Holtomiglan-holtodiglan

Nem, nem volt ez klasszikus, nem volt ez házasság, de az első volt, az igazi volt és titkos. Titkos, lángoló szerelem. Évekig tartott, aztán abbahagytuk, aztán házasságot kötöttem - mással, ő is mással élt házasságban, aztán fellángolt, megszelídült,  aztán úgy intéztük, hogy dolgoztunk közösen pár ügyön, munka kapcsán gyakran találkozzunk, hetente, kéthetente együtt ebédeltünk valahol, ahol össze tudtunk futni, aztán autóbalesetet szenvedett. Válságos volt az állapota. A titkárnőjével üzent nekem, menjek be hozzá a kórházba. Ott feküdt a kórházi ágyon lebegett az ébrenlét, az álom, a lét a nemlét határán, ott által az általam ismeretlen családja körében, senki nem ismert, én tudtam, hogy ki kicsoda, ők nem hiszem, hogy tudták ki vagyok , egyik kezével az én kezemet fogta, másik kezével a felesége kezét. Mi meg szorítottuk és nem engedtük, hogy átcsusszanjon azon a határon, hogy elmenjen...

Aztán elvált,  aztán én is elváltam, de a válásomkor megismertem a férjem beadványában a ő keze munkáját... - nem örültem neki, de nem szóltam.
Nem szóltunk.  Ezzel eltelt vagy 18 év... a telefonszáma ott volt  minden új telefonomban, de nem hívtam. Ő se.
Aztán tavaly nyár  végén augusztusban egyszer vele álmodtam, Intenzíven, valósághűen, beszélgettünk aztán elköszönt, hogy megy, várják.
Reggel még eszemben volt, hogy felhívom. de mint minden ilyen terv, csak elodázásra került, aztán nekem is bajom volt, magammal voltam elfoglalva. Elmaradt.
Októberben  egy facebook oldalon láttam megosztva a fia augusztus végi közleményét, hogy édesapja váratlanul meghalt, és csak egy szál virággal emlékezzen mindenki rá a temetésén- ami augusztus végén  ekkor és ekkor lesz.

Mégse ment el búcsú nélkül. De most már örökre úgy marad, hogy nem beszéltünk.

Amíg ifjak vagyunk ez a holtomiglan-holtodiglan olyan messzi, megfoghatatlan ködös távlatokban lebegő valami. Aztán egyszer csak arra ébredünk, hogy  már nincs is olyan messze, már meg is történt- és hogy erre sem voltunk felkészülve. Pedig most már kéne. Legalább felkészülni, mert ha nem, akkor is itt lesz...

A fia - akivel egyébként nem ismerjük egymást- pár hónapja egy közös szakmai facebook csoportban  rám üzent, hogy  adjam már meg az elérhetőségemet, mert beszélnünk kellene.
Megadtam.
Még nem keresett.
Nem tudom mi lehet az, amiről ismeretlenül beszélni szeretne velem.

Elsőim egyvelege

Nem is tartok időrendet közöttük, csak úgy csapongok, ahogy eszembe jutottak, amikor összegondoltam.

Az első nylonharisnyát nyolcadikos koromban vehettem föl, amikor narrátor voltam a március 15-i ünnepségen. Mégse illett már, hogy egy ilyen fontos szerepet betöltő nagylány térdzokniban vagy a ráncosodó pamutharisnyanadrágban csúfoskodjon az egész iskola előtt. Jöjjön hát, az igazi, felnőtt harisnya az egész műsor alatt a "jaj, csak le ne csússzon!" izgalmával!

Az első mackómat Fábiánnak hívták. (Az ajándékozó után kapta ezt a furcsa nevet.) Barátságos, szép, nagy maci volt, és ha a hátáról a hasára fordítottam még brummogni is tudott. Nagyi varrt neki zöldkockás kötényruhát is. A ruha még most is megvan, de a mackónak nem tudom, mi lett a sorsa. Biztosan odaadtuk valakinek. Ha akkor tudtam volna, hogy ennyire benne marad a szívemben, dehogyis válok meg tőle olyan könnyen!

És akkor egy dupla egyes szám: életem első egyesét ötödikes koromban kaptam biológiából, mégpedig az ernyős virágzatúakból. Nem tanultam meg a sárgarépát. Hogy elfelejtettem-e vagy időm nem volt rá, azt már nem tudom, de mindegy is, az tény, hogy teljesen jogos volt. Azt hittem, a világ dől össze. Zokogva mentem haza.
A világ azóta is áll, sőt, otthon se okozott különösebb megrázkódtatást. Kettő-három követte még pályafutásom alatt, de azok már nem rendítettek meg ennyire. Akkor már normális iskolás voltam :)

Még egy dupla első ugrott be: első hittanórámon 42 elsős ült a teremben, soha nem felejtem el azt a pillanatot, amikor eléjük álltam! Az érzést sem lehet leírni, nem is kell megfogalmazni, csak újra és újra megtalálni azóta is. Harminc éve lesz ennek idén szeptemberben, és csak a létszám és a korosztály változik időről-időre.

