Voltam-e, vagyok-e függő? – kiegészítés

Előző bejegyzésemben még azt hittem, felnőttkoromnak nincs is igazi függősége. De most eszembe jutott, hogy mi az, ami az utóbbi tizenvalahány év alatt mindenképpen függőségnek nevezhető: némelyik online játék! Eleinte még sokfélét játszottam, főleg a mahjongnak különféle változatait, meg néhányfajta pasziánsz játékot. De aztán pár évvel ezelőtt rákerestem az idegen szóval puzzle-nak nevezett játékokra, és  találtam is rengeteget, köztük nekem nagyon tetszőket is. Legyen sok darabból álló, és legyen színes, ezek a legfőbb követelmények, melyeket a kirakós játékokkal szemben támasztok. 

Amikor a keresgélés közepette ráleltem egy Puzzle Crown nevű alkalmazásra, az lett a vesztem. Rengeteg kiraknivaló képből lehet választani, köztük persze sok a fizetős, de bőven van ingyen játszható is, azoknak se lehetne egyhamar a végére érni. A kategóriák között aztán felfedeztem a mystery címkével jelzett gyűjteményt, ettől kezdve csak abból válogattam, mert ott  nem lehet előre megnézni az ábrát, az teljesen csak akkor fog kirajzolódni, amikor az egésznek a  végére értünk. Ebben van az igazi kihívás, egy ismeretlen ábrának összerakni a részecskéit, ráadásul beállíthatom, hány darabból álljon a kép, én mindig a 266 kockát választom. 

Na mármost, ha valamit csak úgy tudok abbahagyni, hogy letörlöm a tabletről, az függőség, nemde? Mert én bizony valamikor tavaly ráébredtem, hogy ha nem akarom minden szabad percemet ha kell, ha nem ezzel a kirakóssal tölteni, akkor meg kell válnom tőle, másképp nem fog menni, mert amíg itt van, addig előbb-utóbb visszatérek rá. És kegyetlenül letöröltem. Csak pár napig hiányzott, aztán már nem, olyannyira, hogy már a nevére se emlékeztem, meg kellett keresnem,  hogy írni tudjak róla. 

Megnyugtatásul közlöm, hogy rátaláltam ugyan, de nem töltöttem le újból. Hát ennyi volt egyetlen felnőttkori függőségem igaz története.

Függőség élesben

 Gondolkodtam, miről is írhatnék ennél a témánál? Hogy szeretek játszani a számítógépen? Kell az adrenalin, hogy időre kirakom, leszedem vagy megoldom azt a néhány kedvencet. Hogy reggelenként muszáj elolvasnom a híreket, mintha ezeken vagy rajtam múlna bármi is a világban? Enélkül nem indulhat a nap. Hogy szeretek egy bizonyos fajta csokikrémet, amiért képes vagyok elmenni a távolabbi boltba is, mert ha nem is folyamatosan, de azért biztonsággal legyen itthon…   
Á, ezek nem függőségek! Nincs is miről írnom.

Aztán a hétnek azon az egy napján, amikor mentem reggel munkába, a buszon ülve a megszokott mozdulattal nyúltam a táskámba a telefonért. Általában nem szoktam elővenni útközben, de most valamit meg akartam nézni rajta. Először csak a kezemmel nem találtam…, aztán egyre zaklatottabban kutattam, de már tudtam, hogy hiába. Belém villant a kép, ahogy reggel még a töltőre tettem, és szépen ott is maradt. Jaj, szegény!

De itt vagyok én, aki még rosszabb helyzetben van! Mivel a Hősök terénél jártunk már, – ami kb. az út kétharmadánál van – esélyem se volt arra, hogy visszaforduljak. Borzasztó érzés fogott el! Itt leszek egész nap védtelenül, magamra hagyva. És még fényképezni se fogok tudni, ha éppen...Valósággal éreztem a lelki-fizikai hiányt.

Ráadásul – a múltkori vihar okozta villámcsapás következtében – az irodában még mindig nem működött a vezetékes telefon, a számítógépre és a netre pedig csak végszükségben szoktam rámászni, ezt a helyzetet – még maradék józan eszemmel - azért nem ítéltem annak. Mindezt megkoronázandó a kollegám, akit megkértem, hogy a telóján üssön be egy számot, hogy legalább hírt adhassak magamról, kedvesen közölte: - Nincs telefonom.

