Víz alatti kertek

 Hosszasan utazunk, megy velünk a busz, fojtogató kánikula odakint, bent vacogtató hideg. Miért gondolják a bennszülöttek, hogy az érkező  lenge öltözetű fehér bőrű a kinti 42 fok után a benti 18 fokot szereti. Lassan megértik, hogy legyen az csak 27 fok, azon azért jól elműködünk mi havas jeges időjárást megélt európaiak is.

Aztán megékezünk. A busz ajtó kinyitása után orrba vág a perzselő hőség és a félreérthetetlen trópusi szag; a kicsit csatornaszagú, kicsit erjedt, szúrós, állati kipárolgással telített levegő. A gyilkos erejű napsugarak visszaverődnek a forró, kietlen homokról. Ameddig szem ellát semmi más, csak homok, laposan,  felette remegő levegő, mintha tó lenne, de csak káprázat, sivatagi délibáb...közelben néhány kókadozó pálma az út szélén.  Sehol egy árva fűszál, egy bokor egy levélnyi zöld. 

Mindannyian a buszból előkerült  nagy, jellegzetes táskáinkat magunk után húzva iszkolunk be a szálloda halljába, a csupa márvány, csupa hűvösségbe, ahol a tálcákon a jeges karkadé - a hibiszkusz virágból készített, jégbe hűtött édes tea -vár bennünket  a virágillatú szállodában.

Először vagyok Afrikában, először látom a sivatagot - ahol nincs semmi, csak forróság meg homok. Ez azonban csak a szálloda vonaláig tart. A szálloda túloldalán buja trópusi kert, olyan tömött zöld pázsit, mint a legjobb minőségű perzsaszőnyeg,  sohasem látott virágok, délceg pálmafák,  márvány medencékben csobogó szökőkutak, színes napernyők, bronzbarnára sült nyaralók. 

Mi mégsem a kertben heverészni jöttünk. Alig várjuk, hogy a kertet elhagyva ismét a sivár  homokos részhez érjünk, ahol kezdődik a tenger. A Vörös tenger.  Ami nem vörös- hanem kék.  Még ugyancsak kék! Szemkápráztatóan, hívogatóan,  csodás hűsölést ígérően kék. Mi azonban éppen felöltözünk, felvesszük a neoprén ruhánkat, hátunkra vesszük a sűrített levegős palackunkat, zsebeinkbe ólomkockákat teszünk, hónunk alá vesszük az uszonyainkat és ezzel a fejenként kb húsz többletkiló súllyal elindulunk a vízhez. Ott felöltjük a maszkunkat, ellenőrizzük, hogy a palackból megfelelően jön-e a levegő, felcsatoljuk az uszonyokat  ellenőrízzük a magunk és társunk felszerelésének megfelelőségét, felfújjuk a palackból a mellényüket,  kézjellel leokézzuk az előkészületet arcunkra szorítjuk  a maszkot és a légzőautomatát és a móló végén  egy óráslépéssel az alattunk kéklő mélységbe  lépünk. A víz összecsap a fejünk a felett, de a mellény a felszínre visz. Még egyszer végigtapogatjuk, hogy minden cuccunk megvan-e,  nem ereszt-e a palack, a mellény, jön-e a megfelelően a levegő, jól áll-e a maszkunk, összenézünk a társunkkal és kézjellel indulunk merülni. Most már szép lassan, méterről métere süllyedünk az aljzat felé. Most már ráérünk nézelődni is. Óh, és van is mit látni! A nap szépen besüt a víz alá, táncol a napsugár a vízben és lila, sárga, piros, kék, tarka, csíkos, pöttyös halak tucatjai néznek bennünket, hogy miért csapunk akkora zajt a kilégzett buborékjainkkal? Lejjebb aztán feltárul a korall-kert. Színpompás, ágas-bogas, kerek, legyező alakú nyíló virág-szerű, karfiol formájú,  oszlopnyira nőtt, vagy csak kis bokornyi koralltelepek, ezernyi körömhegynyi csodás kék halacska felhőjében, a másik helyen ugyanekkora de sárga, a harmadik bokornál zöld halacskák felhője veszi körül Ott egy arasznyi, sárga-fehér csíkos kis bohóchal család lakik a saját tengeri rózsájában, ott egy kék színű titán íjhal őrzi a területet, ahová az ikráit lerakta- őt jó, ha tisztes távolságból elkerülöd, mert félelem nélkül megtámad és elűz a környékről is. Nem mintha a kis bohóchal félne tőled, olyan kitartóan és kérlelhetetlenül ront neked, hogyha nagyobb lenne, akkor bizony nagyon félelmetes lenne. De így,  tisztes távolból szemlélve  a családja lakhelyét, csak játszunk vele egy kicsit.  Majd jön egy óriási, egy méteres napóleon hal, aki kerek szemeit forgatva lesi minden mozdulatodat, és konstatálja, hogy kölcsönösen tiszteletben tartjuk egymást. Ott meg egy lavór nagyságú teknős falatozik a korallkertben, majd unottan elevez melletted, míg mi csak nézzük, hogy milyen fennségesen mozog a víz alatt.

