Búcsúzunk...

Kapitány Gabriella

1948-2019

Volt jó is, volt rossz is

Ha Mick nem említi, eszembe sem jut Parádsasvár, és egész biztos, hogy kihagyom ennek az évnek a történetéből. Pedig nagy élmény volt: életemben először jutottam el igazi, nagy hegyek közé. Akkoriban SZOT-gyermeküdülő működött a soktornyú Károlyi-kastélyban (most luxushotel...), gondolom, nyáron is. Én mindenesetre egy télvégi turnusban töltöttem ott három hetet: február közepétől március valahanyadikáig, a pontos dátumokat már nem tudom. Délelőtt tanultunk - vinni kellett a tankönyveket meg az egyéb iskolai felszerelést -, mindenféle óránk volt, csak orosz nem. Voltunk vagy húszan hatodikosok, Feri bácsi volt az "osztályfőnökünk". Az "osztálytársak" közül emlékszem egy Nelli nevű lányra, egy Ildikóra és egy Ágira. Meg Piroskára, Miskolcról. Ő nem osztálytárs volt, már nyolcadikba járt, viszont néhány napig egymás mellett feküdtünk a betegszobában, és a két ágy közé beügyeskedett rajztáblán színházasdit játszottunk a színes ceruzákkal. Meg nem tudom mondani, milyen nyavalya kapott el, lázas lettem, a hideg rázott, így aztán jól lemaradtam a kékestetői kirándulásról. Viszont voltam az üveghutában, megkóstoltam a csevicét (és undorítónak találtam), a kastély körüli óriási parkban pedig begyűjtöttem egy csokornyi fenyőmagoncot (vizes zsebkendőbe csavarba rejtegettem őket az éjjeliszekrényben, persze tönkrementek, mire hazaértem velük).
Amire még nagyon pontosan emlékszem: amikor odaérkeztünk, lemázsáltak bennünket, 25 kiló 40 deka volt a súlyom. Hazautazás előtt pontosan 24 és fél kiló. Ennyit az akkori méreteimről...

Aztán eljött a tavasz, elvirágoztak, majd kizöldültek a fák - én meg gyakorlatilag kiköltöztem a feketecseresznyefa alá. Nem tudom pontosan, mikor kezdődött, csak azt tudom, hogy az én imádott nagyapám egyre többször mondogatta, hogy el kell tüntetni a könyveket meg a régi papírokat, égessünk el mindent, mert ha házkutatáskor megtalálják azokat, mindannyiunkat börtönbe csuknak. Vagy csak ült szótlanul, valahova a távolba meredve, én meg úgy éreztem, azt sem tudja, ki vagyok. Nézett rám, mint valami vadidegenre.
A cseresznyefa menedék volt ugyan, de igazából nem mentett meg semmitől. Nagypapa egyre többször akart menni, ki tudja, hová, csak menni. Anyám és Nagymama állandóan küzdöttek vele, hogy valahogy lebeszéljék, visszatartsák. Aztán egy éjszaka átmászott a kerítésen, és nekiindult. Elesett és annyira összetörte magát, hogy kórházba vitték. Rendőrök ébresztettek bennünket hajnalban a hírrel.

Az iskolában aznap volt az osztályvizsga. Nóra néni felszólított, én meg, hiába akartam, egyetlen szót sem tudtam kipréselni magamból. Aztán kitört belőlem a zokogás.

Június 18-án reggel halt meg, az évzárónk napján. Anyám sötét szoknyában, fehér blúzban jött - Nagymama nem engedte feketébe öltözni. Ma meg holnap még ne legyél feketében, mondta. Ma a gyereknek van ünnepe, holnap meg neked van a születésnapod.

Ő volt a nagypapám...

1999?