Bámultam rá bambán. Itt van, telefon nélkül, és nincs kétségbe esve? Persze, ő megszokhatta (hogy lehet ezt megszokni?), de én?! Nagyon nehéz nap volt.

Aztán előkerült a főnököm is (fiatalember), ahogy beszélgetünk pár szót, mondom neki hogy jártam. Nem reagált különösebben, de amikor egy jó óra múlva már hivatali dolgokról beszéltünk, és valami nehézkesen ment, megjegyeztem: - Kicsit szét vagyok esve.

-Telefon nélkül?! Nem csodálom.

És akkor már tudtam, hogy mégis tudok majd miről írni :)

Fókuszomban a függőség

 

Minden új témánál rohanok Google-barátomhoz egy kis bizonyosságért. Olyan ez nálam, mint a matematika felvételin a számológép. Biztonságot ad, de a megoldás az nálunk van.

Hetedikként – talán – én zárom a sort e témában, és mint mindig, szeretném magamból kibányászni a legtökéletesebben megfogalmazott gondolataimat, ami igencsak nehéz az én introvertált természetemmel. Nem szeretném jobban kiadni magam, mint amennyire feltétlenül szükséges, ugyanakkor meg legszívesebben kiteríteném az összes „lapomat”, mint a kártyások.

Augusztus 2-án kaptuk meg a témát, azóta folyamatosan kattog az agyam, és próbálom eldönteni magamban, hogy melyik függőségem kerüljön az első helyre. Teljesen kézenfekvő: a két szülőm és jómagam hármasa. Noha akkora önállóságra neveltek, hogy attól ma is megáll az eszem, a hármasunk annyira szoros gyeplőszáron mozgott, ami a későbbi, felnőtt életem önállóságát is teljesen bekorlátozta. Nem született meg az az ember, aki miatt a szüleim közelségéből akárcsak száz kilométerre is eltávolodtam volna. Ma ezt biztonsági hálónak fogalmaznám meg. (Érdekes lenne tudni, hogy a bátyám miként vélekedne erről.)

Három-négy évesen már egyedül elengedtek előző lakóhelyemre, két utcányira játszani, megadva hány órára kell hazaérkeznem. Ha késtem öt percet, simán lemaradtam az esti palacsintáról, hogy majd legközelebb jobban vigyázzak a pontosságra. Egyedül mentem ki villamossal 12 évesen a mandulaműtétem utáni bevérzéssel a Klinikára, megkerestem Rácz Kálmán fül-orr-gégészt, aki a „tátsd ki a szád!” felszólítás után szépen elsütötte az eret a kivett mandulám helyén. Aztán szépen haza villamosoztam. Egyedül mentem a fülészetre is, ahol sokadjára szúrták fel a fülemet. Bizonyára nyomós oka lehetett, hogy egyik szülőm sem rohant haza, és vitt el kézenfogva az orvoshoz. Ezt valahogy később sem jutott eszembe soha számonkérni rajtuk, hisz valójában igazán gondoskodó szüleim voltak.

Noha állandóan azt hallottam, hogy én vagyok a két fiú után apukám kedvenc gyermeke, utólag is hiányolom, hogy nem kaptam annyi dicsérő- és elismerő szót, amennyi feltétlenül szükséges lett volna egy gyereknek (nekem) ahhoz, hogy később igazán magabiztos felnőtté válhasson. (Azért a későbbiekben ez mégis sikerült.)  Anyukámat még azzal is megvádoltam, hogy a bátyámat jobban szereti nálam. Szegénykém kellőképpen fel is háborodott ezen, és mondta, hogy én soha nem engedem, hogy megölelgessen, megpuszilgasson, nem úgy mint „Macikám”. Így hívta a bátyámat akkoriban. Azt hiszem, valahol itt, egészen kicsi koromban lettem – kimondatlanul – „szeretetfüggő”. Mindez úgy alakult ki szépen lassan bennem, hogy senki ne is tudhasson róla.  Szinte észrevétlenül tudtam magam úgy körülbástyázni, hogy fiatal éveim jövő-menő udvarlói közül egy sem akadt, aki a szemembe merte volna mondani: szeretlek. Ha ma lennék 18-20 éves, bizonyára megpróbálnék sokkal közvetlenebb és nyíltabb lenni, és jóval nyitottabban viselkedni, minden problémát körbejárni, megbeszélni. Az évek múlásával persze sokat bölcsül az ember, ma már a szeretetfüggőségemet rá tudom testálni az unokáimra, gyermekeimre, barátaimra. Az biztos, hogy egy-két kedves szóért – szigorúan magamban – nagyon hálás tudok lenni ma is.