A korallok  ezek az apró helyhez kötött kicsiny virágállatok, amiknek közel hétezer faját jegyezték fel mészvázzal kapcsolódnak össze és telepeket hoznak léte, amik évente körülbelül egy centit növekszenek -olyan hatalmassá tudnak lenni, mint az ausztráliai Nagy Korallzátony, ami még az űrből is látszik.

Ezek  a hétezer fajhoz tartozó különböző kis élőlények a víz alatt virágoskerteket alkotnak. Úgy is hívnak egy-egy ilyen színpompás merülőhelyet, hogy Corall-garden.

Szóval a sivatagból az élet leköltözött a víz alá, ahol a természet a maga buja színpompájával kárpótol a fenti kietlen forró homoktengerért.

Személyes múlt

 Én Ágitól kaptam kedvet családfa kutatásra. A kezdeti időkben -nekem kezdeti időkben- amikor elkezdtem olvasgatni a blogját, éppen utazgatott és egyházi könyveket bújt, hogy őseit megtalálja. Akkor azt gondoltam, de jó, ezt én is meg fogom csinálni, majd ha ráérek ezügyben kimozdulni. Aztán egyszer csak szembejött velem a lehetőség: egy rokon Myheritage-os saját családfáját mutatta meg egy családi találkozás alkalmával, hát én is elkezdtem a magamét. Nem kellett utazgatni se érte, csak itt a gépen nézegetni a hozzáférhető állami anyakönyveket, amiket ugyebár 1895. szeptember 1-től kezdtek vezetni, meg  régi egyházi könyveket. Egyre izgalmasabb lett a keresés, hogy vajon kinek ki lehetett az anyja, apja, belőni, hogy vajon mely években születhetett és -láss csodát megtalálni őket... Gyakran a keresztszülők vezettek nyomra, mert általában  több gyereknek is ugyanazt a barátot, vagy rokont választották keresztszülőnek Így jutottunk el egészen az ezerhétszázazas évek derekáig. Már tehát ismerem az őseimnek legalább a nevét... A történetek csak a nagyszüleim idejétől kezdődően kapcsolódnak a nevekhez - és ekkortól már van néhány fénykép is.

 Ezeket a fényképeket anyám őrizte, kértem, hogy írja rá a fényképek a hátuljára, hogy ki  van a képen, mert rajta kívül már nem ismeri fel senki a képen láthatóak nagy részét. Anyám hat éve halt meg, de a fényképeket még nem volt lelkierőm átnézni, rendszerezni - mert csak betettem azokat úgy, ahogy voltak egy nagy dobozba...

A mi éltünk fényképeit az elvált férjem őrizgette.  Én már tanultam anyámék példájából, hogy nem jó, ha a fényképeket előhívás után csak úgy a kis tasakjában hagyjuk, mindenféle jelzés nélkül, mert egyszercsak belefúlunk a tömegbe és kilátástalan lesz rendet rakni és arra sem emlékszünk mikor készültek. Tehát én elkezdtem albumokba rakosgatni a képeinket. A férjem halála után mondtam a gyerekeknek, hogy nekem semmi más nem kell, csak a fényképek, azokat majd én őrzöm tovább. Így májusban elhoztuk a lakásból a fényképeket. Ezeket is csak letettem, a nagy táskákkal, dobozokkal a kanapéra, hogy majd szépen elrakom. Belenéztem egyik másik albumba és felidéződött a múlt, az érzések, az illatok, a  mondatok. Hol fájón, hol boldogan... Látom a fénykép-arcokon az örömet, a fájdalmat, az álságosságot. És azt is tudom, hogy mi után mi következett, ami a fényképeken nincs meg.  De ez is elmúlt. Múlt idő - két t-vel. Ahogy belénk vésődött.

Barátnőmmel beszélgetve, gyakran azon kapjuk magunkat, hogy elhunyt szeretteinkről beszélünk, hogy mit hogy lehetett volna másként csinálni az életünkben, hogy ha nem válunk el, akkor mennyire lett volna boldog vagy boldogtalan az életünk, mert mégiscsak milyen jó lenne, ha az ember a gyerekei apjával élhetne öregkorában. Mondtam neki, hogy ne dédelgessen illúziókat, ha nem kerül sor válásra, most éppen mindketten özvegyasszonyok lennénk. Még nagyobb fájdalommal,  még nagyobb hiányérzettel a másik után és semmivel se lenne jobb. Ezen kicsit megütközött, hogy tényleg.

Nem jó a múltban élni. Nem hagy elegendő teret, időt a jelennek- de képtelenek vagyunk elszakadni tőle. Az emlékeimet senki nem veheti el tőlem.

