Debrecen – Második nekifutásra

A mai, augusztus 4-i napot kicsit elsötétített lakásban az írás jegyében töltöm.

Ági javaslatát megfogadva az egy hete elkészült bejegyzésen változtatok egy kicsit.

DEMKE-palota

1954. július 19-én, az elmúlt napokéhoz hasonlóan nagy melegben, munkanapja végeztével  édesanyám „besétált” a Demkébe, hogy szűk két óra múltán én, Kelemen Éva Mária, rácsodálkozhassak evilági életemre.  Ahányszor arra járok, ez mindig eszembe jut. Akkori lakásunk a Kossuth utca végén volt, ami a Demkéhez 2-3 percnyi sétára volt. Nem volt autónk, (akkoriban csak nagyon keveseknek), de mentő sem kellett, csupán édesanyámnak az az érzése, hogy most át kell sétálnia a Demkébe. Így kezdődött az én debreceni létem, ami azóta is (fogva)tart. Soha máshol nem éltem, a leghosszabb, szülővárosomtól távol töltött idő is csak egy hónap volt, amikor 1970-ben a Hajdú Táncegyüttessel franciaországi turnén vettünk részt a dijoni táncfesztivál keretében.

2018. június 19-én tette fel Ági a következő témát: itt lakunk. Azóta folyamatosan izgalomban tart a téma. Próbáltam előkeresni Szabó Magda, Hankiss Elemér és Vásáry Tamás youtube-felvételeit, ahol Debrecenről, szülővárosukról vallanak. Szerencsémre most egyik felvételre sem bukkantam rá. Nem is baj, legalább nem befolyásoltak az ő mondataik, érzéseik. Egy azonban biztosan közös bennünk - a nagy korkülönbség ellenére is -, hogy nagyon kötőd(t)ünk a városunkhoz. (Elnézéseteket kérem, hogy rögtön három ilyen híres embert megemlítve soroltam be magam -  mögéjük.)

Bárhova utazom, állandóan hasonlítgatok. Érdekes módon, sok magyar várost látok sokkal szebbnek, jobb fekvésűnek, tisztábbnak, kellemesebb levegőjűnek, aztán amikor hazaérkezek, megnyugszom, hogy itt nekem a legjobb. Úgy érzem magam, mint a madár. Jó kirepülni a fészkemből, és még jobb visszaérkezni.

Debrecen Budapest után az ország második legnagyobb városa. Nekem mégis olyan érzésem van kezdettől fogva, mintha egy nagy faluban laknék, amelynek van egy hosszú fő utcája, amely egészen a híres Nagyerdőig ér. Ezen a főutcán táncoltam végig a híres virágkarneváli menettáncokat a táncegyüttesem tagjaival. Debrecennek két neves néptáncegyüttese volt akkoriban, a Debreceni Népi Együttes és az Építők Hajdú Táncegyüttese. Én ez utóbbiban táncoltam 8 évig. Életem máig tartó szép emlékeit ezek a táncos évek nyújtották.

Sokat vagyok „úton”, ezért nagyon örülök a városvezetés új kezdeményezésének, hogy az üres üzlethelyiségek, vagy jelenleg is üzemelő boltok kirakatában nagy méretű képeket helyeznek ki a város egykori épületeiről, vagy a ma is meglévőkről, csak  50-70 évvel ezelőtt készült fotóikkal. Gyakran megállok előttük, és visszaképzelem magam az 1960-as évek tájára. Akkoriban több villamos vonal is működött a városban. Aztán maradt egy fővonal, amit pár évvel ezelőtt újra két vonalúvá bővítettek. Jómagam szinte csak kerékpárral közlekedek a városban. Általában kéthetente kikerékpározom a szüleim Nagyerdei Temetőben lévő sírjához. Gyönyörű a temető, különleges építészeti remek a Krematórium. Rendezett és gondozott a hatalmas területen fekvő temetőnk. (Ezenkívül különleges még a Monostorpályi úton található zsidó temetőnk, melyben két évvel ezelőtt két órás vezetés keretében nézhettünk szét. Sok kedves régi ismerősöm nyugszik ott, örömmel nyugtáztam, hogy kicsit megint a közelükben lehettem.) A temetőhöz vezető sugárút elején található az Állatkert, ami ebben az évben 60 éves. Mellette közvetlenül alakították ki a Vidám Parkot, ahol 4 évesen „elvesztem”. Kicsit sem ijedtem meg, amikor sehol nem találtam édesapámat és a bátyámat. Kiszaladtam a Debreceni Fürdő előtti villamosmegállóhoz, és gondoltam, kérek valakitől 40 fillért, és hazavillamosozom egyedül. A felnőttek körülöttem nem tartották jó ötletnek elengedni a 4 éves gyermeket, inkább rendőrt hívtak, és bevittek a Simonyi úti Rendőrőrsre. Mivel tudtam a telefonszámunkat, és azt is, hogy hol lakom, ki az apukám-anyukám, hamarosan „előkerítették” édesapámat. Nem emlékszem semmiféle „retorzióra”, inkább úgy él bennem az emlék, hogy nem gond nekem hazajutni a Nagyerdőről, hiszen ismerem én a járást. Tegnap éppen ezen az úton kerékpároztam, így sokszor gondolom végig a hatvan évvel ezelőtt történteket.

