Olvasásom természetrajza

Olvasni mindig szerettem, amióta ötéves koromban megismertem a betűket. Olvasással bármikor el tudtam tölteni több órát is, ha arra módom volt. Eleinte persze a mesekönyveket bújtam, rongyosra forgattam a nagy Benedek Elek-gyűjteményeket, aztán következtek a kalandosabbak. A rákosligeti szakszervezeti klubház könyvtárából sorra kölcsönöztem ki a Verne-regényeket, a Dékány Andrásokat és hasonlókat. Karácsonyra általában valamilyen éppen szükséges ruhafélét kaptam és könyveket, elmaradhatatlanul. Volt olyan karácsony, amikor Apu egy egész nagy papírládányi Olcsó Könyvtáras könyvvel jelent meg, tele magyar és külföldi klasszikus szépirodalommal, azokat is nagyon szerettem.

De például az indiánregények az én gyerekkoromból valahogy teljesen kimaradtak. Amennyire visszaemlékszem, volt ugyan tudomásom May Károlyról, hallottam regénycímeit is, de egyet sem olvastam, úgyhogy indiántörténeteket akkor ismertem meg először, amikor a hetvenes években már tanár koromban a gyerekeket vittük a ligeti moziba Gojko Mitić-filmekre (az egyik tanévben a Maros mozi valami érthetetlen okból ingyenes bérletet biztosított az egész felső tagozatnak). Ugyanígy kimaradt olvasmányaim közül a krimi műfaja, ennek oka talán az lehetett, hogy nemigen jelentek meg nálunk krimik az 50-60-as évek fordulóján. Így aztán a krimiket csak huszonévesen kezdtem bújni, de néha még mostanában is szívesen elolvasok egy-egy Agatha Christie-t, hiába tudom már pontosan, hogy mind egy kaptafára van fölépítve.

Olvasáskutató szakemberek azt mondják, az a legnagyobb baj, hogy a mai kisgyerek minden mesét, olvasmányt képernyőn, színesben, készen kap és a fantáziának semmi dolga se marad. És hogy miért mondom most ezt? Az Egri csillagokat nagyon szerettem, elég korán megkaptam, elolvastam, többször is. Volt egy belső képem arról a regényről, a szereplőkről, a helyszínekről. Amikor aztán először jártam Egerben, egy kicsit korrigálnom kellett azt a belső képet, legalábbis ami az egri várat illeti: nem úgy áll, nem úgy helyezkedik el a vár, ahogy én a regény olvasása közben elképzeltem. Később megfilmesítették, de nem volt kedvem megnézni, nekem nagyon megfelelt a magam belső filmjével az a regény.

Gyerekkoromban és tizen-huszonéves koromban is nagy lelkesedéssel olvastam mindent. Az igazat megvallva ebből azért volt pár olyan év is, amikor nem a lelkesedés, hanem a kötelesség volt a motiváció: az egyetemen ezzel a két szakkal, amibe jól beleválasztottam, minden szemeszterben több ezer oldalnyi kötelező szépirodalmat kellett kivégeznünk, no meg hozzá a szakirodalom, az se volt kevés. Ott vált szokásommá, hogy olvasás közben gyakran vetettem egy pillantást az oldalszámra és ugyanabban a pillanatban rögzítettem is magamban, mennyi van még hátra a végéig - évekbe telt, mire képes voltam erről leszokni.

