megjártam kétszer a történelmi Rómát, egyszer a Keleti-tenger partjainál hosszasan időztem, háromszor utaztam ki a franciákat meglátogatni, egy ízben Bécsben, máskor Nagyváradon jártam, s csaknem minden évben eljutottunk családostul a Balaton valamelyik csücskére. Szép volt, igaz volt, némelyikről részletes beszámolót írtam. Akit ilyesmi is érdekel, annak elküldöm magánban.     
Konkrét:
Rómából hazafelé
Eljött a búcsúzkodás pillanata. F. kikísért Fiumicinóra, a reptérre. Ide 5 € a jegy, noha szinte ugyanakkora a távolság, mint Ostiába (oda 1 euró, a ritorno 2.) Igaz, ez a vonat légkondicionált, és nincs összefirkálva, mint a másik. Hamar kint teremtünk. Megkerestük a csekkolási helyet. Mondom, ez az a sor. Mire ő: nem, kettővel odább. Na jó. Beállok. F. vel, majd jön vissza: Neked volt igazad, mégis az a másik sor. OK. Éreztem én ezt, már csak azért is, mert nagyon sokan beszéltek magyarul. Itt F.-től búcsút vettem. Egymagamban álltam, várva, hogy a néger hölgy elé kerüljek. Angolul mondta, hogy mit csináljak a közeljövőben. Annyit értettem belőle, hogy mindez tőle balra van. Csakugyan több sorban kígyóztak ott az utasok, hogy a fémdetektor alá tegyék kézipoggyászaikat. Az enyémet is megröntgenezték. Nem találtak benne pisztolyt. Na most merre tovább? Ja igen, útiokmány-ellenőrzés jön. Újabb pasi, vizsgálgatja személyi kártyámat, mosolyog, mehetek haza, nem kell telefonálni a követségre, hogy kevesli a pecsétet a plasztikkártyán. Igen, de most már a huszonhatos kaput kell keresni, s még csak a kettesnél járok. Felfedezem a „villamost”, aminek a létéről már hallottam. Olyan, mint egy összezsugorodott metrókocsi. Nyilak mutatják, hogy melyik irányba közlekedjem. Pillanatok alatt ott terem, a 26-osnál. Ott egy tévémonitor jelzi, hogy a járatom mikor indul, mikor kezdődik a beszállás. Egyszer csak nem jelzi tovább, hanem más gépet ír ki. Na, gondolom, úgy járok, mint Zsuzsa egyik vendége, a latinfordító, aki elmesélte, hogy két nappal később indult csak a fapados, amivel haza kívánt jönni. Most nem ez történik. Újabb kiírás: a 23-as kapuhoz legyünk szívesek...  Szívesek vagyunk. Ott is sokan unatkoznak. Még szerencse, hogy nincs forróság, enyhe hőmérséklet uralkodik az egész reptéren. Két gyerek focizik egy félliteres flakonnal. Az unatkozók némán szurkolnak nekik. Fél óra ácsorgás után megérkezik két hölgy. Sorokba rendeződünk. Újabb ellenőrzés. Úti okmány, beszállókártya rendben. Szabad az út a géphez. Egy Boeing 737-es. Tömzsi, kétturbinás amerikai gép. Az általam csak hernyónak titulált átjáró szintén légkondicionált. Kellemes séta végén látom: rátapad az ajtónyílásra. Egy utolsó eligazítás. Harmadik sor ablak mellett, az az én helyem. Begyömöszölöm magam a még éppen méretes székbe. A közlekedő út is épp csak méretes. Két oldalt 3-3 szék. No nincs túl sok fölösleges hely. A friss levegőről a személyenként állítható légkondi gondoskodik. Magamra irányítom. Nem is gondoltam, hogy ilyen kicsik az ablakok némelyik gépen. Amin kilátok, kb. 30x50 cm-s lehet. Azért jó helyen van. Minden lényegeset megmutat. Most megtanítanak kesztyűbe dudálni. Egyik stewardess elmondja magyarul és angolul, a másik pedig egy pantomimes ügyességével eljátssza, hogyan kössük be magunkat az indulás előtt a biztonsági övvel. Majd bemutatja a mentőmellény használatát is arra az esetre, ha sűrűbben szeretnénk találkozni a tengerrel, mint terveztük. Szép kilátások. Mellettem egy férfi. Megpróbál aludni, hogy ne lássa, mi éri, míg meg nem érkezik. Az van a fején, itt már semmit sem tehet a sikeres utazás érdekében. Inkább