A város az elmúlt 25 évben – más városokhoz hasonlóan – nagy-nagy változásokon ment keresztül. Nagyon sok nagy és híres gyár, vállalat zárta be a kapuit, és adott helyet a régi területén sok kisebb és apróbb vállalkozásnak. A gazdasági életre nincs nagy rálátásom, és ma mint nyugdíjas, nincs sok információm az átalakulásról, azok sikerességéről vagy kudarcairól. Többnyire amúgy is inkább a kulturális élet érdekel(t), amit én a magam részéről elfogadhatónak minősítek. Hiányolom a sokkal nagyobb nyüzsgést. Az átépített Debreceni Művelődési Központ, és a benne működő Modem magas színvonalon működik. A Nagyerdőn évek óta sikeres előadásokat hoznak le budapesti színházak sikerdarabjaiból a Szabadtéri Színpadra, és igyekszik a város vezetése a nyarat pezsgővé tenni úgy a belvárosban, mint a Nagyerdőn.

Visszatérve az itt lakunk témaköréhez, örömmel konstatálom, hogy túl sokat nem kellett költöznöm városon belül sem. Az első 16 évemben két helyen laktam, majd a lakótelepek építésének kezdetével a második otthonunkat szanálták. Mini lakótelep épült a helyére, a mostani 7. emeleti lakásom ablakából kinézve csak találgatni tudom, hogy hova eshetett a régi házunk. Az utca elején műemlék jelleggel megmaradt a névadó „Timár ház”, amely látogatható. Az utca vége ugyanazokkal a régi fákkal tovább él, legfeljebb a régi házak helyére helyenként új emeletes épületek kerültek. Mégis jó elsétálni a régi fák alatt, és meg-megállva nézegetni, hogy mennyit vastagodtak az elmúlt 50 év alatt.

Jelenlegi lakásom 7. emeleti – keleti fekvésű - ablakaiból ellátok a város határáig. Esténként a kivilágított város olyan érzetet ad, mintha a „János hegyről” néznék le a pesti oldalra. Nyáron a nyitott ablak mellett éjszakánként úgy érzem, mintha csak az állomáson aludnék, annyira közelről lehet hallani a hangszóróból hallatszó tájékoztatókat, a vonatok csikorgó kerekeinek hangját. Ugyancsak a keleti oldalamról hallom a Városi Börtön kisebbségi „lakóihoz” érkező rokonság hangos üzeneteit. Telefon híján esténként hangosan kiabálva beszélik meg a család ügyes-bajos dolgait.

A lakásom  erkélyéről lenézve, annak a Házasságkötő teremnek a tetejére látok rá, ahol 1977-ben házasságot kötöttem.  A Piac utcán naponta gurulok el a kerékpárommal a régi Megyei Tanács épülete előtt, amely első munkahelyem volt, az Igazgatási Osztályon adminisztrátorként dolgoztam pár évig. Így az emlékek állandóan jelen vannak a napi sétáim, kerékpározásaim során.

Felnőtt életemet egy nagy lakótelep 14 emeletes házának első emeleti  panellakásában kezdtem, itt éltünk 7 évet, majd kertvárosi övezetben angol típusú lakásban szűk 20 évet. Nyugdíjasként újra a szüleimtől megörökölt „gyermekkori” bérházi lakásában élek, ahonnan már – úgy gondolom – csak a temetőbe fogok „költözni”. Szeretem ezt a belvárosi létet, minden közel van, mégis csendes a környezetem, mint belső bérháznak. Mint valamikori első lakók egyike, fontosnak érzem, hogy tiszta és rendezett legyen a házunk előtti kert, a járda. Rendszeresen seprűt „ragadok” és takarítom a lehulló, elszáradt faleveleket. Sajnos a városnak erre a célra is rendszeresített „közhasznú” munkásai csak ritkán járnak felénk, a saját erő, a közösség munkája feltétlenül kell a tisztaság érzetéhez, megtartásához.

Nagyon szívesen tarkítottam volna a beszámolómat fényképekkel, de nem igazán merek próbálkozni, mert még nem tudtam kitapasztalni a fényképek pontos helyre beszúrását. Ezért a beszámolóm végére egy videót próbálok még csatolni, valamint egy debreceni vonatkozású dalt.

Biztosan sok fontos dolog nem jutott eszembe. Tulajdonképpen annyira sok mindenről lehetne írni az Ági által megadott témában, hogy olvasni sem győznénk. Most hirtelenjében ezeket tartottam fontosnak elmondani. Remélem nem untattalak Benneteket.

https://www.facebook.com/dbkepeslapok/videos/2040669679340803/UzpfSTEwMDAwMDA0NzU3MTExNjoyMDcyMTM3MDkyNzk3ODU2/?fref=ufi

Remélem, meg tudjátok nyitni a fenti Debrecenről készült videót. A videó utolsó két másodpercében látható a Holló János utcai. 7. emeleti lakásom a kép jobb szélén. (Két piros XX-szel jelölve.)

https://www.youtube.com/watch?v=GHDmVJdArgU

Volt egyszer egy város Debrecen (Mohos Péter szerzeménye)

