Mazsola

Eltűnt, elveszett, elkeveredett dolgaink, a későbbi, utánunk következő sorsukat ismerjük néha, máskor meg fogalmunk sincs mi lett velük.

Először nem is tudtam, miről írjak majd, mert csupán egyetlen egy esetre emlékszem, amikor nagyon szomorú voltam egy "naaagy"veszteség miatt.😂  Ugyanis Lillafüreden ott maradt az étterem asztalán a szivacs Mazsolám. Rózsaszín volt, kb. 6-8 centis, kis műanyag talppal. Ez valószínűleg 1964 nyarán lehetett. Sőt, biztos akkor. (65-ben Anyukám a nyarat szinte végig a füredi Szívkórházban töltötte, ahol a szörnyű diagnózis miatt Apám a Kossuth forrásnál egy padon zokogott...S ezért ment Algériába dolgozni, az észak-afrikai klíma miatt.) Na, de mint rendesen, megint elkalandozom. Mint egyes tárgyaink. Ahogy az én kis Mazsim is (Jé, Anyukám néha Mazsinak hívott, most jutott eszembe, ahogy leírtam. Meg Sárának, Kuksikámnak, Endi-Bendinek. 😂. Na igen, ma valahogy egész nap itt vannak "körülöttem" a szüleim, bármit csináltam, mindenről ők jutottak eszembe. Vannak ilyen napok. Szép ez, meg nagyon fáj is.)

Visszamentünk persze, de már nem volt ott, hiába kérdeztük a pincért. Talán még sírdogáltam is egy kicsit. Vígasztalhatatlan voltam, igen. Azért hamar "feldolgoztam" a veszteséget! 😄.Hiszen Egerben nyaraltunk, beutalóval, és ez volt az első ilyen alkalom az életemben. Az utazás is, Eger is, meg a nyaralás, a strand a dögönyözővel, a fürdő, a szálloda, ahol kedves szudáni egyetemistákat ismertem meg - akkor még lehetett azt mondani, hogy néger, nem volt ennek semmilyen rossz felhangja - , a szálloda éttermében vacsoráztunk, ahol szólt a zene. Mazsolát meg végül aztán kaptam egyet, plüssből. Igaz, már felnőttem addigra.Vagy 10 éve a lányom vette nekem, ismerve a történeemet. Ott van most is az ágyamnál. A kis unokáim szívesen játszottak vele. Mostanában épp a legkisebbik, aki mindig oda rejtőzik bújócska közben. Hú de nehéz rátalálni, nagy a nevetés, ha mégis sikerül🤭.

No de mi is jutott eszembe még a többiek bejegyzéseit olvasva? Igen, bizony vannak dolgaink, amik egyszerűen csak szőrén-szálán eltűnnek. Nemrég egy teáskanalat keresgéltem égre-földre, mert hosszú nyelű, a nagy doboz tejfölt, joghurtot azzal keverem, vagy kanalaztam ki belőle a szükséges adagot. Sehol sincs, elnyelte a ház. Pont mint a barna kord kertésznadrágomat. Mikor újra divat lett, a lányomnak hiába akartam előszedni, eltűnt, nyoma se maradt.

Aztán az a sok-sok mindenféle "cucc", amiket évtizedek alatt használtam, hordtam. Emlékük is feledésbe merült, néha csodálkozik rá az ember egy-egy régi fotón felismerve, hogy jé, hát ez is meg az is volt .😳. 