Az évek csak mennek, mennek, egyik a másik után, és így visszanézve olyan egyformának tűnnek, ami tulajdonképpen jó (hisz ha valami nagy baj történt volna, arra biztosan emlékeznék), csak ilyenkor okoz némi gondot, amikor írnom kéne róla ide, a Hogyisvolt-ba.
Lapozgatom az 1999-es naptáramat (a sebtében, a naptár éppen nyitott oldalára feljegyzett telefonszámok miatt őrzöm, soha nem másolom át őket sehova, így aztán már több évnyi asztali naptár porosodik vagy itthon, vagy a munkahelyemen - rendetlen vagyok, ezen nincs mit szépíteni). Csupa olyan bejegyzést látok benne, hogy "kérdőív-megbeszélés", "utasítás-megbeszélés", "kötettervek", "szakértői értekezlet", "vándorlási táblák", "70-es rekordkiegészítés", "értekezlet, informatika", "OFA-konferencia", "összeírás tapasztalatai, kérdéseket megfogalmazni", "Eger, reggel 1/2 6, Mester utca" - szóval munka és munka és munka, elsősorban és mindenekelőtt a következő népszámlálás előkészítése. És közben szép lassan elfogyott az év...
Egerbe azért indultunk olyan korán, mert Á. félt, hogy nem érünk le nyolcra, aztán ott voltunk 7 óra után, és az egész városban nem találtunk nyitva olyan helyet, ahol meg lehetett volna inni egy kávét. Egeren kívül volt még Székesfehérvár is, erről az útról két emlékem is maradt. Az egyik, hogy képesek voltunk a vasútállomástól csupán egy kőhajításnyira lévő Gyümölcs utcát úgy megközelíteni, hogy közben megkerültük majdnem a fél várost, majdnem a Seregélyesi útnál fordultunk vissza a Budai úton, ott már F. is belátta, hogy nem jó irányba megyünk. Mondtuk is neki: így bízza magát az ember térképészre... A másik: 30 év után találkoztam végre - ott, Székesfehérvárott - B.Gy.-vel, egykori évfolyamtársammal.
Aztán - ezt már a naptár segítsége nélkül mondom - költöztünk is abban az évben, december legelején, Kelenvölgyből Zuglóba.
És minden bizonnyal cirkuszban is voltam a négyéves unokával, van ugyanis egy bejegyzés a naptárban: "cirkuszjegyért menni".
Nos, ennyit tudok 1999-ről.

A húszas évekről

Meséltek nekem is, persze, tudok hát régi-régi történeteket, csak az a baj, hogy össze-vissza kavarognak bennem, nem nagyon tudom a helyükre tenni őket. Mire felnőttem annyira, hogy a mesékből magát az egész történetet szerettem volna összerakni, elapadt a meseforrás. Már nem volt kitől kérdezni.

Apai nagyapámat nem ismertem, egy éves voltam, amikor meghalt. Nagyanyám, a somogyi nagymama, tíz évvel később - de hát nagyon ritkán találkoztam vele, évente egyszer. Vonaton zötykölődve, aztán Balatonszentgyörgyön órákig várakozva a délutáni buszra nagyon messze volt Budapesttől Nagyszakácsi. Arra emlékszem csak, hogy halk szavú, picike néni volt, fekete, kötött vállkendőt viselt nyáron is. Az utolsó években már nem nagyon járt ki a házból, és amikor megérkeztem, vagy hazautazáskor elbúcsúztam tőle, mindig elsírta magát. Néha akkor is, ha csak rám nézett. Akkor már nem élt az apám.
Joó Anna - nagyanyám - 1892-ben, 18 évesen ment férjhez a nála 12 évvel idősebb Kapitány Ferenchez. (Érdekes, hogy ugyanígy 12 év lesz majd a korkülönbség apám és anyám között...). Apám volt a középső gyerek, 1899-ben született, előtte Feri és Anna, utána Mariska, és a késői Lajoska, aki aztán '44-ben katonaként halt meg. Nem igazán tudom, milyen módban élhettek, valószínűleg nem lehettek szegényparasztok, hiszen a legidősebb gyerek, Feri, a négyfelé, pontosabban háromfelé osztott örökséggel az ötvenes években kuláknak számított, bár lehet, ehhez az is hozzásegítette, amit a felesége hozott a házasságba.
Háromfelé osztott örökséget mondtam, hiszen apám jussa az volt, hogy taníttatták. Kaposváron végezte a gimnázium első hét osztályát, aztán - miért, miért nem - Székesfehérvárott járta a nyolcadikat és ott is érettségizett, a ciszterci rendi katolikus főgimnáziumban, majd beiratkozott a budapesti egyetemre.

Apám az 1910-es évek végén, ugyanez a kép van az indexében.

Amit ezekről az éveiről tudok, az mindössze annyi, amennyit az indexéből tudni lehet. Két címet is felírt a belső borítóra: Kispest, Wekerle utca 9., ezt később áthúzta, alatta az új cím: I. Krisztina krt. 34. I.2.

