"...Látod, nem marad más vigasztalás,
gyarló létünkre vélt igazolás,
mint ez a hamar eltűnő varázs:
fények játéka, illó alkonyat,
emlék-idéző, megkopott szavak,
pár kedves arc, egy dallam – elfakult
vásznak színén a darabokra hullt
idő szilánkja: pár maroknyi múlt.
Nézd hát az ég eltűnő fényeit,
fénytelen sorsod égi jeleit.
Emlékké vált már ez az alkonyat,
Agysejtjeidbe rögzítve marad
- s nincs isten, ember, törvény, rendelet,
aki belőle bármit elvehet!...
Őrizd görcsösen az emlékeid."
Jaj de nehezen kezdtem bele ebbe a bejegyzésbe! Olyan kis kedvesnek és egyszerűnek tűnt, mikor kitaláltam. Aztán ámulva olvastam Mick bejegyzését, mennyi mindenről írt, csak úgy kapásból. Alíz írásán nem is csodálkoztam, hisz blogját olvasva már sokat ismertem a felsorolásából. Rózsa gondolatébresztő sorai visszarepítettek gyerekkoromba, a nyári vakáció idejére. Milyen remek ötlet egy kiragadott élet-részletben megkeresni azokat a bizonyos apró örömöket.
Szép, szép, de én? Én mit írjak?! Csak nem fog ki rajtam ez a "kedves" és "egyszerű" kis téma?
Ideültem hát a gép elé, megnyitottam egy új bejegyzést. Az üres fehér felület gonoszul "nézett" rám. Vártam, hogy végre leüssem az első betűket, vártam, de hiába.
És ahogy már annyiszor az életben, segítséget kaptam. Mint már annyiszor, a szüleimtől. Most épp Apámtól. Egyszercsak elkezdtem írni a fenti részletet, apukám Skikdai alkonyat című verséből. Nagyon nagy kedvencem, talán a legnagyobb. Minden benne van, ami az apró örömökről, a kis emlékekről és a pillanatok varázsáról szól. Nos vajon mit dob fel az emlékezet az én apró örömeimből.🤔
Jó lenne időrendbe szedni, próbálkozom, bár nem könnyű. Mert kisgyerekként, hála a sorsnak, minden csupa-csupa öröm volt. Lehetetlen felsorolni, csak kiragadni tudok a hatalmas emlékhalmazból.
Téli ródlizás után fagyos ujjaimat a cserépkályha meleg csempéire tapasztani; nyári réten törökszegfűt találni a margaréta, szarkaláb meg pipacs csokromba; kertek alatt leszaladni nevetve, mert a kamillafejek csiklandozzák a lábam; fára mászni az első pirosló májusi cseresznyéért; fényes barna vadgesztenyét keresgélni a templom előtti fák alatt; elámulni az öreg virágba boruló mandulafa szépségén; figyelni a redőny résein beszűrődő reggeli napfény játékát a falon; szamócára lelni a cserben; motor tankján ülni, Apával gurulni le "üresben" a falunkig; kölyökkutyát szatyorban hazavinni; kipukkasztani forró bitumen hólyagokat a szandálommal; csillagképeket keresni a nyári égen; lepkét kergetni az udvaron; elbújni egy könyvvel a diófán; a mindennapi csodát átélni, ha reggel felhúzzuk a redőnyt: meglátni a Zengőt; ...♾️
*Aztán jöttek az algériai hónapok, új, ismeretlen illatokkal, színekkel, ízekkel, hangulatokkal.
Felhők felett repülni vakító napfényben; megérkezni egy novemberi éjjel és sétálni a varázslatos utcákon; a függőhídról belebámulni a mélybe és meglátni a Rhumel valószinűtlenül türkizkék színét; elbódulni a halomba rakott narancsvirág illatától; egy hatalmas bougainvillia övezte szobában aludni; megtanulni biciklizni; és megtanulni úszni is; száguldani görkorcsolyával a kórház folyosóin; homokvárat építeni; belefutni a habokba és ugrálni a hullámok hátán; csodálni a casbah nyüzsgését, örökre szívembe zárni egy országot, egy várost, egy utcát, egy hidat, egy virágot; leánder és levendulaimádóvá válni; új, megismételhetetlen ízeket megismerni; a világ legfinomabb őszibarackját megenni; ...♾️
Kisgyerek, kisiskolás, majd felsős nagyranőtt lakli lettem. S lett új iskola, új helyzet, elszakítottság, szigorúság, nehéz idők, de ezt telis tele rakta a sors apró örömökkel. Balatoni szép napokon unokaöcsémmel dinnyét cipelni, sokat nevetni; kedves jó tanárokat megszeretni; barátokra találni; őszi reggeleken a "fél városon" át iskolába gyalogolni s taposni közben a székesegyház előtti avarban; ámulattal nézni a Sétatér színeit, fényeit (és sohasem elkésni! 😉); Bercsényi ucában nem lépni arra a bizonyos kőre kabalából (meglepve olvasni később Radnóti versét); meglátni egy hajnalon a szüleim sziluettjét az ablakból; saját kis lemezjátszót kapni; mert hazajöttek végre a szüleim;...♾️
Az én 4 gimnáziumi évem 1+3 "beosztású" volt. Így két város, két osztály, két baráti kör adta az apró örömeimet. Az első év mára már lassan feledésbe merült, csak mozaik-képek bukkannak fel, hiszen 71-72-öt írtunk. A diákbusz párás ablakain át a ködös táj hajnali misztikumára látni, titkos üzenetet kapni, amit egy ismeretlen negyedikes (!) iskolatárs ad át; első randira menni a Sipőcz patikához; hatalmas sétákat tenni fel a Mecsekre, félve majd egyre bátrabban kézenfogva; éjjel tanulni boldogan; ...