Ez a mostani témánk engem egyébként is mélyen érint. Olyan nagy változás előtt állunk, aminek előzménye egy nagy-nagy szelektálás, válogatás, célszerű szanálás és hátrahagyás. Mert elhagyjuk a házat, amiben 86 óta élünk, ahol felcseperedtek a gyerekeink, ahonnan felnőve kirepültek. Amit a dédapjuk épített közel száz éve, ahol a nagyszüleik felnevelték a fiaikat. Igen, és ahol az apukájuk felnőtt, ott, ahol ők is. Rengeteg felesleges, évek, sőt évtizedek óta nem használt, sokszor elfeledett holmi sorsáról kell majd az elkövetkező hetekben, az ősz elején döntenünk. Picit talán ijesztő is? Nem, azt hiszem csak nehéz lesz és elég fáradságos. De ha egy jó, egy örömteli változás előtt áll az ember, rengeteg tartalék energiát tud felszabadítani. Tele ugyan a padlás (szó szerint is, ráadásul 3 van😱), de az elengedéssek nem lesz gond. Hisz visszünk magunkkal minden fontosat, lényegeset. Annyi, de annyi emléket, amennyit csak elbír a lélek és az emlékezet. Azok a tárgyak, dolgok, amikre szükségünk lesz, azoktól sem kell szerencsére megválnunk. A könyvektől például. 

Az pedig, hogy még életünkben kicsit rendezhetjük a dolgainkat, könnyebbé tesszük talán a gyerekeinknek is a majdani,  -remélem még sokára bekövetkező - gondokat .

Nemcsak tárgyak

Igazán nem számítottam arra, hogy ennyire elevenembe fog vágni ez a téma!

Úgy gondoltam, majd elírogatok arról, hogy igen, vannak tárgyak, amiknek a hiánya még ma is bennem ég. Pedig megértettem és elfogadtam annak idején a szüleim magyarázatát, hogy te ezzel már úgyse játszol, ezt már nem használod, adjuk oda, hogy fog örülni neki valaki! És így tűnt el a Fábián maci, a festett műanyag fejű Eszter baba, a Babaváros könyv és sok minden más. Akkor nem is hiányzott annyira, mert mindig lett helyettük valami új. Meg azt is fölfogtam, hogy a lakás mérete határt szab a mindent-megőrzésnek. A hiány érzete csak évtizedek múltán jelentkezett. Égetően, fájón... Képes voltam protekciósan elmenni a könyvtárba, hogy kezembe vehessem újra a Babavárost...
Ahogy nődögéltem, az egykor a szívemnek kedves tárgyak hiánya is velem nőtt. De már megbékéltem ezzel az érzéssel, együtt tudok élni vele.

És akkor most elveszett a kiskanál! Az egyetlen, ami valahogy túlélt mindent, a gyerek-étkészletem utolsó, megmaradt darabja. Akkor nagykanálként szolgált, ma már csak kiskanál-félének használtam, azzal ettem a tejbegrízt, tejberizst, ha éppen olyat főztem, meg a mindenféle vásárolt poharas nyalánkságokat. Valószínűleg egy ilyen pohár lett a veszte, amivel együtt véletlenül kidobhattam. Mert a konyhát már föltúrtam egyik sarkától a másikig... és nincs...nincs sehol. Pedig csak egy tárgy, de mégis, mintha most tépték volna ki a múltamat. Ha mégis meglenne, megírom!

Fájó hiányok

Amikor a témát kitűztem, nem is gondoltam volna, hogy nekem magamnak is mennyi tárgy illene ebbe a „dolgozatba”. Azt hittem, kettőnél vagy háromnál többet nem tudnék felsorolni, pedig dehogynem! De mértéket  tartok, kiválasztom közülük azt a keveset, ami a legérzékenyebben érint.

Itt volt mindjárt a hajas babám. Alvós baba volt finom vonású arcocskával, a haját pedig az én levágott hosszú hajamból szerkesztették rá a babaklinikán, ez volt számomra a karácsonyi meglepetés, ha jól emlékszem, kb. hétéves koromban. Nem tudom, mikor került ki a lakásból, de arra emlékszem, hogy felnőtt koromban már az udvari sufniban hányódott. A sorsa ezzel megpecsételődött, mire sok év múlva véletlenül rátaláltam, már nagyon szomorú látványt nyújtott, a haja szétmorzsálódott, a ruháját szétrágták a molyok, teljesen tönkrement az évek során. Hogy végül mikor dobtuk ki, nem emlékszem. De máig sem értem, miért nem gondoltam rá tizenéves nagylány koromban, amikor még közel volt a gyerekkor, hogy ezt talán jobban meg kellene becsülnöm annál, mint hogy hagyjam kikerülni a házból? Hogyhogy nem gondoltam arra, hogy majd egyszer még fontos lehet?