kikapcsol. Másik társunk egy középkorú apáca fekete fityulásan. Talán imádkozik. Majd egy zökkenés és máris egyenletes tempóban gyűrjük magunk alá a betonkifutó kockáit. Lassít a gép és derékszögbe fordul. Kivár, és amikor jelet kap az induláshoz, nekiszalad a kifutópályának. Úgy érzem, kifutott már Olaszországból is, mikor maga alatt hagyja a szárazföldet. Megszűnik a ritmikus zökkenés. A gép belefúrja magát az égbe, most meg úgy érzem magamat, mint a fogorvosnál, amikor kezd hanyatt dönteni székestül. Ez annál furcsább, mert nemcsak szorongok, hanem bele is nyomódok a helyembe. Tényleg csak egyet tehetek, várom, hogy mi lesz. Az lesz, hogy nemcsak lelki, hanem testi egyensúlyomból is kibillenek, merthogy kanyarodunk. Megdől a gép, tesz egy félkört a Tirrén-tenger fölött, hogy keletre induljon. Egy perc múlva újra Róma fölött járunk, érdekes lenézni az épületkékre. Majd egyre magasabbra húz a gép, elérjük a felhőket. Egyre csak emelkedünk „au ciel”, egészen az égig. Mígnem a felhők is olyannyira alattunk szállnak, mint amennyire a felhők alatt éreztük a tájat. Innen minden lapos, nincs hegy, mert olyan mélyen alattunk van. A pilóta üzeni, hogy 11 000 méter magasan repülünk, és óránként 860 km-es sebességgel. Előbb Ljubjanát, majd Maribort hagyjuk magunk alatt. Jó. Egyenletes a haladásunk, csak néha zökken egyet-egyet a géptest, mintha rögös úton járnánk. A felhős szakaszoknál következik be mindez. Mert ilyen magasan is járnak felhők. Néha közéjük fúródunk, ködben közlekedünk. Szó szerint a fellegekben járok, járunk. Lent igen törpe minden. Fent pedig sötétes középkék az ég. Nem mondja senki, de később megtudtam, mínusz 55-60 C fok lehet. Akkora itt a légritkaság, hogy géphiba esetén a támadt lyukon kiszívna bennünket. Tüdőnk megtágulna és szétrepedne, így fulladnánk meg, mielőtt földet érnénk. Jobb, ha működik az alumínium csoda, mert kiszolgáltatottak vagyunk. Mikor újra szólnak, már Magyarország fölött járunk. Próbálom azonosítani a látnivalókat, de nemigen megy. Kár, hogy nincs nálam valahonnan egy jó kamera. Nagyon szép mozgófelvételeket lehetne készíteni. Amit utunk vége felé felismerek, az az Örs vezér téri IKEA, a rákospalotai teherpályaudvar, később a köztemető teljesen szabályos mértani alakzatú franciaparkja. Azonnal kapcsolok: hányszor lessük alulról a nagy hasú, alacsonyan szálló gépeket a temetőből, sírlátogatások alkalmával. Hát más ugyanez felülről. A leszállás sima és elegáns. Megtapsolják a pilótát. Lehet, hogy ez a szokás. Én nem szokom. Kiszállunk a magyar hernyóba. Nincs légkondi. Fülledtmeleg fogad itthon. A reptérre érve elég üres folyosókat találok. Ki erre, ki arra bandukol. Én a zöld folyosót választom. Nincs vámolni valóm. Senki nem állít meg. Kijövök, hátha vár valaki. De nem. Igazán csak a teljesség kedvéért teszem. Nem számítottam senkire. Nézem a mikrobusz árakat. 2300 az one way. Ennyit nem ér. Inkább veszek jegyet, ha kell, a 3-as metróig. Kérdem a sofőrt, érvényes-e ide a bérletem. Igent bólint. Felszállok. Ülésem mellett találok egy jegytömböt négy használatlan jeggyel. Nem én fizetek hát, hanem nyerek 680 forintot, ha jól számolom. Egy óra múlva érkeztem tömegközlekedéssel a szerkesztőségbe. Ígéretemhez híven leszedem az email-híreket, majd telefonálok haza, hogy megérkeztem, indulok tovább Mitsubishivel. T. veszi fel a kagylót. Elmondja, hogy a franciák még nincsenek Bp-en, Lébényben vesztegelnek, s várják, hogy hazafuvarozzam őket, mert Bécsnél totálkáros lett a kocsijuk. Hazaindulok, hogy megismerjem a részleteket, amelyek azonban már egy másik történethez tartoznak.