Az első repülőutam (most, hogy csodálkoznának a mai fiatalok, akik már gyerekként járják a világot) 21 éves koromban volt, amikor is az Interflug IL-18-asával, macskaköves felhőkön, mentünk Berlinbe, szakszervezeti csereüdülésre. Még egy elsőség kapcsolódik ehhez az úthoz: akkor láthattam először a tengert! Ez egy máig tartó szerelem maradt.

Az első étel, amit önállóan el tudtam készíteni, az a tojáspörkölt volt. Elég korán lehetett, mert emlékszem, még anyu tanított meg rá.

És egy kihagyhatatlan első: az első iskolatáskám. Kicsi volt, fekete, mintha keménypapírból készült volna, lakkborítása volt (vagy olyasmi) és piros szegélye. Semmilyen zsebe, osztása nem volt belül, könnyű volt és, természetesen, hátitáska. Egy ugyanilyen, bőrszíjon nyakba akasztható, kis tízórais táska is tartozott hozzá. Csak elsőben hordtam, aztán már komolyabb táskám lett. Azt hittem, van róla fényképem, de ha van is, nem találtam meg. A táska most is megvan még, lent, a pincében, csak most nem akarom előásni. Viszont itt, fönt a lakásban bújik meg az első tolltartóm, íme! Elég volt még ekkora a postairónhoz, a kihegyezett ceruzához, aztán majd később "a" töltőtollhoz.

 Ha folytatásos mesét írnánk, biztosan még sok első eszembe jutna, de most - első nekifutásra :) legyen csak ennyi.

Az én elsőim

Első kommentem Ági új témájához: Teljesen „felvillanyozódtam”! Ezt érzem folyamatosan a mai napig, és érzem, hogy hiányozni fog a nonstop kutakodás a régi elsőim után.

Elsőként a cipőimről szeretnék szólni. Mindjárt 65 évesen már tudom, mennyire fontosak a cipők az ember életében, s hogy az esztétikai érzékünknek nem szabadna első helyre kerülni az élettanit megelőzve.

Első magasszárú fehér cipőmre csak az egy év körüli fotóim emlékeztetnek. Az összes további barnákra már úgy emlékszem, hogy önállóan be tudtam fűzni őket, majd később már édesapám arra is megtanított, hogyan kell kibokszolni és kifényesíteni. Szerettem őket mindaddig, amíg szánkózni nem vitt benne az édesanyám. Ültünk testvéremmel a szánkón – plédbe is beburkolózva – majd már csak az az emlék „kísért”, hogy mennyire fájtak a lábujjaim a hidegtől, s ahogy a lábam a cserépkályhához támasztva vártam, hogy átmelegedjek. Ennek ellenére több éven keresztül ismétlődtek ezek a fájdalmas szánkózások. Erre vezetem vissza, hogy nem kedveltem meg egyetlen téli sportot sem. Első korcsolyacipőmet egyszer használtam, mert a debreceni csónakázó tó jegére a partról beestemben rögtön az első másodpercben zöldgallytörést szenvedtem. Azért próbáltam még kettőt-hármat csúszkálni újabb esésekkel, de potyogó könnyekkel zártam az első korcsolyázást. Utána évekig csak néztem a spájzunk falépcsőjének szögére felakasztott korcsolyát, de semmi késztetést nem éreztem az újabb próbálkozáshoz.

Első, imádott csizmámat 1964-ben kaptam. Ekkor kezdett fellendülni Magyarországon a cipőgyártás, kezdett bővülni a választék a gyermek cipők területén is. Ez a kis fehér műbőr csizma majdnem térdig ért, és a két szárán kívül/felül rávarrt 3-3 fekete bőrkocka opart hatásával egészen divatossá tette. Belül műszőrmével bélelt, igazi mennybéli érzés volt a barna magasszárúhoz képest. 1966-ban kaptam életem leggyönyörűbb cipőjét, amely egy Spanyolországból érkező használt cipő szállítmány egyik újszerű darabja volt. Tehát egy volt belőle, ami vagy jó a gyermek lábára, vagy nem. Én váltig állítottam, hogy kényelmes, és igen, vegyük meg. Természetesen rövid volt a hossza, legalább fél számmal hibádzott az én méretemhez képest. Hősiesen viseltem mindaddig, amíg már végképp nem tudtam beleerőltetni a lábam. A mai napig bütykös lábaimat ehhez a gyönyörű korall-narancsos színű cipőhöz vezetem vissza.