Aztán ott volt a hegedűm. Ötvenéves voltam, amikor az első költözés előkészületeinek őrületében és a sok mindentől való megszabadulás lázában eladtam a szomszédék zenész fiának. Akkor már legalább húsz éve a kezembe sem vettem, legfeljebb néha kinyitottam a tokot, hogy megnézzem, leszakadt-e a szőr a vonóról, vagy sem. Ha a tél közeledtével elfelejtettem kilazítani a vonó szőrét, tavaszra általában leszakadt, akkor elvittem a Rottenbiller utcai javító bácsihoz, aztán visszatettem a helyére. Szóval, 1998-ban fillérekért eladtam annak a huszonéves srácnak, akiből aztán neves és népszerű zenész lett. Amikor pár évvel ezelőtt feltámadt bennem a vágy, hogy ismét megpróbáljak hegedülni, megfordult a fejemben, hogy mi lenne, ha felvenném vele a kapcsolatot és visszavásárolnám tőle a hegedűmet, ha ugyan megvan még. Mindenféle hangszeren játszik, nyilván hegedűje is több van, az enyém semmit se jelent neki – gondoltam, de az ötlet csak ötlet maradt. Szerencsére. Mert mint tudjuk, a hegedülős próbálkozásom pár évvel ezelőtt fájó kudarccal zárult, úgyhogy ezért kár lett volna bonyolítani az életemet. Így a hegedűm már örök hiány marad.

De van egy tárgy, melynek a sorsát nem ismerem, sőt, teljes értetlenséggel állok a hiánya előtt. Hová tűnhetett? Mikor? És egyáltalán, hogyhogy nincs meg? Kidobtam? Ezt el se tudom képzelni, de ha mégis, az csak véletlenül, tévedésből történhetett. A másodikos tolltartómról van szó. Fából volt, a létező legegyszerűbb lapos doboz, a teteje két kicsi zsanérral borult rá az alsó tárolóra, a tető belsejére pedig tollal ráírtam: ….Ágnes II. oszt. tanuló. A fedele közepére stilizált virágmotívum volt festve, mint valami hímzésminta. Mindig nagyon megbecsültem ezt a tárgyat, pedig nagyobb iskolás koromban voltak más tolltartóim is, azokat használtam az iskolában, ezt pedig otthon. Sőt, később a munkahelyeimre is magammal vittem, és mivel addigra már eléggé lekopott a tetejéről a festett diszítés, szépen fel is újítottam színes temperával, aztán száradás után színtelen lakkal átkentem az egész dobozt, így valóban mutatós lett. Mindig ott volt az íróasztalomon, benne tartottam pár tollat, ceruzát, tehát használtam is, de inkább dísztárgyként szolgált.

Az utóbbi években vettem észre, hogy nincs sehol. Pontosan tudom, hol volt utoljára, a régi nagy komód alsó fiókjában. Már nem használtam, de megőriztem, mert szerettem. A komód és a fiók is megvan, de a tolltartó nincs sehol, pedig néhányszor már tűvé tettem érte a lakást. Sose tudom meg, mikor és mivel együtt dobtam ki tévedésből, mert csakis úgy történhetett.

Teleportáció

„…pedig csak tárgyak.” – idézem Ági témaválasztásának utolsó szavait. Három hete próbálom leszűkíteni egy bejegyzésnyire a bennem kavargó emlékanyagot, és kiválasztani belőle azt a két, netán három-négy legfontosabbat, ami említésre méltó lehet a sok közül.