Erdély, 1954

Az ötvenes évek itthoni légköréről esett már szó az évszámblogon. Mégis furcsa, ritka, és néhány évig tartó könnyítést kapott a civil lakosság, amikor a háború után  „külföldre” lehetett utazni. Osztálytársaim közül többeket a testvéri Csehszlovákiába vittek nyaralni, Anyu azonban úgy döntött, hogy bemutat az erdélyi rokonságnak, nekem pedig megmutatja nagyapám szülőfaluját, az iskoláit Marosvásárhelyen és Kolozsváron, sőt elutazunk másik nagyapám pártiájába, Nagybányára is. Közben meglátogatjuk Szatmárnémetiben egyik régi  tanárnőjét, aki nyugdíjas éveire ide vonult vissza. Csillagtúráink középpontjából, Marosvásárhelyről kaladoztunk Parajdra Berta nénihez, Szovátára, a Medve tóhoz, Nyárádremetére, Anyu őseinek földjére (szó szerint, mert a föld jó része a család birtokában volt), Nyárádszeredára, Jobbágyfalvára is jutott a kiterjedt rokonságból a sűrű házasodások révén. Mindent, mindenkit bemutatni sem tudnék, nem egy blog, az egész internet kevés lenne hozzá.

Előbányászom tehát a maradandó élményeimet, mi ragadott meg a magyar autonómiát élvező országrészben Romániában.

Ezen a nyáron a szegedi Tömörkény gimnázium első osztályát fejeztem be. Tizennegyedik évemben voltam, saját útlevelet kellett váltani a számomra. Ehhez az anyakönyvi adatokon kívül munkahelyi ill. iskolai ajánlás is kellett. Anyu a tanács művelődési osztályáról kapott támogatást az utazáshoz, mintegy felelősséget vállalt érte a tanács, hogy nem fog bomlasztani és kémkedni. Az osztályfőnököm hasonló bizalommal adott rólam jellemrajzot, utolsó mondata most is birizgálja a valóságérzékemet. Ugyan miért kellett tudni a román hatóságoknak ahhoz, hogy beengedjenek, a magyaroknak meg, hogy kiengedjenek, miszerint  „ L.Klára kiváló közösségi ember.” Na, csak mondom, mi mindenre figyelt a nagy testvér az ötvenes évek elején.

A vonat a vámvizsgálat alatt megállt a határon. Episcopia Bihorului az állomás neve. A vámtisztek fölényesek, gorombák. A zsúfolt kupéban az ülésekre kellett lerakni a csomagokat, a tisztek aprólékosan átvizsgálták mindet. Közben nekünk, utasoknak megparancsolták, hogy álljunk az ülőhelyeink előtt. Én kicsit leereszkedtem a helyemre, mert nagyon álmos voltam. Mögöttem csak az elemózsiás szatyor volt, benne süteményekkel, szendvicsekkel, házi kolbásszal, és a rokonságnak szánt cukorkákkal, édességcsomagokkal. A vámos nő, goromba barisnya, felrántott a helyemről a vállamnál fogva, rávetette magát a szatyorra, mindent kirázott belőle a földre, még az originál zacskókat is föltépte, mézcukrok hullottak a koszba. Anyu sápadtan nézte, senki nem mert szólni egy szót sem. A hatóság azt hitte, valami rejtegetnivalónk van, azért ültem a csomag elé.