Régen sokkal nyitottabb voltam az olvasást illetően is. Olvastam sci-fit, horrort, keményebb krimiket, ma már nem érdekelne egyik sem. Gyakran elcsodálkozom, amikor felfedezem egy-egy régi, évtizedek óta nem látott kedvelt olvasmányomat és már nem tetszik. Mit ettem én akkoriban ezen? - kérdem döbbenten magamtól, de fogalmam sincs, mi volt az, ami miatt akkor alig tudtam letenni,  ma meg... vagy egyenesen taszít, vagy csak egyszerűen nem érdekel. Épp a múltkor jutott eszembe egy konkrét példa erre: a Virágot Algernonnak is ilyen volt, amit a kollégiumban - ráadásul a gyakorló tanításom időszakában, amikor igazán lett volna ezernyi fontosabb dolgom is - egy éjszaka alatt olvastam ki, és annyira megérintett, hogy máig emlékszem arra az érzésre, de ma már nosztalgiából sem akarnám elolvasni. Sok ilyen könyv van, és amikor ezzel a jelenséggel szembesülök, csak azzal tudom magyarázni, hogy változtam, mégpedig rengeteget.

Szépirodalmat az utóbbi években már nemigen olvasok. Próbálkoztam vele, de nem köt le, úgyhogy újabban megelégszem a dokumentáló és az ismeretterjesztő könyvekkel:  kultúrtörténet, helytörténet, építészet, technikatörténet, emlékiratok, visszaemlékezések és hasonlók. Fiktív történetek egyáltalán nem érdekelnek, és a szépirodalom főleg ilyen. Valószínűleg ezért szorítkozom csak a valóságot, a tényeket és a tények történetét feltáró művekre. Dokumentarista lettem immár nem csak itt a neten a blogom által, hanem az olvasmányaim is kizárólag ebből a körből kerülnek ki.

Nem vagyok mindenevő az olvasás terén. Nem olvasok el sorban mindent, ami elém kerül. Nem olvasok szerzőt csak azért, mert éppen felkapott lett és mindenki olvassa. Nem olvasok el egy könyvet csak azért, mert más ajánlja, mert neki tetszik. Kézbeveszem, elkezdem, de ha nem érdekel, azonnal abbahagyom. Nem kísérletezem, nem barátkozom vele, lemondok róla. Az olvasás nekem legyen jó időtöltés, ne gyötrődés - és ezen nem azt értem, hogy kizárólag a könnyed, vidám olvasmányokat veszem kézbe. De kifejezetten  megrendülni, undorodni, visszataszító, felzaklató, nyomasztó élményben részesülni már nem akarok egy könyv olvasása által. 

Könyvek, nagyon remélem, sokáig lesznek még - mondom én, a szájbernéni. Mert a könyvben nincs ugyan kereső, meg link, meg mindenféle technikai csodakütyü, viszont anyaga van, illata van, fogása van és nem függ áramtól, kábeltől, virtuális hálózattól. A könyv valóságos, élő  és  szerethető.