További függőségeim – remélem – nem mutatnak túl az elfogadható mértéken. Amit megeszek, azt majdnem mindig rendkívül finomnak találom, viccesen meg szoktam jegyezni: meg kellene válnom egy-két ízlelőbimbómtól, hogy fogyni tudjak pár kilót.

Az internetfüggőségemet meg betudom annak, hogy még mindig nem tudott lanyhulni az olthatatlan információ-éhségem. Szeretném tudni mindenről az igazságot, legyen ez történelmi, politikai vonatkozású, a honnan jöttünk, hová tartunkról nem is szólva. A régi olvasókedvem valahol elveszett, már a könyvtárbajárás sem vonz úgy, mint akárcsak négy-öt évvel ezelőtt. Az olvasásom nagyrésze laptopon keresztül történik, ami biztosan nem használ a szememnek.

Zárásképpen marad a kerékpárom, aminek legalább akkora függője vagyok, mint a laptopomnak. Suhanni a tavaszi-őszi szellőben egy biztonságos úton nekem éppen akkora öröm, mint paplanernyősnek a repülés, ejtőernyősnek az ugrás. Gondolom ezt úgy, hogy a két utóbbit soha nem próbáltam.

(Azért van még függőségem, de ez maradjon az én titkom.)

 

 

Függetlenség nélkül

Sokat gondolkoztam ezen a függőség dolgon....Hogy nekem ilyenem nem volt, vagy ha azt hittem, mégis, azt a számomra fontos, lényeges cél érdekében könnyen elhagytam. Szóval az akkor nem is volt igazán függőség?! Aminek rabja az ember. Na, az biztos, efféle rabságom sosem volt. Még ha nem is mondjuk, hogy sose, akkor is. Vagyis akkor se.

Bocs, össze-vissza írok?! Mert a fejemben egész más dolgok, földhözragadtak kavarognak. A sütiről, a készítendő fagyiról, a jövő hét -újra- unokás heti menüjéről. Szeretem ezt, tervezni, előregondolni, szervezni, mindezekhez cédulákat, cetliket írni, tenni és vennivalókról. (Félcédulák, ugye Borka.. ) Jé, ez azért egy kis függőségem - lefirkantása a feladataimnak. (Egyre inkább a feledékenység miatt, bár ez a szokásom ezer éve hozzámnőtt, nem csupán mankónak, de egy-egy teljesítéssel, kíhúzással "jutalmazom" is magam. 😀)

Az előttem szólók (vagyis: írók) szép sorban, sok ponton összecsengőn, leírták a saját függőségüket. Mick egy remek összefoglalást írt, példákkal fűszerezve. Szinte mindannyian említitek az olvasást, de az internet, írás, fotózás, rajzolás is szerepel többeknél. A beszélgetés (Rózsánál) és a piacfüggőség (Klárinál) nagyon tetszik, mintha én írtam volna. (Ma voltam kinn a piacon /sajnos messze van/ és beszélgettem is ott a kedvenc helyeimen)

Szeretek olvasni, ahogy Ági is meséli, nálunk is a könyv volt "az Ajándék". Mindig azt kértem, s a mai napig ez ad örömöt. Csak mostanra már az unokáknak veszek, születésnapra, karácsonyra, a kitűnő bizonyítványaikra.
Viszont nem érzem függőségnek az olvasást. Tegnap voltam könyvtárban, vittem kettőt, maradt itt két kötet még, holnap újra megyek, az új Krusovszkyért. De ez nekem hobbi, szórakozás, élvezet, gondolatébresztés.
Voltak idők, amikor elmaradtak mellőlem az olvasmányok, nem hiányzott, semmiképp nem voltak ún.elvonási tüneteim, mert nem olvastam (Gyereket nevelve, kertet-házat rendbetartva, állandó rohanásban, elszaladva a fejem felett majdnem összecsapó hullámok elől, beteget ápolva, Anyukám mellett félálomban virrasztva "remekül" éltem könyvek híján...)