Az index első oldala

Az indexben nagy nevek sorakoznak: Rybár István, Verebély Tibor, Moravcsik Ernő, Bókay János, Krepuska Géza.
"... a budapesti királyi magyar Pázmány Péter tudományegyetemen az orvosi tanfolyamot bevégezte, s 1926. julius 3-án a végbizonyítványt elnyerte, s miután a második orvosi szigorlatot sikerrel letette, a harmadik orvosi szigorlat letehetése érdekében az előírt kórházi gyakorlatot megkezdheti." - olvasom a "Kórházi szolgálati könyvecske" első oldalán. Belül pedig pecsétek: I. sz. Belklinika - belgyógyászat, I. sz. Sebészeti Klinika - sebészet; i. sz. Női Klinika - szülészet; Szent István Közkórház - bőrgyógyászat; Erzsébet Szeretetotthon Kórháza - elmekórtan; Szent László Kórház - heveny fertőző betegségek...

Apám 1926-ban

Innen számítva éppen tíz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy valahol a Rókus Kórház közelében meglásson egy pöttyös ruhás lányt, és elhatározza, ha nem ez a lány lesz a felesége, akkor senki.
Kilenc évébe telt, míg sikerült. Ez a pöttyös ruhás lány lett az édesanyám.
Anyám történetében is muszáj visszamennem még korábbra, jóval a húszas évek előttre.
Anyai nagyapám Tolnán született 1882-ben. Két húga volt - az idősebbiket nemrég emlegettem a karácsonyi visszaemlékezésben, a kisebbik még kisgyerekként meghalt, a legenda szerint halála pillanatában leesett egy kép a falról, csak úgy, magától, anélkül, hogy bárki is a hozzányúlt vagy a közelében lett volna.
Azt, hogy a család mikor és miért került Tolnáról Pestre, nem tudom. Tény, hogy Nagypapa bizonyítványát a polgári fiúiskola negyedik osztályának elvégzéséről Pesten állították ki, 1900. június 27-én, a VIII. kerületi Német utcában. Ebből látom, hogy franciául is tanult - hogy németül jól beszélt, azt magam is tapasztaltam.
A továbbiakat Nagypapa önéletrajzából idézem: "...1900-ban olaszországi tanulmányútra indultam, hol a szalézi rend intézményében a különféle iparok és a képzőművészet különféle ágait tanulmányoztam. Ennek befejeztével, 1902-ben beléptem a Szent Ferenc Rend kötelékébe, ahonnét súlyos betegségem következtében ki kellett lépnem, és másfél esztendei gyógykezelés után orvosaim tanácsára szabad levegőn való, vagyis külső foglalkozásra kellett áttérnem."
Ennek érdekében végezte el az "építőipari téli tanfolyam két ciklusát" -, de úgy tűnik, nem mindig sikerült a "szabad levegőn való" munkavégzés. 1910-ig építési rajzolóként dolgozott Klenovits és Báthory építőmestereknél, , majd 1911-ben ugyanilyen beosztásban Révész és Kollár műépítészeknél. Aztán 1920-ig építésvezető volt (1915-ig Jaulusz Gyula , 1915-1920 között Bocsák Antal építési vállalkozónál), gondolom, akkoriban volt alkalma szabad levegőn lenni. Majd megint kis kitérő jött: gép- és felszerelési nyilvántartó Weiss Manfréd csepeli gyárában, 1926-ban viszont visszatér a Révész és Kollárhoz, és ott építésvezetősködik egészen 1941-ig.
Nagyanyámat 1910-ben jegyezte el, még ugyanabban az évben össze is házasodtak.

Az esküvői képük

Nagyanyám családja apai ágon Szobról származik, dédanyámról csak annyit tudok, hogy 1869-ben született Pesten, a VI. kerületben, bizonyos Szokoly Ágnes "törvénytelen" gyermekeként. Még ismertem, túl volt a kilencvenen, amikor meghalt. 11 gyermeket szült, nagyanyám a második volt a sorban, heten érték el közülük a felnőttkort. Eredetileg a tisztviselő-telepen laktak, dédnagyapám a Ganz gyárban dolgozott. Az ő halála után, a század legelején kerülhetett a család az éppen születő Rákosligetre. A VI. utcában laktak, abban a házban, ahol aztán később az óvoda működött.
Nagymama varrónőnek tanult. 23 éves volt, amikor feleségül ment Nagypapához.
Anyám 1911-ben született Rákosligeten.


Nagyanyám anyámmal.