Olvasok

Hamar megtanultam olvasni és nyomtatott betűkkel írni is. Elsősként a legjobb voltam az osztályban, a tanító nénim 100%-osan bízott az olvasásomban, volt is egy emlékezetes élményem ezzel kapcsolatosan. Az Ablak-Zsiráfot használtuk, a "gólya" címszót kellett a barátnőmnek felolvasnia. A tanító néninek valamiért nem tetszett az olvasás, kétszer is felolvastatta vele, de ő másodszor is ugyanúgy olvasta. Akkor megkért engem, hogy én is olvassam fel, ugyanazt olvastam, mint a barátnőm. Ekkor a tanító néni felállt és megnézte, mi van a könyvünkben. Akkor derült ki, hogy a barátnőm és én a nagytesótól örökölt könyvet használjuk, míg a többieké már újabb kiadás, amiben egy szó másképp volt írva, mint a miénkben. Másik emlékezetes élmény, amikor ötágú piros csillagot kaptam az olvasásomra, mert a tanító néni azt mondta, a sima piros csillag nem fejezi ki, mennyire jó volt :). Nagyon hamar elkezdtem könyvtárba járni, bár otthon is rengeteg könyvünk volt (a szüleim figyeltek erre, akármennyire is nem volt pénzünk, könyvre mindig jutott), de azokat hamar "kivégeztem". A könyvtárban már felsős koromban rákaptam a felnőtteknek szóló könyvekre, mert már nem nagyon volt olyan ifjúsági, amit nem olvastam. Tizenpár évesen olvastam Graham Greene könyveket, nagyon sok Jókait és hasonlókat. Mindig bekucorodtam a fotelbe a cserépkályha mellé (télen-nyáron), és délutánokat olvastam végig. Anyu rendszeresen kizavart a friss levegőre, mire én fogtam a könyvemet és kiültem a lépcsőre olvasni. Anyu persze úgy gondolta, mozogni menjek ki, de már annak is örült, ha nem bent gubbasztottam egész nap. Az olvasást folytattam a középiskolában is, persze a legtöbb kötelező olvasmányt is elolvastam, ez alól kivétel volt Örkénytől a Tóték, amit csak egyetemistaként olvastam el. Az egyetemen természetesen már sokkal kevesebb időm volt szépirodalomra, de azért nem maradt el teljesen. Később már munka mellett olvastam, akkortájt kaptam rá az életrajzi, önéletrajzi jellegű írásokra, de mindig is mindenevő voltam. Néhány éve a gasztroregények következtek, akkoriban vettem is jó néhányat, de nagy szerencsémre az érdi könyvtár elég jól el van látva új kiadásokkal, így onnan is tudtam kölcsönözni. Az elmúlt egy-két évben túl sok tanulnivalóm akadt, így elmaradt kicsit az olvasás, de néhány hete újra rákaptam. Most, felnőttként olvastam el a Harry Pottereket, nagyjából három hét alatt a hét kötetet. Most, hogy már kevesebbet kell tanulnom (bár annak sosincs vége), valószínűleg újra elmegyek majd a könyvtárba és meghosszabbítom a tagságomat, hogy havonta 2-3 kötetet kikölcsönözzek és esténként elolvassak. Úgy tűnik, a könyvek szeretete a gyerekekre is átragadt, aminek nagyon örülök. Csongor most már magától is szívesen olvas, sőt, valamelyik nap azzal lepett meg, hogy a Vuk-ot elolvasta (szóltam neki, ideje lenne elkezdeni, mivel kötelező olvasmány, amikor közölte, hogy már túl van rajta, esténként olvasta az ágyban). Csanád még nem olvas, de nagyon szeret ő is nézegetni, és még most is nagyon gyakran olvasok nekik esténként mesét. Remélem, később is megmarad az olvasás szeretete.

A magzat választ

A magam hajdani mindenevő betűfaló lényéből az internet időigénye (naná, magas színvonalú - vagy nem, mert tévedni is lehet - blogok olvasására) valóban más olvasási szokások rabját formált.

De nem ezt szeretném taglalni, bár az is megérne egy bejegyzést, hogy hajdanában többnyire szerző-specifikusan olvastam, habzsoltam, míg kezembe került még és még egy-egy kötete. Így esett, hogy Jókai "kötelezősége" idején már az aktuális dolgozatot is az ő stílusában írtam - nem kis derültséget okozva tanáromnak.

A lányaim könyv-választásáról szeretnék szólni. A Nagy szinte kizárólag a Magyar népmeséket olvastatta velem, majd a már külvilági vonzódásával is alátámasztotta: ez az ő világa. A Kicsinek is próbáltam ilyen irányú ismereteket adni át, ő pedig fészkelődve-mozgolódva tudatta velem, mást akar hallani, mást akar olvasni. Az ő kedvence Dózsa György volt. Olyan odaadóan gyengéd sosem volt a bennem fejlődő baba, mint amikor ezt a három kötetbe foglalt művet olvastam. Érdekes, ő sokára tanulta meg a betű élvezetét (Vagy csak nekem volt fura, hogy a már olvasni tudó gyerekemet nem ragasztják oda a könyvek?) Aztán bepótolta. Bárhol, bármit, bármilyen pozitúrában. Most a kicsike lányán is látom, elbűvöli a betű.
Az unokáim magzati igényeiről sosem beszélgettem a lányaimmal. Lehet, most mégis rákérdezek, hátha az ő első anyai élményeik is hasonlóak lehettek, mint amivel ők ajándékoztak meg engem.