A világ közepe avagy hogyan legyek mégis szentimentális? :) 2. rész

A kerület lassan épült ki, apránként vált a kertvárosból városrésszé.
Voltak mérföldkövek. Ilyen volt, amikor 1868-ban már lóvasút poroszkált ki Zugligetbe, 1870-ben megépült a Szépilona-kocsiszín, nagyanyáink szavával a remíz, ahol a budai villamosok ma is álmukban csöngetnek picit. Nézni is szeretem a remízt, amikor elmegyek előtte, bár mostanság, ha látom, az egész miliőről inkább már Thomas, a gőzmozdony jut az eszembe :)
És aztán a világvárosi esemény: 1904-ben megkapta önálló villamosvonalát, az 59-es járatot! Először csak egy vágányon járt a Déli Vasúttól a temető főbejáratáig, majd '13-ban hosszabbították meg mindkét végét a mai útvonalra, és '24-25-ben kétvágányúsították. Zilált életű fővárosunknak talán egyetlen olyan járata, amelyet az idők folyamán se ért semmilyen bántás: nem akarták megszüntetni, átnevezni vagy pedig módosítani a nyomvonalát (ez utóbbira nem is nagyon lenne/lett volna mód).
Az én időmben egykocsis, ma már csak nosztalgiajáratként közlekedtetett villamos járt, sárga-barna faléces ülésekkel. lenyitható ráccsal az ajtókban, elől pedig a vezető állva tekerte a kart. Télen meg úgy föl volt öltözve szegény, nagykabátba, kucsmába, vastag csizmába, mint régen a műkorcsolya bírók. De sokat utaztam ezen a villamoson!

 A villamos igazi és itt, az ő vonalán. Meg a hegyek is igaziak :)

Másik jelentős pillanata a helynek, amikor 1905-ben megkezdte itteni működését a Süss Nándor-féle Preciziós  Mechanikai és Optikai Intézet, a kerület egyetlen ipari üzeme. Aztán a gyár, hiszen kinőtte magát, 1922-ben vette föl a Magyar Optikai Művek nevet, és ezen a néven vált világszerte ismertté. Szinte önálló város volt, közel kétezer dolgozójával. Volt bölcsődéje (ennek az épületnek megkegyelmeztek, ma magánklinika működik benne), óvodája, rendelőintézete, saját szakmunkásképző iskolája, az iroda- és gyárépületekről nem is beszélve. Általános iskolás koromban számos osztálytársam egyik vagy mindkét szülője volt momos, szabályos MOM-dinasztiák alakultak ki. Ide mentünk üzemlátogatásra - már amelyik részébe lehetett menni, mert hadiüzem is volt ez a javából, az óragyártás és az egyéb lakossági cikkek csak a felszín voltak.

Süss Nándor, az alapító, agyár hajdani terület és az ismert embléma

1951-ben pedig megépült a MOM Kultúrház, a kerület emblematikus épülete, hosszú időn át Buda egyetlen színháztermével. (Nekem is ide kötődnek első színházi élményeim, a Déryné járt ide tájolni gyerek- és felnőtt előadásokkal, amikor csak lehetett, ott voltunk. De voltam ott lottóhúzáson is :)
És azt hiszem, nincs olyan helybeli gyerek, aki legalább egyszer ne lépett volna föl a MOM színpadán, persze, nekem is megadatott iskolai rendezvényen ez a nagyszerű lehetőség. A kultúrházat egy időben Szakasits Árpádnak akarták hívni, de nem hallgatott rá, mert nem hallotta tőlünk, az csak a MOM maradt. Bizony, én gyerekként is tudtam, hogy melyik (volt) a Bernáth Géza tér, a Fery Oszkár utca, és a többi régi elnevezés, ma meg felnőttként azt nem tudom, hogy a kerület egyik főútvonala hogy maradhatott Stromfeld Aurél, de mindegy is.
A kultúrházat, műemléki védettségű épület, szépen felújították, belül korszerűsítették, és ma is minden iskolásgyerek legalább egyszer a színpadára áll :)

A MOM Kultúrház. Ma is ugyanilyen.

 Ennek kivételével az egész MOM-komplexumot 1996-ban törölték el a föld színéről, sírva néztük heteken át. Ma meg oda járunk a plázába. Ilyen az ember...

A Hegyvidék 1940-ben lett önálló kerület, XII. kerület néven, addig a szomszédos I. és XI. kerülethez tartozott. Ekkor épült az elöljáróság vöröstéglás épülete, amely ma is - változatlan formában - de már az előkelő Városháza nevet viselve szolgál bennünket.

Viszont igazi, méreteiben is méltó és szükséges temploma sosem lett a Hegyvidéknek. Sok oka van ennek, kezdve a háborúval (úgy vitte el a megkezdett építkezést, hogy csak na!), aztán meg mindazzal, ami jött.

És az egész kerületre tartozó nagy dolgok után egy egészen kicsi és személyes: a mi utcánk. Kicsi, mert csak egy zsákutca. Kiskoromban csupán három ház állt benne, közöttük két üres telek dzsungele, a végében pedig egy izgalmas, romantikus domboldal. Még fehéreper és kis, sárga szilva is termett rajta. Maga a vadregény volt az egész oldal.
Egész gyerekkoromat az utcán töltöttem a többiekkel együtt. Tehettük, mert autót ugyan sose láttunk. Ott labdáztunk, ugróiskoláztunk, később rollereztünk, bicikliztünk, még később tollasoztunk is.  Biztonságban voltunk, mindig voltak, aki figyeltek ránk az ablakokból.
Mára beépültek az üres telkek, a domboldalt megvette az előtte lévő telken épült ház, kivágatták a fákat, füvesítették az egészet. A mostani gyerekek csak annyit vannak az utcán, amíg a kertkapun kilépve (igen, mindegyik ház elől-hátul kertes, a régiek és az újak is) beszállnak az autóba. Mert azokkal teli van az utca.
És mégis, kertvárosias ma is az egész környék és zöld, és hegy.

Miért szeretek itt élni? Mert itt születtem. Mert természetes volt, hogy anyu után csak kis Évikének szólítottak az utcán, a boltban. Mert mindenki ismerte egymást, és ebből még ma is maradt valamennyi. Mert minden köve, épülete, fája a barátom. Mert itthon vagyok. Mert az enyém.

