Az itáliai kaland éve

Erőt veszek magamon, mert újabban nem szeretek visszanézni - előre meg még kevésbé, - de ha 1987 a feladat, hát legyen. Jó régen volt, éppen negyedszázada.

Ez az év főleg az olaszországi utam miatt emlékezetes. Az Olasz Intézet nyelvtanfolyamára jártam már szeptember óta, amikor is a második szemeszter vége felé kiderült, van ám tétje is a dolognak. Ugyanis aki akarja, megírhatja a záró tesztet és annak eredményétől függően nyári olaszországi ösztöndíjat nyerhet, nyelvtanulás egy hónapig anyanyelvi környezetben, micsoda lehetőség! Májusban megírtuk a tesztet, aztán a következő órán kiderült, hogy benne vagyok abban a keretben, akik kimehetnek. Akkor esett le a tantusz, hogy a kocka el van vetve, menni kell.

Méghozzá Reggio di Calabriába. A város nevét, azt hiszem, akkor hallottam először, úgy néztem meg a térképen, hogy tudjam, merre is fekszik és egyből elaléltam: lent a csizma orrán, fogalmaim szerint a világ végén. Mi van ott egyáltalán? Biztos csak kopár, sziklás hegyek, kecskék, feketeruhás asszonyok a fehér falú házakban, kiszáradt fű, sivár vidék, valahogy így képzeltem. Újfent és igen komolyan elgondolkodtam, kell-e ez nekem, akarok-e én egyáltalán Olaszországba, konkrétan Reggio di Calabriába menni, nem nagyon akartam. Még ha Izland, Skandinávia, vagy Kanada lett volna, ugye... Mindenki bolondnak nézett, amikor hangot is adtam eme kételyemnek, és lassan kezdtem magam is elhinni, hogy nem lennék normális, ha ezt kihagynám.

Belevágtam. Útlevéligénylés, valutakiváltás - nekem addig csak piros, meg barna (szolgálati) útlevelem volt, nyugati valutakeretem pedig mindaddig érintetlen - útvonaltervezés, vonatjegyváltás Bécsen keresztül Rómába, majd Rómából a világ végére, aztán felkészülés az útra egyebekkel: pamutanyagokból szinte teljes ruhatárat eszkábáltam össze magamnak pár hét alatt, merthogy akkoriban Dél-Európában kirívóan meleg nyár volt, a hírekben naponta harsogták, milyen sok görög és dél-olasz őslakos esett áldozatul a szokatlan hőhullámnak. Szép kilátások, gondoltam magamban, megyek meghalni Dél-Olaszországba?

Úgy emlékszem, augusztus elsején indultam, az biztos, hogy szombati nap volt, mert hétfőn reggel kezdődött odalent az iskola, tehát vasárnap estére oda kellett érni. Két nap bumlizás után este értem  a világ végére, ahol kiderült, hogy nem kollégiumban laknak a résztvevők, hanem bérelt lakások szobáiban elosztva (mi hárman voltunk magyarok), nincs menza, azt esszük, amit szerzünk, vagy főzünk, nincs telefon, valamint hogy maga az egyetem sem a városban van, hanem attól nyolc kilométerre egy elővárosban és a városi buszbérlet oda már nem érvényes. Néztünk egymásra a két másik lánnyal és kis híja volt, hogy vissza nem fordultunk.

Másnap elkezdődött a tanfolyam, kiderült, melyik busszal kell kimennünk az egyetemre Pellaroba, felszálltunk, kimentünk, nagy nehezen oda is találtunk. Az egyetem az épülő villák közt állt és eredetileg alighanem szintén villának készült. Nem tudom egyértelműen megmondani, hány szintes volt, mert az emeletek nagyon érdekesen épültek egymásra, valahogy eltolva szerkesztették meg a szinteket, teraszokkal  és belső-külső lépcsőkkel tarkítva. A házat körülvevő kertben mindig dolgozott egy kertész, a kerítésen és bent a kertben is rengeteg volt a virág.

