Az én kis "apróim"!

 Nem volt abban semmi előre eltervezett dolog, hogy épp ma, október 23-án fogom megírni az én „apró örömeimet”. Azt is csak bő hete tudtam meg, hogy ma este színházba fogok menni, a debreceni Csokonai Fórumba, ahol mindkét fiú unokám szerepelni fog a Fenyvesi hóvirág című, október 23-i ihletettségű színdarabban, melynek témája az 1956-os magyar szabadságharc történetének bemutatása egy Rajmund nevű ÁVH-s közlegény életeseményein keresztül, aki az egységétől elkeveredve csatlakozik a pesti srácok forgatagához. Előző témánk, a „szabadság” kapcsán épp azt taglaltam, mennyire ellenálltam az 1956-os történelmi események feldolgozásának az általános és középiskolás tanulmányaim során. Hát most ha a sors is úgy akarja, törleszthetem a hiányosságaimat, és a tavasszal már egyszer látott előadást ma megkapom ismétlésben is, és az eddigi merev ellenállásom talán fel is oldódhat – két unokám közreműködése által – ennek a nehéz történelmi eseménynek a feldolgozásában. A mai nap „apró öröme” biztosan ez lesz számomra.

A témát most is jó hosszú ideje rágom magamban. A dilemmám már rögtön azzal kezdődött, hogy nem igazán tudom elkülöníteni magamban az apró és nagy örömöket. Szinte azt érzem, hogy nekem csak az „általános” öröm létezik, ami szinte minden napom része, és majdnem mindegy, hogy ez apró-e vagy nagy. Szaladtam is megint az AI-hoz, mint mindig, amikor elbizonytalanodom valamiben. Nyilván magamtól is tudom, hogy mi a különbség az élet nagy-nagy örömei, és a mindennapok aprócseprői között. De mennyivel jobb ezt jól összeszedetten leírva is látni, mintha csak én vekengek rajta.

Mi a különbség az apró és a nagy örömök között? – tettem fel a kérdést tehát az AI-nak, és az alábbi választ kaptam rá:

„Az apró és a nagy örömök közötti alapvető különbség a gyakoriságukban, az elérhetőségükben, és a pszichés hatásukban rejlik. Míg a nagy örömök mérföldköveket jelentenek életünkben, az apró örömök a mindennapi életünk építőkockái.” Hát ilyen egyszerű ez.

Most akkor talán el is kezdhetném sorolni az apró örömeimet, de ezekből már annyi mindent leírtam itt a blogban az elmúlt évek során, hogy aki követi a blogot, akár azonnal rá is ismerhetne az ismétléseimre. Nehéz is ehhez újakat behozni a történetbe, de most próbálok olyan dolgokat előbányászni az emlékeimből, amelyeket még egészen biztosan nem említettem eddig. Egy biztos, hogy nem lesz benne időrendiség, és ötletszerűen csapongok majd időben, térben és múltban. Egy lesz csak a biztos dolog, hogy ha rájuk gondolok, ma is kicsit hevesebben ver a szívem.

Életem első határátlépése 1968-ban a régi Jugoszláviába történt. Az út meglehetően hosszú volt, és Szabadka majd Belgrád után megérkezni a Balkán magas hegyeinek ölelésében fekvő Skopje városába, melyet a Vardar folyó szel ketté, egészen megrendítő élmény volt. Meglátni a nagy földrengésben megállt állomási toronyóra kis- és nagy mutatóját, ami ott maradt mementónak. Ez egyszerre volt dermesztő és felemelő érzés, mint ahogy a város több pontján még nem jutottak el a teljes újjáépítésig, és egyszerre volt jelen a múlt nyomasztó törmeléktengere és a várható újrarendeződés. Itt ettem életemben először pisztrángot, csevapcsicsát, füstösre sült finom bárányt és megannyi finomságot, amelyet egy tizennégy éves gyermek eddig nem is ismerhetett. Talán itt alapozódott meg a gasztronómia iránti mély kíváncsiságom, s hogy ne álljak ellent semminek, kóstoljam meg a számomra ismeretlen dolgokat is – feltétel nélkül. Öt év után újabb déli út következett táncegyüttesünk életébe. (Közben persze utaztunk még északra és nyugatra is.) Ezúttal először szállt fel velünk a repülőgép, és én – utólag is kimondom -, földön túli boldogságban pillanthattam meg a Földközi-tenger kékjét, majd átrepülve rajta, a tuniszi repülőteret megközelítve azt hittem, hogy a tenger homokjában fogunk landolni, annyira alacsonyan repülve értünk földet a tuniszi kifutópályán. Csomagjainkat felvéve a légkondicionált repülőtér ajtaján kilépve ért életem egyik felejthetetlen csodája: az afrikai hőséggel keveredő, számomra teljesen ismeretlen mézédes illatfelhő, mely lehetett az arab jázmin illata éppúgy, mint a virágzó narancsfák különleges illata. Én, aki felnőttként egyáltalán nem bírom genetikailag a parfümillatot elviselni, ezt a mézes illatot utolsó leheletemig kívánnám érezni. Sidi Bou Said kékje, az Antonius thermák, Sousse látványosságai, és a tunéziai vidék különleges atmoszférája életemben dobogós helyre került, mint ahogy az Atlanti óceán csodája is Lisszabonnal, és a portugál vidékkel, Portóval, Faroval. A mediterráneum mellé besorol Grönland szikrázó fehérsége, és a franciák dijoni borvidékének lankás tájai, a reimsi és metzi katedrálisok, a sok finom francia ételkülönlegesség, amivel megvendégeltek bennünket egy hónapos turnénk alatt. A minap véletlenül sikerült eltalálnom egy majonézes karfiol saláta ízesítését, ami majdnem megszólalásig föl tudta idézni egy francia vendéglátó hölgyünk salátájának különleges ízét, melyet azóta sem tudott semmi kitörölni az emlékezetemből, annyira finomnak éreztem az ízvilágát, fűszerezését 1970-ben.

Egyértelmű, hogy az az ember vagyok, akit a természeti szépségek tudnak a legjobban feltölteni, akár süt a nap, akár esik az eső, és még az sem számít, hogy ebben a töltekezésben egyedül veszek-e részt, vagy társaságban. Imádom a színeket, az évszakok változásával a hálószobám ablakából elém táruló látványt, mely óráról órára is változhat, ahogy látványosan futnak végig a városom keleti részén az árnyékok, az egyik oldal még árnyékos, a másik már szikrázik a napfénytől, és ezt nézni naponta többször is, számomra megunhatatlan. Lenézek, mint régi királyok a várablakukból birodalmukra. És minden az enyém, az Attila téri görögkatolikus templom tornyának felújított rézlemezein megvillanó napfénytől elkezdve a zuhogó eső ablakpárkányomon koppanó utolsó cseppjéig. És mindazoké is természetesen, akik képesek a természet energiáit magukba fogadni.

Mindennapi apró örömeim a konyhámban is elérnek, elég ha épp a sárga, narancssárga, okker edényeimet, táljaimat mosogatom, mely egyikéről-másikáról azonnal eszembe jut, hogy azt a szettet 1976-ban a házasságkötésem előtti évben a régi NDK-ban vásároltam egy új élet előszobájában, majd évtizedekig nem tudtam és nem tudok megválni nem magától az edénytől, hanem a hozzájuk fűződő emléktömegtől. Ha majd utolér az öregség mozgásszegényebb időszaka, csak elő kell vennem az évtizedek alatt felgyűlt régi prospektusaimat, fényképalbumjaimat, és az örömmorzsák újabb emlékeket ébreszthetnek. Az unokáim igen csak gyors felnövésével ritkulnak a közös programok, már nem kell rájuk vigyázni sem betegség, sem iskolai szünet alatt, így nekem kell kitalálnom közös programokat, és élni a meghívások lehetőségével.

Az emberi élet jó esetben tömegével tárja elénk az apró örömöket, mind családi, mind baráti és közösségi életünk terén is, ezért egy bejegyzés terjedelme óhatatlanul kizárja, hogy minden érdemi dolog helyet kapjon benne. Nem is szerettem volna kitérni a közvetlen családom apró örömeire, mert nemcsak én, hanem bárki más könyvet tudna írni ezek felidézésével.

Földhözragadt fogalmazási gyakorlatom nagyon igényli, hogy legyen valami „frappáns” mondat vagy gondolat egy-egy téma lezárásaként írásaim végén. Ez most az lenne, hogy életem utolsó évtizedében/évtizedeiben (majd meglátjuk mennyi az annyi), tudjam elfogadni a mindennapjaim részeként a „Dolce far niente” életérzést, melynek helytálló megfogalmazásához ismételten az AI-t hívtam segítségül:

„Nem lustaság, nem tétlenség, hanem annak képessége, hogy bűntudat nélkül élvezed a pillanatot, a tenger hangját, a napfényt az arcodon, a koktélt a kezedben, a semmit, mert néha pontosan erre van szükségünk.”

A csatolt képet kedves volt kollégám (Nagy Ferenc) képtárából tettem fel pár éve a facebook oldalamra. Azóta sem láttam ennél szebb felvételt Magyarországon készült képek között.

Kevesebb megjelenítése

A gondolat szabadsága

 

Életem túlnyomó részére a gondolat szabadsága volt a legjellemzőbb. Ennél nagyobb szabadság nincs is, mert ha nem mondom ki, csak megtartom magamnak a gondolataimat, ugyan ki lát bele a fejembe? Bármit is gondolok, gondolhatok, baj nem történhet. (Mert a bajt mindig is szerettem volna megúszni, de legalább távoltartani magamtól.) Egy szemlélődő típusú gyermeknek – később - felnőttnek ez egészen természetes. Ehhez képest a valóság jóval földhözragadtabb, és komplikáltabb volt. A témát három hete gyúrom magamban, de nem került hozzám fikarcnyit sem közelebb. Bár csodáltam Petőfi Sándor forradalmiságát, olthatatlan szabadságvágyát, és nemcsak az övét, hanem számtalan történelmi alakét is, belém a forradalmiság morzsája sem szorult, mert egész életemben úgy éreztem, hogy béke van, szabadság van, rendezettség van. Aztán így öregségemre kiderült, hogy majd minden csak látszólagos, évtizedek múltán tudtam meg, hogy 1956 nem ellenforradalom, hanem forradalom volt. Manapság, hogy már túl vagyok az élet nevű játék összes időrabló időszakán, amikor a mindennapok feladatai elvették az időt a mélázástól, dolgok alapos átgondolásától, így a végén döbbenek rá, hogy talán nem volt sem akkora béke, sem akkora szabadság és rendezettség, ahogy azt én akkor megéltem.

