Olvasni mindig szerettem, amióta ötéves koromban megismertem a betűket. Olvasással bármikor el tudtam tölteni több órát is, ha arra módom volt. Eleinte persze a mesekönyveket bújtam, rongyosra forgattam a nagy Benedek Elek-gyűjteményeket, aztán következtek a kalandosabbak. A rákosligeti szakszervezeti klubház könyvtárából sorra kölcsönöztem ki a Verne-regényeket, a Dékány Andrásokat és hasonlókat. Karácsonyra általában valamilyen éppen szükséges ruhafélét kaptam és könyveket, elmaradhatatlanul. Volt olyan karácsony, amikor Apu egy egész nagy papírládányi Olcsó Könyvtáras könyvvel jelent meg, tele magyar és külföldi klasszikus szépirodalommal, azokat is nagyon szerettem.
De például az indiánregények az én gyerekkoromból valahogy teljesen kimaradtak. Amennyire visszaemlékszem, volt ugyan tudomásom May Károlyról, hallottam regénycímeit is, de egyet sem olvastam, úgyhogy indiántörténeteket akkor ismertem meg először, amikor a hetvenes években már tanár koromban a gyerekeket vittük a ligeti moziba Gojko Mitić-filmekre (az egyik tanévben a Maros mozi valami érthetetlen okból ingyenes bérletet biztosított az egész felső tagozatnak). Ugyanígy kimaradt olvasmányaim közül a krimi műfaja, ennek oka talán az lehetett, hogy nemigen jelentek meg nálunk krimik az 50-60-as évek fordulóján. Így aztán a krimiket csak huszonévesen kezdtem bújni, de néha még mostanában is szívesen elolvasok egy-egy Agatha Christie-t, hiába tudom már pontosan, hogy mind egy kaptafára van fölépítve.
Olvasáskutató szakemberek azt mondják, az a legnagyobb baj, hogy a mai kisgyerek minden mesét, olvasmányt képernyőn, színesben, készen kap és a fantáziának semmi dolga se marad. És hogy miért mondom most ezt? Az Egri csillagokat nagyon szerettem, elég korán megkaptam, elolvastam, többször is. Volt egy belső képem arról a regényről, a szereplőkről, a helyszínekről. Amikor aztán először jártam Egerben, egy kicsit korrigálnom kellett azt a belső képet, legalábbis ami az egri várat illeti: nem úgy áll, nem úgy helyezkedik el a vár, ahogy én a regény olvasása közben elképzeltem. Később megfilmesítették, de nem volt kedvem megnézni, nekem nagyon megfelelt a magam belső filmjével az a regény.
Gyerekkoromban és tizen-huszonéves koromban is nagy lelkesedéssel olvastam mindent. Az igazat megvallva ebből azért volt pár olyan év is, amikor nem a lelkesedés, hanem a kötelesség volt a motiváció: az egyetemen ezzel a két szakkal, amibe jól beleválasztottam, minden szemeszterben több ezer oldalnyi kötelező szépirodalmat kellett kivégeznünk, no meg hozzá a szakirodalom, az se volt kevés. Ott vált szokásommá, hogy olvasás közben gyakran vetettem egy pillantást az oldalszámra és ugyanabban a pillanatban rögzítettem is magamban, mennyi van még hátra a végéig - évekbe telt, mire képes voltam erről leszokni.
Régen sokkal nyitottabb voltam az olvasást illetően
is. Olvastam sci-fit, horrort, keményebb krimiket, ma már nem érdekelne
egyik sem. Gyakran elcsodálkozom, amikor felfedezem egy-egy régi, évtizedek óta nem látott kedvelt olvasmányomat és már nem tetszik. Mit ettem én akkoriban ezen? - kérdem döbbenten magamtól, de fogalmam sincs, mi volt az, ami miatt akkor alig tudtam letenni, ma meg... vagy egyenesen taszít, vagy csak egyszerűen nem érdekel. Épp a múltkor jutott eszembe egy konkrét példa erre: a Virágot Algernonnak is ilyen volt, amit a kollégiumban - ráadásul a gyakorló tanításom időszakában, amikor igazán lett volna ezernyi fontosabb dolgom is - egy éjszaka alatt olvastam ki, és annyira megérintett, hogy máig emlékszem arra az érzésre, de ma már nosztalgiából sem akarnám elolvasni. Sok ilyen könyv van, és amikor ezzel a jelenséggel szembesülök, csak azzal tudom magyarázni, hogy változtam, mégpedig rengeteget.
Szépirodalmat az utóbbi években már nemigen olvasok. Próbálkoztam vele, de nem köt le, úgyhogy újabban megelégszem a dokumentáló és az ismeretterjesztő könyvekkel: kultúrtörténet, helytörténet, építészet, technikatörténet, emlékiratok, visszaemlékezések és hasonlók. Fiktív történetek egyáltalán nem érdekelnek, és a szépirodalom főleg ilyen. Valószínűleg ezért szorítkozom csak a valóságot, a tényeket és a tények történetét feltáró művekre. Dokumentarista lettem immár nem csak itt a neten a blogom által, hanem az olvasmányaim is kizárólag ebből a körből kerülnek ki.
Szépirodalmat az utóbbi években már nemigen olvasok. Próbálkoztam vele, de nem köt le, úgyhogy újabban megelégszem a dokumentáló és az ismeretterjesztő könyvekkel: kultúrtörténet, helytörténet, építészet, technikatörténet, emlékiratok, visszaemlékezések és hasonlók. Fiktív történetek egyáltalán nem érdekelnek, és a szépirodalom főleg ilyen. Valószínűleg ezért szorítkozom csak a valóságot, a tényeket és a tények történetét feltáró művekre. Dokumentarista lettem immár nem csak itt a neten a blogom által, hanem az olvasmányaim is kizárólag ebből a körből kerülnek ki.
Nem vagyok mindenevő az olvasás terén. Nem olvasok el sorban mindent, ami elém kerül. Nem olvasok szerzőt csak azért, mert éppen felkapott lett és mindenki olvassa. Nem olvasok el egy könyvet csak azért, mert más ajánlja, mert neki tetszik. Kézbeveszem, elkezdem, de ha nem érdekel, azonnal abbahagyom. Nem kísérletezem, nem barátkozom vele, lemondok róla. Az olvasás nekem legyen jó időtöltés, ne gyötrődés - és ezen nem azt értem, hogy kizárólag a könnyed, vidám olvasmányokat veszem kézbe. De kifejezetten megrendülni, undorodni, visszataszító, felzaklató, nyomasztó élményben részesülni már nem akarok egy könyv olvasása által.
Könyvek, nagyon remélem, sokáig lesznek még - mondom én, a szájbernéni. Mert a könyvben nincs ugyan kereső, meg link, meg mindenféle technikai csodakütyü, viszont anyaga van, illata van, fogása van és nem függ áramtól, kábeltől, virtuális hálózattól. A könyv valóságos, élő és szerethető.