De laktak Pécelen is (volt egy kép abból az időből, csak elkeveredett az évtizedek során: 8-10 éves anyám teniszütővel a kezében áll a "péceli nagymama" - nagyapám édesanyja - mellett). A polgárit Rákosligeten végezte (Áginak mondom: Apagyi Andor és Jeszenszky Annus néni aláírása a polgári iskolai bizonyítványokon), közben valamikor a húszas évek elején egy évet töltött Hollandiában, valamilyen gyermeksegélyező szolgálat (talán a Magyar Gyermekliga) szervezésében. (Négy évvel fiatalabb öccsét feltehetően ugyanez a szervezet vitte ki Belgiumba.) Tán még a húszas évekre tehető az is, hogy gyorsírást, majd kozmetikát tanult - és Nagymamával együtt végtelen sok kesztyűt kötöttek, bérmunkában.
A többi már a harmincas évek meséje.

1973. november 13-án

kétgyermekes anyuka lettem.

(A képet Gitta nővér készítette, a Margit Kórházban)

2010

"Túléltem. Élek."
(Rónay György)

Hiába, nem nagyon emlékszem

kisgyerekkorom karácsonyaira. Arra igen, hogy karácsony délutánján, amikor már sötétedni kezdett, apámmal nekivágtunk Kelenvölgy utcáinak, hogy megnézzük, van-e olyan ablak, amelyik mögött már ott csillog a karácsonyfa. Az Alabástrom utcán túl, ahol a Bazsalikom utca egyre meredekebben igyekszik a Pacsirta-hegyre, Apa mindig (mindig-e? egyszer-e? és ez az egyszeri kép maradt volna meg bennem?) fölemelt, hogy belássak az ablakok mögé. (És még egy éles, határozott, karácsonyhoz fűződő emlék arról, hogy a karjában vagyok: éjféli misére megyünk, és Apa visz engem a Kecskeméti József utcától, végig az iskola kerítése mellett, a templom bejáratáig.)
Mire az ablak-lesről hazaértünk, az angyalkák hozzánk is meghozták a karácsonyfát - az angyalhajra emlékszem, egészen biztos voltam abban, hogy az ő hajuk akadt fönn a fa ágain, miközben ráaggatták a díszeket, meg amikor hajladoztak, hogy lepakolják az ajándékokat a fa alá.
Csabán aztán elmaradt az ablaknéző séta, viszont nem volt szabad bemennem az ebédlőbe. Ha ki-be mászkálok, mondta Nagymama, esetleg pont megzavarom és elriasztom az angyalkákat. Így csak az ebédlőajtót lestem, hátha átcsillan valami - angyalszárny fehérsége, gyertyaláng - a vastag, bordás katedrál-üvegen. Akkor már tisztában voltam azzal, hogy a karácsonyfával nem az angyalkák bajlódnak, hiszen a feldíszítésre váró fenyőfa napok óta kinn állt az udvaron, karácsony délutánján Nagypapa faragta meg az alját olyanra, hogy biztosan álljon a nagy, nyolcszögletű, betonból öntött tartóban, sőt, a szaloncukrok jó részét magam dugdostam a pamuthurok két végébe, hogy aztán vállfára lógatva várakozzanak, míg felkerülnek a fára. A fenyőt mi vesszük, mi varázsolunk belőle karácsonyfát - és ha már áll a karácsonyfa, azért lesz tilos hely az ebédlő, hogy az angyalkák nyugodtan letehessék a fa alá az ajándékokat.
Talán nem is az angyalkák eljövetelét vártam a legjobban, hanem azt, hogy vacsora után végre leülhessek vagy lehasalhassak a karácsonyfa alá, és elkezdhessem olvasni az ajándékba kapott könyvek valamelyikét. (Szegény 1955-ös Kerek egy esztendő, ott a fa alatt sikerült hatalmas zsírfoltot ejtenem rajta a mákosbejgli elpotyogtatott töltelékével. Óriási lelkiismeret-furdalásom volt miatta.) Ezeket az éjszakába nyúló órákat szerettem a legjobban a karácsonyból, meg azt, amikor lefekvés után a nyitott ajtón át figyelhettem, amíg el nem aludtam, hogy csillognak az utcai lámpa beszűrődő fényében az üveggömbök a sötét ebédlőben álló karácsonyfán. És ezt a csöndes, szelíden fénylő békességet igyekeztem megőrizni minden azóta volt karácsonyomban.
Nálunk a Szentestét csak a szűk család ünnepelte együtt: anyám, nagyszüleim meg én. Nagybátyámék csak 25-én jöttek, később, amikor 26-a is munkaszüneti nap lett, akkor meg 26-án: Nagypapának a születésnapja és a névnapja is akkor volt. 1956 didergős, fekete, segélycsomagos karácsonyán azonban Mariska néni, Nagypapa húga is átvonatozott Pécelről (és átvonatozott aztán még sok-sok karácsony esténkre, még akkor is, amikor már nem volt se Nagypapa, se Nagymama). Csomagokkal érkezett, de ennek nem tulajdonítottam semmi jelentőséget, hiszen ha ilyenkor jön, nyilván nálunk alszik, kell hát hoznia valami holmit magával, és különben is, még ha nem is lettem volna jólnevelt kislány, harmadikos koromra már minden bizonnyal kinőttem volna a "mit hoztál?"-korszakból. Hogy karácsonyi ajándék van a csomagokban, meg sem fordult a fejemben, hisz az ajándékot az angyalkák hozzák.
Még alig sötétedett, de már állt a karácsonyfa. Nem volt túl nagy fánk abban az évben. Az ebédlőajtó csukva volt, de még senki nem mondta, hogy most már nem szabad bemenni. Így aztán nem is csodálkoztam, amikor Nagymama a konyhában a kezembe nyomott egy tál süteményt: vigyem be a nagy ebédlőasztalra.
Beléptem az ajtón a süteménnyel, és majdnem leejtettem a tálat: a feldíszített, még kivilágítatlan karácsonyfa alatt ott állt a kis fonott karosszékem, benne egy hófehér ruhába öltöztetett nagy baba.
- Nagymama... láttam... egy baba... a karácsonyfa alatt - dadogtam kinn a konyhában Nagymamának.
- Jaj, ez a Mariska! Miért kellett ilyen hamar kitennie? Legalább zárta volna be az ajtót! - kapott a fejéhez. - El ne áruld neki, hogy láttad!
Azt hiszem, akkor múlt el az igazi gyermekkorom.