Makó(m)

vannak tájak legbelül

a most elhunyt Kányádi Sándor sorai jutnak eszembe

vajon nem egy belső tájat dédelgetek én, amkor Makó(m)ról irok, vajon nem keveredik-e legalábbis e kettő...

s vajon nem változott-e az alatt a 75 év alatt, mióta megszülettem

a szülővárosom

dehogynem!

melyikről írjak hát?

*******************

(egyelőre a visszatartó emlékekről:)


talán el kéne költözni
oda ahol nem botlok
lépten-nyomon emlékekbe

itt  mentél neki a falnak
le is repedt a fogad -
(de kicsi voltál!)

itt tanultál biciklizni
s az ablakból megtapsoltak
(mert már hátul nem fogtak)

itt estél el a szánkóddal
a karod törted
(a többiek csak nevettek)

itt akartak megcsókolni
(vagy tán többet)
de nem engedted

itt mondta a lányod
hogy hull az égfa
elromlott a levél
,
itt, itt, itt...
minden tégla
valamiről mesél

tán el kéne
költöznöm innen

de előre tudom
hiányoznának
az emlékeim
lépten-nyomon

**********

a szülőváros súlya

súlyos már nekem ez a város
emlékektől terhes
majd' minden
háza utcája

már nem birom
tovább cipelni

összeroskadok
menten bele

vegyétek le rólam
ezt a sok terhet

hadd menjek
végre másfele

------

na de
emlékek nélkül
lehet-e?

Királyi Pál utca 13/B

Ennek a háznak az udvarán látható Pest középkori falának egy részlete, valamint ebben a házban laktunk a 80-as években, az ablakomból éppen erre a városfalra láttam. Akkoriban még nem létezett a Bemutatóhely, nem is volt kibontva a régi fal a  ház bejárata mellett, mindössze kicsi részlete bukkant elő az ecetfák, a  bókoló hosszúszárú gyomok és más belvárosi vadnövények közül.

A Wikipédián részletesen olvasható a városfal és felfedezésének, megóvásának története.

 Magam inkább az utcához, a házhoz kötődő emlékekről számolok be. Amikor elkezdtük a lakáscsere megszervezését Lágymányosról bárhová, csak nagyobb legyen, mint a kétszobás, új építésű lakás, még a második gyerekünket váruk, őt akartuk tágasabb helyen fogadni. A kicsi úgy döntött, hogy nem érdemes erre a világra megszületnie, mi viszont már megszerveztük a költözést a cserepartnerrel, tehát jöttünk a Belvárosba a régi cselédszobás-hallos polgári lakásba.

Az első emeleti udvari szoba lett az enyém, életemben először kaptam saját íróasztalt, a kézikönyveknek többszintes állópolc jutott az íróasztal mellé, a kislányomnak saját szobája lett tanulóasztallal és gyerek-rekamiéval, nálam volt a zongorája, fatőkés, de jól szólt. A hallba ebédlőbútort vettünk (pont az idén adtuk el, jól szolgált évtizedekig, költözött velünk, ahová mentünk). Az utcait rendeztük be nappalinak, könyszekrények, fotelek, dohányzóasztal, férjem íróasztala, meg még két heverő egészítette ki a berendezést.

Szerettem itt lakni. Közel volt a Nemzeti Múzeum, a Kálvin tér az áruházakkal, a Tolbuchin körúti Nagycsarnok, pár megállóra esett a Zeneakadémia, minden évben vettünk zongorabérletet. A házzal szemben volt a gyerekkönyvtár, vele szemben a Szabó Ervin fiókja, a tér másik oldalán kicsit beljebb a Szabó Ervin könyvtár központi épülete, benne a Budapest gyűjteménnyel, eszméletlen sokat dolgoztam ott helyben, főleg olvastam, hogy új kiadásra találjak régi könyveket vagy érdekes ismeretterjesztő témákra bukkanjak és dolgoztassam fel újra. Mi volt még a közelben? Például a Központi Antikvárium, a vezetője óriási adatbázist gyűjtött össze jeles emberekről, viselt dolgaikról, kultúrtörténeti bázisára lehetett alapozni, ebben az időben még nem volt divat a digitalizálás. A Múzeum utcában, tőlünk egy sarokra működött a Kossuth-klub, a mindenkori mesterek fellépőhelye.

http://www.blvf.hu/keptar/category/16-kiralyi

https://hu.wikipedia.org/wiki/Pest_v%C3%A1rosfalai_%C3%A9s_v%C3%A1ros%C3%A1rk

A pesti városfal nemcsak a mi utcánkban, a környező helyeken is megmaradt. Az 1700-as években bontották le a rondellákat, legtovább a Kálvin téri Kecskeméti kapuhoz közeli épületmaradvány állt fönn, akkor tűntették el, amikor a Korona Szálló épült a Kecskeméti utca tér felőli oldalára. A középkori városfal több irányba nyílt, őrzi nevében például a Váci utca. A Bástya és a Magyar utca, meg a Múzeum körút egyes házainak udvarán ugyancsak láthatóak még a középkori építkezés emlékei. A fenti két link részletesen szól a témáról, érdemes odakattintani.

A ház régi lakói kulturált, kedves idősek voltak. Néhány fiatalabb házaspár költözött a fölsőbb emeletekre, mi nem barátkoztunk össze senkivel. Nem is lett volna rá időnk. A munkakörünk, hiába dolgoztunk kötetlen munkaidőben, arra volt jó, hogy még többet foglalkozzunk szerzőkkel, kéziratokkal, könyvkiadói aprómunkával, egyebekkel. Szerettem a nagy "kötetlenségben" a munkaebédeket. Szerkesztőtársaimmal körbeültük a hallban a nagy ebédlőasztalt, átvettük, ki hol tart a kötelező penzumokkal, milyen új könyvek jelentek meg más kiadóknál, meg még nem is tudom, így visszatekintve, mi volt az a nagyszerű többlet, ami kivételes tartalmat adott az életünknek ebben a belvárosi lakásban.

