A redőnyös tolltartó

 Lehet, hogy alkalmilag tetszett volna egy ilyen tárgy birtoklása. Valójában inkább szép volt mint jó.  Terjedelménél fogva nehéz lett volna táskámba gyömöszölni, és belsejének a kihasználhatósága is kedvezőtlen volt. Nekem sose volt, apósom viszont készített egy extra redőnyös tolltartót. Máig őrizzük. Íme:

  

Kisgyerek – kicsi vágyak

Amikor én még kislány voltam, nem voltak nagy vágyaim, de pörgős szoknyát például nagyon szerettem volna. Lett is valahonnan (ismerős anyuka balettórára járó kislányának kinőtt gyakorló ruhája volt) egy fehér vászonruhám gloknisra szabott szoknyarésszel. A kertben időnként forogtam benne, tényleg jól pörgött a szoknyája, de úgy emlékszem, elég gyorsan meguntam és ezzel feledésbe is merült a vágy tárgya, no meg hamarosan ki is nőttem.

Ami viszont máig emlékezetes áhított tárgy volt, az a redőnyös tolltartó. Nagyon szerettem volna olyant, fából készült, kétszintes volt, és hogy hozzáférjünk a tartalmához, el kellett húzni egy kicsi lécekből álló redőnyt, ami ráadásul szépen zörgött, ahogy az egy faredőnytől elvárható. Elhúzni, majd visszahúzni, ez az én szememben felért egy komoly rituáléval. Szép tárgy volt, de én csak más gyerekeknél láttam ilyet és csak elvétve, merthogy ez nem volt gyakori tárgy az ötvenes évek iskolásainál. Sose lett redőnyös tolltartóm, és csak mostanában gondoltam bele, hogy vajon kifejeztem-e otthon ezt a vágyamat? Nem hiszem, hogy akár csak egyszer is mondtam volna a szüleimnek, hogy mennyire szeretnék ilyet. Talán túl nagy luxusnak éreztem egy ilyen komoly tárgy birtoklását és meg se fordult a fejemben, hogy megkaphatom, ez lehetett az ok. Úgyhogy magamra vessek, hogy sose lett redőnyös tolltartóm, hiszen néma gyereknek anyja se...

De volt egy ezeknél sokkal komolyabb vágyam: bárcsak lenne egy bátyám! Nem egyszerűen csak fiútestvérem, hanem kizárólag bátyám. Merthogy úgy gondoltam, minden szülői féltés kivédhető lenne, ha a bátyámmal mindenhova mehetnék, ahova nem szoktak elengedni a szüleim. Hogy milyen „veszélyes” helyre akartam volna menni 6-7 éves koromban, elképzelni sem tudom, mindenesetre az én szememben egy nagyobb fiútestvér jelenléte mindent megoldott volna, mert ő biztosan vinne engem magával mindenhova, és ez ellen a szüleimnek sem lenne kifogása. Persze hamar felvilágosítottak, hogy az élet rendje szerint egy nálam idősebb testvér  már sose fog összejönni, így aztán ez a vágy még a többinél is gyorsabban vált semmivé. Még a későbbi, felnőttkori, soha be nem teljesült vágyaknál is gyorsabban.

 

reménytelen szerelmek

 reménytelen szerelem

ugyan hányféle van

nem csak egy 

elérhetetlen 

más iránt

bárki, bármi lehet az

ami után hiába vágysz

sóvárgón körbeáhitod

ráaggatsz nem saját

kincseket bohón

már-már élvezed 

hogy nem lehet

a tied 

semmiképp

de a remény

mégis hevít

pedig az a lényeg

hogy épp az nincs 

meg

én tulajdonképpen

szerettem

reménytelenül

szerelmes 

lenni

azaz remélni

ez is hiányzik 

ma már

már nem tudok

reménytelenül

szeretni

sem

vége lett

nincs tovább

Jó cipőt szerettem volna

 

 

