Teleportáció

„…pedig csak tárgyak.” – idézem Ági témaválasztásának utolsó szavait. Három hete próbálom leszűkíteni egy bejegyzésnyire a bennem kavargó emlékanyagot, és kiválasztani belőle azt a két, netán három-négy legfontosabbat, ami említésre méltó lehet a sok közül.

A téma megint rászorított, hogy tárgyilagosan próbáljak szembenézni magammal, megállapítani, hogy sajnos túlzó módon ragaszkodom „ezeréves”, mai életemhez már nem szervesen tartozó, teljesen felesleges tárgyaimhoz/kacatjaimhoz. Lelkem egyik fele imádja a régiségvásárok zsibvásáros tobzódását, másik fele meg imádná a letisztult minimalista környezetet, ez utóbbit persze legfőképpen a könnyen kezelhetősége, tisztán tarthatósága miatt. Tény, hogy egy valamikori nagy pincével és nagy alapterülettel rendelkező háznál nem volt szempont, hogy évenként selejtezzek. Levittem a pincébe, ami nem kellett éppen, és lementem érte, ha megint szükségem volt rá. Ez volt az akkori gyakorlat. Most is van pincerészem, csak ma már hét emeletet kell megtennem a lent lévő dolgaimért, a helyiségen pedig ketten osztozunk a szembeszomszédommal, aki még nálam is jobban ragaszkodik a nem használt dolgaihoz. Szerintem már egyikünk sem tudja, mi mindent tárolunk odalent. Valószínű, csupa felesleges holmit, amivel csak utódainknak gyűlik meg a bajuk.

Nagyjából két éve követek egy videócsatornát egy holland házaspár nyugat-európai kalandozásairól, imádom nézni, hogy az életük egy klassz lakóautóban zajlik – szinte egész évben -, és tökéletesen működik úgy húsz négyzetméteren is. A háló- és főzőrészen kívül helyet kapott a lakóautóban egy hatalmas asztal két nagy fotellal, zuhanyzófülke wc-vel, és még nagy szerszámkészletük és mosógépük is van a lakóautó hátuljában. (Mert így is lehet minimál módon élni.)

Gyermekként megkezdődött nálam az újsággyűjtési szenvedélyem. Tizennyolcévesen már postás hozta a német Burda és Modische Maschen megrendelt lapszámait. Nagy becsben tartottam őket, lehetőleg senkinek sem adtam oda kölcsönbe, mint ahogy az igazi bélyeggyűjtők sem adták oda senkinek az albumjaikat nézegetésre.

Igazi nagy veszteségként éltem meg a sorházi költözésemet követően, hogy azt a pár doboznyi Burdámat, amit úgy őrizgettem harmincöt éven át, mint a családi fényképeimet, azóta sem találtam meg. Szőrén-szálán tűntek el, pedig volt kollégám autójával költöztem, akiben fenntartás nélkül megbíztam, megbízok. Fiam is esküszik, hogy nem dobta ki. Akkor hol lehet? Teleportálódott??? – mint ahogy eltűnt ugyanígy egy csodálatos ollóm is, ami úgy vágott szabás-varrásnál, mint egy álom. (Ezt többedmagával még apukám kapta egy valamikori Orvosi Műszergyárban dolgozó ismerősétől. Azok az ollók igazi minőséget képviseltek.) Rácsodálkozhat talán valaki, mit kell sajnálni egy pár Burda lapszámon? Igen, azóta valószínű több mázsa később megjelent Burdát átforgattam már a kezeim között, de azt a nosztalgikus  érzést, amit 17-18 évesen, a régi szocialista világban adhatott egy nyugati öltözködéskultúrát bemutató divatlap, soha nem adta már meg nekem egyetlen későbbi lapszám nézegetése sem. Talán benne volt a régi lapozgatásokban a kíváncsiságom is egy mienknél fejlettebb ország irányába (a régi NSZK-ra gondolok), de még a kelet-német Modische Maschen is annyival érdekesebb volt, mint az itthoni Ez a Divat lapszámok, hogy alig vártam minden hónapban, hogy kézhez kapjam őket. Ma is látom egyik-másik címlapot lelki szemeim előtt, a fiatal manökenek szép arcát, még a mosolyukra, arcuk gödröcskéire is emlékszem, úgy bevésődött a retinámba a sok kedvencem arca és alakja, de még a kötött nadrágkosztümjeik színe és fazonja is. Olyan jó lenne időnként elővenni őket és kicsit nosztalgiázni velük. És pechemre, ezek a hetvenes évek elején megjelent lapszámok még csak véletlenül sem fordulnak meg a Könyvszekrény polcain, pedig jó sok Burdát tettek már ki oda olyan emberek, akik már nem szeretnék tovább őrizgetni a régi lapszámokat. De ezen már tovább kell lépnem.