Első, cipész által egyedileg az én lábamra készített csizmámat a Hajdú Táncegyüttesnek köszönhetem. Évekig használt csizmák közül kellett kiválasztanom a számomra jót, majd 1970-ben a franciaországi turnénk előtt mindenki keményszárú és fekete csizmát kapott. Első és egyetlen ilyen volt az életemben. Azt hiszem, soha nem fogok csináltatni magamnak bőrcipőt, maradok a bolti választéknál. Nem sorolom tovább a cipőket, mert hosszan tudnék még mesélni róluk.

Első irhabundámat 1960-ban kaptam, még kettő követte a sorban. Mindig nagyobb méretet vettek, mint ami jó lett volna, hogy legalább két évig hordhassam.

Első sötétkék orkán kabátom is (1966) két számmal nagyobb volt mint én, nehogy idő előtt kinőjem. Bécsből hozta édesanyám, a rózsaszín mohair kardigánommal együtt. Mai napig emlékszem a kötés mintájára, meg is tanultam megkötni azt a mintát.

Első tangóharmónikámat 1963-ban kaptam. Előképzéssel együtt összesen 7 évig jártam a debreceni Zeneoktatók Munkaközösségének heti 2 órájára. Meghatározó volt egész életemre sok tekintetben. Imádtam a zenét, a gyakorlást, ugyanakkor minden hétfőn és csütörtökön kicsit belehaltam a magam által kreált szégyenbe, hogy a házunkhoz kb. 800 méter távolságban lévő zenedébe oda és vissza cipelnem kellett egy vízhatlan viharvászon védőburokba becsomagolva az általam „fiús” hangszerként elkönyvelt harmónikát. Teljesen megrontotta a zenéhez való viszonyomat. Nem szerettem játszani senkinek, kizárólag magamnak és a zenedei tanáromnak. A minden évben megrendezett növendék hangversenyt is tortúraként éltem meg, holott az egyik legsikeresebb növendék voltam, színtiszta ötössel a bizonyítványaimban. Valójában zongorázni szerettem volna, és ma sem értem, miért nem harcoltam ki a zongorázás lehetőségét.

Első, második és harmadik kötőgépem gyors egymásutánban talált rám. Gyermekkori egyik barátnőm édesanyja ügyes kezű asszony volt, két lányának nem csak kézzel kötött pulóvereket, hanem a Zsuzsi kötőgép megjelenésével én is láthattam, hogyan készül el gyorsan, sokkal gyorsabban a kézi kötésnél egy-egy sál, pulóver, kardigán vagy egyéb kötött holmi. 1968-ban érkezett meg az én Zsuzsim, majd két-két év múltán az NDK-ból kint dolgozók által eladásra hozott Veritas egytűágyas, majd kéttűágyas kötőgépnek is boldog gazdája lehettem. Ebből csak az egytűágyast adtuk el, a másik kettő mai napig várja, hogy újra használjam.

Első Neumann varrógépem 1972 óta él/áll nálam. Azért kezdetben használtam is elég gyakran. Visszanézve látom, hogy a szüleim hamar felfedezték az alkotói hajlamomat, és igyekeztek megkönnyíteni a kézműveskedéseimet a gépekkel.

Első írógépem 1970-ben kaptam, nem igazán kellett rajta gyakorolnom, anélkül is ment remekül a gépelés. (Idegennyelvű gyors-gépíró tagozatra jártam, édesapám ezért döntött egy írógép vásárlása mellett.)

Legelső Burdám 1968-as, és (két nagy doboznyi) féltve őrzött példányaimnak egy költözésemkor nyoma veszett. Örök rejtély számomra. Fiam állítja, hogy „nem nyúlt” hozzá, el is hiszem neki. Máig sajnálom őket, noha most is vannak azóta érkezett német és magyar nyelvűek is, de ezek soha nem lesznek oly kedvesek számomra, mint azok a gyermekkorhoz kötődő kedvenc példányszámaim. (Újságmániám velük kezdődött:)))

Sorolhatnám még az első házasság, első lakás, első autó, első ház, első számítógép, első kerékpár, első számítógép, laptop mellett a legfőbb emberi értékeket, a legfontosabb kincseinket, gyermekeinket és unokáinkat, de akkor egy bejegyzés helyett többre való méretet érne el ez a bejegyzés. Az én elsőm végére egy számomra kedves „első” történetét hagytam.

Két éve volt a 45. érettségi találkozónk. Tiszta lány osztály voltunk a Bethlen Gábor Közgazdasági- és Postaforgalmi Szakközépiskolában, a fentebb említett szakon. Ez is, mint sok minden más döntés, az édesapámtól származott. Utólag is mondhatom, nagyon jól döntött, jól választott nekem középiskolát, ami felnőtt életemben is hasznomra vált.