Az első elemiben kinevettek és halálra csúfoltak az osztálytársaim, mert télen hócipőt adtak rám ill. a fűzős cipőmre, ilyet akkoriban csak az óvodások viseltek. Legalább is abban a szegény negyedben, ahová beírattak. Nagymamám szintén hócipőt hordott, mégpedig magas sarkú női cipőre szabottat, hogy amikor belép a latyakból a lakásba, tiszta és meleg lábbelivel jelenjen meg a társaságban. Nem értettem, miért számít elegáns viseletnek az övé, és lenézendőnek az enyém, a havas, csúszós időben. Mellesleg a férfiak is gumicipővel védték a háború előttről megmaradt egyetlen félcipőjüket. Kalucsninak hívták, és kamásnival védték a bokájuk és lábszáruk egy részét.
Mások az iskolában disznóbőr cipőt, elég vastag de merev bőrtalppal ellátott fűzős magas szárú holmit hordtak. Amikor megindult a vonatközlekedés (a háború utánról beszélek), Pestről lejöttek látogatóba az unokatestvéreim. Mindannyian az iskolai egyencipőt hordták. De boldog lettem volna, ha kapok én is ilyen vastag, erős cipőt! Ők egyébként azért jöttek Pestről Szegedre, mert jó szüleik remélték, vidéken könnyebb élelmiszert beszerezni, mint az éhező Budapesten.
Nem emlékszem rá, mikor sikerült kinőni a hócipővel védendő fekete-fehér fűzős cipőt. Egy nyári szandál következett a gyűlöletes lábbelik sorozatában: a fatalpú szandál. Ezt egy erdélyi mester faragta direkt a mi számunkra, olyan jó másfél-két centis ujjnyi széles fadarabokat ragasztott egy régi aktatáskából kiszabott bélésre, és csatos bőrpántokkal látta el. Csattogva közlekedtünk a testvéremmel a lépcsőkön, szegény dédanyánk fejét fogta, akkora zajt csaptunk.
Telt az idő, nőttünk, növekedtünk. Mindenki kinőtte a tornacipőjét, pedig ebben szerettem a legjobban járni. Az osztálytársaim is tornacipőben jöttek iskolába ősszel. Aki kinőtte, annak lyukat vágtak a szöveten a nagylábujja számára, és kész volt az új cipő. Nekem csomagból vett rózsaszín félcipőm volt, osztálytársaim múlhatatlan örömére. Végre újra lehetett csúfolni valamiért.
*

Később megváltozott a helyzet. Gimnáziumban összebarátkoztam egy lánnyal, akinek édesapja boltvezető volt a Cikta cipőboltban, és rendszeresen kapott "nullszériás" mintacipő sorozatokat az addig ismeretlen gyárakból. Nem mondom, hogy ismertük a szocialista munkaverseny előírásait, de a nullszéria valami olyan volt, hogy ha beválik a lábbeli, kap pénzt sorozatgyártásra a versenyző gyár. Egy csodálatos puha, vékony bőrtalpú, drapp tavaszi félcipőt ajánlott a cipőboltos bácsi. Több évig viseltem, míg egy hirtelen támadt viharban annyira elázott, hogy többé nem lehetett járni benne.

Kisérleteztem anyukámtól maradt Del-Ka, Cikta és más bőrcipőkkel, nekem mindegyikben fájt a benőtt körmöm meg a dagadós bokám, sokáig nem is jutottam rendes cipőhöz. Már a könyvkiadóban dolgoztam jó pár év múlva, amikor kiküldetésben jártam Olaszországban egy könyvkiállításon. Bolognában a cipőboltok kirakatait természetesen elmélyülten tanulmányoztam, meg is vettem egy szuper szép és jó, lábfejhez maximálisan kényelmesen illeszkedő Bata cipőt, melynek csodájára jártak a hivatali szobákban. Akkor már lehetett a Váci utcán maszek cipészektől rendelni az én cipőmről levett szabásminta alapján. Hiába csináltattam meg, sajnos, nem lett olyan, mint az eredeti.
Évekig álmodoztam jó cipőkről, hoztunk Jugóból egész megfelelőt, de mégse teljesen jót. A rendszerváltás után jobb lett a helyzet, nemcsak cipőgyártás tekintetében, néhány márka is megjelent a boltokban. Nekem a Rieker jött be, borzasztó drága volt, de még olyan fazonja nem tudott lenni, ami bántotta volna valahol a lábamat. Sőt, a mi Ágink javaslatára megkiséreltem egy szendvics betét nevű anatómiai szempontból tökéletes talpformát, enélkül ma már járni se tudnék.