Szóval:
Rájöttem, hogy nekem nincs is függőségem. Cigiztem sokáig, sajnos sokat. Most is dohányos vagyok, csak nem gyújtok rá, közel 30 éve. 😋 Nem igazán függök tehát ettől se. Letettem, amikor kellett.  Hosszú évekre. Többször is. Mára feledésbe is merült, hisz végleg felhagytam ezzel a rossz szokással.

Nekem nincs függőségem?!...Bocsánat. Felül kell írjam ezt az állításomat. Mégis. Van. 
Ma, amíg azon töprengtem, - miközben kivettem a sütőből a langyosra hült dupla adag kakaóst - hogy kókuszost vagy puncsot csináljak a csoki mellé a fagyiimádó 4 évesnek (pardon, mindjárt négy és fél, meg ne sértődjön! 😁), bizony rájöttem. Ez az én függőségem. A szeretet. Amit adhatok és amit kapok. Enélkül nem tudnék élni. Értelmetlen lenne.

Voltam-e, vagyok-e függő?

Mit is írjak? Elég nehéz bármilyen gyerekkori kedvelt tevékenységet függőségnek értékelni, nézzük tehát, mi volt az, ami nékül nem tudtam elképzelni a napjaimat.

Például az olvasás. Minden jeles alkalomra – karácsony, húsvét, névnap, születésnap – kaptam könyvet. A karácsony estékre visszaemlékezve mindig azt látom magam előtt, ahogy valahova lekuporodva bújom a frissen kapott könyvet, netán könyveket. Volt egy karácsony, amikor Apu óriási papírdoboznyi könyvvel állított be, mind kivétel nélkül az Olcsó Könyvtár sorozat darabjai voltak, ő mint iskolai könyvterjesztő még az olcsónál is kedvezményesebb áron jutott hozzá. Számomra persze kincsesláda volt az a nagy papírdoboz, regények, elbeszélésgyűjtemények voltak benne darabonként 3-4 forintért. Egy csomó nagy klasszikus mű nem is volt meg otthon rendes, komoly kiadásban, ezeket csak ebben a sorozatban olvastam, és az erősen elhasználódott papírkönyvecskékhez nyúltam vissza évekkel később is, amikor már „hivatalból”, kötelező olvasmányként kellett újraolvasnom őket.

Aztán ott volt még a rajzolás. Mindenhová rajzoltam, a szüleim noteszába, nagymama imakönyvébe, írólapokra, füzetek hátsó lapjaira. Kisiskolás koromban főleg királylányokat és egyéb mesehősöket, virágokat, aztán kigondolt, fantázia-szülte tájképeket alkottam színes ceruzával, de festeni nem szerettem, mert sose sikerült úgy, ahogy akartam – és úgy se, ahogy a rajztanárnő Julika néni szerette volna. Ha órán festenünk kellett, az enyémet mindig kritizálta, nyilván joggal.

Későbbi iskoláimban is rajzoltam, unalmas egyetemi előadásokon például az akkoriban futó rajzfilmek figuráit, vagy geometrikus díszítményeket a lapok szélére, de irodalomtörténet órákon gyakran fantáziaindító ötleteket adott a tanár egy-egy mondata és azt azonnal képpé formáltam. Élénken emlékszem például valami olyan mondatra, hogy „a szimbolista költő szavakkal dolgozó muzsikus”, na ebből lett a kopasz zenész, aki egyik kezével zongorázik, a másikkal dobol, és a zongorabillentyűk, meg a dob és cintányér is tele van szavakkal. De rajzoltam karikatúrákat is némelyik tanárunkról, megragadva valamely jellemző belső tulajdonságukat, vagy gyakran használt kifejezéseiket. Ma már kijelenthetem, hogy ott néha a túléléshez kellett nekem a rajz.