Aztán látom a másik barátnőm anyukáját, aki 93 éves és csak a jelen pillanatban él. Gyakran azt sem tudja kicsoda ő, ki van körülötte, már a terápiás babájával sem játszik. De a mama egy főnix, ahogy a barátnőm mondja- viszi tovább a tudattalan beidegződés, javítja, gyógyítja azokat a bajokat, amiket önállóan meg tud javítani- ehhez talán az is nagy segítség, hogy a mamája nem szed semmiféle gyógyszert a szervezet tehát saját maga működik, külső beavatkozás nélkül és a tudata sem zavar bele a dologba, hogy én már öreg vagyok, beteg vagyok, nem gyógyulok meg... és él egyik pillanatról a másikra öntudattalanul, a tegnapi testi baj mára nyomtalanul elmúlik és csak néha villan fel elméjében egy-egy szikra és láss csodát, magát gyakran iskolás korú gyerekként azonosítja.  De emlékei, azok nincsenek. Tegnapról biztosan nem, régebbről is csak néha, és sűrűn az sem valós emlék.

Mert bizony az emlékeinket mégiscsak elvehetik tőlünk. Hát ragaszkodjunk hozzájuk, ameddig csak lehet, mert az Alzheimer még ezt is elveheti tőlünk.

Változatlan változó

 Múlt az, ami nem változtatható meg. 

Múlt az, amit a halál lezárt. Ahogy idősödünk, egyre több ilyen lezárt múlt alkotja életünket. Barátnőmmel beszélgetve, már  jelöljük az időt, mikorra jutunk el halottaink emlegetéséig. Ez az idő egyre rövidül, egyre több ember, aki valamikori életünk része volt, mára már csak emlék.

Sokasodnak emlékeink, egyszer csak azt vesszük észre, hogy mi magunk is emlékké szelídülünk... 

De most még azt gondoljuk, hogy a múlt érdekes, hogy majd emlékeznek a történeteinkre a gyerekeink az ismerőseink, hogy egyáltalán érdekli majd őket a múlt.

A múltunk, amiben még életben tartjuk szeretteinket már csak a mi múltunk.  A mi múltunk, amire csak mi emlékszünk, amire csak mi emlékszünk úgy. A velünk együtt ugyanazt átélő személy - máshogy emlékszik a múltra. Egészen mást mesél ugyanarról az eseményről, sőt még a múlt érzelmi töltése is más lehet, mint a mi múltunkban. A nővéremmel mintha nem is ugyanazt az életet éltünk volna, mintha nem is ugyanakkor, ugyanazok történtek volna meg velünk, nem is ugyanazokkal az emberekkel.  Neki más a múltja.

Ugyanezt látom  a  néhai férjem és testvére viszonyában is. Emlegetik neki a gyerekeim, hogy Tonton, az hogy volt, amikor Körösztanyátok férje egyszercsak egy szál selyem alsónadrágban üldögélt a vasárnapi ebédnél - és várják az apjuktól unásig hallott történetet csak még egyszer, mert az apjuk már nem mesélheti - és Tonton csak néz, hogy ti miről beszéltek? És nem tud semmit, hogy G.Laci hogy vetkőzött le a kánikulai vasárnap forró húslevesébe beleizzadva, és arról se tud semmit, hogy a Bercsényi utcai emeletről hogy taszajtotta a mélybe a leeresztett redőnyön kívül, az ablakpárkányon üldögélő ötliteres üvegben érlelődő kovászos uborkát, a nyári rekkenőben, hogy egy gyors mozdulattal kitolva a redőnyt, végre  egy kis levegőt engedjen be a forró lakásba... És ezek a történetek nem részei az ő életének, az ő múltjának. Pedig gyerekként együtt, egyszerre voltak szinte  mindenütt.

A gyerekeim se ugyanúgy emlékeznek a múltunkra. Az életnek más-más szakaszában voltak, amikor az a bizonyos esemény történt velünk, és ők ketten  máshogy emlékeznek a közös múltjukra, sőt még én is máshogy emlékszem a közös múltunkra.

A múlt az, ami már nem változtatható meg.  A  múlt az, ahogy én észleltem az én és mások életét. 

A múlt az, ahogy mások, máshogy észlelték a saját és a többiek életét, még akkor is máshogy ha ez az élet közös életünk, közös  múltunk.

Hát meséljük a történeteinket, hallgassuk meg a többiek történeteit, hogy mi magunk is megtudjuk, milyen is volt az életünk, milyen is volt a közös és mégis különböző múltunk, hogy változzon a múltunk!

Emlék morzsák

 A szívem csordultig lett, olvasva a nagyszüleitekről szóló emlékeiteket. Törölgetem a szemem sarkából a kicsordulót, behunyom a szemem, és látom nagyanyám egyenes tartású kissé pocakos alakját, a nyári világos szürke, apró mintás fejkendővel bekötött fejét, ahogy kettesben ballagunk  az utca vége felé, Örsinéhez, tejért. Minden este. Nekem a Családi Kör  mindig is Örsiéknél játszódott, én azt látom magam előtt, amikor kezdődik  a vers, hogy ...bent a háziasszony elszűri a tejet, kérő kisfiának enged inni egyet. Látom a kék zománcos sajtárt, érzem a friss tej illatát. A két asszony nagyanyám meg Örsiné Juliska néni mikor elvégezte ő is a dolgát, beleszűrte a tejet a mi zománcos tejeskannánkba, leültek, ahogy mondták letanyáztak és beszélgettek. Én meg hallgattam a szót mindenféléről a kis sámlin ülve, hogy ki-kivel, hogy mondta, mit főzött, hogy csinálta, mit sütött. A rátarti nagyanyám ki is próbálta egyik másik receptet és csak annyit mondott, hogy lám a magánál hülyébbtől is tanulhat az ember.