KapitányG emlékeznivalója, kiegészítve kicsit másképpre

Az "alap" (mert én gyorsan-gyorsan megírtam) itt olvasható.

Itt pedig a kiegészítések:

Emlékszel az első tanítód/tanítónénid nevére?
Maca néni. A tavalyi osztálytalálkozónkon újságolta, hogy él még az a könnyezőpálma (vagy annak a könnyezőpálmának a gyereke? unokája? dédunokája?), amit tanítónénim-korában a nagymamámtól kapott.
És Maca bácsi is tanított ötödikben :)

Milyen fakultációra vagy tagozatra jártál?
Orosz tagozatra jártam.

A többi válasz, azt hiszem, mind megvan az "alap"-ban.

Az én ezerkilencszázhetvenem

Hugi-mese 1980-ból

Mosogatáskor összetalálkozott a kanál a villával.
- Hogy vagy? - kérdezte tőle.
- Szép tisztára mosogattak, most arra várok, hogy száraz legyek, és végre mehessek vissza a fiókba pihenni.
- Fáradt vagy te is?
- Fáradt bizony. Miért, te is?
- De mennyire! Ebédnél egy egész tányér levest kellett kimeregetnem.
- Engem meg húsba, krumpliba döfködtek.
- Pihenni se hagynak soká. Ha kelkáposzta főzelék vagy tejbegríz lesz vacsorára, megint engem vesznek elő.
- Ha meg mákos tészta, akkor engem.
- Bizony, szomorú a sorsunk. Mindig dolgoztatnak minket.
- Tudod mit? Szökjünk meg!
El is indultak. Az asztal felé mentek, mert arra ismerték az utat. De az asztalon most nem tányérok, poharak voltak, hanem papírok, színes ceruzák, meg egy picike piros víziló. Nagyon megijedtek tőle, és gyorsan el akartak menekülni. A csörömpölésre kinézett az egyik papírlap alól a kés.
- Mi járatban vagytok? - kérdezte.
- Csak sétálgatunk itt, de megijedtünk a vízilótól.
- Ó, ti buták, hát nem tudjátok, hogy ez nem víziló, hanem radír?
- Igazán? Milyen okos vagy te, kés! De mit keresel itt az asztalon, amikor mindenki a fiókban pihen?
- Ha én most a fiókban pihennék, Hugi nem tudna rajzolni ma délután. Én hegyezem ki a ceruzáit.
- Te akkor is dolgozol, amikor mi pihenünk?
- Ti tényleg nagyon ostobák vagytok. Én már korán reggel szeletelem a kenyeret, kenem a vajat a reggelihez. Később répát kaparok, petrezselymet aprítok, krumplit hámozok. Ti meg most tisztán, fényesen szunyókálhatnátok a fiókban, de idejöttetek és zavartok a munkámban. Hát most már gyorsan menjetek innen!
A kanál és a villa nagyon elszégyellték magukat, és igyekeztek olyan csöndesen a helyükre surranni, hogy egy evőeszköz se ébredjen fel a fiókban.

