„…pedig csak tárgyak.” – idézem Ági
témaválasztásának utolsó szavait. Három hete próbálom leszűkíteni egy
bejegyzésnyire a bennem kavargó emlékanyagot, és kiválasztani belőle azt a két,
netán három-négy legfontosabbat, ami említésre méltó lehet a sok közül.
A téma megint rászorított, hogy
tárgyilagosan próbáljak szembenézni magammal, megállapítani, hogy sajnos túlzó
módon ragaszkodom „ezeréves”, mai életemhez már nem szervesen tartozó, teljesen
felesleges tárgyaimhoz/kacatjaimhoz. Lelkem egyik fele imádja a régiségvásárok
zsibvásáros tobzódását, másik fele meg imádná a letisztult minimalista
környezetet, ez utóbbit persze legfőképpen a könnyen kezelhetősége, tisztán tarthatósága
miatt. Tény, hogy egy valamikori nagy pincével és nagy alapterülettel
rendelkező háznál nem volt szempont, hogy évenként selejtezzek. Levittem a
pincébe, ami nem kellett éppen, és lementem érte, ha megint szükségem volt rá.
Ez volt az akkori gyakorlat. Most is van pincerészem, csak ma már hét emeletet
kell megtennem a lent lévő dolgaimért, a helyiségen pedig ketten osztozunk a
szembeszomszédommal, aki még nálam is jobban ragaszkodik a nem használt
dolgaihoz. Szerintem már egyikünk sem tudja, mi mindent tárolunk odalent.
Valószínű, csupa felesleges holmit, amivel csak utódainknak gyűlik meg a bajuk.
Nagyjából két éve követek egy
videócsatornát egy holland házaspár nyugat-európai kalandozásairól, imádom
nézni, hogy az életük egy klassz lakóautóban zajlik – szinte egész évben -, és
tökéletesen működik úgy húsz négyzetméteren is. A háló- és főzőrészen kívül
helyet kapott a lakóautóban egy hatalmas asztal két nagy fotellal, zuhanyzófülke
wc-vel, és még nagy szerszámkészletük és mosógépük is van a lakóautó
hátuljában. (Mert így is lehet minimál módon élni.)
Gyermekként megkezdődött nálam az
újsággyűjtési szenvedélyem. Tizennyolcévesen már postás hozta a német Burda és
Modische Maschen megrendelt lapszámait. Nagy becsben tartottam őket, lehetőleg
senkinek sem adtam oda kölcsönbe, mint ahogy az igazi bélyeggyűjtők sem adták
oda senkinek az albumjaikat nézegetésre.
Igazi nagy veszteségként éltem
meg a sorházi költözésemet követően, hogy azt a pár doboznyi Burdámat, amit úgy
őrizgettem harmincöt éven át, mint a családi fényképeimet, azóta sem találtam
meg. Szőrén-szálán tűntek el, pedig volt kollégám autójával költöztem, akiben
fenntartás nélkül megbíztam, megbízok. Fiam is esküszik, hogy nem dobta ki. Akkor
hol lehet? Teleportálódott??? – mint ahogy eltűnt ugyanígy egy csodálatos ollóm
is, ami úgy vágott szabás-varrásnál, mint egy álom. (Ezt többedmagával még
apukám kapta egy valamikori Orvosi Műszergyárban dolgozó ismerősétől. Azok az
ollók igazi minőséget képviseltek.) Rácsodálkozhat talán valaki, mit kell sajnálni
egy pár Burda lapszámon? Igen, azóta valószínű több mázsa később megjelent
Burdát átforgattam már a kezeim között, de azt a nosztalgikus érzést, amit 17-18 évesen, a régi szocialista
világban adhatott egy nyugati öltözködéskultúrát bemutató divatlap, soha nem adta
már meg nekem egyetlen későbbi lapszám nézegetése sem. Talán benne volt a régi
lapozgatásokban a kíváncsiságom is egy mienknél fejlettebb ország irányába (a
régi NSZK-ra gondolok), de még a kelet-német Modische Maschen is annyival
érdekesebb volt, mint az itthoni Ez a Divat lapszámok, hogy alig vártam minden
hónapban, hogy kézhez kapjam őket. Ma is látom egyik-másik címlapot lelki
szemeim előtt, a fiatal manökenek szép arcát, még a mosolyukra, arcuk
gödröcskéire is emlékszem, úgy bevésődött a retinámba a sok kedvencem arca és
alakja, de még a kötött nadrágkosztümjeik színe és fazonja is. Olyan jó lenne
időnként elővenni őket és kicsit nosztalgiázni velük. És pechemre, ezek a
hetvenes évek elején megjelent lapszámok még csak véletlenül sem fordulnak meg
a Könyvszekrény polcain, pedig jó sok Burdát tettek már ki oda olyan emberek,
akik már nem szeretnék tovább őrizgetni a régi lapszámokat. De ezen már tovább
kell lépnem.