1968 őszén tettem rá életemben először a kezem írógépre. Ha jól emlékszem minden nap volt gépírás óránk, és nemcsak heti öt, hanem talán 8 óra összesen. Év végére már minden betűt megtanultunk, és a négy év alatt számtalanszor írtunk gépírás dolgozatot. Ha valami, ez aztán rendkívül „feküdt” a gyors ujjaim használatához. A Mozart Török indulóján edzett ujjaimnak és a jó ritmusérzékemnek köszönhetően már első év végén tapasztaltam, hogy a dolgozatok megkezdésénél a másolási gyakorlat első sorának legépelésénél én voltam az első, aki sort váltott. A mechanikus gépeknél csattan a sorvégi sorváltás, nem lehet nem meghallani.

A gépteremben előttem lévő sorban ült osztályunk egyik kitűnő, minden tantárgyban rendkívüli tehetséget mutató tanulója. Ő mesélte el a találkozónkon, 45 év távlatából, hogy azt én el nem tudom képzelni, hogy mennyire rosszul érezte magát minden gépírás dolgozatnál, hogy a háta mögött én minden dolgozatkor pár másodperccel hamarabb zártam az első sort, és hogy utána ő már nem tudott igazán a saját gépelésére figyelni, mert mindig az járt az eszében, hogy megelőztem. Hasonlatos lehet ez egy úszóversenyző érzéséhez, amikor az első ötven métert hamarabb éri el a versenytárs.

Természetesen tudatában voltam akkori gépírási képességeimnek, hiszen országos versenyek idejéhez mért bennünket osztályfőnökünk, és nemcsak jó gépírási eredményeink voltak, de sokan gyorsírásban is jeleskedtek. Ezekhez a versenyekhez még utaznunk sem kellett, hisz helyben volt mérhető a szótagszámunk az időhöz viszonyítva. Mai napig őrzök gépírás versenyről oklevelet.

Azonban minden oklevélnél simogatóbb volt számomra ez a 45 évvel „megkésett dicséret” osztálytársnőm mesélése által. A történethez persze hozzátartozik, hogy én meg szívesen elcseréltem volna az én gépírás elsőségemet az ő mindenben kitűnő tantárgyi tudásával.

Summa-summárum, maradjunk abban, hogy minden úgy van jól, ahogy van. Legalábbis elsőinket tekintve.

"Elsők"...

   "Elsők" az életünkben... Azonnal úgy értettem, hogy az "első alkalmak", tapasztalatok, amelyekkel ilyen vagy olyan területen találkoztunk, s amelyek emléke maradandó lesz, még akkor is, ha később felülmúlja más élmény.

   Összegezni őket már sokkal bonyolultabb lesz. Biztos vagyok benne pl. hogy az intimebb területek "első" élményei, akármilyen felejthetetlenek, meghatározóak voltak is, senki nem fogja az olvasók elé tárni ebben a blogban, de talán máshol sem. Különösen a mi generációnk, amely még meglehetős zárkózottsággal viseltetik a téma iránt: nem tartozik a nyilvánosságra! Tény, hogy sokkal könnyebb az első könyvélményről, de még az első cigarettáról is nyilatkozni...

    * Az első könyvemre nem emlékszem... Arra sem, hogy mikor és kitől kaptam, pedig kielégíthetetlen olvasó lettem, mihelyt a szótagokat szavakká tudtam összeolvasni. Arra viszont világosan emlékszem, hogy 10 éves koromtól beíratkozhattam a könyvtárba, s az első, büszke meghatottsággal hazavitt könyvem címe "A három pillangó" volt...

     * 7-8 éves lehettem, amikor mindenáron segíteni akartam kapálni. Apa csinált is nekem egy jól kiélezett kiskapát méretre, és levitt biciklin a Tisza-partra, ahol volt egy darab szőlőnk veteményessel. Az első kapavágást a jobb lábam nagyujjába eszközöltem, ráadásul mezítláb a homokos talajon... Apa ilyen esetben sohasem esett pánikba (máskor sem): az ivóvíz-készletünkből leöblítette a vérző lábujjamat, zsebkendőjéből jó nagy kötést rögtönzött rá és nyugodtan befejeztük életem első kapálását.