Majd elköltöztünk. Faluban lakó bejárósból városivá válni, hajnali buszra rohanást feledni; öt perc alatt iskolába érni; örök barátságokat szőni; utcán csapatostul hangosan nevetni (hmm, röhögni inkább); belépve a Pléhtehénbe megérezni a friss búrkifli illatát; suliból Hajnival huncut mód kiszökni, otthon zenét hallgatni, gesztenyét sütni és észrevétlenül visszatérni; először egyedül -sikerrel- húslevest főzni; vasárnap délutánokon apámmal, anyámmal lenni; barátokkal nagyokat beszélgetni világmegváltó dolgokról; ülni az Anna kápolna előtt a kőpárkányon; szirtakit táncolni az utcán, Kőszegen cinkcsizmában, törött bokával; verseket olvasva tölteni egész délutánokat; értesítést meglátni az iskolai portaablakban és visongva örülni a sárvári meghívásnak; hasonfekve olvasni; teljes hangerővel hallgatni a Who'll stop the rain-t; nyári éjjelen hajnalig nézni a kihúnyó tábortűz parazsát; énekelni együtt, sokat, sokszor, mindenhol; ...♾️
És aztán jött a nagykorúság, érettségi, felvételi, tanulás, munka, az a bizonyos nagybetűs élet. Volt abban minden - jó, rossz, nagy események, elhatározások, döntések, bánat, bú és kudarc sorozat is. Meg persze tele volt az az élet tűzdelve apró örömökkel is. Szerencsére. Vonatablakból szélbe kihajolni; sínek mellett nagyranőtt vadsóskában gyönyörködni és beleszőni a pályamódosításos versbe; rengeteg fenyőtinórút, őzlábgombát találni; kirándulni őszi vasárnap Csalára;
tavaszi héricset szedni nagy csokorral; beszívni a friss hajnali levegőt; nyári hajnalon gyakorlatra rohanva keresztezni két útvonalat egy pillanatnyi találkozásért; kora reggel májat sütni, kávét főzni és vinni a laktanyába; bútorboltokban nézelődni; fizetéshez képest méregdrága (370 Ft-os😉) teáskannát vásárolni; szülőknek apróságokat szerezni búcsúajándéknak; várvavárt polcokra bepakolni a könyveinket; titokban magnófelvételeket készíteni ahogy a gyerekek játszanak; óriási lufit fújni a kislányunknak; leköltözni végre a Balcsira; vonat érkezését figyelni az utca végéről, két pici kezet fogva; óvodai beiratásra menni; sárga pöttyös labda és kék szánkó jelet varrni ruhácskákba;... ♾️ Végtelen itt is a jel, mert innentől csak úgy száguldottak az évtizedek. Ha minden apró örömöt, ami eszembe jut, leírnék, sosem készülhetne el ez a bejegyzés. És az is apró öröm lenne, ha valaki végigolvasná ezt az írást...Hosszabbra nyújtanom már nem lenne ildomos. 😄
Amíg emlékeztem, arra törekedtem, hogy egyszerű és valóban kis dolgokat keressek a múltban. Viszont arra jöttem rá, rengeteg apró öröm az idővel arányosan naggyá válik. Egy régi apró öröm, ahogy a pólyás kistestvért a kétéves nővérkéje áhitattal átveszi apjától ma már nagy öröm. Az esküvőnkön a gyűrű csillogása az ujjainkon, a szüleinknek szerzett hajnali meglepetés Ferihegyen, az évtizedek után újra meglátott tenger, a gyerekeink kis bohóckodása, az egymásnak írt levelek, a karácsonyfa fénye mellett az összeölelkezés, az utazás-álmok megvalósulása, a gyerekeink, majd az unokáink első lépései, első kis szavai, ...lehetne sok sok bekezdésen át sorolni, ezek mind-mind nagy örömmé váltak mára.
Igyekszem tudatosan is figyelni, napról napra, évről évre összegyűjteni magamban minden szép morzsáját a hétköznapi örömöknek. Egy érzés, egy hangulat, egy dallam, vagy akár csak egy harmatos szőlőfürt, egy napsugarat levelei közt áteresztő gesztenyefa, az erkényen mégis kivirágzó levendulafejecskék - mai napom varázslatos pillanatai.
Így hát megint Apám verséből illik ide a befejezés:
Vésődj agyamba, ritka este, te,
szép alkonyat eltűnő remeke
- s az emlékezet úgy őrizze meg,
híven idézve majd, e perceket,
mint ritka lepkét régi kőzetek:
szárnyaikban finom erezet,
ez az egyszer-volt, törékeny remek,
rejtve, lapulva századokon át
hirdeti a szép örök igazát…
(* Az első fotót A falu: Hosszúhetény FB csoportból kértem, Vágó Vágó készítette.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése