Az én kis "apróim"!

 Nem volt abban semmi előre eltervezett dolog, hogy épp ma, október 23-án fogom megírni az én „apró örömeimet”. Azt is csak bő hete tudtam meg, hogy ma este színházba fogok menni, a debreceni Csokonai Fórumba, ahol mindkét fiú unokám szerepelni fog a Fenyvesi hóvirág című, október 23-i ihletettségű színdarabban, melynek témája az 1956-os magyar szabadságharc történetének bemutatása egy Rajmund nevű ÁVH-s közlegény életeseményein keresztül, aki az egységétől elkeveredve csatlakozik a pesti srácok forgatagához. Előző témánk, a „szabadság” kapcsán épp azt taglaltam, mennyire ellenálltam az 1956-os történelmi események feldolgozásának az általános és középiskolás tanulmányaim során. Hát most ha a sors is úgy akarja, törleszthetem a hiányosságaimat, és a tavasszal már egyszer látott előadást ma megkapom ismétlésben is, és az eddigi merev ellenállásom talán fel is oldódhat – két unokám közreműködése által – ennek a nehéz történelmi eseménynek a feldolgozásában. A mai nap „apró öröme” biztosan ez lesz számomra.

A témát most is jó hosszú ideje rágom magamban. A dilemmám már rögtön azzal kezdődött, hogy nem igazán tudom elkülöníteni magamban az apró és nagy örömöket. Szinte azt érzem, hogy nekem csak az „általános” öröm létezik, ami szinte minden napom része, és majdnem mindegy, hogy ez apró-e vagy nagy. Szaladtam is megint az AI-hoz, mint mindig, amikor elbizonytalanodom valamiben. Nyilván magamtól is tudom, hogy mi a különbség az élet nagy-nagy örömei, és a mindennapok aprócseprői között. De mennyivel jobb ezt jól összeszedetten leírva is látni, mintha csak én vekengek rajta.

Mi a különbség az apró és a nagy örömök között? – tettem fel a kérdést tehát az AI-nak, és az alábbi választ kaptam rá:

„Az apró és a nagy örömök közötti alapvető különbség a gyakoriságukban, az elérhetőségükben, és a pszichés hatásukban rejlik. Míg a nagy örömök mérföldköveket jelentenek életünkben, az apró örömök a mindennapi életünk építőkockái.” Hát ilyen egyszerű ez.

Most akkor talán el is kezdhetném sorolni az apró örömeimet, de ezekből már annyi mindent leírtam itt a blogban az elmúlt évek során, hogy aki követi a blogot, akár azonnal rá is ismerhetne az ismétléseimre. Nehéz is ehhez újakat behozni a történetbe, de most próbálok olyan dolgokat előbányászni az emlékeimből, amelyeket még egészen biztosan nem említettem eddig. Egy biztos, hogy nem lesz benne időrendiség, és ötletszerűen csapongok majd időben, térben és múltban. Egy lesz csak a biztos dolog, hogy ha rájuk gondolok, ma is kicsit hevesebben ver a szívem.

Életem első határátlépése 1968-ban a régi Jugoszláviába történt. Az út meglehetően hosszú volt, és Szabadka majd Belgrád után megérkezni a Balkán magas hegyeinek ölelésében fekvő Skopje városába, melyet a Vardar folyó szel ketté, egészen megrendítő élmény volt. Meglátni a nagy földrengésben megállt állomási toronyóra kis- és nagy mutatóját, ami ott maradt mementónak. Ez egyszerre volt dermesztő és felemelő érzés, mint ahogy a város több pontján még nem jutottak el a teljes újjáépítésig, és egyszerre volt jelen a múlt nyomasztó törmeléktengere és a várható újrarendeződés. Itt ettem életemben először pisztrángot, csevapcsicsát, füstösre sült finom bárányt és megannyi finomságot, amelyet egy tizennégy éves gyermek eddig nem is ismerhetett. Talán itt alapozódott meg a gasztronómia iránti mély kíváncsiságom, s hogy ne álljak ellent semminek, kóstoljam meg a számomra ismeretlen dolgokat is – feltétel nélkül. Öt év után újabb déli út következett táncegyüttesünk életébe. (Közben persze utaztunk még északra és nyugatra is.) Ezúttal először szállt fel velünk a repülőgép, és én – utólag is kimondom -, földön túli boldogságban pillanthattam meg a Földközi-tenger kékjét, majd átrepülve rajta, a tuniszi repülőteret megközelítve azt hittem, hogy a tenger homokjában fogunk landolni, annyira alacsonyan repülve értünk földet a tuniszi kifutópályán. Csomagjainkat felvéve a légkondicionált repülőtér ajtaján kilépve ért életem egyik felejthetetlen csodája: az afrikai hőséggel keveredő, számomra teljesen ismeretlen mézédes illatfelhő, mely lehetett az arab jázmin illata éppúgy, mint a virágzó narancsfák különleges illata. Én, aki felnőttként egyáltalán nem bírom genetikailag a parfümillatot elviselni, ezt a mézes illatot utolsó leheletemig kívánnám érezni. Sidi Bou Said kékje, az Antonius thermák, Sousse látványosságai, és a tunéziai vidék különleges atmoszférája életemben dobogós helyre került, mint ahogy az Atlanti óceán csodája is Lisszabonnal, és a portugál vidékkel, Portóval, Faroval. A mediterráneum mellé besorol Grönland szikrázó fehérsége, és a franciák dijoni borvidékének lankás tájai, a reimsi és metzi katedrálisok, a sok finom francia ételkülönlegesség, amivel megvendégeltek bennünket egy hónapos turnénk alatt. A minap véletlenül sikerült eltalálnom egy majonézes karfiol saláta ízesítését, ami majdnem megszólalásig föl tudta idézni egy francia vendéglátó hölgyünk salátájának különleges ízét, melyet azóta sem tudta semmi kitörölni az emlékezetemből, annyira finomnak éreztem az ízvilágát, fűszerezését 1970-ben.