   * Amikor első alkalommal kigyulladt nálunk a villany, úgy 4-5 éves lehettem, mert még a régi házban laktunk, s nagyon is elevenen él bennem a petróleumlámpa emléke. Öcsém akkor kezdett beszélni, s közöttünk nem egészen 2 év volt a különbség. Nagyon kis teljesitményű volt a villanykörte, de mégis varázslatos módon eltűntette a lámpavilágítás szülte baljós árnyakat a szoba sarkaiból, s vele eltűnt a félelem is.
   * Az első iskolatáskára is emlékszem, már meg is írtam ezen a blogon az 1954-es címszó alatt: apa, tartalékos hadnagy a hadseregben, akit aknát szedni hívtak be a jugoszláv határra, mert Tito, a "láncos kutya" iránt megenyhült időben fel kellett szedni az előzőleg a odatelepített aknákat, egyenruhában hazaérkezett pár napra, pont az évnyitóra, s "hozott egy szép kis hátitáskát, színes bőrdarabkákból összevarott kis téglalapokból állt: emlékszem a bőr új-szagára, mennyit símogattam, álmodoztam a sokszínű, mégis harmonikus egyveleget képező árnyalatok felett, s úgy sajnáltam, amikor évek múlva másik táska kellett, mert kinőttem..." 
   * Kamaszkorom első bálja is elevenen megmaradt bennem: dunántúli nagyszüleimnél nyaraltam, úgy 15 éves lehettem. Nagynéném és a rokonság női tagjai úgy döntöttek, elvisznek a kultúrházban tartott bálba, mely a búcsú idejét lezárta. A legalább öt nagynéni, tekintélyt parancsoló "falvédőként" letelepedett a termet körülvevő székekre, hogy mindent szemmel tarthassanak és semmi bajom ne történhessen. Zenekar játszott és egy nálam jó 3-4 évvel idősebb fiú nagyon tetszett nekem. Persze, mindent megtettem, hogy ne tudjon róla: a kezdeményezésnek tőle kellett kiindulnia. Egy másik, akinek viszont én tetszettem, állandóan felkért és én haragudtam rá, amiért így "monopolizált"! Egyszercsak egy slow kellős közepén, mint a filmekben, kellemes és mézédes fátyolos derengésben közeledik az ellenállhatatlanul szép fiú és elkér kissé elkámpicsorodott lovagomtól! Mondanom se kell, hogy karjaiba omlottam... S még 2 perc se telt el, leállt a zenekar, s az álom szertefoszlott...
   A többi "első" is megér egy misét, mint Párizs IV. Henriknek, de itt abbahagyom...

* a mellékelt fénykép ebből az időből való... Kicsit megviselt állapotban került vissza hozzám: még akkoriban ott Dunántúlon elcsente tőlem egy fiú, nem is vettem észre... Évekig őrizte, majd visszaadta nagynénémnek és tőle kaptam vissza én...

Különféle elsők

Az első mesekönyvem a Hétszínvirág volt Katajevtől. Ez az első könyv, amire emlékszem, hol anyuék, hol nagypapám olvasta fel nekem, de egy idő után már kívülről tudtam és rászóltam Nagypapára, aki néha szándékosan máskor lapozott, hogy engem teszteljen. Az akkori kiadásban a főhős kislányt eredeti nevén, Anjutának hívták, de családunkban a felolvasóim egyhangúlag Annuskává magyarították őt, úgyhogy én csak így ismertem. Később, amikor már magam is olvastam, megláttam az eredeti nevét, és akkor tudtam meg, hogy anyuék változtatták Annuskává (és ahogy látom, minden későbbi kiadásban is Annuska lett).

Az első szerelmem – vagy mondjuk inkább így: az első fiú, aki nagyon tetszett nekem, egy bizonyos Attila volt, aki az egyik közeli házban nyaralt a rokonaival együtt Zamárdi-felsőn. Én talán hetedikes lehettem, ő szemmel láthatóan pár évvel idősebb, de semmit sem tudtam róla és tán mondanom sem kell, nem is ismerkedtem meg vele. 13 évesen 1961-ben, ugyan már! Ilyesmiről szó se lehetett nálunk. :) A szemközti Sellő étterembe jártunk ebédért, ételhordóval, ahogy az akkoriban szokás volt Zamárdi-felsőn, és egy ilyen alkalommal láttam, hogy Attila ott áll a kerthelyiség pultjánál és sört iszik. Emlékszem, ebből arra következtettem, hogy ezek szerint legalább 18 éves, mert ugye kiskorú nem ihatott szeszes italt. Aztán még pár évig nyaraltunk Zamárdi-felsőn, de a fiút soha többé nem láttam – viszont az Attila név azóta is tetszik. :)

Az első tévékészüléket 1962-ben vettük, Kékes márkájút. Nagyon szép darab volt a fényesre politúrozott fájával, lekerekített sarkaival, de tényleg, még mai szemmel nézve is igazán mutatós volt. Amikor a szüleim hazahozták, Apu egy hokedlit tett be a szobába és arra helyezte a tévét, majd pedig beüzemelte. Csatlakoztatta a dipol-antennát, aminek a kettéágazó végeit a plafonhoz közel beütött két szögre akasztotta – persze csak miután hosszasan kikísérletezte a mi segédletünkkel és visszajelzéseinkkel, hogy az antenna drótjait milyen irányba kell fordítani ahhoz, hogy a műsor élvezhető (de legalábbis látható) legyen. És elérkezett az ünnepélyes pillanat, amikor is megláttuk ChrisBarbert és együttesét, akik éppen az Ice cream című számot játszották. Tehát az első zeneszám, amit a saját első tévénken láttunk, ez az azóta már klasszikussá lett dal volt és mint ilyen, felejthetetlen.