Következő nagy veszteségem lányom
mountenbike kerékpárja volt, amit úgy 25 éve egy gyönyörű tavaszi napon
lovasított meg valaki házunk előkertjéből. Szombati napon érkeztem haza az
élelmiszerbevásárlásból, és ahogy bevittem a szatyraimat a konyhánkba, egyből
el is felejtettem visszamenni és betenni a kerékpárt a garázsba. Hétfőn reggel
induláskor nyúltam volna be érte a garázs oldalfalához, és a kerékpár nem volt
ott. Visszagondolva a történtekre sem lettem okosabb. A férjemnek és a
gyerekeknek sem jutott eszébe, hogy talán biztonságosabb lenne, ha a lépcső korlátja
helyett a garázsban lenne a kerékpár. Jó tanulság volt ez számomra ugyanúgy,
mint amikor a következő kerékpáromat már a debreceni nagy Tesco parkolójából
vitte el egy „szemfüles” alkalmi tolvaj. Szokásomhoz híven a Hírlap osztályon
jócskán elidőztem, és a pénztárnál már megmozdult bennem egy baljós gondolat:
nem fogom ott találni a kerékpáromat, ahova lezártam. Hiába kérdezősködtem a
nagy kosarakat mozgató tesco-alkalmazottól, ő nem látott semmi rendelleneset.
Remélem a mostani kerékpárom már kitart addig, amíg kerékpározni tudok. Be is
rakom szinte mindig a házunk babakocsi-tárolójába, még lezárom pluszban a
fűtéscsőhöz is, nehogy feltörve az ajtót valaki csak úgy kiemelhesse.
S hogy mit nem találok még a régi
dolgaimból? Erre úgy kb. másfél-két éve jöttem rá, amikor az fb-n „felfedeztem”
annak a messinai olasz fiúnak (1974-ből) az oldalát, akit Castrovillariban
ismertem meg a Hajdú Táncegyüttes akkori külföldi útján. A fiúból azóta ősz
hajú (természetesen velem együtt) öregedő férfiú lett, de a göndör fürtjeiről,
mosolyáról, magas alkatáról nem volt nehéz ráismernem. Váltottunk akkoriban pár
levelet, az én részemről szigorúan „visszafogott és udvarias” hangnemben, hisz
én nem tudtam angolul, így egyik kedvenc népitáncos barátom segített a
leveleket lefordítani. Így azt hiszem, hogy minden érzelemtől mentesen fogalmazhattam
meg az akkori pár levelemet. A G. levelei formabontóak voltak, egyik borítékot
ő maga készítette, egy lovas fotót vágott ki egy színes újságból, amit
borítékká ragasztott össze. No, természetesen azonnal elő akartam venni azt a
régi „babapiskótás” dobozt, amelyben a leveleit még jó pár évvel ezelőtt is az
egyik szekrényem aljában tartottam. Igencsak meglepődtem, hogy sem a szekrény
aljában, de más helyeken sem akadtam nyomára a leveleinek.