Mi is anyai nagyanyámékkal éltünk együtt. Nagyapám az első háborúból  csak sokára érte haza, mert Doberdónál légnyomást kapott és a a dobhártyája megsérült, egész életében rest volt a füle - idős korára már hallókészülék is került hozzá, de nagyanyám csak legyintett, hallja az amit akar. Aztán egyszer apámnak nagyapa is bevallotta, amikor a hallásáról kérdezte, hogy van abban fiam huncutság is! De kellett is, mert   nem volt könnyű élete. Amikor az oroszoknál tett kerülővel hazaért - mert ott azért a hadifoglyok megcsinálták a forradalmat - ahogy ő mondta- nősülésre adta a fejét és a szomszéd város rátarti szép lányát nézte ki magának.  Nem tudta,  mert hisz nem volt itthon évekig, hogy ez a rátarti szép lány a módos gazda fiával volt szerelembe esve- de a fiú szülei nem engedték, hogy a szép, ámde szegény lányt elvehesse a gazdagyerek. Nagyanyám volt a legnagyobb a kilenc testvér közül, őt már gyerekként odaadták a nagyanyjához, hogy az ne legyen egyedül - így őt a nagyanyja nevelte nagy szeretettel és nagy gondossággal. Mindenre megtanította amit csak egy századforduló utáni gazdasszonynak tudni kellett. 

Érdekes világ volt akkoriban, mert nemcsak a legnagyobb lányt adták oda a nagyszülőnek, hogy ő nevelje, hanem a később született fiúk közül is Albert (bácsit, nekem csak így jön a számra a neve) is odaadták az anya egyik testvérének, mert nekik nem volt gyerekük- hogy nekik is legyen, legyen ki örököljön utánuk. Futotta a kilenc gyerekből... Én mondjuk elképzelni sem tudom, hogy hogy ezt érzelmileg hogy tudták feldolgozni a szülők, hogy nincs ott velük minden gyerekük.

Tehát nagyanyám reménytelenül szerelmes, nagyapám világot látottként hazatér beleszeret a szép nagyanyámba és nősülne, és megkéri a szüleitől  a nagyanyámat. Nagyanyám nem akar hozzámenni, de már az utána következő lányok is eladó sorban vannak, van is választottjuk és a nagyanyám anyja döntött, menni kell fiam, ha kérnek, ahhoz aki elvesz! Nem tarthatod fel a kisebb lányokat a férjhez menésben. Addig ugyanis a kisebb lányok nem mehettek férjhez, míg a nagyobb lányok nem mentek, csak szépen, sorban lehetett.

Így aztán nagyanyám hozzáment a daliás, jóképű, hullámos barna hajú, vakító kék szemű nagyapámhoz.

De nem szerette. 

Ezt a történetet már csak nagyanyám halála után mesélte el anyukám, gyerekként én csak annyit érzékeltem ebből, hogy nagyanyám volt, hogy hetekig nem szólt nagyapámhoz, ha valami miatt úgy gondolta, hogy megsértődött rá. Nagyanyámat és anyámat  meg a nővéremet is Máriának hívják, januárban tartják a névnapjukat és gyerekkoromban nagy névnapi ünnepségekre emlékszem, összejött sok rokon, körülültük a nagy asztalt és amikor már a kis paraszt boros poharakat is kiürítették párszor, akkor valaki mindig átment a szomszédban lévő Rózsabokor étterembe, és áthozta a cigányokat zenélni. Nagy nótázások voltak, de mindig az vetett  véget a mulatozásnak, hogy nagyanyám zokogva borult az asztalra. Édes istenem, milyen fájó  beteljesületlen szerelemmel élhette le az életét, hogy még nagymama korában is zokogott rajta, amikor a magára erőltetett gátakat elmosta két -három deci bor...

Erről tőle sose hallottam, soha egyetlen szót sem, se utalást se, semmit.

Két gyerekük született, egy fiú és egy lány. Amikor anyám megszületett, vérmérgezést kapott. A bába néni, aki világra segítette, annyit mondott nagyanyámnak, na ezzel se lyányoztok... Aztán, ahogy az már lenni szokott, akinek feladatot adott az Isten, annak akárhogy is, de  élni kell - és anyámat 1925-ben penicillin és minden nélkül mégiscsak kigyógyították a vérmérgezésből.