Az első cigaretta.

Negyedikes gimnazisták voltunk, amikor a barátnőm az orosz levelezőpartnerétől csomagot kapott és benne egy doboz cigaretta is érkezett – amit az orosz fiú ugyan az apukának szánt, de Erzsi úgy határozott, hogy ezzel fogjuk kipróbálni életünkben először a dohányzást. Órák után bementünk a lányvécébe és két külön fülkében elhelyezkedve ünnepélyesen rágyújtottunk. Hogy Erzsinek hogy ízlett, arra már nem emlékszem, de hogy én mit éreztem az első slukk után, arra igen: „mi ebben a jó?” - ezt mondtam, ahogy kiléptem a fülkéből. És ebben is maradtam önmagammal egy darabig, kb. két évig, de később mégis felfedeztem valami „jót” benne és rászoktam. Aztán nagyjából 15 év dohányzás után egyik napról a másikra leszoktam róla.

Az első kutyánk 1976-ban került hozzánk. Gyerekkoromban nagyon féltem a kutyáktól, ami később elmúlt ugyan, de valahogy mégsem jutott eszünkbe soha kutyát tartani. Majd 1976-ban egyik reggel nagymamám a saját kertjében talált egy kicsi fekete kutyust, talán bebújt valahogy a kerítés alatt, vagy valaki bedobta oda a felesleges kölyköt. Egy-két napig próbálgattuk kicsalogatni a bokrok alól, de a kis fekete gombóc csak ugatott és rettentően félt. Egy alkalommal kitaláltam, hogy csirkelábat kötök spárgára, majd pedig ezt a csalit kettőnk közé hajítottam és nagyon lassan húzni kezdtem. Ám a kiskutya kicsi volt, de nem buta, szóval, ahogy észrevette azt a pici mozgást, azonnal visszamenekült az orgonabokor védett árnyékába. Addigra persze már elhatároztuk, hogy ez a kutya kell nekünk, úgyhogy nagymamám, aki világéletében nagy szervező volt, másnap talált egy embert, aki meg tudta fogni a kutyust és egy zsákba dugva elhozta hozzánk. Így aztán mire én másnap délután hazaértem, ott állt Buksi (mert ez lett a neve) a cseresznyefához kötve jobb híján egy vastag spárgával és változatlanul nagyon félt. De ez gyorsan elmúlt, nagyon megszeretett bennünket és mi is őt, jó dolga volt nálunk, megkötve nem is volt később soha. Az állatorvos szerint valószínűleg puli-pumi keverék lehetett, mindenesetre kiváló házőrző lett belőle és végül 10 évig élt.

Ezen a képen már a tizedik évében járt, de alig tudtam féken tartani a fotózás kedvéért :)

elsők, másodikok .... utolsók?

őrület, hogy semmi első nem jut eszembe!

ez csakis úgy lehet, hogy én mindig rohantam, s az elsőt meg se jegyezve meg se állva nála, máris a másodikra "hajtottam"?

mert máskülönben érthetetlen, sőt így is...

,még gondolkodom....

****

lehet, hogy én az "utolsók"ra jobban emlékezek? (bár az mindig  csak utólag derülhet ki, hogy valóban utolsó volt-e)

****

Nem voltak igaziak az elsők (az elsőim)

Mikor először megláttam a tengert? Micsoda felfokozottság előzte meg! Az lehetett volna egy revelativ felemelő élmény....de az Északi tengert láttam meg Lengyelországban először, 20 éves koromban, s nem tűnt annak, nem volt "igazi".Egy év múlva jött a Földközi tenger, a Riviera...de az se, mert a vonatból láttam először, s csak részleteiben, mint ahogy korábban a Balatont is csak igy, töredékesen, s nem teljes széltében...

Minden elsővel valahogy így voltam (azt hiszem, még az első csókkal is:), nem voltak igaziak....

Jobb volt utánuk egy "javított" kiadás, de az már nem lehetett igazi reveláció

****

Azt hiszem hiányoztak az életemből a nagy elsők, s erről tán én is tehetek (mindig többet vártam)

****

Tudom, még mi az ami zavar ebben a témában, miért is berzenkedek eleve ellene? a sorbaállitás

Első... na és honnan tudjuk, hogy lesz második... (azt is csak utólag)

Na mondjuk,hogy mi az utolsó, azt igazán halálunk után tudhatjuk. Tudhatnánk.