Romániában a Magyar Autonóm Terület 1952-ben, Sztálin parancsára jött létre. Nem tett jót az erdélyi magyaroknak, mert cserébe a „kiváltságokért”, a területen kívüli magyar lakossággal rendre elbántak a románok. Tudták ezt a mi rokonaink is, soha nem tettek megjegyzést rá még otthon, a négy fal között sem. Ők tudták, miért.

Nyárádremetén, a szín magyar faluban úgy éltek és úgy viselkedtek, mintha Románia nem létezne. Egyszerűen nem vették tudomásul, hogy van. Önellátóak voltak. Otthon sütötték a kenyeret, elég rossz lisztből, sok kukoricát használtak a kenyérbe is, zsírt, húst a malacok és a csirkék adták, az állatok élelmét is maguk termelték mindannyian, az egész faluban. Pénzt még sóra se kellett kiadni, a nem messzi Parajdról hozták. Levélpapír, boríték, bélyeg valami kisboltból származott, hogy hány bani az ára, némi helytelenítő hangsúllyal mondták, más román szót nem is hallottam itt. Az unokatestvéreim magyar iskolába jártak, fiatal nagynénéim magyar óvodában voltak óvónénik. Most, kívülről és messziről nézve olyan, mintha idegenekről emlékeznék meg. Pedig így és ők őrizték meg az identitásukat, nem mi, az anyaországbeliek.

Marosvásárhelyen más volt a légkör. Ebben az évben, 54-ben még nagy barátság fűzte Romániát a Kínai Népköztársasághoz. Sok kínai eredetű holmit lehetett kapni, díszes termosz, rózsás szőnyegek, finom frottírtörülközők tűntek fel a boltokban, volt kínai konyak, vanílialikőr, hal-és húskonzervek, amilyeneket itthon akkoriban még nem hoztak be. Voltak újságos standok nagy román nyelvű címekkel, elolvasni furcsállottam, de egyik nagybácsim felolvasásában kihallatszott a latin eredet. Hamar tudtam románul az utcát, házszámot, ahol laktunk (sztráda kogalnicseanu dózecsicsincs), nekem nem voltak ellenérzéseim.

Parajd és Szováta után Nagybányára utaztunk. Lakner nagyapám öccsének címét tudtuk, de nem értesítettük őket a jövetelünkről, mert minden bizonytalan volt. Kapunk-e vonatjegyet, át tudunk-e szállni Kolozsváron stb. stb. Hosszú, kissé gazos kerten át jutottunk az alacsony lakóházhoz. A sovány, rozoga bácsi és testes felesége gyanakodva fogadtak, nem kapták meg Nagyikáék beharangozó levelét. Azért hamar feloldódott a hangulat, amijük csak volt szegényeknek, mindent elébünk hordtak: mézben eltett erdei gyümölcsöket, télről lesütött húst, amit üvegben, zsírral tartósítottak, gyógyteákat almahéjból és számomra ismeretlen illatos hegyi füvekből. Kaptunk gyomorkeserűnek nevezett pálinkát, ettől aztán visszafelé a vonatban jól kidobtam a taccsot.

Szatmárnémetiben nem is volt erőm körülnézni, a kert végében csörgedező patak mellett üldögélve, szabad levegőn szellőztettem a sok idegen szagot. Eszembe jutott írás közben: Bobó néninek hívták a tanárnőt, akit meglátogattunk. Erős örmény vonásaihoz, fekete szemöldökéhez képest  a nyugis, szelíd modora különleges benyomást tett rám. Anyu föl volt dobva, iskolás kori emlékeit sorolta, ezekkel én nem tudtam mit kezdeni. Hatvan év után jövök rá, hogy a tanárnő beceneve a vezetéknevéből származik. Kabdebó. Az unokája akkoriban egyetemre járt Magyarországon. Lehet, hogy a Lóránt mamájával találkoztam?