De nagymama vele se volt igazán szeretetteljes- anyám is mesélte, hogy volt, hogy vele sem beszélt az anyukája, és amikor kérdezte, hogy de anyukám, hát miért nem beszél velem, mi rosszat csináltam, miért büntet ezzel? Foghegyről csak annyit vetett oda, hogy: Tudni kell azt!  

Aztán valami miatt úgy anyám öt éves kora körül fogta nagyanyám a lányát és hazaköltözött Kisújszállásra. Nagyapám ment utána, kérlelte, de nagyanyám hajthatatlan volt, nem és nem megy haza. Nagyapám már tartásdíjat is fizetett, látogatta a kislányt, vitte haza magával, a kislány-anyám meg kérlelte nagyanyámat, hogy költözzenek haza, ő ott akar lenni az apjával a testvérével az apai nagyanyjával- merthogy együtt laktak. Valamit nagyon tudhatott az anyukám, mert az lett a vége, hogy nem váltak el, hanem az anyukájával hazaköltöztek. Azt is csak anyám mesélte már el nekem, a nagymamám halála után, hogy hányszor, de hányszor megkapta, amikor valami nem tetszett az  anyukájának, hogy "Büdös Marci, ez is miattad van!"

De ez a "büdös Marci" azaz az én anyukám élete végéig kitartott az anyja mellett, együtt laktunk és nagy szeretettel vette körül nagyanyámat.

Na de az én nagyanyám meg nagyapám minket, unokákat, nagyon szeretett. Nagyanyám, ahogy tőle tellett, de örömmel volt velem, türelmesen olvasgatta a meséket, néha már annyira unta a ki lakik a házikóban, se laposban se magosban felsorolást, hogy volt hogy kettőt hajtott a mesekönyvben, mire én  azonnal reklamáltam, hogy nem, nem valami kimaradt és bizony vissza kellet lapozni...

Nagyanyám remek szakácsnő volt. Úgy tudott főzni, olyan ízekkel, olyan rezgős kelt tésztákat sütött, hogy még  most is, bár már én is öreg vagyok, de összefut a számban a nyál. 

Egyszer a távoli rokon unokájának volt a lagzija és nagyanyám hivatalos volt oda főzőasszonynak. De ő csak a húsleves főzését vállalta. Ez se volt kis munka, mert üstházban kellett főzni a lakodalmas mennyiséget. Na szóval az úgy volt, hogy  bent a vőfély felszolgálta a levest, a zenész cigányoknak külön szobában terítettek, hogy zeneszó idejére már egyenek ők is,  mikoris a prímás lecsapta a kanalat és elkurjantotta magát, hogy Ki főzte ezt a levest, azonnal  látni akarom! Hát vitték is nagyanyámhoz, aki éppen a főtt hús tálalásával volt elfoglalva,  a prímás kivette a villát nagyanyám kezéből és össze-vissza csókolgatta mind a két kezét, hogy csókolom, én már sok lagziban voltam, sok húslevest ettem, de még életemben ilyen jó tyúkhúslevest soha nem kóstoltam!

Nagyanyám mindig háztartásbeli volt, kivéve a nyugdíjazás előtti tíz évet, mert akkor tíz év kellett, ahhoz, hogy valaki saját nyugdíjat kapjon,  egy tüdőgondozóban vállalt takarítónői munkát amivel szolgáltai lakás is járt.  Anyám ugyanebben a tüdőgondozóban lett képesített asszisztens és végig maradt is az egészségügyben lépegetve feljebb és szakképesítést szerezve mint röntgen asszisztens.

Aztán anyámékkal közösen vettek házat nagymamáék és ebben éltünk mindannyian. Mindig volt otthon valaki, valaki mindig foglalkozott velem, valaki mindig vitt magával, nagyapám mondta, hogy gyere kislyány adjunk enni a tyúkoknak, délutánonként amikor kukoricát morzsolt, akkor ott ültem vele a kis sámlimon és néztem, hogy a kukorica csutkával morzsolja le a szemeket a csövekről, mentem nagyanyámmal főzni a kiskonyhába, gyúrtam a tésztát, lestem, ahogy nyújtja, hogy olyan kerek lett a tészta, mintha körzővel mérte volna ki, hogy mindenütt egyenletes vékony lett, hogy a nagy kenyérvágó késsel hajszálvékony metéltre vágja a levestésztát vagy  adagolhattam a szilvalekvárt a derelyébe, nyomkodhattuk a töltelék körül a tésztát, vághattam a derelyevágóval körbe- mind, mind milyen jó  móka is volt és közben megtanított főzni. Ellestem tőle, hogy kell géppel varrni, addig könyörögtem amíg én is varrhattam, megtanított varrni is. Egyetemista koromban BURDA szabásminták alapján magam készítettem a ruhatáramat, ami így különleges és divatos volt a hetvenes évek konfekciói között.