S akkor vissza a kezdetekhez. 1956-ban a Kossuth utcai házunk előtt vonultak el az orosz tankok. Kétévesként semmi emlékem nem maradt róla, szerintem még a szűk két évvel idősebb bátyámnak is csak annyi, hogy kiszaladt az utcára, és – minden bizonnyal - tátott szájjal figyelhette a vonulást. Később az iskolai történelem tanulmányaim során megdöbbenve tapasztaltam magamon, hogy az 1956-os történelmi események anyagát olyan merev ellenállással fogadtam, hogy az órai leadott tananyagon túl otthon elolvasni sem voltam hajlandó a tankönyvben található leckéket. És ez később sem változott meg felnőtt életem során sem. Volt még más korszaka is a XX. századi magyar történelemnek, ami annyira ellenszenves volt számomra, hogy azok a leckék ugyanígy kimaradtak nálam. Szerencsém volt, ezekből soha nem szólítottak fel felelni. Pedig alapvetően szerettem a történelmet.

A szüleim olyan munkahelyen dolgoztak, ahol nem volt kérdés, hogy a pártnak tagjai szeretnének-e lenni, vagy sem. Ennek ellenére otthon soha nem folyt politizálás, legalábbis a gyerekek előtt. Kiterjedt családi körben sem csíptem el soha ilyen irányú információ morzsákat rokoni látogatásaink során. Ahogy nőttem megéltem a kisdobos- és úttörő avatást, majd a KISZ-nek is tagja lettem, de valahogy mindig is körön kívülinek éreztem magam.

Kisiskolásként a szabadság egyet jelentett nekem a nagy nyári vakációval. Tanév végére úgy elfáradtam a minden napos koránkelésekben, hogy igazi ajándékként éltem meg a két és fél hónapos szünetet. Még augusztusban sem jutott eszébe anyukámnak, hogy külön feladatokat oldasson meg velem, felkészítve az újabb tanévre. Ezt egyéni mázlinak értékelem utólag is, látva a mai szülőket, akik olyannyira tudatosak, hogy sokan előre tanulmányozzák gyermekeik tankönyveit, hogy lépéselőnyben legyenek.

Ugyanezt éreztem a munkahelyi szabadságok tekintetében is. Kellett a regenerálódáshoz a pihenés, és amikor köztisztviselőként és közalkalmazottként nőtt a szabadságom napjainak a száma, ez igazi boldogság forrása volt, hisz három évtized igazi embert próbáló terhelés van a hátam mögött. Az utolsó évtizedem volt némiképp könnyebb, amiért utólag is hálás vagyok a sorsnak.

A legnagyobb és folytonos szabadság érzését a nyugdíjas éveim hozták meg. Megszabadulni a mindennapos munkába menés kötöttségétől a végtelen felszabadultság érzését hozta, azt a hatalmas szabadságérzetet, amikor minden nap ajándék. Amikor én dönthetem el, hogy mit kezdek a nap 24 órájával. Akkor kelhetek és fekhetek, alhatok és pihenhetek, amikor a szervezetem igényli. Nem állítok magam elé megugorhatatlan feladatokat, csak amennyi jólesik.

Szerettem, és talán szerettek engem is, életembe sok szépség, jóság, bánat és megpróbáltatás is belefért. Összes tiszteletemmel volt társaim felé, mégis egyértelműen tudom kijelenteni: egyedül élni a legnagyobb szabadság. Amikor csak önmagad korlátozod bármiben is, és nem függsz senkitől, semmitől.

Szeretnék a szabadság sokszínű témájába még egy kis könnyedséget is belecsempészni.

Tegnapi vásárlásom során elsiklottam egy negyvenes éveiben járó emberpár mellett. Épp elkaptam a férfi szájából egy-két ingerült, féltékenységre utaló szót, mire a nő kétszer is nyomatékkal mondta: „nézni lehet! – nézni szabad!” Hogy ki nézhet kit, ő egy férfit, vagy egy férfi őt, az nem derült ki a rövid kis elcsípett szövegből. Jó tíz méterrel odébb lezártam a kerékpáromat a boltnál, és visszanéztem kíváncsian. Már huncutul csókolta a nő a férfit. Én meg mosolyogtam egy jó nagyot. Milyen kis fifikás, milyen hamar kifogta a szelet a vitorlából. Hát ez is egyfajta lélekszabadság.

Zárásként, ha meg kellene fogalmaznom, hogy mit jelent számomra a szabadság szó a sok lehetséges variációból? A válasz egyértelmű. Az életem legyen továbbra is olyan egyszerű és békés, mint ahogy azt az elmúlt évtizedekben ilyen-olyan nehézségek ellenére is meg tudtam élni, s hogy senki ne akarja a saját akaratát az én szabadságról alkotott elképzeléseim ellenében rámerőszakolni.

Mulasztásaim

 

Mi a legnagyobb mulasztásom? Fogas kérdés. Szó szerint. Nyakig benne vagyok, és utólag is csak szánom-bánom a kisgyermekkori legnagyobb mulasztásomat, ami nemcsak az enyém, de a szüleimé is.

Mátyás király megkérdezte az öreg szántóvetőt: …mennyi még a harminckettő? – Bizony már csak tizenkettő. Hát én ennél egy kicsivel jobban állok. Nekem tizenhat saját fogam van még, a többi meg a modernkori technika egyik kiváló vívmánya, az implantátumos fogpótlás. Aki ismeri a beavatkozást, nem hiszem hogy ismétlésre vágyna. Ezt a tortúrát egyszerűen megúszhattam volna, ha kisgyermekként felértem volna ésszel, mennyire fontos a napi kétszeri fogmosás, és ezt a szüleim szigorúan le is ellenőrizték volna (nálam és a bátyámnál). Talán ha harminckettő nem is, de kb. huszonöt saját fogam ma is lehetne, annak ellenére is, hogy gyermekként mindennapos volt a csokoládé- és cukorka csemegézésünk a bátyámmal. És hát szemben az utcánkban két fogorvos is lakott, akik közül az egyik az éjszaka megfájduló fogat nem „megmentette”, hanem iziben egy injekció gyors beadása után kihúzta, hogy ne szenvedjen a szegény gyermek, akinek rendszeresen éjjel fájdult meg a foga. Szerencsére a mai szülők már tudatosan nagy figyelmet szentelnek gyermekeik fogainak épségére - nagyon helyesen.

Azt hiszem az is általános mulasztásaink egyike, hogy nem élünk a rendszeres szűrések lehetőségével, így én is hanyagolom az ilyen-olyan vizsgálatokra az időpont kérést. Pedig ha már időpontom lenne, akkor szükségszerűen el is mennék például a csontsűrűség vizsgálatra, szem- és hallás szűrésre, a többit meg kinek-kinek a fantáziájára bízom. Azért már voltam itt is, ott is, amott is, de mint tudjuk, egy vizsgálat nem vizsgálat, főleg egy öregedő szervezetnél, hisz ami még tegnap nem okozott semmilyen gondot, az ma már esetleg igen.

Egyébként meg minden túlzás nélkül merem állítani, hogy én egy szabálykövető gyermek voltam, így nagy-nagy mulasztásokról nem igazán számolhatnék be, felnőtt koromból meg főleg nem.

Gondolkozok jó ideje ezen a témán, és arra a meggyőződésre jutottam, hogy sokféle megközelítésből regény hosszúságban vizsgálódhatnánk. A viszonylagosan problémamentesen élő családok gyermekeinél nem kell attól tartani, hogy a gyermek sorozatos mulasztásokba sodródna, de azt is látni kell, hogy még három gyermek is mennyire eltérő tulajdonságait mutatja meg a napi élet során egy-egy családnál. Az egyik képes mindenre odafigyelni, míg a másik rendszeresen nem pakolja be a másnapra feltétlenül szükséges dolgokat sem az iskolatáskájába. Ezekről egy pedagógus biztosan sokat tudna mesélni. Általános iskolás koromban egy saroknyira az iskolától volt egy trafik. Szerintem a trafikos mázsányi füzetet értékesített egy-egy tanév során, mert szünetekben, mint a nyúl szaladtunk hozzá egy-egy kockás vagy vonalas füzetért, ha láttuk, hogy már betelt a füzetünk. Manapság a gyerekek már nem futnak, kérnek valakitől egy üres füzetet, vagy simán egy lapra írják az óra anyagát, amit aztán természetesen elmulasztanak bemásolni az új füzetükbe. De én már ezeket az apróságokat mulasztásnak sem nevezném. Ugyan mik ezek az apró-cseprő gondok az élet nagy dolgaihoz képest.

Valójában azon lenne érdemes elgondolkodni, hogy mik azok a dolgok, amiket véletlenül se mulasszunk el az életben. Hirtelenjében ötöt is nehezen tudnék felsorolni ezekből. Na jó, ha megerőltetném magam, talán sikerülne.

Sokszor írtam már róla, hogy vékony gyermek voltam, de szívós. A bizonyítványaim alapján is látható, hogy alig-alig hiányoztam az iskolából. Volt olyan évem, hogy a mulasztásoknál egy kihúzott vonal volt. Indultam megnézni az általános iskolai bizonyítványomat. Négy nagy iratos fiókot is átnéztem, de a keresett bizonyítvány valahol máshol lapul. Szóval mégis van egy hatalmas mulasztásom. Az évek óta tervezett nagy-nagy selejtezést, a dolgok fajtánkénti kíméletlenül egy helyen tárolását még tolom magam előtt. Szeretném, ha minden tároló helyemnél úgy nyúlhatnék oda bármiért, hogy a keresett dolgot látás nélkül, csak tapintással is biztonsággal elő tudjam venni. Sajnos napi tapasztalatom, hogy már az orrom előtt lévő dolgokat sem találom. De ez már inkább a rend témájához tartozik.