A világ közepe avagy hogyan ne legyek szentimentális? 1. rész

Merthogy minden okom meglenne rá, hiszen azon kevesek közé tartozom, akik ugyanabban az utcában, házban, lakásban élnek ma is, ahova születtek, pedig egy emberöltőnyi idő telt el már azóta. Ilyen múlttal, persze, hogy a világ közepe az a hely, ahol lakom, még ha folytonosan változik is. De szerencse, hogy a kerület története sokkal messzibbre nyúlik vissza, mint amennyit én belátok belőle, így, ebben a léptékben talán távolságtartóbban tudom bemutatni.

A XII. kerület - mai nevén a Hegyvidék - ősi lakott település, találtak itt megmunkált kovakövet is (a vértesszőlősi lelettel egyidős), aztán Kr. e. 700 körül szkíták, majd kelták telepedtek meg, végül pedig a rómaiak koronázták meg a helybeli ókori történelmet.
Onnantól pedig - meglepetésre - ezeréves csönd. Erdős-völgyes rengeteg volt, alkalmatos vadászterület.

Mátyás király mellszobra a kerületben

A Duna partján alakulgató Buda városa még nem ért el idáig. Mátyás király volt az, akinek az idejében kezdett ismertté és fontossá válni ez a vadon. A király egyfelől vadasparkot alapított a budai erdőkben (ma is van), másfelől pedig Buda városának vízellátását is a Hegyvidék segítségével oldották meg. A mai Svábhegy oldalában lévő forrás (mostani neve Városkút, a kult. örökség napokon látogatható a hegy belsejében lévő része is) vizét vezették el fa- és agyagcsöveken a Várba, a Szentháromság térre.
De ez az éppen kezdődő felvirágzás a török hódítással megszakadt, a vízvezeték eltömődött, a megművelt területeket visszavette magának az erdő. Márpedig, mint tudjuk, a Budai Váron jó sok ideig lengett a félholdas zászló.

A Vár 1686-ban történt visszavívása után kezdett újra benépesülni a vidék, sok sváb telepes is érkezett. (Ettől van Svábhegyünk, sváb búcsúnk és német nemzetiségi iskolánk, kettő is). A hegyeken szőlőültetvények voltak; a korabeli térképek tanúsága szerint a Gellérthegytől egészen Óbudáig ezek uralták a budai hegyeket. Egy hegy őrzi nevében is ennek a kornak az emlékét, az Orbán-hegy (itt, itt, tőlünk egy megállónyira), ugyanis Szent Orbánt a szőlők és a szőlősgazdák védőszentjeként tisztelik. A jó hírű budai borok kóstolására egyre több vendéglő is várta a környéken a megfáradt utazókat, a megszomjazó kereskedőket. Ennek az idilli világnak a 19. század végén pusztító filoxéra járvány vetett véget. (A kerületben ma egy kicsinyke darabon próbálkoznak - hagyományteremtő és - őrző szándékkal - a szőlő újratelepítésével: a Jókai-kertben.)
Azonban a vendéglők megmaradtak, sőt, újak is nyitottak, mert egyre többen látogattak ki ide, a zöldbe a fővárosból. Emlékezzünk csak vissza a Kabos Gyula-filmek vagy később az Állami Áruház kirándulós jeleneteire, a kockás abroszos asztalokra.., bár ezek már későbbi kort idéznek, de a hangulat az simán átöröklődött :)

És megmaradtak a terület egyes részeinek német elnevezései is. A nyelvújító lendület és a reformkor buzgalmában ezért indítványozta Döbrentei Gábor költő - a helytartóság előzetes, írásbeli beleegyezését is bírva - hogy magyarosítsák meg ezeket a neveket. Így történt meg 1847. június 19-én, kint a szabadban az emlékezetes dűlőkeresztelő. Döbrentei háromféleképpen alakította ki az egyes területek neveit: saját költői fantáziája alapján, ilyenek például a Virányos, Zugliget, Csillebérc elnevezések, ezek mind ma is használatos városrész-nevek (a Csillebércnek semmi köze a csillékhez, hiszen sosem folyt bányászat ezen a vidéken, hanem a tündér név régi alakja, és a hely természeti szépségére utal). Az elnevezések legnagyobb része azonban a német név tükörfordítása, például Farkasrét, Németvölgy, Mártonhegy, és még számos, ma is élő környékbeli név. A harmadik részt pedig az ősi magyar nevek visszahozatala jelentette, ezekből a Hegyvidéknek nem jutott, de ilyen név pl. Kelenföld. Persze, voltak meggyökerezni nem tudott javaslatai is, de alapvetően a dűlőkeresztelőn kapott nevek jelölik ma is a Hegyvidék részeit.

Lassacskán a művészek és az írók is felfedezték a hegyet, egymás után építtettek-vásároltak itt villákat, és költöztek ki eleinte csak nyárra, de többen véglegesen is. Barabás Miklós villája 1840-ben épült fel, Jókai 1853-ban a Kárpáthy Zoltán és az Egy magyar nábob jövedelméből vásárolta meg a 2 holdas telket, amit teraszos kertté alakított és villát, présházat építtetett. Sok neves és ismeretlen lakóval népesült be aztán a hegy, ezek a villák ma mindenféle formában, a pusztulófélben levőtől a régies, de lakhatón át a felújítottig megtalálhatók, de, természetesen, nem egy a család kihaltával már nincs is meg.