Együtt pörköltünk kávét a gázsütőben, együtt daráltuk le kis kézi darálón és a kis kávéskannában törökösre főzte és az egyedüli kis Zsolnay csészéjéből itta meg. Aztán egyetemista koromban már csak daráltuk és kotyogóban főztük, de akkor már én is ihattam vele együtt kávét. Vitt magával Kisújszállásra a testvéreihez, a  húgához napokra mentünk a tanyájukra nyaralni ahol feledhetetlen emlékeket szereztem.

Nagyapám harcos szakszervezeti aktivista volt. Mindig küzdött valakiért, mindig intézkedett, sose hagyott semmit annyiban, ha valaki rászorult a segítségére. Az első háború után orosz hadifogságban volt, és kint vörös katonaként vett részt a forradalomban. Hogy a két háború között ez hogy volt, azt nem tudom, mert erről nem került szó sose, de amikor bejöttek az oroszok a második világháborúban, nagyanyám villámgyorsan elpakolt mindent,  anyámat aki szép lány volt  öregasszonynak öltöztette, fekete ruhába, még tán púpot is tömött a kardigánja alá, korommal bekente az arcát, nehogy szemet vessenek rá a ruszkik. Nagyapám a saját holmijából semmit se engedett elpakolni, mert az elvtársak nem olyanok, hogy gondolja azt nagyanyám. Aztán mikor jöttek az oroszok, akkor keresték az órát, és benéztek a szekrényekbe is, az egyikbe csak női rongyok voltak, de a másikban ott volt nagyapám ünneplője, amit ki is akasztott a szoldat és karasó kosztüm felkiáltással el is zabrált azonnal.

Ezt a történetet még unokaként én is hallottam tőlük, nagyanyám szemrehányóan emlegette ezt a karasó kosztümös történetet amikor nagyapám naívan mások jóhiszeműségére apellált.

De az én gyerekkoromban ő meggyőződéses kommunista volt. Vörös katonaként csapatgyűléseken mesélt a szocialista forradalomról.

Amikor  nyugdíjas lett, akkor vett egy kertföldet, a Kisvénkertben - ez egy zártkerti művelésű terület, és kora tavasztól késő őszig ő reggel kiment a kertbe és csak sötétedésre jött haza. Gyanítom, hogy így volt nyugta, ott kint azt csinált, amit akart, olyan tempóban, ahogy ő akarta, megsütötte a nyárson szalonnáját, kis kannában vitt magával ivóvizet, néha vett magának sört is egy üveggel, beszélgetett a szomszédokkal, azt gondolom jó életet teremtett ott  magának, külön nagyanyámtól. Este mikor hazajött megette a félretett ebédjét, megmosakodott beszélgetett kicsit velünk és lefeküdt.

Minta kertet csinált. Vonalzóval húzott sorokba vetette a zöldbabot, borsót, mindent megtermett kint, csak a krumpli nem sikerült sose. Arra sose jött jókor az eső... Termett bezzeg annyi meggy, hogy volt hogy két 25 kilós ládával szedtünk le a fáról és meg se látszott rajta. 

Amikor 65 éves lett, a születésnapján amikor megünnepeltük annyit mondott, hogy: na anyjuk az elkövetkező tíz év a picsánkra ver. Ha nem is tíz , de 12 év megtette.

16 éves voltam, amikor fél évnyi betegség után elvitte a májcirózis. 

Nagyanyám 86 éves koráig élt. Élete végén eluralkodott az elméjén a dementia, már anyámat sem ismerte meg, esténként mondta neki, hogy na kedves, mostmár hazamehet elboldogulunk mostmár maga nélkül is. Anyám nagyon szenvedett ettől,  komoly lelki támaszt kellett adjunk  neki- és attól félt, hogy öregkorára ő is ilyen lesz.  Szerencsére nem lett így, 91 éves korában bekövetkezett haláláig kitűnő szellemi képességek birtokában élt.

Apai nagyszüleim közül nagyapámat nem ismertem, ő még 1945-ben meghalt, apai nagyanyámat ismertem emlékszem rá, jártunk hozzá, de ő beteges volt, és hat éves voltam amikor meghalt. Nem sok közös emlékünk volt sajnos. Emlékét csak apám elmeséléseiből őrzöm.

 

Sokasodó emlékeim

 Gyerek vagyok, kicsi, a rádió a kiskonyhában (értsd egy különálló épületben egy konyha, belőle nyíló  kisebb kamrával, mellette külön bejárattal egy komoly, mindent is tároló valódi kamrával) a felnőttek fejmagassága fölött egy kis polcon, sötét bakelit doboz, vaj színű vászon első résszel a kereső gombok és skála fölött, Minden vasárnap délben, amikor a déli harangszó kezdetekor az aranyszínű húsleves az asztalon gőzölgött és hatan üljük körbe a négyzet alakú asztalt, a kanapét a nagyapám és apám osztja meg, a lócát a nővérem és anyám, nagyanyámnak külön egy egész oldal áll rendelkezésére, közvetlenül a kemence búbja lőtt, nekem is egy egész külön asztal szél jut, mert én kicsi vagyok és nekem a széket sokkal közelebb kell húzni, mint a többieknek. Szóval a déli harangszó után  minden vasárnap Jó ebédhez szólt a nóta és a mi vasárnapi ebédünk örökös kísérője volt.