Iszonyú meleg volt egész augusztusban, minden nap 40-43 fok, de ott volt a tenger, a messinai szoros másik partján velünk szemben ott pöfékelt - akkor épp szelíden - az Etna, és esténként a Corso Garibaldin, meg a parti sétányon korzózott a város népe. Így töltöttük el azt a hónapot, voltak kalandos napjaink, néha legszívesebben hazajöttünk volna, de számomra az ott töltött hetek legmaradandóbb tanulsága az volt, hogy felismertem, mennyire idegen tőlem a mediterrán világ, az egész mentalitás, amiért sokan annyira lelkesednek. És ott csapott meg először az a furcsa érzés, ami azóta már többször is, hogy az is tud szívszorítóan fájni, amikor egy nem  kedvelt hely, időszak, esemény véget ér, amikor tudom, hogy ez már nem ismétlődik meg, ide már nem jövök soha többé. 

Viszont aztán itthon még hetekig fáztam, pedig kellemes, enyhe vénasszonyok nyara volt akkor, 1987-ben.

(Ezeket a képeket az egyetem épületéről az utolsó tanítási napon készítettem:)

2x20

Ebben az évben két egész hétre kaptunk beutalót Balatonlellére. Én nyaralásunk ideje alatt töltöttem be a negyvenet. Az akkor már 16 éves, kifejezetten nő jellegű Nagy és a 12 éves, meglepően kisgyerek még Kicsi ezt a tényt valahogy sehogy nem tudták elfogadni, ezért készítettek egy meglepetés-rajzot, melyen a címül választott felirat díszelgett.

Egészen érdekes társaság gyűlt össze a hasonló korú szülők és gyermekek egyidejű jelenlétével. Az egyik háromgyerekes anyuka legidősebbje és a mi Nagyunk voltak az elfogadott Tekintély a gyermek kategóriában, s ők a helyzetnek megfelelő felelősségtudattal igyekeztek ennek eleget tenni. Mily meglepő, minden fennhéjázás nélkül.

A felnőtt kategóriában  Életem Párjával kettesben voltunk a leggyakoribb elérhetőség a mólón, amit a különféle szülőkhöz tartozó gyermekek is így fogadtak el. Ha felnőttre volt szüksége valamelyiknek, már oda is kuporodott mellénk - és ez sem volt ritkaság. Egyszerűen szerették ezt a helyzetet. Ahogyan mi is. Sőt, az így szabaddá váló szülők is boldogan fogadták, hogy kamasz gyerekük végre elfogad valamilyen véleményt, ráadásul felnőtt(nek látszó) egyénektől.

A nyaralás utolsó  napjáig töretlen szépségek és békesség honolt. Miközben vártuk a munkahelyi kisbuszt, a Kicsi még kiment a mólóra, elbúcsúzni a víztől (Igyekeztünk lebeszélni, de nem sikerült.) Ezen a napon még a nyár is elköszönt már, tréningruhában, útra készen, karján órával beleesett a Balatonba. Mint említettem, a két lány közti méretkülönbség enyhén szólva látványos volt még. És a Kicsin az összes melegebb holmija gondosan szétázva. Elképedve meredtünk a csöpögő gyerekre, aztán kihámoztam, megtörölgettem, és amit találtunk, az lógott szegényen. Mert a vonatunkhoz rövidesen indulnunk kellett, a mikrobusz vitt ki odáig. Igazi látványosságot Budán jelentett a mi kis lelencgyerekünk, de aztán végre belebújhatott saját száraz ruháiba és azóta már talán el is feledte, milyen bánatosan folydogált Balatonlellén 12 évesen, egyetlen öltözéknek némi bűntudatot viselve.