Zárásként egy ma már unokáim elől sem titkolt hiányzásomat, iskolai „mulasztásomat” mesélem el, ami a közgazdaságis harmadik évemre esett. Nem vagyok rá büszke, sőt utólag kifejezetten bosszant a dolog simlissége. Legfőképp viszont azért haragszom magamra, miért nem mondtam „NEM”-et az ötletre, hogy egy napot ne az iskolában töltsünk, hanem barátom szüleinek munkába menetele után menjünk fel az ő lakásukba, táskástul-mindenestül, majd onnan én haza, mintha aznap is iskolában lettünk volna. Arra már nem emlékszem, hogy az a bizonyos orvosi igazolás, amit barátom a keresztapja orvos feleségétől kapott – egyet magának és egyet nekem -, mennyire hihetően töltötte be a szerepét osztályfőnökeinknél az átadáskor. De egy pedagógus miért is próbálná megkérdőjelezni egy orvosi igazolás valódiságát, ami pecséttel és aláírással szabályosan megfelel az elvárásnak. A gond nem is ezzel volt, hanem azzal, hogy még meg sem „melegedtünk”, alig telt el egy kevéske idő, amikor a zárban kattant a kulcs. B. bácsi, aki igazgatója volt egy kisebb vállalatnak, meglehetősen szabadon kezelte a munkaidő fogalmát. Valószínű, hogy megitta a kávéját a munkahelyén, körbenézett, mindent rendben lévőnek talált, és hazaugrott valamiért az autójával. Egér nem lapíthatott jobban az egérlyukában a macska elől, mint ahogy én megdermedtem, szerintem még levegőt sem mertem venni, csak vártam, hogy mi fog történni. Szerencse, hogy az „öreg”, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ment is tovább dolga után és nem nyitott be a zárt ajtajú „gyerekszobába”. Azt az érzést, a jeges rémületet, a lebukás szégyenét, és összességében amit ez az eset érzelmileg bennem hagyott, jó sokáig nem felejtettem el. Még elvitt bennünket B. bácsi a bolgár tengerpartra Kranyevóba, ahol én életemben először láttam tengert, de soha nem váltunk jó beszélgetőpartnereivé egymásnak. Az a sokk, amit a hazajövetelével bennem okozott, nem igazán tudott feloldódni. Szerencsére nem lett az apósom.

A szüleimnek még felnőtt koromban sem meséltem el, hogy mentem én az iskola mellé egy alkalommal. No, gondolom az ilyen kis stiklik a mai gyerekeknek már nem okoznak akkora lelkiismeret-furdalást, amit én megéltem ezáltal a félresikerült nap által. És hát orvosi igazolás volt, így mulasztásról nem is kell beszélnünk.

Tanulság? Nem kellett volna engednem az erőszaknak. De ki emlékszik már ötven éven túl arra, hogy könnyű volt-e Katát táncbavinni? És ma már jót derülünk az egészen, nemcsak én, hanem talán még az unokáim is. Ők már szülői engedéllyel fognak otthon maradni. Változik a világ, lazulnak a szabályok. Nem igaz? És hogy ki mit nevez és érez mulasztásnak, az is csak megítélés kérdése.

(A kép illusztráció!)          

 

Tényleg grafomán lennék?

 

Úgy érzem magam, mint amikor a tolvajt szembesítik a bűnével. Magamban talán beismerem, hogy van bennem hajlam a grafománságra, de mégis zsigerileg tiltakozik minden porcikám ellene, mintha valami nagyon rossz és csúnya dolog lenne a saját íráskényszerünk. Szerencsére – már szerintem is beteges mértéket – két esetben ért el nálam. Ezek a 20-30 oldalnyi – leginkább levél kategóriába sorolható – írásaim életem első és utolsó társához köthetők. Sokáig őriztem a másolatokat jól eldugva, aztán jött az a pont, amikor nagy elhatározással megsemmisítettem mindkettőt. A hiányuk sokáig nagyon fájt, de elfogadtam. Mára már szinte csak foszlányok, egy-egy mondat jut eszembe belőlük. Az egyiket egy évtizedeken át hordott megbántottság, a másikat egy felfokozott boldogságvágy hívta életre. Szerintem mindkettő sokkoló, megdöbbentő, ledermesztő lehetett az olvasójának, nekem meg a megkönnyebbülést hozta, hogy kiírhattam magamból a feszítő gondolataimat. Minden sor megmaradt kettőnk-kettőnk titkának, olyannyira, hogy soha nem is beszéltünk róla a későbbiekben.

 A kitárulkozás nem sajátom, és még a gondolatától is irtóztam, hogy valaha bárki is elolvashassa a legbensőbb érzéseimet. Nem gondolom, hogy egyedi eset az enyém, biztosan sokan éltek meg hasonló élethelyzetet. Kérdés persze, hogy a fenti eset egyáltalán besorolható-e a grafománia meghatározásába. Nagyon nehéz meghúzni a határvonalat, hogy meddig tart az egészséges közlési vágy, és honnan lehet ezt már betegesnek tekinteni.  

A téma kapcsán elgondolkoztam, hogy melyik osztályban volt először feladat, hogy írjunk fogalmazást bármilyen tárgyban. Harmadik-negyedik osztályban? Biztosan nem hamarabb. Az átlagos észjárású és gondolkodású gyermek ilyenkor ír egy kis egyszerű, már-már bugyuta történetet, amit a tanítónéni biztosan mosolyogva javít ki, aztán végezve a javítással talán elsőre azt is ki tudja választani, melyik gyerek fogalmazását tartja a legjobbnak, melyiket fogja elolvasni a következő órán, amikor kiosztja a gyerekek dolgozatait. Nálunk az általánosban szinte mindig ugyanannak a lánynak, K. Áginak a fogalmazását olvasta fel Kati néni. Az én kis fogalmazásaim emlékezetem szerint az átlagos négyes szintet ütötték meg, és soha nem tartották felolvasásra érdemesnek őket. Eszembe sem jutott ezen bánkódni, netán magamban bármiféle sértettséget érezni. Aztán ahogy már régen egyszer írtam is róla, igazi büszkeség volt számomra, hogy életemben egyszer egy felvételin ötös lett a magyar írásbelim. Pedig akkor még előtte voltam az Alföldi nyomdás életemnek, ami egészen biztos nagy hatással volt a szókincsemre, mondatszerkesztésemre, szófordulataimra. Létezhetetlen, hogy egy szedőre ne hasson az évek során ipari mennyiségben lekopogtatott „n”. Listám volt róla, mit kell majd elolvasnom az elsőtől az utolsó betűig nyugdíjas koromban. De nem akarok az írástól elkanyarodni az olvasásig.

Meg sem próbálom minősíteni az íróinkat abból a szempontból, hogy kire húznám rá a grafomán jelzőt. Azért ha csak egy írót említhetnék, akkor nekem az Nádas Péter lenne. Ő katonásan beosztva a napjait meghatározza, mintegy munkaként, hogy napi x órát írással kell eltöltenie. És ez így megy évtizedek óta. Nem csoda, ha ilyen nagy terjedelmű lett az életműve, aminek még nincs is vége. Azért szívesen megkérdezném tőle, hányszor fordult elő, hogy büntetésként élte meg az írással eltöltött idejét.

Azt hiszem, hogy megint csak bukdácsolok ebben a témában, és nagyon nem jó irányba viszem el a hangulatát, így jobb lesz, ha inkább tényszerűen gondolok az írásra, és nem elvonatkoztatott értelemben.

Év elején megfogadtam, hogy naplózni fogom a napjaimat. És nem azért, hogy tudjam, mi történt a hónapok egyes napjain, hanem hogy a kézírásom formája ne kezdjen erős romlásnak indulni. Kevés szomorúbb látványt ismerek, mint amikor az írástól elszokott öregek kénytelenek valahol a hivatalos iratokat aláírásukkal hitelesíteni, és szinte alig tudják leírni a nevüket, mert a kezükből kikopott a rutin.

Az anyámnak élete végéig gyönyörűek és lendületesek maradtak a betűi, öröm volt ránézni egy-egy kis üdvözlő kártyájára, amit a karácsonyi vagy születésnapi ajándékok mellé csatolt. Nem is tudom őket csak úgy kiszelektálni, mint más emberek, akik az aktualitásukat vesztett papírjaikat egyetlen laza mozdulattal dobják a szemétbe. A pszichológus ehhez is azonnal tudná csatolni a patent választ. Erős érzelmi kötődés, vagy annak valamilyen formájú hiánya. Ezért történik meg az is gyakran, hogy valamit megfogok, és tartom hosszan, értelmét vesztve a kezemben, gátolva magam a következő munkafolyamatban, ahol két kézzel kellene dolgoznom. Mai napig sokszor fordul elő velem, csak most már nincs, aki rámszóljon, hogy tedd már le a kezedből a felesleges dolgot! (Mi lehet ez? Kényszeres ragaszkodás, elengedni nem tudás???)

Mielőtt véget vetettem ennek a parttalan agymenésemnek, jó sok időt szenteltem a különböző oldalakon grafomániáról szóló írások elolvasásának. Sajnos nem lettem sokkal okosabb. Sem magamat, sem másokat megbántva inkább megengedő módon azt mondom: írjon akinek ezt a belső kényszere diktálja, és az olvasó majd eldönti, hogy van-e kedve végigolvasni, vagy ejti az írást a nagy közös feneketlen kútba, ahol senkit nem zavar, de onnan ha szükséges, bármikor kihalászható.

 

Vers Mindenkinek!

 

 

Be kell vallanom, hogy a „vers” nem az én műfajom. Ahogy a zenét általában nagyon szeretem, kivéve a dzsesszt, úgy az irodalmat is igazán kedvelem, de benne a verseket jóval kevésbé.

Az óvodás éveimből nem emlékszem egyetlen versre sem, pedig biztosan megtanítottak könnyebb verseket legalább a ballagási ünnepségünkre. Biztosan voltak verses és mesés könyveink is otthon, de csak az Öreg néne őzikéje könyvborítója maradt meg bennem a sete-suta őzgida történetével. Talán hat éves lehettem, amikor látogatóba érkezett hozzánk Hajdúszoboszlóról Debrecenbe édesanyám keresztlánya. Jó pár évvel idősebb volt tőlünk, talán már középiskolás. Bátyám és én egy hálószoba bútor dupla ágyán aludtunk még akkoriban, Klárika meg a sezlonon. Másnap ébredés után befeküdt közénk az ágyba, és egyszuszra elolvasta nekünk Petőfi Sándor János vitézét. Mai napig fel tudom idézni lelki szemeim előtt a magával ragadó előadását. Klári nagyon szép és csinos nagylány volt, így tudom elképzelni a később magyar tanári pályára való igazi, elhivatott tanárnőt, aki már a puszta beszédével teljesen beszippantja a hallgatóságát. Arra már nem emlékszem, hogy lett-e Kláriból pedagógus, de mint szeretni való költőt megkaptam tőle Petőfi Sándort. Petőfi összesünk volt otthon, de nem éreztem késztetést, hogy olvasgassak belőle. A nagy verseit, melyeket kötelezően kívülről kellett tudnunk, azért kötelességtudóan megtanultam felső tagozatban.

Általános iskolai magyar tanárnőm „költő feleség” volt, középiskolai tanárnőm meg Marie-José Nat 
francia színésznő magyar hasonmása. Mindketten nagyon jó pedagógusok. Rám mégsem tudtak döntően hatni, legalábbis versek tekintetében egészen biztosan nem. Soha eszembe nem jutott a kötelező tanóráinkon túl, hogy verses kötetet bújjak, netán spórolt pénzemen verskötetet vásároljak. Regényeket még fizika és biológia órákon is olvastam, de a verses forma valahogy idegen volt a lelkemnek.