Első személyben

Flóra noszogatására, nem bánom, álljon itt egy személyesebb leltár is.
Második voltam a testvérek közül, nem az első.
Első poén, amit nemcsak megértettem, hanem tört magyarsággal terjesztettem is: „Ast omta pakadáj (ti. beszélő papagáj): Mit mámúsz huje!”   
Ekkorra esett (óvodás sose voltam) első szerelmem is. Együtt homokoztunk Edittel. Mi elköltöztünk. Később hallottam hírt róla. Akkor már nagymama volt.
Másodikos voltam, amikor a zeneiskola kölcsönzött egy negyedes hegedűt szeretett tanulójának. A hegedű első használója voltam. Az új jószág a szegedi hangszergyárban készült, és tokkal-vonóval 600.- volt az ára.
Másodikos koromban voltam elsőáldozó is.
Később rövid ideig első hegedűs is voltam zenekarban, de többnyire szekundáns.
Első fizetésem nyolcadikos koromban egy heti munkáért 246 ft volt. A bérszámfejtő rákérdezett: „Aztán mit fogsz csinálni ezzel a nagy summa pénzzel?” Köpni-nyelni nem tudtam.  
Középiskolában többször volt első magyar dolgozatok közül.
Főiskolán a házi focibajnokságot megnyertük. Egy góllal besegítettem.
Első voltam a főiskolán, aki nem volt KISZ-tag.
Első és utolsó utóvizsgám statisztikából esett. Azt hittem, hogy mindent tudok, de nem így volt.
Első munkahelyem a Népművészeti Vállalat, országos bolthálózattal.
Első feleségem egyben az utolsó is, immár 48 éve.
Első lányunk születésekor hazazavartak, hogy így, meg úgy. A sarki telefonon érdeklődve tudtam meg, hogy császárral született, és 4,30 kg a súlya.
Első fiunk (csak egy van) rá 12 évvel született hasonló súllyal.
Első kocsink Trabant volt. A második is. Majd Wartburg, Skoda, Skoda, Mitsubishi következtek.     
Első műtétem 13 éves koromban mandulaműtét volt. Legközelebb 50 év múlva kerültem kórházba. Azóta sűrűbben vendégül láttak, mint ahogyan szeretném.
Első vásárolt rádióm Sokol volt.
Első elszakított területre vezető utam, Nagyváradra esett még a nászutunk alkalmával.
Első külföldi utam kiküldetés volt Varsóba.
Első nyugati utam egy Bécsben tett rövid látogatás volt.
Első megjelent cikkem Véletlenül címet viselete.
Első országos terjesztésű lapban megjelent cikkem a koldulásról szólt.
Első unokám francia földön, Lyonban látta meg a napvilágot.
Első tapasztalatom a rendszerváltásról, hogy munkanélkülivé lettem.
Első látásra beleszerettünk a Pók utcai lakásba, amit aztán meg is kaptunk.
Első alkalommal akkor jártam a Parlamentben, amikor sajtóelemzésre alkalmaztak Antall József min. elnöki sajtóirodáján. Forró Evelin kötött útilaput lábunkra. Azóta sem jártam a jeles épületben.
Első lányunk Franciaországban házat vett férjével. Utóbb minden gyermekem „házas” lett. (Csak mi maradtunk „lakásosok”.)
Első utam Rómába Szőnyi Zsuzsának és a jezsuita P. Szabónak köszönhető.
Első felkérésem szócikkek írására és kötet szerkesztésére 2000-ben történet. Jubileum 1000-2000.
Első ingyenes BKV-utazási lehetőségem 2011 szeptemberében keletkezett, 65 éves koromat elérve.
Legyen ez az utolsó mondat is az „elsők”-ből.

Az elsőtől az utolsóig

2008-ban kezdtem blogot írni és az idén fejeztem be. Kedves jó férjemnek köszönhetem, hogy közel tíz év egész termését megőrizte, évente föltette egy fizetős helyre, nehogy elvesszen vagy letörlődjön az ingyenes szolgáltatók oldalairól. Nagy figyelemmel és néha keserves munkával szedte össze az internetről a bejegyzéseimet a kommentekkel együtt. Van olyan hely, ahonnan a szolgáltató előzetes figyelmeztetés nélkül törölte a szövegeket, innen sajnos hiányoznak a hozzászólások. Más szolgáltatók nem hajlandóak hozzájárulni a másoláshoz, ezért kellett a neten böngészni és másképpen helyezni biztonságba a blogokat. Végül is, a saját műveim, akkor is, ha nem tartoznak a műremek kategóriába.

http://www.hippocampele.com/

Az első próbálkozás a blogírásban arról szól, kikkel jártam egy osztályba 1946-ban hatéves koromban. Az egykori elsősök közül néhánnyal máig tartom a kapcsolatot. (Nagy ívű barátkozás, ha meggondolom, hiszen mindannyian nyolcvan évesek leszünk vagy vagyunk 2019-ben.)