(Mesélte-eljátszotta az első osztályba készülő Hugi, lejegyezte Anyu, 1980. május 19-én.)

Lesz majd személyes is

- ha más nem, hát konzerv. Egyelőre a Statisztikai Szemle 1980. márciusi számának egyik cikkéből szemezgetek, a címe: A Központi Statisztikai Hivatal jelentése az 1979. évi terv teljesítéséről, a népgazdaság fejlődéséről.
Így kezdődik: 1979-ben a gazdaság fejlődési iránya alapvetően megfelelt a népgazdasági tervben előírt követelményeknek. Minden növekedett az előző évhez képest: a nemzeti jövedelem, az ipari termelés, a lakosság összes fogyasztása - az egy lakosra jutó reáljövedelem azonban maradt ugyanannyi, mint 1978-ban volt. (Máshonnan, másik cikkből: a fogyasztói árszínvonal közel 10 százalékkal emelkedett, ez "elnyelte" a bérek, társadalmi juttatások stb. nagyjából ugyanilyen mértékű növekedését.)
1979-ben elkészült a szovjet-magyar földgázvezeték III. szakaszának első üteme, megkezdte termelését a Deáki Bauxitbánya, a Bélapátfalvai Cementgyár első kemencesora, a Taurus Gumiipari Válalat mezőgazdasági abroncsot gyártó üzeme, a Tiszai Kőolajfinomító, a Hajdúsági Cukorgyár, valamint a Kaposvári Húskombinát új üzeme. Televízióból (színes televízióból is), pamutszövetből, cipőből, kenyérből, téglából kevesebbet termeltünk, mint 1978-ban, viszont az 1979-ben gyártott magnetofonok száma több mint negyedével volt magasabb az előző évi mennyiségnél.
A bölcsődei helyek száma mintegy 3000-rel nőtt, és az év végén meghaladta a 61 ezret. A 0-2 éves gyermekek 15 százaléka járt bölcsődébe, a többiekről vagy szülési szabadságon lévő, vagy a gyest igénybe vevő édesanyjuk gondoskodott. Száz óvodáskorú gyermekből 85 járt óvodába.
Szintén másik cikkből: Július 1-jétől az egy gyermek után járó családi pótlék 360 Ft-ról 490 forintra, két gyermek után 720 forintról 980 Ft-ra emelkedett.
Az állami költségvetés az év folyamán 23 milliárd forintot fordított, 8 százalékkal többet az előző évinél. (Tényleg, 1979-ben épült fel és nyílt meg a Diadal utcai általános iskola, ahová - a beiskolázási körzethatárok változása miatt - az akkor harmadikos fiamat is "átirányították" a rákosligeti iskolából. Tanév közben, novemberben.)
1979-ben a lakosság közel 90 százaléka hallgatott rádiót, és kb. ugyanilyen arányban nézték a televízió műsorát. Nőtt a színes televízióval rendelkező háztartások száma. Viszonylag (sic!) magas számban jelentek meg szépirodalmi művek, és nőtt a lakosság könyvvásárlása.
Ez még nagyon sokatmondó: Külföldre 5,1 millió magyar utazott, 7 százalékkal kevesebb, mint egy évvel korábban. 92 százalékuk szocialista országba látogatott.
Ez pedig egy 1979-es kismintás kutatás eredménye: mekkora jövedelmet tartanak "megfelelő"-nek az emberek. A vélemények szerint egy átlagos nagyságú család havi 5600 Ft-ból "éppen hogy" megél, 7550 Ft-ból jó beosztással viszonylag tisztességesen, 8590 Ft-ból megfelelően, 11250 forintból pedig gond nélkül meg lehet élni. (Az átlagos családnagyság ekkor 2,94 fő, vagyis 100 családra átlagosan 294 személy jutott.)
Más, ez már nem statisztika: 1979-ben halt meg Öveges József, Bibó István, Gyenge Árpád, Vaszy Viktor, Várhelyi Endre, Svéd Sándor, Ladomerszky Margit, Örkény, Passuth, Germanus Gyula, Mesterházi Lajos, Ignácz Rózsa, Homoki Nagy István, Pátzay Pál.
És Jean Seberg. (Tudom, nem '79-ben készült - de hadd kérdezzem meg: emlékeztek a Kifulladásig-ra?)
Viszont '79-es az Égigérő fű. És '79-ben kezdték vetíteni az Onedin család-ot. Ez pedig úgy kötődik 1979-hez, hogy akkor készült. (Nagy vágyam volt végigjárni, aztán nem lett belőle semmi, már nem is lesz. De legalább a fiam - még általános iskolásként - megcsinálta!)
Nos, mindössze annyi a személyes, amennyit menet közben elpötyögtettem. És mellé a "konzerv", amiről már írtam: '79-ben lettek saját nyulaim. Erről szól ennek a bejegyzésnek a vége.