Álmok és vágyak torlódnak, jó könyvek, szuper kávék, drága ételek, megfizethetetlen utazások, boldog kezdetek és jó végek, már amiről írni lehet egy közösségi oldalon.

Megkérdeztem a férjemet is, ő Szalamander cipőre vágyik, éppen most, hogy kivonul a cég Magyarországról. Azt is mondta: kössünk újra házasságot. A családi ház kopásos eredetű hibáiról úgyis vezetünk listát.

Beérjük kevéssel is, csak rosszabb ne legyen!...

    Régóta kerülgetem a témát képzeletben, olvasgatom, amit a "klubtagok" megírtak. Kb. egy generációba tartozunk, néha pár év eltéréssel. Gyerekkorunk, fiatalságunk a kommunizmus idejére esett, amely tudvalevőleg nagyjából nivellálta az életszínvonalbeli különbségeket. Legfeljebb az okozott eltérést, hogy falun, vagy városon nőtt-e fel valaki. 

   Talán emiatt, szinte minden hozzászólásból az derült ki, hogy egyikünknek sem voltak falrengető vágyai... "Inkább egyszerűségre törekedtem mindig. Ez megóvott a boldogtalanságtól" -- írja Mick. Legfeljebb egy elérhetetlen zongora, mely felnőttkorig kísért... Vagy egy testvér, lehetőleg fiú... de beérjük egy világos és megfellebbezhetetlen magyarázattal. S azzal zárjuk:  mindent elértem, amire vágyhattam: szerető házastárs, szép család, ház, autó (vagy bicikli) esetleg még egy kutya is...

   Magam is ezért tétováztam a megírással. Talán olyan kevés lehetőséghez voltunk szoktatva, annyira a mindennapi minimum elérése volt a fontos, hogy fel se emeltük fejünket valami elérhetetlen, csodálatos kívánság, vágy felé! Ha a minimum megvolt, beértük vele, sőt, boldoggá tett bennünket. Részemről ebben a családi hatásnak nagy szerepe volt. Szüleim, nagyszüleim sokat nélkülöztek gyerekkorukban, s a mindennapok biztonsága már nagy előrelépésnek számított.

    A 60-as évek végétől, a 70-esek elejétől valamelyest engedett a rendszer szorítása. A választék továbbra is kicentizett, de már volt belőle egy kevés. Örültem egy könyvnek, új ruhának, cipőnek, melyet addig hordtam, míg ki nem nőttem. "Kíméltem" őket, volt ünnepi, hétköznapi, hazatérve azonnal átöltöztünk. A tévére sokáig vágytam, messze eljártunk kis sámlival hónunk alatt a ritka szomszédokhoz, akiknek már volt. Hozzánk csak 1966-ban érkezett meg, eleinte fekete-fehérben. Savaria, Videoton márkákra emlékszem halványan... Ennél nagyobb csoda beteljesülése csak a mosógép volt, eleinte messze nem automata, de már az is felszabadította valamennyire a nőket a számomra legnagyobb házi robot alól!

   Külföldi utazásokra nem vágytam, tudtam, hogy lehetetlen. S ez a tudat olyan belátóvá, elfogadóvá, engedelmessé tett, hogy még a vágyakat is elfojtotta, sterilizálta. Az elérhető pedig nagyon is reális, földönjáró volt. Hogy megóvjuk magunkat a boldogtalanságtól?...

   Később aztán, amikor már nagyobb lehetőségekkel rendelkezhettem, megmaradt bennem ez a régi reflex : továbbra sem tudtam nagyra méretezni vágyaimat... Talán innen ered bennem az ambíció krónikus hiánya...

   Most pedig legtöbbünk vágyainak netovábbja a tűrhető egészség, főleg gyerekeink, unokáink számára, de magunknak is, hogy még élvezhessük pár évig a társaságukat. Sokszor közvetve, rajtuk keresztül éljük át a vágyakat is.

Többnyire csak gyalog jártam

 A Magyar értelmező szótár meghatározása szerint a vágy a hiányérzet kielégítésére való erős lelki törekvés. Kicsit többre vágytam, mint ez a megfogalmazás. De végül is korrekt.