Döntések

Érdekes, hogy néha milyen könnyű döntéseket hozni. Azt nem tudom mondani, hogy jó döntéseket, mert az egy döntésről nemigen látszik eleinte, jó-e vagy sem. Azt hiszem, amikor 1987 nyarán úgy döntöttem, nem lesz belőlem magyar szakos tanár, nem láttam előre, nem lesz-e majd olyan pillanat az életemben, amikor ezt megbánom.
Azóta eltelt 25 év, és nem bántam meg. Annyi időm felszabadult az egyetemen a második évtől kezdve, annyi mindenkit hallgattam, annyi mindent köszönhetek ennek az egy döntésnek ... Ezt most nem nosztalgikusan mondom, hanem objektíven. És persze könnyű szívvel, mert soha nem lett volna belőlem jó magyartanár.
Az első év végén rájöttem, tévedés volt, hogy alapvetően reál beállítottságú emberként magyar szakra jelentkeztem. Persze szerencsém is volt, az angol tanszék támogatta a kérésemet.
Nagyszerű éveket köszönhetek ennek az egyetlen döntésnek, amiért akkor elég sokan dühösek voltak rám, és nagyszerű barátságokat.
Most megint jól kellene dönteni. Kár, hogy minél idősebb leszek, annál nehezebben tudok megbarátkozni a gondolattal, hogy nem látom a döntéseim következményeit.

GYED és vissza...

ebben az évben még GYEDEN voltam , a felénél mentem kb vissza dolgozni, hogy a tanévet időben kezdhessem, rendben, nem okozva zavart, pedig csak november közepén járt volna le hivatalosan a GYED...(a 3 év)...persze nem volt nap  november közepéig, hogy ne bántam volna meg... de lányom nagyon szeretett bölcsibe járni, nem is kellett szoktatni, első nap is délben hazafelé menve csak azért sirt, hogy miért nem maradhatott máris egész nap a gyerekekkel, aztán küldött is el a gimibe, tanitani, bár eleinte, nehezen tudta feldolgozni , hogy tanár is vagyok, nem csak anya, (azzal vigasztalta magát: hogy majd elmúlik a tanárnőség) (hát mostanra el is múlt!) a gondozónéniket viszont "anyunéni"nek titulálta....

néhány fotó (a sokból, -lányom szavaival -(igyekszem visszafogni magam:)
  

                                                            március 28..  "Alukálok"

április (2 és fél éves..."olvas"kvázi - de tény, hogy első szavai egyike a knyv értsd : könyv
                                                        "Meséld el nekem a József Attilát!"

május 17.(a város főtéren, virágok közt) "Ülj a Timike mellé!"

                                                      június 15. "eszek valami jó ennivalót"

                                                    július 14."Bicikliztem" (a bölcsiben is)

                                               július 17."Én már édesanyuka vagyok."

                                                              július "Ez az én szekrényem"

                                                              július 29. 2Anyu ölibe..."

                                                     szeptember 19 "Már nagylány vagyok!"

 október 4."Születésnapom van! Hű de szép ajándékok! ilyen tortát még nem is láttam!

                                                        Három gyertya volt. És elfújtam."

                                                 november "Nézd, milyen nagy vagyok!"

                                                 december 24. "Jaj, de jó a karácsony!"

1987 - csak egy emlék

Ősszel hatodikba mentem. Akkor a hatodikosok közül a kiválasztottak elmehettek a tanévben Zánkára három hétre, rajtitkár-képző táborba. Ősszel az egyik osztálytársamat küldték el két hétre Zánkára, ami rettenetesen rosszul esett nekem, mivel én voltam a rajtitkár és egyébként is természetesnek vettem, hogy én megyek. Az osztályfőnököm megnyugtatott, hogy én is el fogok jutni.
Igaza lett, de az már 1988-as történet :-).

1987-ben

Februárban megszületett az első unokám. A fiatalok két utcányira laktak tőlünk Óbudán, még nem volt kocsijuk. Igaz, semmijük se volt. (Az egész háztartásuk, bútoruk, fürdőszoba- és konyhafelszerelésük használt holmikból került ki, de sose panaszkodtak.)  Február huszonötödikén reggel csöngettek nálunk, hogy megindult a szülés. A férjem fölvitte őket a kórházba, aztán egész nap telefonálgattunk, főleg én, hogy van-e már valami újság. Délután a vejemmel a szülőszoba előtt izgultunk, néha kijött valaki és nyugalomra intett bennünket. Egyszer aztán egy nővér kihozta az újszülöttet. A tenyerére ültette, a karjával megtámasztotta a hátát, hogy ülőhelyzetben tartsa, egy fehér ruhát összefogott a baba feje fölött. Mi meg néztük a kis manót, már aludt a születés nem könnyű órái után.