A téma megint rászorított, hogy tárgyilagosan próbáljak szembenézni magammal, megállapítani, hogy sajnos túlzó módon ragaszkodom „ezeréves”, mai életemhez már nem szervesen tartozó, teljesen felesleges tárgyaimhoz/kacatjaimhoz. Lelkem egyik fele imádja a régiségvásárok zsibvásáros tobzódását, másik fele meg imádná a letisztult minimalista környezetet, ez utóbbit persze legfőképpen a könnyen kezelhetősége, tisztán tarthatósága miatt. Tény, hogy egy valamikori nagy pincével és nagy alapterülettel rendelkező háznál nem volt szempont, hogy évenként selejtezzek. Levittem a pincébe, ami nem kellett éppen, és lementem érte, ha megint szükségem volt rá. Ez volt az akkori gyakorlat. Most is van pincerészem, csak ma már hét emeletet kell megtennem a lent lévő dolgaimért, a helyiségen pedig ketten osztozunk a szembeszomszédommal, aki még nálam is jobban ragaszkodik a nem használt dolgaihoz. Szerintem már egyikünk sem tudja, mi mindent tárolunk odalent. Valószínű, csupa felesleges holmit, amivel csak utódainknak gyűlik meg a bajuk.

Nagyjából két éve követek egy videócsatornát egy holland házaspár nyugat-európai kalandozásairól, imádom nézni, hogy az életük egy klassz lakóautóban zajlik – szinte egész évben -, és tökéletesen működik úgy húsz négyzetméteren is. A háló- és főzőrészen kívül helyet kapott a lakóautóban egy hatalmas asztal két nagy fotellal, zuhanyzófülke wc-vel, és még nagy szerszámkészletük és mosógépük is van a lakóautó hátuljában. (Mert így is lehet minimál módon élni.)

Gyermekként megkezdődött nálam az újsággyűjtési szenvedélyem. Tizennyolcévesen már postás hozta a német Burda és Modische Maschen megrendelt lapszámait. Nagy becsben tartottam őket, lehetőleg senkinek sem adtam oda kölcsönbe, mint ahogy az igazi bélyeggyűjtők sem adták oda senkinek az albumjaikat nézegetésre.

Igazi nagy veszteségként éltem meg a sorházi költözésemet követően, hogy azt a pár doboznyi Burdámat, amit úgy őrizgettem harmincöt éven át, mint a családi fényképeimet, azóta sem találtam meg. Szőrén-szálán tűntek el, pedig volt kollégám autójával költöztem, akiben fenntartás nélkül megbíztam, megbízok. Fiam is esküszik, hogy nem dobta ki. Akkor hol lehet? Teleportálódott??? – mint ahogy eltűnt ugyanígy egy csodálatos ollóm is, ami úgy vágott szabás-varrásnál, mint egy álom. (Ezt többedmagával még apukám kapta egy valamikori Orvosi Műszergyárban dolgozó ismerősétől. Azok az ollók igazi minőséget képviseltek.) Rácsodálkozhat talán valaki, mit kell sajnálni egy pár Burda lapszámon? Igen, azóta valószínű több mázsa később megjelent Burdát átforgattam már a kezeim között, de azt a nosztalgikus  érzést, amit 17-18 évesen, a régi szocialista világban adhatott egy nyugati öltözködéskultúrát bemutató divatlap, soha nem adta már meg nekem egyetlen későbbi lapszám nézegetése sem. Talán benne volt a régi lapozgatásokban a kíváncsiságom is egy mienknél fejlettebb ország irányába (a régi NSZK-ra gondolok), de még a kelet-német Modische Maschen is annyival érdekesebb volt, mint az itthoni Ez a Divat lapszámok, hogy alig vártam minden hónapban, hogy kézhez kapjam őket. Ma is látom egyik-másik címlapot lelki szemeim előtt, a fiatal manökenek szép arcát, még a mosolyukra, arcuk gödröcskéire is emlékszem, úgy bevésődött a retinámba a sok kedvencem arca és alakja, de még a kötött nadrágkosztümjeik színe és fazonja is. Olyan jó lenne időnként elővenni őket és kicsit nosztalgiázni velük. És pechemre, ezek a hetvenes évek elején megjelent lapszámok még csak véletlenül sem fordulnak meg a Könyvszekrény polcain, pedig jó sok Burdát tettek már ki oda olyan emberek, akik már nem szeretnék tovább őrizgetni a régi lapszámokat. De ezen már tovább kell lépnem.