Ilyenformán kétféle vágyunk lehet. Anyagiakra vonatkozó és lelkiekre való vágyás.
A nincstelen talán mindenre vágyik, hisz semmije sincs. A gyerek arra, hogy felnőtté váljon, a felnőtt arra, hogy megfussa személyre szóló karrierjét, a nyugdíjas egészségben eltöltött hosszú évekre vágyik, lehetőleg szerettei társaságában.
Már kisgyerekként vágytam arra, hogy ha felnövök, rendőr lehessek vagy postás, mert az biciklizhet. Vagy kalauz, mert az villamosozhat.
Karácsony előtt vágytam egy dianézőre, hogy filmeket nézhessek vele. (Megkaptam, és mind az öt filmet megnéztem, hogy aztán feledjem az egészet.)
Testvérekre azért nem vágytam, mert adódtak. Már engem megelőzött egy fiú tesó, majd még egy következett utánam és négy lány is.
Vágytam biciklizni. Sikerült is tizenéves koromra kapni egyet nagyapám jóvoltából.
Amikor nősülésre gondoltam, szőkét álmodtam, s megadá az ég.
A rendszer szempontjából „idealista” lévén nem számolhattam hatalmas karrierrel. Személyi anyagomban vastagon szerepelt, hogy a kegyesrendieknél érettségizett. Beértem volna vegyészmérnökséggel, de elkaszálták kérelmemet. A kereskedelmi főiskolát végeztem el.
Munkahelyemen nekem szegezte a KISZ-titkár a kérdést: Miklós, te nem akarsz hemzsegni? Visszakérdeztem: mit ért a hemzsegésen? Mire ő: KISZ, párt. Mire én: nem.
Vágytam volna zavartalan politikai körülményekre, de a világpolitika nem az én szájízem szerint történt és történik. Lassan az össznépi őrület felé tendál, s arra nem vágyom.
Kicsit Arany János öregkori lírájára hajaz sorsom a beteljesült és be nem teljesült vágyakat illetően.    
Az életet már megjártam.
Többnyire csak gyalog jártam,
Gyalog bizon’...
Legfölebb ha omnibuszon.
…
Hiszen az útfélen itt-ott
Egy kis virág nekem nyitott:
Azt leszedve,
Megvolt szívem minden kedve.
…
Az életet, ím, megjártam;
Nem azt adott, amit vártam:
Néha többet,
Kérve, kellve, kevesebbet.
Én nemcsak omnibuszon jártam, hanem másoktól levetett személyutókon is. Az útfélen itt-ott ritka kivételektől eltekintve nem szedtem le a virágokat, csak lefotóztam őket. Így az egyébként efemer virágok életét meghosszabbítottam.
Inkább egyszerűségre törekedtem mindig. Ez megóvott a boldogtalanságtól. Bár humorként sűrűn bedobtam az üres postaszekrényünket látva, hogy „késik a Nobel-díjam”. Valójában nem vágytam rá.
Vágytam rá, hogy gyerekeink szülessenek. Utóbb meg, hogy unokáink. A gyerekeink (4) megszülettek, unokáink is mind a tizenegyen. Reméltem, hogy egészségesek lesznek. Örülök létüknek, és vágyok rá, hogy sűrűn találkozzunk.
Ami evilági jövőnket illeti, vágyom rá, hogy ne haljunk meg. Nem fog teljesülni.
Vágyom rá, hogy meghosszabbítsák a jogosítványomat még két évvel, aztán még két évvel aztán még…
Egyik kedves ismerősünk is erre várt. Majd elég gyorsan távozott az élők sorából. Megszűnt a jogsihosszabbításra szóló vágya.
Egy tüdőrákos nő, beletörődve sorsába, azzal vigasztalta magát, hogy immár a másvilágon élnek csaknem az összes barátnői. Ha levedli evilági bőrét, csupa örömben lesz része. Ezirányú vágya elég hamar teljesült. Egyik barátom haldokolva úgy nyilatkozott, hogy nem fél meghalni, de izgatja, hogy ugyan milyen lesz odaát.
Én se tudom, hogy milyen a szem nem látta, emberi ész fel nem foghatta valóság, amire reményünk szól, de hogy nem lesz vérvétel, nem kell egy nagy halom gyógyszert beszedni, nem kell a klímaváltozástól, sem a civilizációnk rosszabbra fordulásától tartani, hanem az áldott béke világába fogunk csöppenni, azt remélem és vágyok rá.     
Arannyal zárom tehát: „egy reményem van, a végső”. Hát persze. Reménye(m) alapos. 