Azért a közömbösségemet időnként mégis sikerült egy-egy különleges hangulatú versnek megtörnie, aminek különös varázsa, zeneisége, hangulata volt, és még önmagamat is megleptem vele, hogy évtizedekig nem tudta ledönteni trónjáról Ady Párisban járt az ősz című versét egyetlen más költő verse sem. Zeneiségben talán csak Paul Verlaine Őszi chansonja vetekedhetett vele. Batsányi János forradalmisága is nagyon megfogott a Franciaországi változásokra című versében, de Arany Jánost meg épp a nyugalmat sugárzó verselése miatt kedveltem.

Manapság az interneten akaratlanul is nagyon sok vers kerül a látókörünkbe. Az amatőr verselőkkel úgy vagyok, hogy megadom az esélyt szinte minden számomra ismeretlen „költőnek” is, de ha az első pár sor nem fog meg, azonnal ugrok más „ablakra és felületre”, nem kell nekem mindent elolvasnom alapon. A szomszédban lévő könyvtárban heti rendszerességgel volt régebben egy óra az amatőr versbarátoknak, és egymás után olvasták fel legfrissebb verseiket. Amikor épp olvasgattam a hírlapolvasó részen, hallottam őket akár akartam, akár nem. Később simán elkerültem őket, mert az én színvonalbeli elvárásaimat alul múlták. Tudom, hogy minden ízlés kérdése, és én sem vagyok igazi hozzáértő, de azt azért el tudom dönteni, hogy amit hallok, az milyen módon hat rám.

A mai kortárs költők tekintetében nagy-nagy hiányosságaim vannak. Be kellene ülnöm heti rendszerességgel a könyvtárba, és módszeresen egymás után beleolvasnom azokba a kötetekbe, amely költők legalább két-három kötettel már megjelentek.

Közülük azért három kedvencem is van, a friss Kossuth-díjas Lackfi János, akinek imádom a különleges témaválasztásait, rímfaragó képességét, ugyanezt szeretem Varró Daniban, és nem hagyhatom ki Julika lányát Turi Timeát sem, akinek a stílusát élvezem, és nagyon szeretem a férfi-nő viszonyról, anyaságról szóló éles meglátásait.

Mielőtt befejezném a témát, még gyorsan átolvastam az előttem elkészült írásokat. Csatlakozom Rózsához, én sem fogok verset írni. Soha egyetlen érzés, gondolat, életesemény nem öltött versalakot a fejemben. Talán erre ugyanúgy, mint a zeneszerzőségre, születni kell.

Azért  ha nem vigyázok, öregségemre még talán verskedvelővé is válhatok.J

2025-ös évem összegzése

 Nem véletlenül időzítettem az értékelőmet február 15. napjára. Ma lenne édesanyám 99 éves, és volt párom is ezen a napon született, így a mai nap duplán ünnep számomra.

Az elmúlt fényhiányos napokban közös blogunk „Évértékelő” gyűjteményét olvasgattam vissza, sok kellemes órát szerezve magamnak.

Rhumel írta meg az értékelők 100. bejegyzését, én folytatom most a második száz első darabjával, és bízom benne, hogy még pár évig benne maradhatunk a folyamatban. Már annyira ismerem mindenki stílusát, hogy nagyjából az első pár mondat után tudom, ki írta az aktuális beszámolót. Aztán következett egy 2019-es januári bejegyzés, aminek olvastán kikerekedett a szemem, annyira olyan volt, mintha én írtam volna. Minden stimmelt, csak az évszám nem. Á. megelőzött életkorban 6 évvel, és én döbbenten olvastam át másodszorra is a 70. éve betöltéséről írt sorait, mintha csak  magamról olvastam volna. 2019-ben még távolinak tűnt nekem a saját 70. évem elérése, így akkoriban nem ütöttek meg úgy a mondatai, mint most, hogy én is túl vagyok a hetvenen. Idézek belőle:

„Akik már túlestek ezen, most joggal legyinthetnek, de nekem a 70-es határ átlépése eléggé megrázó élmény volt és mostanáig sem hevertem ki egészen. Sokak számára a 40 vagy a 60 betöltése a trauma, de nekem azok egyike sem volt ehhez mérhető. A 70 viszont – kimondani és belegondolni is – kifejezetten ijesztő, ugyanakkor pedig hihetetlen. Hiába érzem és látom a tükörben az évek múlását, mégis egészen furcsa más hetveneseket úgy említeni, hogy „korombeliek”, és ezzel mintegy elismerni, hogy igen, immár besorakoztam az öregek közé. Pedig nem akarok, és nem is tudok magamra mint öregre gondolni, talán mert belül még mindig nem érzem magam annak. Még akkor sem, ha szomorúan kell tudomásul vennem, hogy érdeklődési köreim száma némiképp (tényleg csak némiképp!) megcsappant az utóbbi években.”

Nos, az én érdeklődési köreim száma nem csappant meg, inkább még tágult is, de hogy a valóságban utánanyúljak, kimozduljak, részese legyek egy kiállításnak, nézője egy színházi előadásnak, könyvtári rendezvénynek, netán felüljek a vonatra, és eleget tegyek egy baráti meghívásnak a Balatonig, az a minimális szint alá süllyedt. Egy utcai rendezvényt – kellő távolságból – szívesen megnézek, mert tudom, hogy senkit nem zavarva bármikor odébbállhatok, és épp csak annyi időt fordítok rá, amennyi az idegrendszeremnek még kellemes és nem megterhelő. A régebbi rendszeres könyvtári látogatásaim nagyjából megszűntek, jelenlegi beüléseim száma egy kezemen megszámolható. Azt érzékelem, hogy a covid évei alatt számomra jó volt a zártabb világ, és nem is kicsit ragadtam meg benne. Igaz, teenager-koromban is szerettem egyedül lenni a szobámban. Most is ugyanabban a szobában érzem magam ugyanolyan jól, csak közben eltelt 50 év. A változás viszont lényeges, mert 50 évvel ezelőtt még előre tekintettem a várható jövő felé, most meg visszafelé. És a gondolat igazán nem tesz boldoggá, hogy egyre zsugorodik az a bizonyos „szamárbőr”. Sokat alkudozok a „feljebbvalóval”, kérnék egy élethosszban számomra szép, de egészséges életet, amiről tudom, hogy lehet álmodozni, aztán majd úgyis az jön, ami talán már születésemkor kiszabatott.

Lassacskán olyan vagyok, mint az öreg kutya, morgok sokat, aztán ha kimegyek az utcára, mindig igyekszem a legderűsebb formámat elővenni, és örülni a természetnek, egy jó találkozásnak régi kollégával, kolléganővel, netán egy-egy kedves emberrel beszélgetni a Könyvszekrénynél könyvekről, olvasmányainkról.

A konkrétumokra is kitérve, volt a nyáron egy nyugodt és kellemes hetem az imádott kutyánkkal, a természet is sokat locsolt helyettem fiamék kertjében a nyaralásuk alatt, júliusban újra együtt volt a teljes család 10 napig, majd ősszel még repülőre is ültem a lányomékat új otthonukban meglátogatni. Nekifutottam hosszú évek halogatása után egy még jelenleg befejezésre váró nagy fogászati beavatkozásnak két profi orvossal, és megúsztam egy antibiotikumos kúrával az elmúlt évet, amit jónak ítélek meg. A családdal és régen látott barátokkal való találkozásaim, szűkre szabott ideink, mint mindig, igazi feltöltő életenergiával hatnak rám. Ez az, ami soha nem változik.

Mindig megállapítom, hogy télen a hideg elől, nyáron a meleg elől bújok, marad a tavasz és az ősz a maga gyönyörűségeivel, és oly gyorsan fordíthatjuk át a naptárainkat az új évre, mintha szuperszonikus gyorsaságra kapcsolt volna a világ. Én persze megpróbálkozom a lassítással. Ha úgy érzem, hogy aludnom kell, akkor akár délelőtt is becsukom a szemem, és már nem akarok lelkiismeret-furdalást érezni, hogy lopom a napom. Teszem, amit a szervezetem diktál. Szedem a vitaminokat, és örülök, ha kicsit is energikusabbnak érzem magam, mint egy átlag téli szürke napon – általában mindenki más is.

Magamnak egy pörgősebb évet kívánok a 2025-ösnél, mindenki másnak meg olyan 2026-ot, amilyet szeretne, de legyen békés és egészségben teljes.

Zárásképpen két – számomra kedves – képpel búcsúzom.

KATARZISaim

 

Ennyit még nem „vekengtem” egyetlen megadott témán sem. Mick három hete simán és elegánsan kezdte a sort előttünk, és azóta is csak egy - viccbe illő - iskolai jelenetként tudok gondolni az írásra, ahol én vagyok „Pistike”, a régi Lúdas Matyi egyik kedves figurája.

„A tanár dolgozatírás értékelése után mondja Pistikének. Másoltál fiam a padtársadéról. Egyes! Leülhetsz!” Valahogy így érzem magam most, amikor nekikezdek az én sorjázó katarzisaimnak, de nem találok rá jobb megoldást, mint Mick „felsorolós” módszere. Egy dolgot megígérek, én nem számozok, pedig nagyon vonz ez a kézenfekvő megoldás.

KATARZIS! Úgy szeretném azt érezni, hogy most csupa szép és felemelő érzések kezdenek el hömpölyögni elém, ehelyett sajnos inkább sorjáznak a szürke, komor és lehangoló, majd tragédiába hajló képek, képsorok. Elsőként Kurázsi mamát látom Kiss Manyi alakításában, még az ágyudörgést is hallani vélem a háttérből. Aztán bekúszik Hirosima és Nagaszaki földig rombolt látványa, amit nem felejtettek ki a tankönyveinkből, hogy el se felejthessük. Mégis megtörtént „kicsiben” a World Trade Center lerombolása 2001. szeptember 11-én. Épp túlóráztam akkori munkahelyemen, amikor az egyik takarító rohant fel a portáról, ahol a mini televízión már jöttek a képek New Yorkból az ikertornyok összeomlásáról, és fel tudom idézni a döbbenetünket. Hogy bármikor bármi megtörténhet, és a szomorúság letaglózó érzését az sem könnyíti, hogy mindez(ek) több ezer kilométerrel messzebb történt(ek) meg tőlünk. Sajnos minden igyekezetem ellenére sem tudom ellensúlyként megélni a katarzis pozitív élményeként felsorolható gyönyörű műalkotások látványát múzeumokban, könyvekben vagy prospektusok lapjain, vagy a zeneirodalom végeláthatatlanul sorolható gyönyörűbbnél gyönyörűbb melódiáit, amik persze sok-sok szép órát tettek ki leginkább a huszonéves korom tájékán.

