Ha egy gyermek elnyomó
rendszerbe születik, majdhogynem odújának tekinti azt a
továbbiakban. Belenő. Mondhatnám így is. Vagy mondhatnám úgy
is, hogy nem tetszik neki és megpróbálja változtatni a
lehetetlent. És az odújába rekedten lehúz egy életet örökké
duzzogva, de mindent megtéve amit csak tudott, hogy a dolgok
változzanak.
A május 1 féle
ünneplésekért gyerekként mindig volt egy hálaérzetem, mert
aznap a szüleim hamarább jöttek haza. Reggel lezajlott a nagy
felvonulás, és délben, kora délután már otthon voltunk
mindnyájan.
Ezek a felvonulások az
értelmetlenségeik ellenére azért hoztak egy fajta felszabadulást,
mert olyankor a tömegben a testbeszéd lázadt a rendszer ellen, ez
egy fajta közösségi megkönnyebbülés volt mindig, a tömegek
békésen és majdnem boldogan szállingóztak hazafele, gyalog, mert
akkoriban ilyenkor nem járt semmiféle busz a nagy menetelések
miatt. De volt bennük egy ilyen érzés, hogy aznap rendkívüli
minden, nem kell gyúrodni a buszokon, kártyákat kattintani a gyár
belépésekor, időre ott lenni. Pár órával a tömeg hamarább
hazaérhet, mint máskor.
Én is meneteltem az
iskola oldalán.
Már azelőtt való nap
párunk, akik önkéntesnek jelentkeztünk, elmentünk a pionír
házba, hogy a repülő modellező részlegről elhozzuk a repülő
modelleket, azokat feltartva meneteljünk a vezérkar előtt.
Valószínű ezzel jelezve a fiatal kommunista szív elköteleződését
a Párt iránt.
A részletek nem
számítanak, az esemény lezajlata után sokkal kevesebben maradtunk
akik visszavigyük a repülő modelleket a pionírházba, mint
amennyien elhoztuk őket. Volt egy néni a felelős, akinek igen fájt
a lába, és neki is több repülőt kellett cipelnie a dombon levő
pionírházba. Én magam is jócskán kivettem a részemet, megfogtam
ahány repülőt csak tudtam, és bár patakokban folyt rólam a
verejték, hősiesen vittem őket az utcán, a néni után kullogva,
illedelmesen előre engedve, ki morfondírozva és bicegve, lassan
haladt.
A pionír házba érve, a
repülőket letettük a modellező műhely hatalmas asztalára, ahol
a néni szomorúan szemrevételezte, hogy biza legtöbb repülő
megsérült, hogy fognak érte haragudni a repülősök. Én nagy
lelkesen azt mondtam a néninek, egyet se búsuljon, holnap reggel
itt leszek, hozok szerszámot és ragasztót és megjavítom a
repülőket, nem lesz semmi baj. Na ennek örvendett a néni.
Másnap reggel el is
mentem, ahogy megígértem, a kapus kicsit nyekergett, de
szerencsére a néni már ott volt és kijött értem. Délig szépen
megjavítottam minden repülőt, a néni csak ámult, hogy milyen
ügyes és rendes vagyok, hogy megmentettem tisztességét, mert nagy
baj lett volna belőle.
Na de hogy ő nincs amivel
meghálálja, de megköszöni szépen.
Akkor nagy merészen
előálltam azzal az ötlettel, hogy nem tudna e beszélni a repülő
modellező műhely főnökével, hogy engem is felvegyenek a körbe?
Mert nagyon szeretnék oda járni én is és repülőket modellezni.
Azt mondta a néni, hogy
meglátja mit tud tenni és ha majd megtud valamit, felhív. Elkérte
a telefon számomat, ma is tisztán emlékszem rá: 64580. Noha nem
vagyok a számok barátja, ezt is úgy tudtam megtanulni, mintegy
kódot: a hatos az a születési évemből ered, 1966,
a négyes szám azt jelentette, hogy predestinált voltam a négyes
(bukás) tanulóságra, az ötös az azt jelentette, hogy ötödik
osztályban jártam, a nyolcas az az emelet, ahol a szerelmem lakott,
és a nulla, az az esélye annak, hogy ő is visszaszeressen engem.
Így megjegyeztem a számokat, mert egyébként a telefontól a
budiig elfelejtettem őket. De így, hogy lepergett előttem ez a
történet, még ma is emlékszem erre a kódra.
Na
de mindhiába lestem a telefont, az sosem szólalt meg. A néni sosem
hívott fel.
Sebaj,
mindig találtam magamnak mesterkedni valót. Most is, mivel
bukott diákként sosem vettek fel sehova -igaz nem is igen erőlködtem
bejutni bárhova- megírtam ezt a történetet.
És
hogy a felhőkbe is írjak valamit, mert bizony sokat törtem a
fejemet, hogy miféle felhős élményem lett volna életemben?
Egyszer óvodás voltam és felöltözve vártam amíg apám kihozza
a kisebb testvéremet. Az ablakon néztem ki és az égen felhők
úsztak. Ahogy néztem őket, rájöttem, hogy mozognak. Más és más
felhők jöttek, mentek. Az volt az érzésem, hogy azok állnak az
égen és mi úszunk egy nagy hajón. És mivel ezt annyira
készpénznek vettem, sosem tisztáztam senkivel, hogy ki megy és ki
áll?
Aztán
ez a megállapításom erősen megingott, amikor egy nap teljesen
megvilágosodtam, hogy a felhők azok a földből keletkeznek és úgy
emelkednek az ég felé. A hegyekben jártunk egyszer egy kora reggel
és éppen felhő foltok szálltak fel a földből. Hát ez bennem
filozófikus átrendeződést indukált, mert az egész világot
ahhoz a tényhez építettem fel, hogy mi úszunk és a felhők a fix
pontok. Mert azt észrevettem, hogy nincs két egyforma felhő, tehát
egyértelmű, hogy mint hatalmas hajó, mi úszunk a végtelen felhők
birodalmában.
Nem
okozott ez traumát bennem, átírtam minden törvényt magamban és
tovább léptem.
Mindezt
egy már meglévő rajzzal kötöm össze, amiben van minden: repülő,
ünnep, meg egyéb finomság... címe: "The love is in the air"