Ahogy most idáig jutok az írásban, meglepetésemre kiderül, hogy felnőttkoromból még az ifjúkorinál is kevesebb függőséget tudok előhozni. Egyetlen dolog van, ami nélkül elképzelhetetlennek tartom az életemet: az internet és mindaz, amit a számítástechnika őrületes fejlődése az elmúlt huszonvalahány év alatt hozott. És most előadhatnám szokásos expozémat arról, hogy akaratomon kívül ugyan, de mennyire pályatévesztett vagyok, et cetera. Viszont ha már így adódott és akkor voltam pályaválasztó tizennyolcéves, amikor még nem volt opció ez az irány, most már viszont a megismerkedés első percétől kezdve mindent ki akartam aknázni ebből a számtech vonalból az elmúlt huszonvalahány év alatt és ez így van a mai napig. Szeretem megnézni, milyen a gép belseje, szeretek operációs rendszert újratelepíteni, szeretek csak úgy kíváncsiságból programokat kipróbálni, szeretek felmerülő problémákat megoldani, és még ezer dolgot szeretek benne. És persze nagyra értékelem, hogy annyi mindent megtudhatok a világról, aminek csak az ezreléknyi töredékéhez sikerülne hozzájutni internet nélkül. A függőségre pedig azt az ijesztő-vicces példát tudom felhozni, hogy ha nagy ritkán könyvet veszek a kezembe, előbb-utóbb önkéntelenül mozdul a kezem, hogy rákeressek valamire... de hopp! A könyvben nincs kereső!

Életre szóló függőségeim

    Kezdenek beindulni a hozzászólások a függés témájához, főleg kommentárok formájában. Kóstolgatjuk a témát, figyelünk a bennünk keltett visszhangokra, próbálunk néhány még ki nem mondott gondolatot kibányászni emlékeink  -  esetleg tudatalattink  -  mélyéről. A legrégebbi függésem mihez is kötődött?...   

    Az iskola, s vele az olvasás előtti időkre visszatekintve arra emlékszem, hogy imádtam a meséket, melyek betöltötték estéinket. Lehettek kitaláltak, de legjobban szerettem a felnőttek visszakanyarodásait a múltba, elképzelni őket gyerekként és összehasonlítani magammal, többnyire megnyugvással vettem tudomásul, hogy nekem már mennyivel könnyebb... Mihelyt leülhettek, ha kezük foglalt volt is, én azonnal meséért könyörögtem. Akár többször is szívesen újra hallgattam a kivülről ismert, kitalált és igaz meséket.

   Az olvasás megjelenése volt az első igazi függőségem oka, melyből egy életre nem gyógyultam ki. Még az Internet megjelenése se tépázta meg különösebben a vele töltött idő mennyiségét, csak annyi változott, hogy egy része nem papíron történik. A betű az betű akárhol is, a szavak első számú táplálékomat képezik, ma már több nyelven is, főleg franciául és magyarul. Ez a játék megunhatatlan, benne az egész világ minden tudománya, minden érzelmi gazdagsága, minden hatalma. Kimeríthetetlen vigasz a magányban, de meg is osztható, s eképpen megsokszorozódik az öröm, a barátság, a szeretethullám ereje.

   Az olvasás után következő második nagy függőségem az írás lett, bár időben megelőzte a rajzolás, úgy 10 éves koromtól. Gilbert halála óta az írás került előtérbe. A gondolatok, érzelmek megformálásának két formája. Mindkettőhöz egyformán ragaszkodom. Sőt, végül is az írásban megformálódó történetek, gondolatok először képekben jelennek meg, s utána ezeket csak   szavakba kell öntenem.

   Tudom, hogy könnyű ellenvetésként kínálkozik itt a szavak ártó, szenvedést okozó hatalma is, de magam nem élek vele, s ha esetleg valaki ellenem használná őket, megpróbálok védekezni ugyancsak a segítségükkel. Közismert, hogy aki szavakkal bír, annak nincs szüksége az öklét használni.

