Fájó hiányok

Amikor a témát kitűztem, nem is gondoltam volna, hogy nekem magamnak is mennyi tárgy illene ebbe a „dolgozatba”. Azt hittem, kettőnél vagy háromnál többet nem tudnék felsorolni, pedig dehogynem! De mértéket  tartok, kiválasztom közülük azt a keveset, ami a legérzékenyebben érint.

Itt volt mindjárt a hajas babám. Alvós baba volt finom vonású arcocskával, a haját pedig az én levágott hosszú hajamból szerkesztették rá a babaklinikán, ez volt számomra a karácsonyi meglepetés, ha jól emlékszem, kb. hétéves koromban. Nem tudom, mikor került ki a lakásból, de arra emlékszem, hogy felnőtt koromban már az udvari sufniban hányódott. A sorsa ezzel megpecsételődött, mire sok év múlva véletlenül rátaláltam, már nagyon szomorú látványt nyújtott, a haja szétmorzsálódott, a ruháját szétrágták a molyok, teljesen tönkrement az évek során. Hogy végül mikor dobtuk ki, nem emlékszem. De máig sem értem, miért nem gondoltam rá tizenéves nagylány koromban, amikor még közel volt a gyerekkor, hogy ezt talán jobban meg kellene becsülnöm annál, mint hogy hagyjam kikerülni a házból? Hogyhogy nem gondoltam arra, hogy majd egyszer még fontos lehet?

Aztán ott volt a hegedűm. Ötvenéves voltam, amikor az első költözés előkészületeinek őrületében és a sok mindentől való megszabadulás lázában eladtam a szomszédék zenész fiának. Akkor már legalább húsz éve a kezembe sem vettem, legfeljebb néha kinyitottam a tokot, hogy megnézzem, leszakadt-e a szőr a vonóról, vagy sem. Ha a tél közeledtével elfelejtettem kilazítani a vonó szőrét, tavaszra általában leszakadt, akkor elvittem a Rottenbiller utcai javító bácsihoz, aztán visszatettem a helyére. Szóval, 1998-ban fillérekért eladtam annak a huszonéves srácnak, akiből aztán neves és népszerű zenész lett. Amikor pár évvel ezelőtt feltámadt bennem a vágy, hogy ismét megpróbáljak hegedülni, megfordult a fejemben, hogy mi lenne, ha felvenném vele a kapcsolatot és visszavásárolnám tőle a hegedűmet, ha ugyan megvan még. Mindenféle hangszeren játszik, nyilván hegedűje is több van, az enyém semmit se jelent neki – gondoltam, de az ötlet csak ötlet maradt. Szerencsére. Mert mint tudjuk, a hegedülős próbálkozásom pár évvel ezelőtt fájó kudarccal zárult, úgyhogy ezért kár lett volna bonyolítani az életemet. Így a hegedűm már örök hiány marad.

De van egy tárgy, melynek a sorsát nem ismerem, sőt, teljes értetlenséggel állok a hiánya előtt. Hová tűnhetett? Mikor? És egyáltalán, hogyhogy nincs meg? Kidobtam? Ezt el se tudom képzelni, de ha mégis, az csak véletlenül, tévedésből történhetett. A másodikos tolltartómról van szó. Fából volt, a létező legegyszerűbb lapos doboz, a teteje két kicsi zsanérral borult rá az alsó tárolóra, a tető belsejére pedig tollal ráírtam: ….Ágnes II. oszt. tanuló. A fedele közepére stilizált virágmotívum volt festve, mint valami hímzésminta. Mindig nagyon megbecsültem ezt a tárgyat, pedig nagyobb iskolás koromban voltak más tolltartóim is, azokat használtam az iskolában, ezt pedig otthon. Sőt, később a munkahelyeimre is magammal vittem, és mivel addigra már eléggé lekopott a tetejéről a festett diszítés, szépen fel is újítottam színes temperával, aztán száradás után színtelen lakkal átkentem az egész dobozt, így valóban mutatós lett. Mindig ott volt az íróasztalomon, benne tartottam pár tollat, ceruzát, tehát használtam is, de inkább dísztárgyként szolgált.

Az utóbbi években vettem észre, hogy nincs sehol. Pontosan tudom, hol volt utoljára, a régi nagy komód alsó fiókjában. Már nem használtam, de megőriztem, mert szerettem. A komód és a fiók is megvan, de a tolltartó nincs sehol, pedig néhányszor már tűvé tettem érte a lakást. Sose tudom meg, mikor és mivel együtt dobtam ki tévedésből, mert csakis úgy történhetett.