Első munkahely, első bál, első utazás külföldre, első autó, első szerelem, első tanítványaim kezdő koromban - vajon mi lett velük. A blogírás révén legalább a mostani tíz év apró történetei nem mennek feledésbe.

Aki kíváncsi, mikor miről beszélgettünk, saját magával is találkozhat a bloggyűjteményemben. Kattintani tessék!

Az első

Szokásomhoz híven elég gyorsan rábeszélem magamat a közös témáink kidolgozására, vagy legalábbis a róla való gondolatok megosztására. Gyakran első anyaggal szerepelek az oldalon. Nem az visz rá a gyorsaságra, hogy ne befolyásoljanak a többi anyagok, inkább az, hogy nyugdíjasként jobban ráérek. Meglehet, hogy az elsőről írt penzumok között is az enyém lesz az első.
- A romantikázók talán az első szerelmükről vallanak. Megtehetném magam is, de most inkább továbblépek, sőt, teszek hátra egy lépést, hogy jobban rálássak az elsőre.
- Elsőre az jutott eszembe, hogy a nyugati civilizáció a maga individuumra koncentráló mentalitásával állandósuló versenyre készteti a társadalom tagjait. Te légy első az osztályban, a munkahelyeden, legyen céged az első a szakmában, az országban, a kontinensen avagy az egész világon. Légy első a sportágadban, légy világelső kreativitásban, győzz le mindenkit. Ha úgy jobban tetszik, valósítsd meg önmagadat. Kerül, amibe kerül. Birtokold a legújabb divatot, a legokosabb telefont, az élenjáró autócsodát, a leggazdagabb ékszert, a legdrágább olajfestményeket, a legértékesebb gyűjteményt.
- Az amerikai rajzfilmeket valaha így jellemezte Szinetár Miklós: Arról szólnak, hogy a hátsó kergeti az elsőt. Igen. Mert vagy le akarja hagyni, vagy le akarja igázni, győzni…
- Hány amerikai film szól versenyről. Szinte mind. (Pl. Azok a csodálatos férfiak)
- Egy barátom a vágóhídon dolgozott évekig. Ő emlegette, hogy a vágásra szállított sertések hogyan tolakodnak a vágósoron, mert valamiképp elsők akarnak lenni. Van ebben valami komikus.
- Emberre fordítva is ismerek hasonló történeteket. Pl. főúri fogadásokon is tapasztalható itt-ott, hogy a meghívottak  hogyan rohamozzák meg a svédasztalt, s pusztítják le rekordidő alatt. Mint akik nem kapnak enni. Elég szörnyű, ha igaz.
- Egyesek kifejezetten arra utaznak, hogy konferenciák alkalmával rendszeresen ingyen jussanak finomságokhoz. Magam is részese voltam büfé előkészítésének, amikor is alig türtőztették magukat a „még éhesebbek”, akik idő előtt neki akartak látni a falásnak. Hiszen azért jöttek. Mondom a kollégámnak: „Légy szíves, takard le a szendvicseket, mert jönnek rá a legyek.”
- Vannak üdítő kivételek. Él bennem egy paralimpiai kép. Az eleső első helyen futót felsegíti vetélytársa és együtt kocognak be a célba. Bár ez terjedne el világszerte.
- Sándor György így figurázza ki a versenyzőket. Egyenlő pálya, egyenlő esélyek. Mondd, fiacskám, neked három lábad van?
- Egykor a Pajtás újságban jelent meg a Csellentyű c. használati utasítás-paródia. Egy mondata örök érvényű. A játékban az győz, aki előbb. Hogy milyen szabályok szerint folyik a játék, az itt most mellékes. Az győz, aki előbb.
- Az elsőségért való küzdelem az esetek többégében meglehetősen felesleges és értelmetlen. A kérdés, hogy az értékek kibontását célozza-e jó eszközökkel vagy ellenkezőleg.
- Sajnos civilizációnkban az elsőségért folyó megszállottság nagyon széles körben elharapódzott. Teljesen szembe megy a keresztény értékekkel. Szembe megy a lábmosó Jézus lelkületével. A Mester így tanítja övéit:
„Közöttetek ne így legyen. Ha valaki közületek nagy akar lenni, legyen a szolgátok, és ha valaki közületek első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája.” (Mk 10, 43–44)
- Első: Elsőhegedűs és felelőssége, elsőáldozók, első és legfontosabb parancsolat, első munkahely, első szerelem, első aktus, első gyermekérkezése, első gy. nevelése, első nap az óvodában, iskolában, kórházban, színházban, első repülőút, első és legfontosabb szabály...
Nem is folytatom. A téma kimeríthetetlen.