Teljesíthetetlen vágyam

…amiről kár is szót ejteni. De kezdem az elején.

Nem tudom, hogy vele születik-e az emberrel a vágyakozás (amiből jó sokféle van). Kemény dió nekem ez a téma, de nem szeretnék kimaradni belőle, hátha írás közben jöhetnek még elő rejtett gondolataim.

Felmenőim anyai-apai ágon meglehetősen szegények voltak. Ez talán nyomós indok lehetett volna arra, hogy épp emiatt belőlem egy sok minden után vágyakozó gyermek, majd felnőtt váljék.

Az ötvenes évek gyermekei igazán szerencsések voltak abból a szempontból, hogy az ország a háborús évek után még épp csak abban a fejlődési szakaszban volt, hogy az árubőségnek – a maihoz viszonyítva – nyoma sem volt. A gyerekeket nem vitték a szülők magukkal bevásárolni, legfeljebb a hétvégi piacozást kellett édesanyánkkal végigtalpalni. A kosárba, cekkerbe többnyire a hétvégi ebédhez szükséges dolgok kerültek. Nem emlékszem egyetlen gyümölcsre sem, ami miatt hevesebben dobogott volna a szívem, vagy bármi, amiért nyaggathattam volna anyukámat, hogy ezt vagy azt feltétlenül vegye meg nekem.

Később, az édességipar fejlődésével sajnos jött haza a cekkerben minden nap egy-egy zacskó málnás savanyú cukorka, később méhecskét formázó mézzel töltött cukor, és mindenféle apró csokoládék is, amit visszamenőleg is nagyon károsnak ítélek meg. Bátyám is szerette az édességet, mindent testvériesen elosztottunk: egy ide, egy oda, aztán ki-ki úgy tartalékolt, ahogy tudott.

Az iskolában hamar, már az alsó tagozatban elkezdtük a csereberét, kinek mije volt csábító a másik számára, azt ajánlotta fel cserére. Természetesen csak apró dolgokról volt szó, ceruzáról, radírról, apró noteszekről, anyukánk bizsujai is becsúszhattak néha. De talán már itt felfedezhettük egymás holmijai között, amire vágyakozhatnánk. A mai gyerekek már biztosan a ruháikat is minden gond nélkül csereberélik, mi erre nem is gondolhattunk a hatvanas évek közepén. Mindenki abban járt, amit a szülei megvettek, esetleg megvarrattak nekik.

Az első ruhadarab, amit a szomszéd lányokon kissé irigykedve felfedeztem, az a nejlon harisnyanadrág volt. Na, lett nekem is hamarosan. A nyári SZOT-beutalós nyaralásokra minden évben megkaptam az új blúzokat, szoknyákat, annak mértékében, hogy nőttem ki az előző évben vásároltakat. Nem emlékszem viszont egyetlen esetre sem, hogy én kezdeményeztem volna anyukámnál, hogy menjünk vásárolni. Mindent úgy fogadtam el, ahogy azt a szüleim eldöntötték. Soha eszembe nem jutott apukám döntését megkérdőjelezni, vagy bármiben vitatkozni vele. A későbbi, mindenben a realitások talaján álló énem talán csak úgy tizenhat éves korom táján kezdett kibontakozni. Addig egy igazán szófogadó gyermek voltam, még ha az arcom esetleg mást is mutatott néha.