Ha általános iskolai dolgozatként, netán érettségi tételként kellett volna megoldanom ezt a feladatot, könnyen meglehet hogy üres lapot adtam volna be. Most, majd  egy hónappal a téma megadása után is nehezen sikerült felszínre varázsolni az emlékeimet, és az is csak menet közben fog eldőlni, hogy mennyit fogok még ebből is „kicenzurázni”, mert azért nehezen szembesülünk utólag életünk katartikus eseményeivel, és talán egyik-másik nem is tartozik a nagy nyilvánosságra.

A múlt- és jelenidő helyes használatát nem sikerül(t) mindig jól eltalálnom, valójában nincs jelentősége.

Egyik-másik emlékemről már írtam is régebbi bejegyzéseimben, csak akkor más megközelítésből. Most kapcsolom őket az én katarzisaimhoz.

Négy éves korom tájékán elvesztettek. Egy vidámparki látogatásunk alkalmával elkeveredtem  bátyám és apukám mellől, és mivel hosszas keresgélés után sem találtam rájuk, elindultam hazafelé a Gyógyfürdőnél lévő villamosmegállóhoz, ahol egy rövid idő eltelte után a megállóhoz közeli, Simonyi úti rendőrőrsön találtam magam. Tudtam az otthoni telefonszámunkat, így nem túl sok idő után átadtak az apukámnak. (Emlékeim szerint az első filmszakadást itt éltem meg, ami életem során a későbbiekben sokszor fordult elő velem. Bárhogyis szeretném pontosan és végig visszaidézni a történteket, egy bizonyos pont után semmi nem jut eszembe. Az agy minden bizonnyal /törléssel/ védekezik az esetleges kellemetlen emlékekkel szemben.)

 

Első napom az általános iskolában a délutáni tanítási rendben indult. Az órát még nem ismertem, egyedül voltam otthon, valamikor dél körül hátamra vettem a hátitáskám, és futok a Timár utcán a szeptemberi meleg napfényben. Boldogság, ismeretlen izgalom, odaérek-e időben, s ki tudja még mi minden sűrűsödött össze ott pár percben. Csak a futás emléke maradt meg, és… (az azt követő filmszakadás.) Bízom benne, hogy odaértem becsengetésre.

Tavaszi szünet után Hajdúszoboszlóról a rokonoktól hazaérkezve a virágba borult cseresznye- és barack fák látványa a Timár utcai nyolc családnak otthont adó házsorunk udvarán. Ezt megelőzően rövid bóklászás a Hajdúszoboszlóról Debrecenbe vezető 4-es főút mellett virágzó pipacsmezőn. Édesapám leállította a Pannóniát, hogy begyalogolhassak a pipacsmező közepébe. Ott megállt az idő, belevesztem a pirosló pipacsmezőbe, ki tudja mennyi időre.

Ötödik osztályban úgy megtanultam úszni, hogy egyből a DVSC úszószakosztályában találtam magam rövid időn belül. Több versenyen is résztvettem, ahol minden alkalommal már a fejesugrás után halálközeli katarzis élményben volt részem a jéghideg vízben. Első gondolatom mindig az volt, nem áll-e le azonnal a szívem??? (Mindezek ellenére képtelen voltam rávenni magam, hogy a rajtot jelző sípszó előtt, mint a többiek, belecsobbanjak a vízbe legalább két-három másodpercre. Később sem tudtam megszokni a 22 fokosnál hidegebb vizet.)

Általános iskolai énekkaros próbáinkon a felső tagozat négy osztályának legjobb hangú gyerekei zsúfolódtak össze egy terembe. Itt igazán sok próbán éltem át - mai napig visszaidézhető - felemelő, akár katartikusnak is nevezhető pillanatot, melybe egyetlen disszonáns hang sem csúszott be. Különleges fellépésekről még sincsenek emlékeim, pedig biztosan többször is szerepeltünk együtt különféle ünnepségeken.  

Mandulaműtétem, és a gyógyulási folyamat alatti bevérzésem eseménye a sebész orvos (Rácz Kálmán) rendkívüli egyénisége miatt sorolódott be a katartikus élményeim sorába. Noha maga a műtét a nagynevű Debreceni Klinikán történt, minden annyira naturalista módon zajlott, hogy ma is döbbenten tudok csak visszaemlékezni rá. Kaló doktor úr a maga mázsás termetével, meleg barna szemeivel ugyan nagyon hasonlított az apámra, azért mégis volt bennem, a bátor gyermekben egy kis félsz. Nagy bőrkötényt viselt, kézenfogott és bevezetett egy látszólag minden sterilitást nélkülöző, műtőre semmiképp nem emlékeztető kicsiny helyiségbe, ahol két kis székre ültünk egymással szemben. Semmi asszisztencia, csak mi ketten. (???) A „tátsd ki a szád” után kaptam jobbról-balról egy-egy érzéstelenítő szurit, ami után a jobb mandulámat egy pillanat után lecsippentette, de a bal oldalival, mintha hosszasan ráncigálva sem tudott volna megbirkózni. Már erősen fogyott a türelmem, ömlött a vérem, és úgy éreztem magam, mint valami mészárszékben. (12 éves lehettem ekkor.) Egy nap után kaptam egy csésze üres húslevest. Életem legfinomabbja volt. Rá három napra újra találkoztunk, mert bevérzett a mandulám helye. A jelenet majdnem megismétlődött, csak most valami „szerszámmal” elégette a bevérzés helyét. A szag olyan volt, mint malacperzselésnél.

Két év ugrás az időben.

A számomra első, Hajdú Táncegyüttessel történő turném a régi jugoszláviai Skopjében 1968 nyarán történt. Öt évvel voltak a 63-as nagy földrengés után, a város még sok helyen őrizte a 6,1-es rengés ijesztő nyomait. Nemzetközi fesztiválon vettünk részt több ország részvételével, ahol egymást követően léptek fel a táncegyüttesek a nagy színházban. (Első teljes népitáncos évvel és tudással, 44 kilósan, elballagva a 8. osztályból, életem első külföldi útján.) Előttünk egy török együttes táncolt egy ízben, ahol egy - érzésem szerint - huszonéveiben járó fiú török harci díszben, fején turbánnal jött le a színpadról, ahol mi a takarásban már vártuk a sorunkat. Az a fiú úgy nézett rám mellettem elvonulva, hogy szinte megijedtem tőle, ahogy az azt követő napokban is, amikor véletlenszerűen újabb fellépéseknél ugyanazzal az izzó szempárral akadt össze a tekintetem.  Egy szabadprogramos napunkon én egyedül nézelődtem az óvárosban, amikor messziről megláttam ezt a fiút egy táncos társával. Gyorsan sarkon fordultam, és minden megfontolás nélkül a Vardar folyó hídja felé vettem az irányt, közben finoman vissza-visszanézve, hogy jönnek-e utánam? Jöttek. Már szinte futottam, a híd hosszúnak tűnt, és amikor már majdnem a túloldalon jártam és visszanéztem, csak az üres hidat láttam – emberek nélkül. Ki elől és mi elől futottam? Mitől féltem – de nagyon? Persze, így hetvenen felül már tudom a választ, de ott akkor honnan tudhattam volna? Aztán a nagy zárófogadáson, ahol a török táncegyüttes tagjai is részt vettek, készült rólunk közös kép, a fiún öltöny, rajtam strasszos pasztel zöld ruha, és címcsere után jöttek levelek is – sok-sok rajzolt szívecskével - a címemre Bursából. Mindezen megnyugtató történések ellenére sem tudott kiveszni az elmémből a félelemmel teli katarzisszerű érzés. A képet és leveleket persze őrzöm. (És sokszor jut eszembe a „reinkarnáció” eshetősége.)

Aztán jöttek még fesztiválok, táncosfiúk, levelek, újabb katarzisszerű érzések, majd a népitáncnak is vége lett egyszer pár év múlva.

Aztán jött egy 77-es esküvő, ahol úgy kellett visszafognom a könnyeimet, de a végén sikerült leküzdeni az érzést. Hát az is egy kis katarzis volt, mint ahogy a 79-es és 84-es szülésélmények is, amikből azért szívesen elengedném a fájdalomfaktort.

Innentől már csak úgy lazán sorolnám a pozitív és negatív előjelű katarzisélményeimet.

A Győri Balettnek fergeteges előadása volt úgy 30 éve Ravel Boleró című zenéjére a Debreceni Csokonai Színházban (standing ovation). Később ugyanott Verdi Don Carlosa, Bartók Kék szakállúja, később a Hajdú Táncegyüttes 60. majd 65. jubileumi nagyműsora és még jónéhány felejthetetlen előadás, ahol a zene, az énekhang és tánc okozott ma is visszaidézhető katartikus pillanatokat.

2004 karácsony táján édesanyám halála előtt három héttel fél lábbal már átkelt a másik dimenzióba, de valami vagy valaki visszahúzta. Szívfájdító volt mindkettőnknek az a pár mondata, ami akkor elhangzott tőle.

2015 őszén a kaputelefon csöngése után egy férfihang szólt bele a kagylóba. „Helyszínelő rendőrség, szeretnénk felmenni.” A felérkezésük utáni pár perc felért nekem egy lórúgással.

2017-ben a vastagbél daganatot diagnosztizáló leletem a tükrözést végző orvostól személyesen kaptam kézbe. Azonnal közölte, hogy ebből meg kell gyógyulnom. Elhittem neki, mégis megdöbbentő hatást tett rám a pozitív szó elolvasása a leletből. Ezt csak az tudja átérezni, aki velem hasonlóan ugyanígy olvasta a saját leletét. Kívánnám, hogy ne kelljen senkinek ilyet olvasnia.

Igen, ahogy írtam fentebb, lesznek elhallgatott katarzisaim, amiktől ma is erősebben ver a szívem. Igyekszem ezekre minél kevesebbet gondolni. Az élet azonban egy nagy-nagy hullámvasút mindenkinek.

A végére hagytam egy igazán gyönyörű emlékképemet, hogy pozitív katarzissal zárjam a sort.

2019-ben általános iskolás barátnőm kedves meghívására Kanadába utaztunk - amszterdami átszállással. Mivel szeretek mindig ablaknál ülni a repülőn, most is oda szólt a jegyem. Már javában a felhők fölött repültünk, épp belemélyedtem egy kellemes mozifilm nézésébe, amikor a hátam mögötti ülésről jött a figyelmeztetés: Grönland fölött repülünk! Kinézve az ablakon egy csodavilág tárult elém. Én aki nagyon nem szeretem a telet, a hideget, a jeget, hosszú percekig megbabonázva néztem az alattunk feltáruló jégvilágra, a jéghegyek közötti apróbb gleccserekre. A szikrázó napfény csak fokozta a látványt.