Nos, ha ezek a levelek is „teleportálódtak”,
remélem nem valami istenhátamögötti helyre kerültek, hanem személyesen hozzá.
Ha meg mégis meglesznek, remélem még én találom meg őket, nem a gyermekeim,
unokáim, akiknek már semmit nem jelentenek ezek a szép emlékeket megidéző
sorok.
7 megjegyzés:
Jó kis mese ez, Éva, örömmel olvastam, s megint új oldaladat ismerhettük meg🤗. És bizony úgy van ez, ha van hely, (nálunk is : pince, kis és nagy padlás, garázs és a padlása😱), csak le, vagy felteszi az ember. A selejtezést meg halogatja. Nekem emiatt, is, kevés az eltűnt, elveszett dolgom. Az írásod viszont megihletett, eszembe juttatott néhányat.
Egyik rokonom gyakorlata az volt, hogy amelyik játék a padlón hevert szanaszét, lapátra tette, és kidobta. Nála mindig volt hely.
A másik véglet a gyűjtögetés. Van, akinek a lakásában csak keskeny ösvényeken lehet haladni, mert mindenütt derékmagasságig a hazahozott, megrendelt, összegyűjtött stb. kacatok.
A fogyasztói társadalom inkább az utóbbifelé tart.
Kell a még újabb, kell minden (impulzus vásárlás).
Így vagy úgy - végül mindent itt hagyunk. : )
Rhumel! A lányom ma olvasta az írásomat, jött is a finom reakció, hogy ha megjöttem a nyaralásomból, nem ártana egy kis selejtezést tartanom. Megígértem neki:)))
Mick, szerencsére én soha nem éltem olyan anyagi bőségben, hogy megengedhettem volna magamnak az impulzus vásárolgatás luxusát, de még így is jócskán össze tud gyűlni nagyon az ember holmija. Elég, ha mindenből csak egy-két darabbal van több, mint szükséges lenne. (Plédek, ágyneműk,
konyhai eszközökből dupla-tripla dolgok, stb.)
Vannak televízió műsorok elrettentő példákkal, ahol kommandó megy segíteni a rendrakásban, és ahol valóban már csak ösvényen közlekednek az ott lakók. Élvezettel nézem ezt a tanítási célból sugárzott sorozatot, szerencsére még nem ismerek azért magamra. Egyébként ahogy öregszem, lassan eljutottam odáig, hogy már turkálónak a környékére sem megyek, új dolgokat csak végszükség esetén vásárolok, és lassan már az élelmiszerboltok túlkínálata is idegesít. Lélekben egy teljesen környezettudatos ember vagyok, a gyakorlatban meg igyekszem legalább a szelektív elvárásokat betartani.
Mosollyal nyugtáztam mindkettőtök hozzászólását, és köszönöm. Igyekszem fejlődni.
Igaz a debreceni Könyvszekrénynél még mindig gyakrabban csábulok el, mint szeretném, de vissza is viszek nagyon sok mindent:)))
Muszáj megidéznelek, mert magam is... a könyvszekrénynél még mindig gyakrabban csábulok el, mint szeretném...
Az impulzusvásárlás nem rólad szólt, de tendencia.
A selejtezés jóleső érzéssel tölti el az embert.
Tisztul tőle a kép.
Üdv. Mik
Holmijaink és egyéb dolgaink - mert nemcsak kézzelfogható selejtezni való dolgaink vannak - erre is nemrég jöttem rá, valamint arra, hogy ez utóbbiaktól sokkal nehezebb megszabadulni... Nagy és örök téma, Éva, hangulatos írásod eszembe juttatta egy-két "elveszett" és hiányzó darabját az életemnek...
Ha egy dologra gondoltunk Rózsa, akkor sikerült egy kicsit "nosztalgiáznod". Nem árt néha engednünk erre is időt magunknak:)))
Megjegyzés küldése