Ó, nyájas olvasó!

Ó, nyájas olvasó!

Így szólított meg Karinthy Frigyes kábé tizenhárom éves koromban. Az Est Hármaskönyve című örökbecsű antológiában találtam rá néhány gúnyoros, de igen tartalmas „krokijára”, amelyekből kiderült, hogy aki ír, abból él, hogy az olvasó megfizeti, amit olvas, tehát nagy felelősség nehezedik mindkettőjükre. Az író írjon színvonalasan, az olvasónak pedig legyen annyi esze és ízlése, hogy megfelelően tudja értékelni azt, amiért pénzt adott. Olvasói státuszomban e két követelménynek tettem eleget, egyre nagyobb igyekezettel és komolysággal. Oly annyira, hogy később a könyvbizniszben dolgoztam vagy harminc évig mint hivatásos olvasó. Nem nagyszerű? Kivételes helyzetbe jutottam. Bár a feladat nem volt egyszerű. A hatvanas évektől az ezredfordulóig mindenféle irodalmi divatokhoz és társadalmi elvárásokhoz kellett igazodni ebben a szakmában. Szerencsére túléltem, éppen a Karinthytól tanult szemlélet segítségével.

Mint lektor, a hetvenes-nyolcvanas években messzire eltartottam magamtól a munkahelyi olvasmányokat,  jó esetben  mesteremberek munkáit. Saját szórakozásra, okulásra és tájékozódásra vagy klasszikusokat vagy  jó nevű kortársakat olvastam. Például Esterházy minden sorát a mai napig különös szellemi élvezettel fogadom, legyen az esszé, vagy mesélős részletekkel, netán dokumentumokkal bővített szöveg. Igen, szöveg. Most soroljam, kik írnak mondatokat, amelyekből szöveg kanyarodik a végére? Mert nem minden szöveg, ami annak látszik. De csitt.

Bevallom, verseket, versesköteteket, úgy, mintha a szerző önéletrajza lenne, csak nyugdíjas korom óta olvasok. Legnagyobb élvezettel Kálnoky László Homálynoki Szaniszlóját, és legteljesebb azonosulással Rakovszky Zsuzsa verseskönyveit olvasom. Úgy látszik, mostanában csendesült el a világ körülöttem annyira, hogy belső rezdülésekre is figyelni tudok. Az övékére meg az enyémekre egyszerre.

Egy időben, jó negyven éve, saját szórakozásul csak útleírásokat olvastam, illetve a Gondolat Kiadó mindenféle ismeretterjesztő kötetét. Részint az új, még nem ismert vonzott, de erősen közrejátszott, hogy legalább olvasás közben ne ott legyek, ahol vagyok.

Az olvasmány kiválasztásában az újdonság mindig  szempont volt, és kissé a közvélemény is befolyásolt. Például Murakamit a népszerűsége miatt kezdtem olvasni, de akkor mindet ám, ami megjelent. Más népszerű magyar és nem magyar írókat viszont csalódottan vagy dühösen tettem le, nem mondom meg kiket, nem akarok mások tiszta lelkébe taposni.

Olvasói szokásaim az idők folyamán sokat változtak. Ami hozzáférhető az interneten, azt  képernyőről olvasom. Kényelmesebb, mint a könyvet tartani, lapozgatni. Kaptam egy tabletet is, sok könyv ráfért, utazás közben, hogy ne maradjak betű nélkül, magammal viszem. Mióta számítógépet használok, néhány megjegyzésre javasolható gondolatot, frappáns megfogalmazást, megható(!) verset wördbe másolok. Éppen a napokban olvastam újra, miket jegyeztem fel az idők folyamán. Mit mondjak, a nyájas olvasó menthetetlen.