Idén szeptemberben aztán újra megtapasztalhattam a repülés számomra katartikus élményét. Csak most – egy röpke pillanatra – átfutott a gondolataimon a múlékonyság halvány kételye: vajon lesz-e még egyszer hasonló érzésem? Ki tudja? Jobb, ha nem fürkésszük a jövőt.

 

 

 

Kisebb-nagyobb csalódásaim

Kerek hónapja készülhettem lelkileg a témára, haladékot is kaptam családi okokra hivatkozással, s most mégis töröm a fejem, hogy mikor ért életem első, igazi nagy csalódása? Aztán hipp-hopp mégis sikerült agyam leghátsó zugából előbányásznom úgy hatvan év távolából a legelsőt, amely egy nálam pár évvel idősebb, stramm (mai mércével talán kissé túlsúlyos) lányhoz köthető, az összes további csalódásom (több is volt a kelleténél) viszont fiúkhoz, férfiakhoz kapcsolódott. Ezen persze magam is csodálkozom, és utólag is csak magamat okolom/okolhatom a nem kellő emberismeretemért, a „beleválasztásaimért”. Le(he)ttem volna sokkal megfontoltabb, előrelátóbb! De hát az élet viszi az embert lendületből, és belesodródik sokszor nem várt helyzetekbe, méltatlan fordulatokba.

Kácsfürdőn nyaraltam SZOT-beutalóval tíz éves korom táján, ahol a hatvanas évek szokása szerint csak lányok voltak a völgyben elhelyezkedő több apró épületben. Talán háromszor is nyaraltam itt a „Szúnyoghegy” tőszomszédságában, ahol a fenyőerdő meredek lejtőjén a fenyők földből kiálló gyökérzetén másztunk fel kézzel-lábbal kapaszkodva, hogy tartalmasan, testmozgással is múljanak a napok, amikor épp nem vittek bennünket moziba vagy egyéb, az üdülőtől távolabb eső helyekre kirándulni. Én a kiskamasz korhoz haladva, egyre rosszabb evőként, a cingár alkatomnak megfelelően, többnyire az utolsók között értem fel a hegy tetejére, ahol ez a nagylány már épp tartotta kis előadását a többi lánynak, hogy miként néz ki a „csinos női láb”. Egyből hegyeztem a fülem, és kíváncsian néztem a rögtönzött bemutatóját is, ahogy combtól bokáig szorosan összezárta a lábát, és mondta: „Annak a nőnek csinos a lába, akinek a combja és a vádlija is összeér, és nincs közötte semmilyen hézag!” Azonnal zártam én is össze a combomat-lábamat bokáig, és rettentő csalódás volt látnom, hogy nekem legalább négy-öt centi hiányzott ahhoz, hogy a vádlim összeérjen. A combomat már nem is néztem, mert ott kezdett is összeomlani bennem a még nem is létező „NŐ”, hogy akkor az én lábszáram nem is csinos, és talán nem is lesz soha az később sem???

Ennek a lánynak sikerült az elméletét egy életre jól bevésnie az agyamba, sok-sok áldatlan percet okozva ezzel a későbbi népitáncos éveimre is, amikor mindig azt néztem, hogy a többi lány lába milyen szépen kitölti a kemény csizma szárát, az enyém meg mint két „fogpiszkáló” csak akkor ér hozzá, amikor a szél véletlenül hozzáfújja. No, ezeken a magam számára hosszú évekre bebetonozott kellemetlen érzéseimen ma már csak mosolygok. Azóta már saját ízlésem alapján kiforrott véleményem van a női láb csinosságának mibenlétéről. Ráadásul ez is, mint minden más kifejezetten ízlés kérdése. Ha száz férfit megkérdeznénk, százféle véleményt alkotna, és százféle formát istenítene. Utólag is azt gondolom, hogy vagy nekem vagy annak a lánynak nem kellett volna azon a nyáron Kácsfürdőn nyaralnia, s akkor az önbecsülésem sem került volna már tíz évesen a béka feneke alá.

Így kerültem egyre közelebb a teenager kor közepéhez, amikor már meglegyintett 7. osztályos koromban a szerelem és vágyódás szele is. A tárgya egy 8. osztályos fiú volt, akivel szünetekben kerülgettük és nézegettük egymást. Az iskolaudvaron Béci egy fa kapuba nagyítóval beleégetett egy monogramot K. É. kezdőbetűkkel. Találgattam, hogy csak nem én lennék-e ennek a két betűnek a „megszemélyesítője”? Hát erre soha nem derült fény, mert bár az első munkahelyünk is közös volt, és kedvesen köszöngettünk egymásnak a folyosói találkozásainkkor, nekem még 18-20 évesen sem volt annyi bátorságom, hogy egyáltalán rákérdezzek Bécire. Pedig talán mindketten elkönyvelhettük volna plátói vonzalmunkat a másik irányában. Nekem egy két hétig húzódó betegsége alatt minden nap óriási csalódás volt, hogy még mindig nem jött iskolába, és a húgától, aki osztálytársam volt, a legóvatosabb puhatolózással mertem csak megkérdezni, hogy még mindig beteg-e a bátyja, és mikor gyógyul már meg?

Bécivel az elballagása után a munkába állásomig nem is találkoztam, majd fiatal házas korunkban egy új lakótelepen szomszédos házban éltünk évekig, majd onnan is elköltöztünk mindketten, Béci egy szomszédos kisvárosba került vezetőállásba, azóta azt sem tudom, él-e, hal-e? Az emléke hál’Istennek nemhogy nem csalódás, inkább szelid konstatálása annak, hogy így múlnak el a legnagyobb gyermekkori szerelmek is.

Mivel kisregényt tudnék írni arról a nem kevés csalódásról, amelyekbe akaratlanul is belekerültem, inkább a magam számára megfogalmazható tanulságaikra térnék ki.

Én, aki igazán nem megyek a szomszédba pár keresetlen mondatért, hogy bírtam megállni egész életemben, hogy valamennyi csalódásom után, nem kevés sérelmet begyűjtve, kibeszéletlenül hagytam magam mély, elhúzódó lelkiválságokba sodortatni. Tengernyi önismereti podcastot meghallgatva, nem mintha magamtól nem tudhattam volna, rájöttem: mindent meg kell beszélni, persze csak akkor, ha a partner hajlandó leülni, és szemtől szembe(n), pontról pontra megvitatni észérvekkel, hogy mit miért teszünk, vagy épp nem teszünk. Aztán, ha mindent megbeszéltünk, mindenki tudomásul véve a másik érveit, talán beletörődve egy nem kedvező döntésbe is, ha sérülve is, mégis el tudja fogadni a tényt: „Innentől elválnak útjaink!” És így talán könnyebb lenne feldolgozni a legmélyebb csalódást is.

Abban persze csak reménykedni tudok, hogy én magam nem okoztam életem „elmúlt” partnereinek akkora csalódást, mint okoztak Ők, páran nekem ma már egyáltalán nem fájó csalódásokat. (Hárman már más dimenzióban olvashatnak, ha egyáltalán…)

 

Nyelvek, melyeket nem tanultam meg "jól", de leginkább sehogy!

Товарищ учительница! Az osztály létszáma 38, nem hiányzik senki. Ma is fel tudom idézni (végig oroszul) az óránk elején elhangzó jelentésünket tanárunknak. A felső tagozatban tanult orosz nyelvet két pedagógus (egy nő és egy férfi) próbálta erőteljesen megszerettetni velünk. Ennek ellenére középiskolában én mégis a német nyelvet választottam, noha az osztály fele oroszul tanult (mindkét nyelvet emelt óraszámban). Az általános iskola végével meg is szűnt minden kapcsolatom az orosz nyelvvel. (Emlékül megőriztem viszont sok-sok, a régi Szovjetunióból érkező levelemet /híres színészek és színésznők képeivel együtt/, melyek közül a legtávolabbi Vlagyivosztokból érkezett rendszeresen hozzám.)

1968 őszén idegen nyelvű gyors-gépíró szakon kezdtem el a középiskolai tanulmányaimat Debrecen ma is jól működő közgazdasági szakközépiskolájában – német tagozaton. Az első, számomra bonyolultnak tűnő német szó a: genossenschaft (szövetkezet) szó volt. Erre nagyon emlékszem, rögtön szeptemberben találkoztam a szóval. Persze a der, die, das-szal is akadtak időnként gondjaim, hisz nem volt abban szinte semmi logika, hogy melyik névelőnek kell társulnia egy-egy szóhoz. Később leginkább a magyarról németre fordítással, majd harmadik osztálytól a szaktantárgyként megjelenő német külkereskedelmi nyelvvel hadakoztam erősen. Azt a tényt, hogy sikerült négyesre érettségiznem németből, ma is erős túlzásnak érzem, de lehet, hogy tanárunk jóindulata is közrejátszhatott e számomra szép osztályzat elérésében. Életem során számtalan nyugtalan álmom volt, amikor a magyar-német fordításokkal háborgattam magam a nyugodt éjszakai pihenés helyett, leginkább akkor is érettségi feladat formájában. Talán fél éve álmodtam utoljára azt, hogy érettségi vizsgára készülök, de még van jó egy hónapom a felkészülésre. Aztán nagyon gyorsan eltelt belőle két hét, majd hamar egyértelművé vált számomra, hogy úgy elszaladtak a napok, hogy itt már semmilyen szoros időbeosztás nem lesz elég a tételek megtanulásához, és csak a mázli segíthet. És mázlim lett!!!

Az angol nyelvvel az 1980-as évek elején találkoztam az Alföldi Nyomdában, ahol egy angol szakon végzett kolléganőm helyezkedett el a fényszedőben – gondolom átmeneti megoldásként, amíg nem talált magának tanári állást. Nagyon kedves kezdeményezés volt részéről, hogy térítés nélkül tanfolyamot indított nekünk, amelyre bárki jelentkezhetett, aki vonzalmat érzett az angol nyelv iránt.

A vonzalmam az angol nyelv iránt ma is töretlen. Sajnos, már a tanfolyam első pár hetében nyilvánvaló volt, hogy nekem a német után valahogy nem akar menni a nyelvtan, de biztosan otthon sem szántam időt az elmélyült foglalkozásra, szavak megtanulására. Hamar „kiszivárogtam” a csoportból, és már arra sem emlékszem, hogy a többiek kitartottak-e szorgalmasan a tanfolyam végéig. Aztán a kolléganő is kapott számára megfelelő állást, és ezzel fejeződhetett be az oktatása is – nagy valószínűséggel. Hú, de régen volt ez is.