   Nem vagyok remete (valószínűleg nagyon rossz remete lett volna belőlem), az emberek társasága nélkülözhetetlen számomra. Gyerek- és kamaszkoromban egymást kísérgettük barátnőimmel a sarokig oda-vissza, többször is, mert nem tudtuk abbahagyni a diskurálást. Diákkorunkban is rengeteget dumáltunk (Ági a tanúja!), én soha nem tudtam ellenállni, még vizsgaidőszakban sem... Ha beszélni nem lehetett, kis cetliken leveleztünk. Ez lenne a negyedik függőségem, a beszélgetés, a lehető legmélyebbre ható, mert a csupán felszínes "hülyéskedéstől", "röhigcséléstől" többnyire hiányérzet marad bennem. Szeretem megismerni, megérteni az embereket általában, hogyan "működnek", reagálnak az életben, hiszen meg vagyok győződve egyediségükről. Ezért adtam azt a címet első (és meglehet, utolsó) könyvemnek: "Histoires de vie  -  vies sans histoire".  A szójátékot szó szerint nem lehet lefordítani. Kb. annyit jelent: "Élettörténetek  -  történés nélküli (vagyis : érdektelen, említésre se méltó, általában "egyszerű"-nek titulált) életek"... Számomra ilyenek nincsenek, elég ha betekintünk a látszat mögé... 

   Van még jóegynéhány szívesen végzett elfoglaltságom, de az előbb említettek nélkül nehéz lenne elképzelni az életem. Ez lenne az igazi addikció?... Károsnak nem mondható.

(kép a Netről)

   

Hasznos benyomások gyűjteménye

 

 

Már zsenge gyermekkorban elkezdődik, hogyan váljunk függővé. "Drága gyermekem" -, mondja a Nagyi - , "szaladj le a piacra, nézz körül, árulnak-e már kajszibarackot a falusiak". Majd folytatja azzal, hogy kérdezd meg, mibe kerül kilója, aztán nézd meg jól, elég érett-e. Lekvárnak jó puhát, kompótnak keményebbet kell választani. Jegyezd meg, melyik soron találtál megfelelőt. Idővel megismertük az árusokat meg az áraikat, attól függően, mit kellett vennünk, jól felmértük a terepet, már szemmel tudtunk válogatni, mi, testvérek,   és hazaügettünk a friss információkkal, Ó, az a gyönyörű, tágas, gazdag Mars téri piac!
Itt lettem piacfüggő. Később Pesten a Nagycsarnok, Óbudán a Kórház utcai piac úgyszólván napi mennivalót jelentett. Stalival a Fehérvári úti piacra mentünk szórakozni, aztán meg, hogy ide költöztünk Esztergom közelébe, gyakran fordultunk meg Párkányban kirakatokat és  árakat nézni, meg az ő legkedvesebb szlovák sajtjait, konyhakész knédlijeit megvenni.

*

A könyvtár, a Somogyi, a Királyi Pál utcai, a Baross utcai, az egyetemi és más intézményi könyvtárak, sőt, el ne felejtsem, a dorogi városi könyvtár a többi, itt meg nem nevezett könyvtárral együtt a folyóirat olvasójával  csábított kényelmes időtöltésre. Annyi jó irodalmi folyóiratot, hetilapot, divatlapot, barkácsújságot tartottak minden könyvtár előterében, hogy nem ízlett hamar hazamenni, otthon csak egy napilapra fizettünk elő. Máig olvasom a Délmagyart, sajnálom, hogy a legjobb politikai lapok megszűntek. Az Élet és Irodalom követhető, a HVG meg a Magyar Hang szintén, de az az igazi, okos zsurnál megközelítés kihalt.
A könyveket már leginkább online olvasom,  a függőség megmaradt. Éppen most figyeltem föl rá, hogy vénségemre is tudok változni, miközben a kíváncsiság a régi.    

*

Van még gyógyszerfüggő ismerősöm.Én nem. Csak azt veszem be, amit előírtak. Előbb azonban megkeresem az interneten a betegtájékoztatóját, hátha van valami mellékhatás, amiről nem szólt a fáma. Vagyis az orvos. Bár, ami azt illeti, nekem soha semmilyen mellékhatás nem jelentkezett gyógyszertől. A cukros ételektől igen. Ha megtanulnám, hogyan ne legyek függő a rétestől, a tortától, a málnacukortól stb., szóljon, akinek van ehhez értékelhető megjegyzése. 