Menni, látni

Tizenkilenc éves koromtól utazok. Eleinte Karcag és Szeged között, hetente, vonattal, jöttem-mentem, majd egyetem elvégzése után Karcag és Szolnok között ingáztam naponta, hét végén meg  mentem Szegedre. Ekkor vettem az első autómat, ami értelemszerűen egy Trabant volt. Aztán Kunszentmártonba kerültem dolgozni, oda jártam naponta Szegedről. Aztán Karcagon dolgoztam ismét  és hetente jártam Szegedről. Otthonról mentem haza. Az első gyerek Karcagon járt óvodába, és együtt jöttünk mentünk. A második gyerek megszületése után már őt  hoztam-vittem magammal, mert a kislány iskolás lett, a kicsi  meg anyámmal volt hét közben, és hét végére mentünk haza, otthonról.  Aztán anyámat költöztettem le Szegedre és már csak én jöttem-mentem hetente. A gyerekek felnőttek, felköltöztünk Pestre, akkor meg innen jártam/járok Karcagra dolgozni.
Volt, hogy attól tartottam, szembetalálkozom magammal az úton. Évente legkevesebb harmincezer kilométert vezetek.
Apám mondogatta, hogy ha az autóm ló lenne, már magától hazatalálna...

Ezek a hétköznapi utazások, a kötelező táncok.

Aztán vannak a szabadon választott,  kedvtelési utazások, nyaralásra, telelésre, ezek mindig ünnepek. Kilépni a megszokottból, megnézni, hogy mások, máshol hogyan élnek, mit szeretnek, mit csinálnak, miben különböznek és miben vagyunk egyformák.
Mentünk IBUSZ-szal, mert csak azzal lehetett külföldre menni, kétévente, valuta lappal, kevés pénzzel, aztán kilencventől kinyílt a világ.Lehetett menni közelre, messzire, tengerhez, hegyekbe, nagyvárosba, csendes helyre, szervezetten, egyedül - már csak tisztán pénz kérdése volt a dolog. Amikor beléptünk az Eu-ba, később pedig amikor szabadon járhattunk-kelhettünk Európában az már maga volt a Kánaán. A fapados repülőjáratok meg, amivel olcsóbb  eljutni Brüsszelbe  repülővel, mint vonattal Nyíregyházára, a lehetőségek netovábbja volt.
Amikor csak tehettük mentünk, ha három napra, akkor három napra, de elmentünk akár  Svédországba is,  repülőjegyet adtunk egymásnak ajándékba, és mentünk. Az utóbbi tíz-tizennégy évben csak arra kerestünk, hogy utazhassunk. Csak a legszükségesebbekre költöttünk, leszoktam a sok cipőről,  nem vettem könyveket, ékszert, nem különösebben foglalkoztam a divattal sem, megkerestük a legolcsóbb bevásárlási lehetőséget és a két utazás közötti időt töltöttük munkával. Volt időszak, amikor ahogy hazajöttünk és kimostam az úti holmijainkat,  vissza is pakoltam azokat a bőröndbe, hogy bármikor indulhassunk...
Ahogy jött egy olcsó repülőjegy,  kerestünk egy olcsó szállást és már mentünk is. Szerencsére mindkettőnknek olyan munkája van, hogy szinte bármikor lehetőségünk van arra, hogy mehessünk.

R anyukája mondta egyszer a fiának, hogy inkább  tartalékolni kellene bizonyos anyagi eszközöket a jövőre, amire a fia azt mondta neki, hogy de most tudunk utazni, van hozzá egészségünk, van lehetőségünk és van hozzá anyagi eszközünk. Később arra lehet számítani, hogy ezek közül valamelyik hiányozni fog. Bármelyik hiánya esetén már nem fogunk tudni utazni. Tehát most kell.  Erre az ő takarékos, előrelátó anyukája is csak annyit tudott mondani, hogy hát igen...  És ez így is van. Tehát utazunk, amíg tehetjük.
Két hete jöttünk haza Ciprusról, de én már mennék újra, bárhova, világot látni!

R most mondja, hogy Japánba  viszonylag olcsó repülőjegyek vannak...