Lomb Katóról feltétlenül szeretnék szót ejteni. Ma is tartogatom a róla megjelent alföldi nyomdás könyvet, melyet borító nélkül a „selejtből” mentettem meg magamnak. Abban a könyvben olvastam, hogy tizenhat nyelvvel keresett pénzt, de ebből én arra következtetek, hogy nem állt meg tizenhatnál, hanem próbálkozott további nyelvek megtanulásával. Később Vágó Istvánt is úgy ismerhettem meg, mint aki imádja az idegen nyelveket.

Sok éve olvastam, hogy Göncz Árpád angol nyelvvel való kapcsolata a börtönben kezdődött. Azt állította magáról, hogy tud angolul. És mire szabadult, meg is tanulta a nyelvet. Fordításai ma is létezők.

Én évekig játszottam azzal a gondolattal, hogy csak akkor szabadulhatnék ki a börtönből, ha megtanulok angolul. Ez bizony nagyon veszélyes játék, még akkor is, ha csak gondolatban játszom vele. Bizonyára életfogytig bent csücsülhetnék, mert úgy érzem, nem kaptam elég erőt és kitartást fentről, egy nyelv tökéletes elsajátításához elegendőt biztosan nem.

Nem tudok jobb hasonlatot hozni, mint amikor egy kötés-horgolás tanfolyamon a tanár egyből látja, hogy kinek áll rá a keze a jó fonal- és tűtartásra, ki az aki olyan görcsös, hogy csak kínlódva tudja elkészíteni a legegyszerűbb mintadarabokat is. Szerintem a nyelvek elsajátításához is kell egyfajta nyelvi adottság, hogy a kiejtés ne üssön el túlságosan. Bár lehet, hogy ez csak az én elvárásom lenne magammal szemben, hogy egy nyelvet akcentus nélkül tudjak beszélni, ráadásul ha nem érzem nyelvtanilag is tökéletesnek a fejemben a szöveget, akkor inkább meg sem szólalok. Sokszor a kevés tudás is hasznosnak bizonyulhat egy-egy adott kényszerhelyzetben. Külföldre elindulni egyedül, nyelvtudás nélkül, ez is rémálmaim egyike. Álmodtam már eltévedésről, amikor úgy megijedtem, hogy egyből fel is ébredtem, és meg is nyugodhattam. Egy biztos, hogy nem indulok el egyedül Angliába.

Debrecen egyetemi város, és nagyon sok orvostanhallgató tanult a városban az elmúlt évtizedek során. Számtalan esetben lepődtem meg, hogy Afrikából érkezett orvostanhallgatók szinte tökéletesen beszélték a magyar nyelvet pár év nyelvtanulás és használat után. Mindezt utcán hallva tapasztaltam. Szívesen meginterjúvolnék közülük párat, mennyi időt és energiát fektettek a nyelvtanulásba, mennyire volt nehéz számukra a magyar nyelv, ami köztudottan a legnehezebbek közé tartozik.

Unokáimnak nem győzöm eléggé hangsúlyozni, milyen fontos – legalább – az angol nyelv elsajátítása, mert a mai világban már nem törvényszerű, hogy életük végéig egy helyen fognak lakni. A fiatalok, de az idősebbek is, röpködnek a világban, és a nyelvtudás mégis sokkal hasznosabb, mint a telefon fordító programja.

Következő életemben(?) biztosan a nyelvtanulásra helyezném a legnagyobb hangsúlyt. Ma ez jutott eszembe a „nyelvek” témáról, lehet hogy holnap még sok fontos dolgot tudnék hozzáfűzni.

Mára ennyi is bőven sok(k).

A sor végén "kullogó" véleménye a covidról

 Mint minden vizsgán életem során, most is utolsó akartam lenni a sorban, és már látom, hogy le is késtem a témát.

Majd meglátjuk, Ági vissza tud-e varázsolni a "nyelvek" elé.😀

Rövidre zárom a saját megélésemet, és csak a lényeget szeretném kiemelni.

Szerencsés voltam. Két oltás (Pfizer) után megérett bennem az elhatározás, nem kérek harmadikat. Nagy szerencsével semmi bajom nem volt, még a sima megfázások, könnyebb influenzák is elkerültek évek óta.

Én az introvertált természetemmel kifejezetten jól éreztem magam a lelassult, kiürült világban, a családommal azért tartottam a kapcsolatot. Esténként a rendelkezések ellenére is kerékpároztam, soha nem akadtam ellenőrző személlyel össze.

Sajnáltam a fiamék legkisebb gyermekét, aki épp első osztályos volt a lezárásokkor, és féltettem, hogy fogja tudni megugrani az olvasás-írás megtanulását on-line. Ennyi év távlatából látom, hogy nagyon nem volt könnyű három gyerekkel az otthonlét a szülőknek, de a gyerekek nem estek vissza a tanulmányaikban. Azért nagyon örültem miattuk főleg, amikor újra járhattak dolgozni és iskolába.

Nekem személy szerint ma is az a "sokk" a történtekből, hogy nem csak Magyarországon, hanem az egész világon két táborra szakadtak az emberek. Méghogy az emberek! - de az orvosok is. Leginkább abban rendült meg a hitem, hogy nincs egységes megítélés. Egymásnak estek az oltást helyeslők és az oltás ellenesek, és én meg ott álltam, hogy amikor az orvosok próbálták meggyőzni a másik tábort a saját igazukról, nem tudtam eldönteni, kinek is adjak igazat? Ma sem tudom még most sem, hogy kinek higgyek?

Mi lesz, ha majd megint jön valami újabb, az életünkre még a covidnál is súlyosabban kiható dilemma?

Erre lenne jó választ kapni egy nálamnál sokkal bölcsebb embertől. Vagy hinni benne, hogy nem lesz újabb fenyegetettség.

Nem tudom, jól értelmeztem-e Mick bejegyzését, de halványan volt olyan érzésem, mintha azt szerette volna érzékeltetni, hogy a vírus elszabadulásánál még a szándékosságot sem zárhatjuk ki.

Zárom is a rövid elmélkedésemet azzal, hogy semmi mást nem szeretnék jobban, minthogy a jövőben nem csak mi hetvenes-nyolcvanasok ne találkozzunk ilyen veszéllyel, de még a gyermekeink és unokáink sem.

És akkor jöjjenek a "nyelvek", ami sokkal vidámabb téma lesz.💝

"Pöttyös labda"

 

Kérdeztünk-e, mesélünk-e?

A válaszom mindkét kérdésre: NEM – NEM!

2018-ban kapcsolódtam be a „Hogy is volt?” blogba. Az eltelt hét évben negyven bejegyzésem található az oldalsávban jelzett Kelemen Éva név alatt. Talán egyszer-kétszer passzoltam, amikor úgy éreztem, hogy semmi módon nem tudok kapcsolódni az épp aktuális témához. Most is az lenne a legkényelmesebb, ha el sem kezdeném az írást. Bárki kérdezhetné, hogy miért nehéz nekem ezekre az igazán könnyűnek tűnő kérdésekre bővebben válaszolni?

Azért, mert az édesanyámról fogok írni, meg az ő édesapjáról, akik már húsz, illetve ötven éve halottak, és már nem lesz módjuk semmi módon lereagálni azt, amiről írni fogok. Anyukám nem tudja már nekem elmesélni, milyen lehetett anyai-apai szeretet és gondoskodás nélkül felnőni, és a nagyapám sem tudja megindokolni miért ivott és verekedett ahelyett, hogy megbízható apa módjára élte volna az életét. Biztos vagyok benne, hogy nem tetszene nekik az életükről, viselkedésükről alkotott véleményem. Ahogy ők ketten, apa és lánya viszonyultak egymáshoz, pontosabban, ahogy meg sem próbáltak „viszonyulni”, utat keresni egymáshoz. Minden sejtemmel érzem ezt a ma is pulzáló, soha ki nem beszélt, meg nem oldott feszültséget.

Hetven évesen sem gondolom másként, hogy én bizony egy kicsit agresszív gyermek voltam. (Bátyám kijavított, nem agresszív voltál, csak kicsit vehemens.) Aztán évtizedeken keresztül vizslattam tovább magam, honnan jön ez a megmagyarázhatatlan indulatosságom.

 Kezdem a mesélést a legelején.

Anyai nagyanyámat nem ismertem, sem a születési, sem az elhalálozási évét nem tudjuk. Bátyámmal az elmúlt napokban hosszan egyeztettük az emlékeinket, és úgy tippeljük, hogy nagyanyánk az 1890-es évek valamelyikében születhetett, ha 1909-ben megszülte első fiú gyermekét, nagybátyámat.

Anyánk a nagymama harmadik, kései gyermekeként született 1927-ben, amikor a bátyja már 18 éves volt. Nagyanyánk viszonylag korai (?) halála után édesanyámat ez a bátyja nevelte, mert a nővére is meghalt egészen fiatalon.

Gyermekként kétszer hallgattam végig anyukám meséjét arról a bizonyos pöttyös labdáról, amit az apukája akart neki adni az egyik találkozásuk alkalmával. Anyám természetesen ellenállt a pöttyös labda csábításának, mert őt nem lehet egy labdával lekenyerezni, meg se próbálja őt az apja egy labdával magához „édesgetni”. Ma is magam előtt látom a sértettségét, és a később sem szűnő ellenállását. Még az apja temetésére sem volt hajlandó elmenni. El sem tudom képzelni ma sem, milyen erők dúlhattak az én békés anyámban az apja ellen. Anyám szülei ugyanis nagyon hamar szétváltak, talán még két éves sem volt anyukám.

Jóska bátyám lett nagybátyám öregkori eltartója, betegségében is áldozatos gondozója élete végéig. Így a meséléseket is ő hallgatta végig, olyan súlyos dolgokat is, amit én később már csak a bátyámtól tudhattam meg. Így derült ki nagybátyám elmeséléséből, hogy anyám apja egy „részeges kocsmabútor” volt, aki hazaérve a kocsmából megverte az „asszonyt és gyerekét” de csak addig, amíg a nagybátyám egyszer fel nem kapott egy konyhakést az asztalról, és azt nem mondta, hogy „azonnal takarodjon ki a házból, mert leszúrja”. Hozzátette, még egyszer be ne merje tenni a lábát a házukba.

A puzzle darabjai ha lassan is, de össze fognak rakódni.

A nagyapa távozott a házból, a lányát elvétve látta/látogatta, de amikor anyukám dolgozni kezdett, akkor már szerette volna a fizetését apai felügyelet alá vonni. Anyám és apám viszont megismerkedtek, összeházasodtak, Hajdúszoboszlóról már ketten költöztek Debrecenbe az első közös albérletükbe, és az anyám talán soha többé nem is látta az apját.