Nemsokára kitolták kerekes hordágyon a lányocskámat. Hamuszürke volt szegény, reszketett a kimerültségtől, a lába fehér, jéghideg. Megfogtam, simogattam, hogy melengessem kicsit, közben a vejem a fejéhez állt, suttogva szólt hozzá, és akkor megértettem, hogy az én eddigi szerepem végetért.

Sokszor, naponta többször is átmentem a Meggyfa utcába, nem is tudom, segítettem-e, vagy csak hátráltattam a kis családot önálló életvitelük kialakításában.

Nyáron a férjemmel elutaztunk Görögországba. Kocsival mentünk, új, kétütemű Wartburggal, kényelmesen és gyorsan vágtunk át Jugoszlávián, a görög határtól mesebeli érzést keltett, hogy az autópálya két oldalát hosszú kilométereken át virágzó leanderfák választották el.

Estére a Pindosz lábához értünk, de nem álltunk meg. A férjem egész éjjel vezetett, át a hegyen, a néptelen szerpentinen. Hajnalban a tengerparton álltunk meg. Jegyet váltottam a kompra, áthajóztunk Korfu szigetére. Megnéztük Achilleont, részt vettünk Szent Pantaleon búcsújáró ünnepén a szállásadó gyerekeivel, fürödtünk a tengerben, aztán hajnali komppal jöttünk vissza a szárazföldre. Jól tettük, hogy reggel négykor az első járatot választottuk. Már így is tömeg volt, alig engedtek föl az utolsók között. A középső fedélzeten erős szél fújt, viszont innen is láttam a víz fölött a napfelkeltét. A szürkéből ezüstbe, majd kékbe váltó fényeket nem lehet se leírni, se elfelejteni.

A Korinthoszi öböl,  Epidaurosz, a Delphoi jóshely, Athén, Tolon üdülőfalu itt most csak nevek. Hosszú lenne minden felvillanó pillanatot leírni. Visszafelé megálltunk néhány napra Thesszalonikiben, hogy felkészüljünk a  hosszú hazaútra. A szálloda szomszédságában óriási vásárcsarnok állt, éjjel rakodtak a kamionok, a sofőrök parázson sütötték a flekkenféle húst, másnap örökzöldekkel körbevett parkban ültem le egy idős férfi mellé. Oroszul szólított meg, beszédbe elegyedtünk. Hadifogoly volt a háborúban, akkor tanulta meg a nyelvet. Hát, így. Tovább már nem is volt érdekes egész 1987.

Egy komisz tél és komisz szél, vidám nyár, nyaralás

1987-ben a Vasértnél dolgoztamegy irodában  Jánossal, a szerelvényosztály vezetőjével. Névnapomon fogadott el barátjának. Hoztam egy üveg konyakot. Mégis csak rendes ember vagy, Miklós, mondta, és a sorozatos koccintgatásoktól kezdve aztán nagyon oldott légkörben dolgoztunk. Együtt szívtuk reggeltől délutánig a cigarettákat. Mindketten erős dohányosok voltunk. 