A fentiek ismeretében aztán nem is csoda, hogy az első, igazi nagy-nagy vágyamról szólni sem mertem a szüleimnek. Bátyám egy évvel járt felettem az általános iskolában, így egy évvel korábban is kezdett el zongorázni, mint ahogy én harmonikázni. Szerencsétlenségemre olyan helyre járt a szomszéd utcába gyakorolni, ahol a háziasszony az egy órás gyakorlást ágyban fekve hallgatta végig egy szobában a bátyámmal, ami őt rendkívül feszélyezte. Arról bizonyára szó sem lehetett volna, hogy saját zongorát vásároljanak a szüleim. A bátyám inkább abbahagyta a zongorázást, nekem meg egyszerűbb volt venni egy tangóharmonikát. Gondolom, hogy engem már nem is szerettek volna hasonló helyzetbe hozni valószínűleg, így fel sem merült, hogy én is zongorázni tanulhassak. Mindebben persze számomra az volt a legszomorúbb, hogy meg sem kérdezték, hogy én mit szerettem volna. Vágyam egy zongora után soha nem múlt el, de nagyjából 25 évnek kellett eltelnie, mire a lányomnak megvettük a zongoráját, ami ma is a nappalimban áll.

Ki tudja milyen zenei pályát futhattam volna be, ha én tanulok zongorázni? Ezen utólag is kár gondolkozni.

Barátnőm minden héten legalább egyszer elmondja reggeli telefonálgatásaink alkalmával: „Szegény ember az, aki már vágyakozni sem tud!” – amire én csak legyintek, és sorolom: volt férjem, házam, autóm, kutyám, élményeim…, ne is soroljam tovább, és ma ebből már semmi sincs, csak az emlékeim, de őszintén mondom, hogy van helyette ezer más, ami azért legalább akkora boldogsággal és elégedettséggel tölt el, mint azok a hiányok, amiket újravarázsolni már nem lehet.

Az egyetlen nagy vágyam, amit még szeretnék magamnak, az a tudomány mai állása szerint kivitelezhetetlen. Annak az egy kezemen megszámolható, általam legjobban szeretett öt embernek az időgépen való visszavarázslása, akikkel olyan jó lenne külön-külön legalább egy-egy napot újra eltölteni kettesben, megbeszélve azt, amiről amíg lehetett volna, soha nem esett szó.

Hát ennyit a vágyakról!!!

 

 

évekkel csökkenő vágyak

  2010. julius

emlékszem , egy évekkel, évtizedekkel ezelőtti párbeszédtöredékre..., 30 év körüli lehettem, már nem túl-, de azért fiatal (most mindenesetre még fiatalabbnak tűnik az a 30 év, mint akkor),aki kérdezett, az nálam vagy 15 évvel idősebb volt, (s akkor ez a korkülönbség is még többnek tűnt). Én életvidámabb, életragaszkodóbb, lelkesebb. Ő megállapodott, lehiggadtabb, "érettebb", fásultabb? És valami ilyet kérdezett, csodálkozva, a viselkedésemből építkezve, de kicsit provokálón:

-Te örökké akarsz élni?!

-Nem. Csak amíg vannak vágyaim.

Jó válasz - mondta. Leszereltem vele. Nekem meg úgy tűnt, hogy ezzel majdnem azt mondtam, mintha azt, hogy igen (mert hogy hogyne lennének mindig is vágyaim...)

Háááát most már nem így gondolom. És sajnálom

mintha az évek számának növekedésével fordított arányban csökkennének a vágyak..

Egyre kevesebb dologra tudok vágyódni. valamit tenni kéne ellene!!! Érte?!

aliz2. :: 2010. júl. 7.

Újra, meg újra....*

Amikor megláttam az új témát, arra gondoltam, ezt mondandó híján most kihagyom. (amúgy meg sűrű-unokás hetek vannak mögöttünk,  sőt lesznek is még, ha lenne is miről beszámolnom, se lenne rá idő.)
Azért ide-idenéztem, olvasni, Mick hátha megírta már a saját bejegyzését. 😉
Meg közben elgondolkodtam...Mert a mostani önmagam úgy véli, tulajdonképpen semmi érdemlegesre nem vágytam az életem során. Tárgyakra, dolgokra, a kézzel foghatókra, nagyjából igaz is:
De mikor kisgyerek voltam? Vagy kamasz?
Próbálom magam visszarepíteni az időben. Bizony, mennyire, de mennyire szerettem volna egy testvért. (tulajdonképpen igazából egy bátyra vágytam, de hamar rájöttem, már nem lehetséges🤭) Szóval egy öcsit kértem. Ahogy abban a régi dalban - "én egy kis öcsit kérek szülinapra, ha jó leszek, apu meg is adja". 