A képen a Jókai-kert látható a majoros házzal, itt csak az maradt meg eredeti épületként.

A jobb megközelítést jelentősen segítette az 1874-ben megindult fogaskerekű. A Cathry Szaléz Ferenc tervei alapján épült vasút a második ilyen közlekedési eszköz volt Európában, és ha nem is műszaki különlegesség, de jelentős ipari teljesítmény. Én, mint villamosrajongó lokálpatrióta, csak ajánlani tudom mindenkinek, hogy a nem is olyan ritkán megrendezett nyílt napok egyikén látogasson el a városmajori végállomásra, ahol lelkes és értő kalauzolás mellett ismerheti meg a fogas működésének mechanizmusát és kocsijait. Ha pedig szívesen olvasna erről egy szubjektív beszámolót, itt teheti.

És akkor a fogas el is döcögött velünk az első rész végére, ha majd lesz időm, átlépünk az egész más arcot mutató XX. századba.
Végezetül pedig az amatőr helytörténészből csak kibújik az érzelmes hegylakó, és Sík Sándor egy versrészletével zárom a hosszúra nyúlt mesét a hegyről...

Sík Sándor: A fészekről (részlet)

Te vagy a Hegy.
És a hegyet nem lehet túlrepülni.
Te vagy a Völgy.
És a völgyből nem lehet kirepülni.
Te vagy a Lég.
És a leget nem lehet átrepülni.
Te vagy a Föld.
És a földről nem lehet fölrepülni.
És Te vagy a Határ.
Csak tebenned lehet repülni.
Itt nem lehet és nem szabad,
Csak szépen, csendesen megülni
És énekelni és örülni.
Mert Te vagy minden: a szirt és a fészek
S a szerelmes anyamadár.

Második lakásunk - Zuglóban

Meglep a csend, ami a lakás-témát körbelengi. Annál is inkább, mivel mindenki lakik: ki házban, ki lakásban, kúriában, kastélyban, szállón vagy sátorban. Arra gondolok, hogy a nyári uborkaszezon lehet a hallgatás oka. Magam most megpróbálom oldani a szünetet, idehozva második otthonunkat Zuglóból. Íme:
1956-ban a dunaharaszti földrengést követő időszakban, de még januárban egy igen szűkös társbérletet odahagyva átköltöztünk Zuglóba a Fűrész utcába. A 47 m2-es lakás hét embernek inkább lakáska volt. Sebaj, sok jó ember kis helyen is elfér. A 30-as években épült emeletes ház takarékos megoldásokkal bírt. Stang-falak választották el a szobákat, a huzat vagy a dühös emberek miatt kimozogtak az ajtótokok a helyükből. Ha rendesen összerakták volna a házat, nem fordul elő, hogy a tetőn a cseréplécek húsz év alatt elkorhadnak, a cserepek meglazulnak, a galambok bepiszkítják a padlást, mi meg beázunk, penészes lesz a konyha és a fürdő mennyezete.
De nyissunk be!
Az előszobának titulált belépő csaknem négyzet alakú, négy ajtóval a négy égtáj felé, és ezzel kész is. Egy kicsi falifogas fért el az egyik falán. A belépés után balra nyílt a fürdőszoba. Egy lépés, a vécéig, két lépés a mosdótálig, három lépés a mosógépig (amikor már lett HIM keverőtárcsás mosógépünk). Négy lépés a kád, a fürdőszobahenger, mely sokszor elromlott, csöpögött, ólomvezetéke megrepedt, a vécé sokszor folyatott. Elég hitvány szerelvényeket raktak a házba.
Hagyjuk is ott a fürdőt.
A bejárattal szemben nyílt a konyha. Belépve jobbra a falon elfért a kredenc, tőle balra haladva a gázrezsó, a sparhelt, és máris az egy négyzetméteres kamra ajtajába botlunk. Tőle balra az északra nyíló konyhaablak, megint balra fordulva egy falikút, mely mellett elfért két konyhaszék egy közéjük zárt konyhaasztallal.
A bejárattól jobbra nyílt a nagyobb szoba s abból egy kisebb zsákszoba. No nem egészen zsák, mert ajtaja volt egy kicsi erkélyre. Nagyjából déli tájolásúak voltak a szobák. A nagyobban laktunk mi, gyerekek, a kisebben szüleink. Mindkét szobát egy falba épített cserépkályha fűtötte volna, ha működött volna. Sokat kínlódtunk vele, mígnem az átrakás mellett döntött anyánk. Attól kezdve csakugyan meleget csinált a két szobában a kályha. De addig… Előfordult az első télen, hogy csukott ablaknál sem volt több 8-10 foknál a szobai hőmérséklet. Azért nem járom körbe a szobákat, mert elég sűrűn változott a bútorok elrendezése a létszámmozgások miatt. Utóbb két húgunk született, majd pedig apánk halt meg. Mindenesetre két nagyobb ágyunk és egy rácsos kiságyunk volt és egy heverő. Nemsokára kiegészült egy vasággyal a készlet, meg később egy kinyitható hatalmas rekamiéval. Elég nehézzé tette a zsúfoltság elkerülését egy kereszthúros bécsi zongora, mely a nagyobb szoba negyedét uralta.
Parkettás szobáink voltak. A kor divatja szerint évente egyszer felsikálta anyánk, majd később közös erővel tettük ezt. Utána ún. padlóbeeresztővel kezelte, ez egy beszívódó viaszféle volt némi színezékkel. Erre jött a Tangó-paszta, melyet felkenés után a talpunkra illesztett padlókefével kellett kifényesíteni. Tangóztunk is eleget. Létezett szappanformájú padlóviasz is. Ez olcsóbb volt a benzinoldású pasztánál. De ezt használva hiányérzetünk támadt. Hiányzott a tiszta hatást hitelesítő benzines „aroma”.
A falakat akkoriban festették, általában pasztell sárgára, és szintén a kor divatja szerint festőhengerrel mintát vittek rá. Néhány fajtából lehetett választani.
Ha visszagondolok, igazán semmi sem működött rendesen. Pl. a redőnyök. Rendszeresen kiszakadt a felhúzásukhoz használt heveder (gurtni). Nem csodálom utólag. A széles falemezek felhúzásához elég energia kellett. A gurtnik hamar elkoptak a sok huzigálástól. Nemegyszer pedig a redőny szerkezete szakadt szét az összetartó lamellák rozsdásodásának a következtében.
Mindegy.
A lepukkant lakást belaktuk, a rozoga tűzhelyet újra cserélte a KIK vagy a FIK?, a konyhát addig festettük, míg el nem tűntek a penészfoltok, a falát olajfestékkel embermagasságig lekentük, s megpróbáltunk szépen boldogulni az immár önálló bérlakásban. A szobaablakok előtt három bálványfa enyhítette a nap sugarait, és fogta fel az utca porát. Igen.
Sokáig poros volt a Fűrész utca, de nem fűrészporos, hanem a homokos-földes. Az utca odaköltözésünkkor nem volt kövezve, flaszterozva. Utóbb fáradt olajjal fogták meg a szállongó port, sokkal később aszfaltot kapott az úttest és a járda is. A bálványfák nemcsak kellemes árnyékolók voltak, hanem virágzáskor kifejezetten büdösek, fojtogatóan büdösek is. A bűz évente megismétlődött. Nem lehetett tenni ellene semmit.    