A cég felújítását követően pedig megváltozott körülmények között felváltva három kolleginával kerültem egy irodába. Itt már légkondi vigyázott egészségünkre. A cég tetszett. Korábban a vallásos katolikusként ismert Ulrich családé volt a vasudvar, melyet persze államosítottak. Még láttam azt a kék mintával gazdagon díszített, tekintélyes méretű WC-kagylót, melyet a család használt, és amelyet Horthy kormányzó is meglátogatott a háziakkal vívott kártyacsaták szüneteiben. Egy lépcső vezetett a trónushoz.
Egyebekben úgy véltem, hogy van fantázia ebben a vállalatban. Folyton újításokon törtem a fejemet. Némileg anyagilag is honorálták kreativitásomat.
Talán ezen a télen esett Budapesten óriási hó az egyik reggelre. Annál érdekesebb a dolog, mivel komisz szél kísérte a havazást, és szokatlan hideg. Mínusz 25 fokot mértek aznap hajnalban. Nos, ilyen körülmények között kellett nekem bölcsődébe vinni kisfiamat. Megpróbáltam szánkón elhúzni, de a csaknem 30 centis hóban roppant lassan haladtunk. Mivel elég messze esett a bölcsőde, módszert változtattam. Üresen vonszoltam a szánkót, Micát a nyakamba kaptam, s így nyomultunk tovább. Mínusz 25 fok ugye hidegebb, mint egy átlagos fagyasztó belseje. Úgy döntöttem, hogy az erősen vágó szél miatt rövid pihenőt tartok. Behúzódtunk egy utcai telefonfülkébe, hogy kifújjam magamat. Majd folytatva hóban gázolásunkat kisvártatva megérkeztünk.
Kinézetem a gondozónők körében általános derültséget keltett. Szakállamról, bajuszomról félkilós jégcsapok lógtak. Persze – útközben a leheletem fagyott szakállamra azonmód. Szerencsémre meleg vizes mosdó állt rendelkezésemre: Hamar megszabadultam a jégkoloncoktól. A fiút leadva immár komótosan ballagtam a metróhoz. Tudtam, hogy nem érek be a munkaidő elejére, de kit érdekelt az akkor. Örültem, hogy egyáltalán odaérek valahogyan. A vonattal bejárókhoz képest még korán is érkeztem...          
Valamikor az év nyarán kéthetes beutalót kaptunk Kiliántelepre.
Ez egy szoc.reál faházakból álló telep volt. Dömsödtől jobbra, ahol is letértünk az 51-es útról a part felé, és visszaindultunk a főváros irányába. A parton létesült a telep egy fenyves szélén. Fürödni, pecázni a Dunában lehetett, szalonnát sütni az arra kijelölt helyen, biciklizni a poros bekötő úton, ebédelni helyben, feketét inni a pici – kávét, dohányt kínáló – kioszknál, vagy nescafét ihattál a faházban a magad készítette módon: A langyos vízben oldott kávéport cukorral, tejporral megkeverted a fogkeféd nyelével, és valahogyan felébredtél tőle (a prózai valóságra). A négy gyerekkel Wartburgunkkal közlekedtünk. A kocsit úgy megbuggyantottuk, hogy leültek a féderei. Hiába kértem feleséget, hogy hagyjunk minden nélkülözhetőt otthon. Másképp vannak a nemek kitalálva. Belepihentem a gondolatba: ha egy öttonnás teherautónk volna, azt is rogyásig raktuk volna cuccokkal, mert – csak.
A lányok a főkönyvelőasszony lányaival jól összejöttek. Együtt cangáztak naphosszat. Mi meg trécseltünk, jó barátságba keveredtünk.
Egy alkalommal hatalmas égiháború kezdődött. A lányok valahol az úton. Na hiszen. Csapkodtak a mennykövek szakadatlanul. Ennek a fele se tréfa. Utánuk uszultam a kétütemű járgánnyal, összeszedtem őket. A bringákat felvágtam a tetőcsomagtartóra, a lányokat a kocsiba, mert a gömbhatás védi ugye a kocsiban ülőket. Így mentünk haza.
Az üdülés sok mindenre jó. Többnyire az új ismerősök rávesznek valami kihagyhatatlan kincs megvásárlására. Egyik balatoni nyaralásunk során kaptuk a tuti tippet: Szúnyogcsípésre vegyünk a patikában Fenistil kenőcsöt. (Bevált.) Dömsödön pedig rábeszélésre vettünk egy angol kétszeresen hullámos-recés hosszú kést, merthogy olyan éles, mint a cápafogak, és életünk végéig eltart az éle.
Lehet, hogy eltartott volna, de nem látom az asztalfiókban (2012). Amíg mi kést vettünk, szomszédunk új horgászbotot, merthogy éjjel a faház oldalához támasztott botját ellopta valaki.