Minden hétköznap este hét  körül, még az esti mese előtt, Szabó család, Icuval, Bandival, Angélával Szabó bácsival, Kárpáthy Zoltánnal, aki újságíró volt és a különleges, elvtársi időkben is csak Péteri úrnak nevezett tudálékos főokossal. (mondjuk ez már csak nekem a kilencvenes évek után tudatosult, hogy őt mindig urazták).

 Aztán persze az esti mese, a szignáljával, kedves hangú mesemondóival majd az elkerülhetetlen lefekvéssel.  Az is beugrik még, hogy valami kideríthetetlen okból sokáig fájt a térdem, annyira, hogy menni se voltam hajlandó és volt, hogy  esti mese után a nővérem a hátára vett és úgy vitt fel a nagy házba aludni, gyakran még napsütésben, mert nyáron este nyolckor még sütött a nap.

Aztán nagyanyám anekdotája arról, amikor nagyapám - a volt vörös katona, az ízig vérig kommunista- éjfélig fennmaradt, mert a rádió közvetítette élőben a pápát - gondolom ez szilveszterkor lehetett az éjféli áldásosztás- hogy meghallgassa. Aztán amikor elhangzott a pápai áldás, nagyapán nagyon csalódott volt - mert egy szót se értett belőle, mert természetesen a pápa nem magyarul mondta.

Hirtelen ennyi jutott eszembe a legkorábbi rádiós emlékeimről.

És most annyira jó volt emlékezni a családtagjaimra,  rájuk gondolni, behunyt szemmel látni őket. 

Belesajdul a szívem, mert már csak a nővérem és én vagyunk életben... 

Itt van május elseje

Régi május elsejékről meséljetek!

Felhős ég

Mindig izgatott  a felhő. Mi az, miért marad fenn, mi hajtja, miért változik, miből van, miért olyan szép?
Aztán persze megtanultam, hogy általában vízpára, jégkristály, fagyott víz, a szél fújja alakítja, ha tudja és hogy nem mindig marad fenn, hanem leesik eső, hó, jég formájában és persze van, amikor felhő mivoltában alászáll,  beburkol, elrejt, láthatatlanná tesz. 
Nagy kérdés volt még, hogy mi van a felhők felett? Jó, tudom, persze, hamar megtanultam a nagy igazságot, hogy a felhők felett mindig kék az ég, meg süt a nap, na de hogy néz ki a felhő felülről? 

Elég sokáig kellet várni, míg végre repülőre ülhettem és megnézhettem, hogy hogy néz ki a felhő felülről?

Szinte pont úgy, mint alulról.

Aztán van, hogy olyan, mintha havas tájon autóznál:

máskor meg csak nézed a csodás, kicsi pamacsokat,

 

a habcsók felhőket

a madártej felhőket

Meg aztán lentről is van mit nézni, is a mindenféle alakú felhők:

a bárányfelhők:

a delfin alakúak:

az ufó alakúak,

 
a csudás sávosak, oszloposak,

a floridai szárazföld feletti felhők,  amikor a tengere felett egy szem sincs,

és a Fülöp-szigeteki jó-idő felhők

és amikor ereszkedik le a felhő Berlin felett mert ez ott Berlin fő látványossága a Tv torony

majd amikor baljós felhők torlódnak felettünk, és lóg az eső lába,

majd már esik is.

És persze a rózsás-felhők:

Ugye milyen csodásak?

Dombok, hegyek - iskolai táborok

Amikor én gyerek voltam, akkoriban már konszolidált világ volt. A hatvanas évek kezdtek kiegyensúlyozottak lenni, élénk közösségi élet volt, munkahelyeken, iskolákban.

A gyerekeket nyári iskolai táborba is vitték az iskolák ez  kéthetes nyári program volt. Minden évben mentünk táborozni.
Ez nyári iskolai táborozás volt  a nyár egyik főattrakciója. Katonai sátrakban, amit  a honvédség biztosított, amit felvittek a hegyekbe, felverték a sátrakat, kialakították a tábort, a szülőkből álló konyhai részleg pár nappal tábor nyitás előtt  az egyik helyi Tsz teherautójával a két hétre való élelemmel felszerelkezve berendezkedett és felkészült a táborlakók ellátására, napi háromszori étkezésre, és a tízórai sőt uzsonna esélyét is megadva.No nem nagy dolgokra kell gondolni, reggelre tea, vagy tej, rántotta, egy szelet parizeres  vajas kenyér, vagy lekváros kenyér, ebédre paprikáskrumpli, tarhonyás hús, öreglebbencs, meg egyéb alföldi pásztorétel, pörkölt krumplival,  gulyásleves túrós tésztával, lecsó, fasírt hagymás krumplival meg ilyesmi. Tízórai és uzsonna tipikusan zsíros kenyér vagy lekváros kenyér, vacsorára  szalonnát sütöttünk,  tábortűz körül ültünk.