Hatvannyolcas emlékfoszlányok

Tényleg azok. Mert nem mindig sikerül évekhez kötnöm a negyven-egynéhány évvel ezelőtti eseményeket. Foszlányokat sikerül csak előhalásznom. Konkrétum - "tárgyi bizonyíték" - rettentő kevés maradt.
Például egy kockás füzet sűrűn teleírt négy oldala: Petőfi útja a népiességtől a népiségig, rajta a dátum: 68.05.21. Magyar dolgozat fogalmazványa, írtam valakinek, aki akkor járt középiskolába, és ki nem állhatta Petőfit.
Feljegyzések egy megmaradt egyetemi jegyzet hátsó oldalán: "Fecske 22 Ft, lottó 20 Ft, Symphonia 18 Ft."
Ugyanennek a jegyzetnek a belső borítójáról: "Marinak történelmi materializmus könyv péntek reggel 7 után". A könyvre emlékszem, Marié volt, nálam volt, vissza kellett adnom, de hogy miért pont reggel 7 után...
Erre viszont emlékszem, ezt én adtam kölcsön: "Satya, Dürrenmatt-drámák"
És ugyancsak a belső oldalon a második félév végi vizsgarend. Hat vizsgám volt abban a félévben, mind a hatot júniusra hagytam. 21-én vizsgáztam statisztikából, ó, mennyire utáltam, hogy csupa-csupa képlet, ó, mennyire untam a halkszavú, száraz előadásokat, a halkszavú, száraz K. professzort - akiről aztán évekkel később, itt, a KSH-ban kiderült, hogy jó humorú és egyáltalán nem száraz. A statisztikáról meg az derült ki, hogy élvezem :)
Lapszéli bejegyzés, valahol a jegyzet közepén: "Marquez-Vaughn: Amikor melegen süt a nap" Tessék meghallgatni!
Amúgy nem a Bachelors-együttest hallgattam a legtöbbször, hanem a Seekers-t. Ez volt a Sétálj velem" éve. Tudom, nem 1968-as szám (ahogy az előző sem), én azonban ekkor fedeztem föl. (A felvétel viszont 68-as. Véletlen.)
És a Mandragora éve. Bányász mozi a József körúton. (Emlékszik még rá valaki?) Nagyon tetszett Philippe Leroy.
Erről jut eszembe Bertalan Imrének, a Nők Lapja helyettes főszerkesztőjének 1968. március 18-án kelt levele: "...az írás olyan vetés, amiről a szerzője nem tudja, hol, mikor, milyen termést érlel." Tudniillik az ő cikke nyomán és az ő segítségével keveredtem levelezésbe, majd személyes ismeretségbe a Zágrábi Magyar Kultúrkör elnökével (akivel aztán, valamikor májusban, együtt néztük meg a Mandragorát a Bányász moziban. És Bertalan Imrét is meglátogattuk a Blaha Lujza téri sajtószékházban. Ajánlkozott esküvői tanúnak, de hát nem lesz minden kapcsolatból esküvő.)
Egyébként jól sejtette Vackor, hogy "hogy '68 egyik emlékeként a csehszlovákiai bevonulást fogják említeni többen is." (Ezzel kapcsolatban találtam egy cikket, a Szonda 2008-as felmérése szerint ez a "többen" 44 százalék.) Említem hát én is: Martinát augusztus 21-én reggel semmiről sem tudva - nem is értem, nyilván eszünkbe sem jutott híreket hallgatni - tettük föl a Nyugatiban a vonatra, utóbb derült ki, hogy három napi utazással jutott csak haza az NDK-ba.
Mi volt még? Februárban téli olimpia Grenoble-ban, éjszakába nyúló műkorcsolya-közvetítések, még voltak Protapopovék, és elsők lettek, és régi kedvenceim közül volt még Emmerich Danzer (Suppé: Könnyűlovassági induló, hogy '68-ban is erre futott-e, azt már nem tudom, mindenesetre ez volt a védjegye. Mint Protapopovéknak a Szerelmi álmok...).
Nyáron Gaius Institutio-it fordítottam, annyira fontos volt, hogy amikor végképp megakadtam egy nyelvtani szerkezeten, képes voltam elzarándokolni középiskolai latintanárnőmhöz, segítene kibogozni.
Talán volt egy visegrádi hajókirándulás négyesben, a már emlegetett Marival (aki középiskolai padtársam-barátnőm, akkoriban Moszkvában volt egyetemista) és vőlegényével. Azért talán, mert az akkor készült fényképek hátulján nincs semmiféle dátum. Gyanítom, '68-ban készülhettek.
Ez meg, azt hiszem, még 1967-ben készült. De egy év alatt nem változhattam túl sokat.
És csöppnyi csalás van a vers körül is. A kötet címe ugyanis "Szép versek, 1968" - de 1969-ben jelent meg.
Viszont a vers 1968-ban íródott, és nagyon idekívánkozik:

Az volt a jó az ifjúságban,
hogy nem tudtam, ez az ifjúság.

A szerelemben is ez volt jó,
a sejtés, nem volt még neve sem.

Most már tudom: van ifjúságom.
S ez annyi: elmúlt, elmúló

észvesztésekben sírva játszom,
ami még megjátszható,

kék szerelmet, jácint dühöt,
de betelvén, egyre éhesebb,

sajog szívem, gyűlölködök,
szerelmekben szégyenkezek.

Jó volna semmiben sem hinni,
mielőtt még elégetik

kővel és földdel elcsitítni
ifjúságom kellékeit.

(Bella István: Az ifjúság múzeuma)

Találomra

húztam elő a régi folyóiratok közül az Új Írás 1984. februári számát. Találtam benne Takács Zsuzsát, Jékelyt, Takáts Gyulát, Csorba Győzőt, Zelk-novellákat, kritikát Rónay György Szeptemberi halászat című elbeszélés-kötetéről, Esterházy Fuharosok-járól - szóval sok-sok izgalmas dolgot. Közülük való Károlyi Amy Ráolvasások című versciklusa is, hadd hozzak ide belőle egy darabot:

Ennyi nyíllal, ki tud élni
törj el nyilat, tompíts szálkát
adjál, Uram, elfelejtést
adjál, Uram, megbocsátást

Te, aki a szívet látod
aki nem a szavat nézed
nagy kebleden elnyugodni
hagyj barátot, ellenséget

1984

csúfságos év volt, nem szívesen emlékszem vissza rá. Egy hosszú kapcsolatból kilépve más sem volt körülöttem, mint nehézség és kilátástalanság, amit nem a kilépés, nem a kapcsolat vége idézett elő, hanem az a nyolc év, ameddig a kapcsolat tartott. Az a nyolc év, amit - még ma is úgy érzem - minimum duplán kell valós éveim közé számolnom. Ha 1984-re gondolok, igazából csak egyetlen képet tudok felidézni: azt, hogy állok a romok közepén, és azon gondolkodom, miképp tudok majd belőlük valamit újra felépíteni.
Volt persze szép is, például az, amit évekkel ezelőtt megírtam egy posztban. Most idemásolom:
Emlékszem, '84. február 9-én elkezdett esni a hó, és csak esett, esett... Akkoriban beteglátogatóba jártam a Kardiológiai Intézetbe, a Gyáli út fáin vastagon állt a hó, és a súlytól lehajlott-megereszkedett ágak hófehér, boltíves mennyezetként borultak az úttest fölé. Minden bizonnyal máshol is, más fák is - de bennem az maradt meg. A Gyáli út.
Az meg csupán véletlen, hogy tegnap este Brahms negyedik szimfóniáját hallgattam a Bartókon - Állami Hangversenyzenekar, Günter Neuhold vezényletével -, a felvétel 1984. június 1-jén készült a Zeneakadémián.