A nagyapa később új családot alapított. Született egy második lánya, majd két unoka is, akikkel anyukám – természetszerűleg - nem tartotta a kapcsolatot.

Én viszont 12 évesen a DVSC úszó szakosztályában együtt úsztam a velem egy évben született, szintén Évának keresztelt nagyapánkról közös „fél”unokatestvéremmel, akivel emlékeim szerint kellemesen töltöttük az úszás közötti szüneteket. Arra már nem tudok visszaemlékezni, hogy a rokoni kapcsolatunkra hogyan derült fény. Nyilván otthon mesélhettem névvel erről az úszó Éváról, és az anyukámban összeállt a kép.

Ma már hiába sajnálkozok azon, hogy ott akkor frissiben miért nem kezdtünk el lépéseket tenni a családok összehozásában, főleg úgy, hogy az anyukám mindig szeretettel mesélte el otthon, ha a városban összetalálkozott féltestvére férjével, akit még hajdúszoboszlói fiatal lány éveiben ismerhetett meg.

NEM és NEM tettem fel kérdéseket, én az igazi kíváncsi gyermek. Az anyám annyira nem mesélt a gyerekkoráról, hogy felnőttként, megokosodva, legalább – minimum - gyanússá válhatott volna számomra, hogy itt valami nagyon nem stimmel. Itt többről lehet szó, mint elhallgatott dolgokról. Itt valódi titkok lehetnek elásva. Bátyámmal kimondtuk: anyánk minden bizonnyal házasságon kívül születhetett, és ez a múlt század harmincas éveiben még sok embert valószínűleg sokkal jobban megviselhetett, mint manapság, amikor már szinte semmi jelentőséget nem tulajdonítunk annak, hogy egy gyermek házasságban, azon kívül, netán egyedül vállalva születik meg. Ráadásul az is nagyon valószínű, hogy a nagybátyám sem nézhette jó szemmel, hogy az anyja egy olyan fiatal férfitól vár gyermeket, aki nála mindössze négy évvel idősebb. Nem csoda, ha a két fiatal férfi akarata és akaratossága nem fért össze.

Az anyám azt is elhallgatta előlünk, hogy az anyukája és apukája között ilyen nagy a korkülönbség az „anya javára”.

Az igazságérzetem dolgozott bennem azóta, amióta tudom, hogy erről a témáról kell írnom. Tudtam, hogy nem tehetem meg lelkiismeret-furdalás nélkül, hogy csak az én benyomásom alapján írjak a nagyapámról, amikor lehetőségem van arra, hogy meghallgattassék a másik oldal leszármazottja is.

Mivel én nem felejtkeztem el az unokatestvéri gyerekkori zsenge barátságról, sem az Éva arcvonásai nem koptak ki az emlékezetemből, később, amikor ötvenes éveim elején felfedeztem egy munkahelyi találkozáskor Őt, már akkor éreztem, hogy egyszer eljön az idő, amikor fel fogom venni vele a kapcsolatot, és megkérem, küldjön nekem egy fényképet a soha nem ismert és látott közös nagyapánkról. Éva két kolléganője ráadásul nekem régi kedves ismerősöm volt, így mindkettőjüktől tudakozódtam e-mail cím és telefonszám tekintetében. Aztán vártam a sült galambot, ami nem akart magától a számba repülni.

De itt ez a csodálatos blogvilág, és azt is tudjuk, hogy véletlenek nincsenek. Ági kitalálta a legújabb blogtémát, és én éreztem, most jött el az idő, amikor nincs további halogatásnak helye.

E-mailt írtam az unokatestvéremnek négy napja, azóta levelet is váltottunk, és ma megérkezett a soha nem látott nagyapám fényképe is.

Ma reggel bekapcsoltam a laptopom, megejtettem a szokásos szörfkörömet, majd megnyitottam az fb.-messengeremet, ahol „farkasszemet néztem” nagyapával. Katartikus élmény volt, az anyám szeme nézett rám, aztán felfedeztem a bátyám és unokaöcsém vonásait is. Ahogy most is, reggel is könny szökött a szemembe, amit nyeldekelve, de visszaszorítottam. Azon frissiben küldtem a képet a lányomnak, aki ugyanúgy járt, mint én.

Küldtem a képet azonnal a bátyámnak is, aki persze semmiféle közös vonást nem talált önmagával a képen, és meg sem hatódott.

Úgy tűnik, a transzgenerációs fájdalmak csak a női vonalon működnek és öröklődnek. Bátyám közölte velem, hogy történhet bármi, ő ragaszkodik az eddigi véleményéhez, ami nagyjából a nagybátyám vonalát viszi tovább.

Én viszont úgy döntöttem, hogy az anyám helyett is megbocsájtok a nagyapának.

Idézem unokanővérem pár mondatát nagyapánkról:

„Okos, értelmes, hajlíthatatlan gerincű gazdálkodó paraszt volt nagyon zsarnoki természettel megáldva. A II. világháborúban lovasszázadban szolgált. Megsérült, leszerelték, utána gazdatiszt lett egy hajdúszoboszlói nagygazdánál. Maga is rendelkezett tanyával, földekkel, szőlővel, saját gazdasága is volt. Ennek a későbbiekben lett jelentősége. (stb.)”

És ami az egész történetben ugyancsak nagyon fontos, talán választ kaptam arra is, honnan jö(het)nek az életemen át – finoman – rejtegetett agresszív belső érzéseim. Talán ezt szánták nekem az égiek nagyapai örökségként, még ha nem is túl szerencsés dolog is ez. Az anyám felnőtt életem kezdetén úgy bocsátott útnak, arra mindig vigyázzak egy majdani párkapcsolatban, hogy az első pofon el ne csattanjon, mert azt követheti a második, majd a sokadik is. Egy biztos! Én kellően fel voltam vértezve lelkileg, hogy soha ne kerülhessek – a mai világban oly gyakori - bántalmazó kapcsolatba.

Záráshoz közeledve a témánk második kérdésére csak röviden válaszolok.

NEM, eddig még nem igazán sokat meséltem az unokáimnak az életemről, de ha még lesz pár jó évem, és megnőnek annyira, hogy már érdemes lesz mesélni nekik a déd- és ükszüleikről is, ráadásul netán még érdekelni is fogja őket, akkor elmesélem nekik, hogy nyitottan élni, sokat kérdezni, megismerni a felmenőik legbensőbb érzéseit, netán meg- és befogadni ebből bármily keveset is, nagy ajándéka lehet az ő későbbi életüknek is.

A magam részéről pedig a jövőben megpróbálom unokatestvérem segítségével bepótolva megismerni az elmúlt hetven év nagyapai hiányát, és felfedezni természetének békésebb, szeretetteljes oldalait is. Mert meggyőződésem, hogy egy ember nem csak jó vagy csak rossz, hanem mindkét tulajdonság megtalálható benne.

A jó hírekkel majd jelentkezem.

Íme a nagyapám!

(A jóhír már meg is érkezett: a nagyapám az új családjában teljesen absztinens volt. Ünnepekkor, disznóvágásokon sem ivott egy kortyot sem. A róla alkotott képhez ez is hozzátartozik.) 

 

 

 

 

Évértékelő helyett

 Hosszú évek óta bombáznak bennünket már októbertől a következő évi szebbnél szebb „Lifestyle book”-nak elnevezett határidőnaplókkal. Igaz, a régi határidőnaplókat férfiak és nők vegyesen használták, akár otthoni, akár munkahelyi teendőik előzetes tervezéséhez, míg ezekkel az új, színes, gyönyörűen tervezett és kivitelezett könyvekkel inkább a nők szívére kívánnak hatni. Engem válasszál, én vagyok a legjobb, a legszebb, a legösztönzőbb, legkreatívabb, hadd ne folytassam! Négy-hatezer forintért már szaladhatsz is vele haza, és ha hű leszel a „márkádhoz”, akkor évek folyamán még a polcodon is gyönyörűen fognak mutatni egységes stílusban az évek alatt teleírt „book”jaid.

Engem sajnos már színesen és szépen sem tud rávenni egyetlen lifestyle book sem, hogy előre tervezzek, és év végén konstatálhassam szomorúan, hogy még a dolgok felét sem teljesítettem. Nem szeretném minden reggel felírni, hogy „porszívózás, felmosás, bevásárlás, főzés, sportolás, stb.”, látom úgyis, hogy épp mi következik. Nem akarok este pipát tenni a felsorolás végére. De ha valakit ez tesz boldoggá, akkor csinálja, elfogadom jó szívvel.

Régóta hangoztatom, hogy nem tervezek a jövő hét végénél hosszabb távra. Az még belátható idő számomra, és még bízhatok is benne, hogy egészségesen el is érek odáig.

Még mielőtt elrontanám a jó hangulatát bárkinek, gyorsan visszatérek a címhez, még ha nem is következik majd a továbbiakban semmiféle felsorolás, hogy mi mindennel telt a 2024-es kedvenc évem. Márcsak azért is kedvenc, mert csupa páros számokból állt, melyeket annyira szeretek, ráadásul fordulóponthoz is érkeztem az év közepén.

Júliusban betöltöttem a hetvenet, és eldöntöttem, hogy innentől minden napomat tudatosan is ajándékként élem meg. A konyhaszekrényem ajtajára kiragasztottam: „Nem idegeskedek”! Valójában nincs is miért, de mivel alapvetően kissé izgága természetű voltam mindig is, erre nem árt figyelmeztetnem magam. Sikerül is többé-kevésbé.

Sok szívemnek kedves dolgot hozott ez az év, nem volt a családban nagyobb betegség sem, hála Istennek. Gyarapodtunk létszámban is a tágabb családban, ami külön ajándék volt Mindnyájunknak. Volt új iskolakezdés, költözés, és sok-sok olyan dolog, ami csak nekünk kedves és fontos.

Azt is írhatnám, hogy soha rosszabb évet nem kívánok a 2024-esnél.

Talán rossz beidegződés nálam, hogy gyermekkoromtól kezdve úgy éreztem, és most is úgy érzem, hogy ha valaki már elmúlt hetven, az bizony ballag az öregedés útján. Ma már lázadozom ez ellen a gondolat ellen, bizonygatom magamnak, hogy nem vagyok öreg, de amikor hol a bokám, hol a térdem, hol a hátam, hol a talpam jelez, és hiányzik a ruganyosság, akkor mégis elbizonytalanodom…

Száz szónak is egy a vége, lesz ami lesz, jöjjön, aminek jönnie kell. Csak ne fájjon!!!

Nem kívánok mást, mint nagyon jó egészséget blogunk valamennyi író és olvasó tagjának.

Boldog 2025-ös évet kívánok Mindnyájatoknak!