Nosztalgiavillamosozás a Fehérvári úton - Mick bejegyzése

Tíz éves koromig laktam Kelenföldnek azon a csücskén, mely a Keserű értől beljebb fekszik. Legtávolabb a M. Zs. körtérig szoktunk utazni gyerekkoromban. A körtéren most McDonald’s van ama presszó helyén, ahol Horváth L. unokabátyánk zongorázott 1956-ig. A szemközti KERAVILL helyén (ide gyalogoltunk a kitérőtől hárman egy lapos elemért [5 ft 30 fill.], majd vissza, ez összesen 14 villamosmegállónyi.) más üzlet van. A Váli utca sarkán ÁTEX kelmebolt állt, most bank. A Váli úti iskola 45 előtti feliratai még megvannak. Ide jártam szolfézsra és hegedűre. Mellette a rendelő. Jobbsarkának alagsorában dolgozott Kornél unokatesónk. Meg-meglátogattuk a röggönyön. A piac sehol, utódja a Skála sincs sehol, viszont kész a 4-es metró. Túl a Bocskai úton még megvannak gyerekkorom házai, legalábbis jó néhányuk. Viszont szinte egyetlen gyár sincs meg. A Sárbogárdi útnál volt a Kismotor és Gépgyár a töltés mellett, a Standard (később Beloiannisz) a Bártfai út sarkán, a másik oldalon a GAMMA a Hengermalom útnál. A Kalotaszeg útnál még üzemel egy borbélyműhely. Ott volt ötven éve is. A környék egyebekben nagyon megváltozott. A Major utca elejét nem találtam, a péket se, tovább utazva szemben a Kábelgyár sincs eredeti funkciójában. Az iparvágányt még nem szedték fel, de sorompó már nincs. Valahová a környékre hordták ki a GAMMA szemetét, ahol többször találtunk optikai lencséket kidobva. Micsoda kincs volt ez nekünk, gyerekeknek!

Az Andor utcát elhagyva még megakadt a szemem azon a fonatkerítésen, mely egy rézsű alján osztja meg a telkeket. A rézsűt szánkázásra használtuk már akkoriban, a végállomás a kerítés volt. Lementünk ülve, egymásnak háttal ülve, hasalva, és úgy is, hogy egyikünk hasalt, a másik pedig ült rajta. Ez utóbbit ördöglovasnak hívtuk. A túloldalon a szemünk előtt nőtt fel a munkásszálló a Rákosi-időkben. Ma is ott áll, gondolom maszek szálloda lett. A Csurgói út nemcsak a Fehérvári utat keresztezte, hanem az Albert utcát is, melyben laktunk. A kitérő vakvágánya adott helyet a Mozgókönyvtárnak, mely egy régi típusú villamosban funkcionált. Megosztva helyét a 35-ös stukával, melynek itt volt a végállomása. A kitérőben lévő tejcsarnokban sokszor vásároltam. Orromban van most is az a semmi mással össze nem keverhető savanyú szag. Ma is üzemel, ma is megvan a fémkorlát, mely lesegíti a vásárlót a szuterénbe, ahol most vegyesbolt működik. A Csurgói út sarkán állt meg a jeges, onnan cipeltük boldogan vödörben az egy-két forintos hidegségeket. Majd levágta a fémfogantyú a kezünket, mire hazaértünk. Az Albertfalva-kitérő csakugyan választóhatár volt. A mellette folyó Keserű értől (a patyó, mi sohasem hívtuk máshogy, és nem tudtuk, hogy van igazi neve) kifelé terült el Albertfalva. S ha a saját kisközértünket (Csurgói út, Kiácz-bolt) meg akartuk különböztetni azoktól, ahova még jártunk vásárolni, azt mondtuk: megyünk a faluba. Mondtuk, de nekem nem településfajtát jelentett, csak a patakon túli közértet, kis piacot, stb.