Következő nagy veszteségem lányom mountenbike kerékpárja volt, amit úgy 25 éve egy gyönyörű tavaszi napon lovasított meg valaki házunk előkertjéből. Szombati napon érkeztem haza az élelmiszerbevásárlásból, és ahogy bevittem a szatyraimat a konyhánkba, egyből el is felejtettem visszamenni és betenni a kerékpárt a garázsba. Hétfőn reggel induláskor nyúltam volna be érte a garázs oldalfalához, és a kerékpár nem volt ott. Visszagondolva a történtekre sem lettem okosabb. A férjemnek és a gyerekeknek sem jutott eszébe, hogy talán biztonságosabb lenne, ha a lépcső korlátja helyett a garázsban lenne a kerékpár. Jó tanulság volt ez számomra ugyanúgy, mint amikor a következő kerékpáromat már a debreceni nagy Tesco parkolójából vitte el egy „szemfüles” alkalmi tolvaj. Szokásomhoz híven a Hírlap osztályon jócskán elidőztem, és a pénztárnál már megmozdult bennem egy baljós gondolat: nem fogom ott találni a kerékpáromat, ahova lezártam. Hiába kérdezősködtem a nagy kosarakat mozgató tesco-alkalmazottól, ő nem látott semmi rendelleneset. Remélem a mostani kerékpárom már kitart addig, amíg kerékpározni tudok. Be is rakom szinte mindig a házunk babakocsi-tárolójába, még lezárom pluszban a fűtéscsőhöz is, nehogy feltörve az ajtót valaki csak úgy kiemelhesse.

S hogy mit nem találok még a régi dolgaimból? Erre úgy kb. másfél-két éve jöttem rá, amikor az fb-n „felfedeztem” annak a messinai olasz fiúnak (1974-ből) az oldalát, akit Castrovillariban ismertem meg a Hajdú Táncegyüttes akkori külföldi útján. A fiúból azóta ősz hajú (természetesen velem együtt) öregedő férfiú lett, de a göndör fürtjeiről, mosolyáról, magas alkatáról nem volt nehéz ráismernem. Váltottunk akkoriban pár levelet, az én részemről szigorúan „visszafogott és udvarias” hangnemben, hisz én nem tudtam angolul, így egyik kedvenc népitáncos barátom segített a leveleket lefordítani. Így azt hiszem, hogy minden érzelemtől mentesen fogalmazhattam meg az akkori pár levelemet. A G. levelei formabontóak voltak, egyik borítékot ő maga készítette, egy lovas fotót vágott ki egy színes újságból, amit borítékká ragasztott össze. No, természetesen azonnal elő akartam venni azt a régi „babapiskótás” dobozt, amelyben a leveleit még jó pár évvel ezelőtt is az egyik szekrényem aljában tartottam. Igencsak meglepődtem, hogy sem a szekrény aljában, de más helyeken sem akadtam nyomára a leveleinek.

Nos, ha ezek a levelek is „teleportálódtak”, remélem nem valami istenhátamögötti helyre kerültek, hanem személyesen hozzá. Ha meg mégis meglesznek, remélem még én találom meg őket, nem a gyermekeim, unokáim, akiknek már semmit nem jelentenek ezek a szép emlékeket megidéző sorok.

régi tárgyak

RÉGI TÁRGYAK

kergetnek, űznek régi tárgyaim

egy-egy darab a múltból

most egy kis sámli

közepe lyukas

lányomé volt

biztos a költözésnél

maradt el

annyi egyébbel

régi érzéssel

régi énemmel

mi feltámad

olykor

mint most

is

(2020)