Társaslény

 

A függőség ellentéte a függetlenség. Azt hiszem, maga a pokol, amennyiben mindentől és mindenkitől végképp eltávolodva megvalósul.
A világ emberfüggő, az ember meg istenfüggő – állítja Kellermayer M. Nincs okom vitatkozni vele.
Gondolkozhatok emberi életszakaszokban is.
A magzat teljesen anyafüggő, a csecsemő is jobbára az. Majd a gyerek kezd önállóvá lenni, vele a függések részben oldódnak. Elérve a dackorszakot, megpróbálja oroszlánkörmeit a gyermekcse, és keresi határait. Az önmegvalósítási törekvés a kamaszkorban látványos. Felrúgja a függőségét felmenőivel szemben, amennyire csak teheti (anyaglag ki van nekik szolgáltatva). Így jut el a felnőttkorba, a viszonylagos szabad döntések korába. Megéli önmagát.
Idősödve független lehetne, de törekszik magához vonzani utódait, gyerekeit, unokáit. Teszi ezt, ameddig teheti.
A függőségünk tagadhatatlanul jelen van teljes életünkben.
Függünk az italoktól, és függünk az ételektől. Szoktam mondani, hogy ha nincs mit enni-inni, éhen halunk, de előtte szomjan halunk.   
Aronson helyesen állapítja meg, hogy az ember társaslény.  Ha a nemek nem függenének egymástól, az emberiség menten kihalna.
Egyebekben társakkal érintkezve, csiszolódva, egymással kölcsönhatásban érlelődünk, civilizálódunk.
Nem akarok a bulémiáról, sem az alkoholizmusról írni. Létező függőségek, a kábítószerekkel együtt.
Valaha megcsapott a hippiéletmód látványos kivonulása a társadalomból. Aztán gyorsan rájöttem, hogy az első fogfájásig hippi a hippi, aztán felkeresi a fogorvost.
Inkább megemlítem korunk soha nem volt függőségeit.
Mikor faggatni kezdjük a google-t, hogy valamiről információval szolgáljon, akkor tagadhatatlan, hogy függünk a számítógéptől. Akkor is így van, ha játszunk valamit rajta, vagy szörfözünk.
Mikor okostelefonunkat magunkkal visszük, tagadhatatlan, hogy függünk a telótól.
Mikor a tévésorozat folytatását naponta-hetente várjuk, tagadhatatlan, hogy függünk tőle.
Amikor az üzletközpontban körülnézünk szemmagasságban, és lejjebb is, kétségtelen, hogy az impulzusvásárlások rabjaivá lettünk, és kár tagadni, hogy függünk tőle.   
[Milyen felszabadító, amikor táborozáskor, túrázáskor, nyaraláskor átmenetileg felfüggesztjük az előzőekben sorolt függőségeinket.]
Nos, függőségünk emberi mivoltunkból fakad, csak az nem mindegy, hogy kiktől és miktől függünk.  
Rajtunk áll, hogy az értékek mentén alakítsuk ki függőségeinket.   

függőség-függetlenség és harc az idővel

 a megkapott hivószó függőség, először semmi visszhangot nem váltott ki bennem

azaz egyértelműen az volt a válaszom, pláne gyerekkor vonatkozásában, hogy nekem nincs ilyenem!

(teljesen független lénynek éreztem magam pláne gyerekkoromban, eltekintve a főleg iskolai kötelezettségeimtől, de ezek gyakorlása igazán nem tekinthető függőségnek...persze függtem a felnőttektől is, de mérsékelten)

nade mi a helyzet a felnőtt fejemmel?

hát rá kellett jönnöm, hogy van függőségem, mégpedig pont az irás nomeg a fotózás

egyszerűen nem élhetek nélkülük

ha közös gyökerüket nézem, akkor a rögzitésben találom meg, azaz az idővel való (reménytelen) harcomban

én mindenképp meg akarom örökiteni azt ami elmúlik - mert minden elmúlik...

igy aztán szaladok az idő nyomában (s közben elveszítem(?)

minden múltba süllyed el
s nem látja senki sem
hogy ez ellen harcolok

emlékezem, rögzítek,
figyelek, fotózom, írok

mentek
el

***

egyébként mi sem mutathatná jobban az irásfüggőségem, hogy ez itt immár a 101. bejegyzésem volt!