Az emberben milyen mélyen és kitörölhetetlenül maradnak meg pillanatok! Emlékszem, 4-5 éves lehettem, s mint annyiszor, mentem kézenfogva Apával, őt beteghez hívták, én meg annyira szerettem vele menni. A téma a testvérke volt. Apa elmagyarázta, hogy miért ne várjak rá. Mert nagyon-nagyon kockázatos lenne anyukámnak, és az a fontos hogy ő legyen jól, ne kerüljön veszélybe (Jóval később tudtam meg, hogy az én életem, az én megszületésem is majdnem az ő életébe került....). A szavakat pontosan nem tudom felidézni, csak a helyzetet, s hogy Apa okos magyarázata nyomán örökre megértettem, mi a különbség szív és ész, vágy és valóság között, mi az, ami egy fontos, lényeges kérdést eldönthet. Többé sosem gondoltam arra, milyen jó lenne, ha nekem is lenne testvérem. A "többé sose", ez persze addig igaz, míg 40 évesen árván maradtam. Akkor nagyon hiányzott egy öcsi.
Az én drága kis Mikim, az unokatestvérem azért pótolta az édestestvért, sajnos oly rövid ideig. 21 évesen vitte el a kór...

Ide kapcsolódik kicsit az a szörnyű emlékem, mikor meglestem a karácsonyi ajándékot. Egy fiú babát kértem, meg is találtam a cserépkályha mögé rejtve, egy égszinkék dobozban. A fa alatt aztán úgy kellett tennem, mintha nagyon megörülnék neki. Pedig egy életre megtanultam, mennyire rossz a leskelődés, az effajta kíváncsiság.

Iskolás koromból nem jut eszembe semmi komolyabb, amire vágytam volna. Elszakítva a szüleimtől, őket nélkülözve, rájuk várva más nem számított, csak hogy végre hazajöjjenek és újra együtt legyünk. 
Gimis koromban szerettem volna egyszer Görögországba utazni, meg Chilét látni, de ez utóbbi az akkori lehetőségeimhez képest elérhetetlennek tűnt. Mostanra már tudom, Neruda meg a dél-amerikai népzene imádat miatt gondoltam epedve Chilére. (Nyilván Allende, meg az akkori események is közrejátszottak,  éppen nagyon forrófejű, lázadozó és "világmegváltó" voltam, ahogy egy 16-17 éveshez illik. 😉)

Aztán jött a felnőtt kor, a nagy örömök és szépséges szép érzések ideje. Vágyakoznom nem is kellett igazán, boldogság, anyaság, családi örömök között teltek az évek.
A szüleimmel azért mindig, újra és újra visszaemlékeztünk, visszavágytunk Algériába, a tengerhez főleg. Ez örökre megmaradt bennem, de mára már le is írhatom, ez sohase fog teljesülni. 

Viszont a tengert újra láthattam Algéria óta, hála sorsnak, nem is egyszer, hanem sokszor. Igaz 68 és 97 között csak ábrándoztam a Földközi tengerről, hallani véltem álmaimban a zúgását, éreztem a bőrömön a sós cseppeket, gondolatban újra meg újra beleúsztam a skikdai strandon a hatalmas hullámokba....
A gyerekekkel aztán végre igaziból eljutottunk a spanyol partokra, később Korfu szigetét is bebarangoltuk, láttam a tengert Törökországban, Franciaországban, a tunéziai utazás meg külön élmény volt mert kicsit azért algériai hangulatot adott, és egy csodálatos úton pedig végighajóztuk az én kedves Földközimet.

Azért újra mennék tengert látni....Ez az áhitozásom megmarad.

Hogy mostanság mire vágyom? Egészségre. Mindünkére.
Ha az van, még ha a kornak megfelelően kicsit ingatag, viszonylagos is, akkor minden jól van. 

(Utóirat: * A címet az újra szó miatt választottam. Újra látni Algériát, a tengert....

Eredetileg ez egy dal refrénje, a 70-es évek fiatal dalosainak találkozójáról. Dinnyés Jóska azóta már fentről énekli: "Újra meg újra, együtt hajolva, átölelve, felemelve jutunk előre, újra." - úgy legyen, még sokáig. A családban, meg itt a közös blogban. Ez is egy vágy, ugye?!🤗