Vacakolok

Mai (július 17.) posztom arról szól, hogy miféle nosztalgiával turkálok régről megőrzött kottáim között. Mivel régi dolgaink a közös témánk, megnéztem, miféle módon kellene a témához nyúlni. Nos, éppen az ellenkezőjéről van szó. Nem a meglévő, hanem egykor fontosnak vélt tárgyaink sorsa a kidolgozandó…
Mivel elég régóta élek, meglehetősen hosszú a tőlem elszakadt tárgyak listája. Még leltárszerű felsorolásuk is meghaladná egy kövér poszt méretét. Ezért csak néhány dologra reflektálok.
- Versenykerékpár. Szép, karcsú, könnyű, egy orosz versenykerékpár, nehéz, de fürge, egy Tacskó bicikli. Közös sorsuk: ellopták őket. Később is lettek „cangáink”, ezeket hosszas strapálás után elvittük ahhoz a társasághoz, amely felújítja és beteg gyerekeknek ajándékozza a használt bicikliket.
- Citera. Szerettem. Nem tudom, hogy hova lett.
- Leszerelés után hazahoztam több mint száz, Pápán kiásott igazi kecskekörmöt. (A Pannon tenger homokjában leledztek.) Sokáig őriztük őket. Egyszer csak kidobtam mindet.
- Hazahoztam a csákányomról letörött fémcsonkot is, erőnlétem tanúját. Kidobtam.
- Így járt az a vagonablak fogantyú is, amelyet megütöttem, és letörött (télen lehúzott ablak mellett nem jó utazni). Ezt is elhajítottam.   
- Hogy a bélyeggyűjteményemnek mi lett a sorsa, fogalmam sincs.
- Amikor hozzánk költöztek a fiatalok, minden nélkülözhető könyvtől megszabadultunk, mert kellett nekik a hely. Elajándékoztuk őket, a maradék meg a könyvmegállóban kötött ki.
- Mivel sokkal praktikusabb a CD, de meg a youtube-on a legtöbb zene megtalálható, az LP-k lekerültek a tároló helyiségbe. A Demszky éra alatti patkányinvázió utolért minket is. A feltornyozott hanglemezeken folyt a patkányürülék. Mindet, meg kb. egy köbméternyi lent tárolt könyvet is ki kellett vinnünk a kukába penetráns szaguk miatt. Teljesen használhatatlanokká váltak.     
- Kukában végezték videóink és zenéket tartalmazó kazettáink is. Elromlottak a lejátszók, nem láttuk további értelmét a tartásuknak.
- Volt nekem egy használt bendzsóm. Szerettem. Nyaka kiszakadt. Kidobtam.
- A pianínónkat évtizedeken át gyötörtem. Utóbb rátértem az elektromos billentyűsre. Sokáig nem tudtuk, mi legyen vele, mígnem egy barátunk jelentkezett, hogy szívesen elvinné. Elég volt lecipelni az emeletről a régi, több mázsás jószágot. Egy kikötésem volt: Nem hozhatja vissza.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a kidobott tárgyakból semmi nem hiányzik. De az is igaz, hogy megvagyunk nélkülük.
Általános, legalábbis visszatérő tapasztalatom, hogy amit alapos megfontolás után feleslegesnek ítélve kidobtam, néhány napon belül szükségesként jelentkezett, de mindhiába. (Késő bánat, eb gondolat.) Alighanem az volt az oka, hogy a kidobás ténye megrögződött a fejemben. Így persze, hogy emlékeztem a kidobott vacakra.
És még egy.
Mi, komfortos rabszolgák, túlságosan sok tárggyal vesszük körbe magunkat. A beduinnak annyi az ingósága, amennyi a tevéjén elfér. A nincstelen afrikainak a vegetáláshoz elég egy lábos, hogy főzhessen, és egy kecske, hogy adjon tejet.
Mi ugyanúgy meztelenül jövünk a világra és hagyjuk is el egykor, mint a világ szegényei.
Nem jó nagyon tapadni a kacatjainkhoz. Ez a tapasztalatom.