Egyértelmű, hogy az az ember vagyok, akit a természeti szépségek tudnak a legjobban feltölteni, akár süt a nap, akár esik az eső, és még az sem számít, hogy ebben a töltekezésben egyedül veszek-e részt, vagy társaságban. Imádom a színeket, az évszakok változásával a hálószobám ablakából elém táruló látványt, mely óráról órára is változhat, ahogy látványosan futnak végig a városom keleti részén az árnyékok, az egyik oldal még árnyékos, a másik már szikrázik a napfénytől, és ezt nézni naponta többször is, számomra megunhatatlan. Lenézek, mint régi királyok a várablakukból birodalmukra. És minden az enyém, az Attila téri görögkatolikus templom tornyának felújított rézlemezein megvillanó napfénytől elkezdve a zuhogó eső ablakpárkányomon koppanó utolsó cseppjéig. És mindazoké is természetesen, akik képesek a természet energiáit magukba fogadni.

Mindennapi apró örömeim a konyhámban is elérnek, elég ha épp a sárga, narancssárga, okker edényeimet, táljaimat mosogatom, mely egyikéről-másikáról azonnal eszembe jut, hogy azt a szettet 1976-ban a házasságkötésem előtti évben a régi NDK-ban vásároltam egy új élet előszobájában, majd évtizedekig nem tudtam és nem tudok megválni nem magától az edénytől, hanem a hozzájuk fűződő emléktömegtől. Ha majd utolér az öregség mozgásszegényebb időszaka, csak elő kell vennem az évtizedek alatt felgyűlt régi prospektusaimat, fényképalbumjaimat, és az örömmorzsák újabb emlékeket ébreszthetnek. Az unokáim igen csak gyors felnövésével ritkulnak a közös programok, már nem kell rájuk vigyázni sem betegség, sem iskolai szünet alatt, így nekem kell kitalálnom közös programokat, és élni a meghívások lehetőségével.

Az emberi élet jó esetben tömegével tárja elénk az apró örömöket, mind családi, mind baráti és közösségi életünk terén is, ezért egy bejegyzés terjedelme óhatatlanul kizárja, hogy minden érdemi dolog helyet kapjon benne. Nem is szerettem volna kitérni a közvetlen családom apró örömeire, mert nemcsak én, hanem bárki más könyvet tudna írni ezek felidézésével.

Földhözragadt fogalmazási gyakorlatom nagyon igényli, hogy legyen valami „frappáns” mondat vagy gondolat egy-egy téma lezárásaként írásaim végén. Ez most az lenne, hogy életem utolsó évtizedében/évtizedeiben (majd meglátjuk mennyi az annyi), tudjam elfogadni a mindennapjaim részeként a „Dolce far niente” életérzést, melynek helytálló megfogalmazásához ismételten az AI-t hívtam segítségül:

„Nem lustaság, nem tétlenség, hanem annak képessége, hogy bűntudat nélkül élvezed a pillanatot, a tenger hangját, a napfényt az arcodon, a koktélt a kezedben, a semmit, mert néha pontosan erre van szükségünk.”

A csatolt képet kedves volt kollégám (Nagy Ferenc) képtárából tettem fel pár éve a facebook oldalamra. Azóta sem láttam ennél szebb felvételt Magyarországon készült képek között.

Kevesebb megjelenítése