Következő nagy veszteségem lányom mountenbike kerékpárja volt, amit úgy 25 éve egy gyönyörű tavaszi napon lovasított meg valaki házunk előkertjéből. Szombati napon érkeztem haza az élelmiszerbevásárlásból, és ahogy bevittem a szatyraimat a konyhánkba, egyből el is felejtettem visszamenni és betenni a kerékpárt a garázsba. Hétfőn reggel induláskor nyúltam volna be érte a garázs oldalfalához, és a kerékpár nem volt ott. Visszagondolva a történtekre sem lettem okosabb. A férjemnek és a gyerekeknek sem jutott eszébe, hogy talán biztonságosabb lenne, ha a lépcső korlátja helyett a garázsban lenne a kerékpár. Jó tanulság volt ez számomra ugyanúgy, mint amikor a következő kerékpáromat már a debreceni nagy Tesco parkolójából vitte el egy „szemfüles” alkalmi tolvaj. Szokásomhoz híven a Hírlap osztályon jócskán elidőztem, és a pénztárnál már megmozdult bennem egy baljós gondolat: nem fogom ott találni a kerékpáromat, ahova lezártam. Hiába kérdezősködtem a nagy kosarakat mozgató tesco-alkalmazottól, ő nem látott semmi rendelleneset. Remélem a mostani kerékpárom már kitart addig, amíg kerékpározni tudok. Be is rakom szinte mindig a házunk babakocsi-tárolójába, még lezárom pluszban a fűtéscsőhöz is, nehogy feltörve az ajtót valaki csak úgy kiemelhesse.

S hogy mit nem találok még a régi dolgaimból? Erre úgy kb. másfél-két éve jöttem rá, amikor az fb-n „felfedeztem” annak a messinai olasz fiúnak (1974-ből) az oldalát, akit Castrovillariban ismertem meg a Hajdú Táncegyüttes akkori külföldi útján. A fiúból azóta ősz hajú (természetesen velem együtt) öregedő férfiú lett, de a göndör fürtjeiről, mosolyáról, magas alkatáról nem volt nehéz ráismernem. Váltottunk akkoriban pár levelet, az én részemről szigorúan „visszafogott és udvarias” hangnemben, hisz én nem tudtam angolul, így egyik kedvenc népitáncos barátom segített a leveleket lefordítani. Így azt hiszem, hogy minden érzelemtől mentesen fogalmazhattam meg az akkori pár levelemet. A G. levelei formabontóak voltak, egyik borítékot ő maga készítette, egy lovas fotót vágott ki egy színes újságból, amit borítékká ragasztott össze. No, természetesen azonnal elő akartam venni azt a régi „babapiskótás” dobozt, amelyben a leveleit még jó pár évvel ezelőtt is az egyik szekrényem aljában tartottam. Igencsak meglepődtem, hogy sem a szekrény aljában, de más helyeken sem akadtam nyomára a leveleinek.

Nos, ha ezek a levelek is „teleportálódtak”, remélem nem valami istenhátamögötti helyre kerültek, hanem személyesen hozzá. Ha meg mégis meglesznek, remélem még én találom meg őket, nem a gyermekeim, unokáim, akiknek már semmit nem jelentenek ezek a szép emlékeket megidéző sorok.