A patak a hegyek felől érkezett, és nagy örömünkre belefolyt a Kábelstrand leeresztett vize, amiben jókat lehetett fürödni, mert nagytömegű víz zúdult olyankor a patakba. Télen ropogott a jege talpunk alatt, nyáron a békanyálas, lagymatag folyású pataknak megint csak különös szaga volt. Le lehetett menni a partján a Dunához. Az ötvenes évek elején orosz katonák járőröztek naponta többször is a távírópóznák miatt. Ma a lakótelep miatt csak a Fehérvári úttól a Duna felé él a patak, a felsőbb szakasza föld alá került betongyűrűkbe. A hegyek alján volt egy tó. Mi Pulai tónak hívtuk. Olyasvalami volt, mint egy tengerszem. Vize általában tükörsima. Máig ennek a tónak a képe jelenik meg lelki szemeim előtt, ha azt énekelik misén, hogy Jézusomnak szívén megnyugodni jó, elmerülni benne, csendes tiszta tó…
Visszatérve a Fehérvári útra a pataktól délre, kifelé volt egy kőkereszt feszülettel, majd egy kis bolt. Ide akkor mentünk, ha a kérés így szólt: Menj el a Rózsikához. Rózsika után következett a Háztartási bolt olajos hajópadlóval, petróleumszaggal. Szemben egy másik közért. Itt ragasztották ki a Rákosi időkben a primitív szöveget: „Levágott felvágottjegyet nem fogadunk el”. A jegyeket tömbökben osztották el, és volt, aki eladta kedvezménye egy részét. Kivágta a vevőnek a tömbből a megvásárolt felvágottjegyet.

A Rózsika oldalán volt még a Szigeti mozi Maximkával, Örs a hegyekbennel, A Rejtelmes szigettel, a Támadás öthuszonötkorral és még sok érdekfeszejtő szovjet alkotással. Még kijjebb, már-már az Albertfalva utca sarkán fungált a Jóbarát vendéglő (kocsma). Itt vettünk a grószinak (nagyanyánk beceneve) egy korsó sört. Ami három korsó lett, mert másfél literes korsót vittünk, és nem tudtuk eldönteni, hogy melyik korsóra gondolt, amikor sörért küldött. Itt a sebesvonatnak hívott HÉV is megállt, szemben a kitérővel, ahol nem. Ez a járat attól volt sebes, hogy helyenként nem állt meg. De mivel magassági kormány nem volt (sőt kormánya egyáltalán nem volt – lévén sínpár által vezérelt masina), egyetlen lassú járművet sem tudott megelőzni, így hát elég viccesnek tűnt az elnevezése.

Az Albertfalva utcában volt (van) az általános iskola, (ma Don Bosco), ide jártunk iskolába. Itt tanított Román Pál, Kucsera Lajosné, Szirbik József és még sokan mások Fellner László igazgatása mellett. Szemben a Szent Mihály-templom, itt voltam elsőáldozó, itt hitoktatott Theész Imre, s vezette a plébániát Doroszlay úr, akit vakkantónak becéztünk sajátos hanghordozása miatt.

Kijjebb, a Vegyész utca felé laktak bátyámék. A villamosról nem láttam a balkonjuk alatt elültetett fügefát. Ha még megvan, óriási lehet. Már ezelőtt tíz évvel teremni kezdett. A túl oldalra nézve észrevettem az OTI-házakat. Az OTI annak idején lakásberuházásba kezdett, és a bérleti díjak hasznával növelte tőkéjét. Ez pedig az ellátás színvonalát növelte. 45 előtt működött a magánbiztosító rendszer, és jól működött. A szocik tették tönkre az államosítással, és azzal, hogy a bevételeket elvéve valamennyit visszacsepegtettek az állami költségvetésből az eü. ellátására. Soha, senki nem tudta ezután kiszámolni, hogy mennyi az elég, és mennyi nem. Máig szívjuk. Az OTI-házak kertvárosi, egyforma tornácos, boltíves, földszintes házak. Egész telepet felhúztak a Duna irányában belőlük. Ma is bérlők laknak bennük.

Időm megengedte, hát tovább utaztam. A Budafok Forgalmi telepen megvan még a remíz. Ott jobbra kanyarodott egy kitérő sínpár, melytől szintén jobbra földszintes iskola állt (lebontották a 7-es busz vonalvezetése miatt). Oda jártam harmadik általános koromban (Czinder János tanító nevelgetett minket). Liberális pofa volt ő, aki a gyerektől kérdezte meg, hogy intőt kér-e, vagy pofont (Nagy pofonokat adott). A kis suli mellett meghúzódó temető sincs már meg. Buszvégállomást alakítottak ki a helyén. Budafokot illetően három élményem akad. Oda járt unokaöcsém gimnáziumba, oda sógorom annak idején a borászati szakközépbe (buliztunk együtt), és egyszer egy csehóban születésnapot ünnepeltünk. Talán menyasszonyomét, mert tudom, elhúzattam neki a Pacsirtát a cigánnyal. Akkor még egy ilyen kisebb helyen is volt cigányzenész, nem is egy, hanem egy banda. Ma nagyobbakban sincs. Utam végén tartottam. A verőfényben vissza a villamoshoz, és immár visszafelé, fordított sorrendben még egyszer meglegeltettem szemeimet a rég látott tájon.