Na szóval hegyek. Sokunk azért egy ilyen tábor alkalmával látott először mást, mint sík vidék. El se tudtuk képzelni, milyen az, amikor nem látunk el messzire, amikor fáradtságos lábmunkával kell eljutni egyik helyről a másikra.
Tanultunk róla persze, de volt akinek nem volt lehetősége ezt természetben is látni.

Nos hát itt megláttuk. Bár itthon nincsenek égeb nyúló hegyek, de azért a pár száz méteres szintkülönbség megvan, ami nekünk nagy újság volt. Pláne meg a hegy tetejéről a kilátás. Az Alföldön nincsenek kilátók, ahonnan messze lehetne látni, de bezzeg a hegytetőn.  Messzire láttunk, túl a kisebb hegyeken, sőt átláttunk a szomszéd országba!

Még az alföldön sem volt mindennapos, hogy minden portára be volt vezetve a vezetékes víz, még otthon is sokan jártak a közkutakra vízért zománcos, vagy bádog vizeskannákkal, fürdéshez, mosdáshoz, mosáshoz  meg az udvaron ásott kútból felhúzott víz szolgált. A táborban sem volt víz a hegyekben, de azért úgy választották meg a tábor helyét, hogy egy kilométeren belül volt forrás, ahova eljártunk kulacsainkkal vízért, meg a konyhára  vízért. A patak meg még közelebb folyt, mosdani, fürdeni odajártunk. Mosogatni egy nagy közös mosogató dézsában ki-ki maga mosogatta el az otthonról hozott műanyag tálkáját, műanyag bögréjét, evőeszközét.
Szokva voltunk mindehhez, senki sem lett beteg, persze a források vize tiszta, iható volt otthon is hasonló körülmények voltak, csak itt hegyek voltak.
Néztük, hogy  hogy kel fel a hegy mögül a nap, pedig már világos van, csak a hegy eltakarja előlünk a napot. És a levegő, az is olyan más volt. Éles volt, tiszta volt, friss volt.

Mégis sokunkban megfogalmazódott, hogy nem lenne jó dolog hegyre fel völgybe le menni, csak azért, hogy eljussunk egyik utcából a másikra, nem lenne jó kifáradva, sajgó vádlival megérkezni a másik hegy tetején álló iskolába, boltba.

De a varázslat az megtörtént. A felgyűrődött alföldi síkság heggyé formálódott.

Évekkel később a környező országok sokkal magasabb hegyei között járva, a sziklás bércek, meredek leszakadások, vízesések, égigérő fenyőfák között kis darabon látszó égbolt csodás volt, de a biztonság csak a bércek tetején fogott el, amikor messzire láttam, de akkor meg a szédítő mélység riasztott.
Menthetetlenül alföldi gyereke voltam és maradtam.

Amikor megtanultam búvárkodni, akkor a víz alatti hegyek is csodálattal töltöttek el, de egy leszakadás előtt, amikor az addig viszonylag sík víz alatti rész végetért, és több tízméterrel lejjebb volt az aljzat, akkor bizony engem megriasztott a mélység, és búvártársamnak kellett nyújtani a kezét, hogy ki merjek úszni a leszakadás fölé. Aztán persze megszoktam, ma már nem okoz gondot, elhiszem, hogy nem fogok leesni.

Áradás

Nem beszélhetünk szeretett Tiszánkról anélkül, hogy az árvízeiről ne szólnánk...

Én nem a Tisza-parton születtem, az Alföld folyóvíz mentes  részén, ahol a Zádor híd alatt is csak kiszáradt folyómeder maradt. Így őrzi meg ez a híd is az emlékezetben élő időket, amikor  itt még vizek voltak...

A Tisza azonban még a szabályozás után is körülöleli ezt a területet is, még ha sok-sok kilométer távolságban is. Sőt a környék legmélyebb pontja Karcagon van, a szomszédos települések 5-6 méterrel magasabban fekszenek.
1970-ben a nagy árvíz idején ez a szintkülönbség nagyon sokat jelentett, a felnőttek latolgatták, hogy ha elindul a Tisza,  átszakítja valahol a környéken a már teljesen elázott gátat, akkor a víz minden bizonnyal belátogat  a mi városunkba is. Összepakolt  bőröndökkel éltünk, apámék a padlásra pakoltak fel minden olyan dolgot, amiről azt gondolták, jó lenne, ha megmaradna...
Egyszer csak érkezett az osztályunkba egy új lány, aki Szegedről jött, mert a szülei úgy ítélték meg, hogy nem biztonságos ottmaradnia, így nagynénjéhez küldték, aki a mi iskolánkban volt tanár, és a kislányuk a tanév utolsó részét nálunk járta. Ő mesélt arról, hogy mekkora víz van Szegednél, hogy éjjel nappal rakják a homokzsákokat, mégis mindenhol újabb és újabb buzgár keletkezik.

Félve hallgattuk a rádiót, a vízállásjelentést, a suttogó híreket, hogy arra készül az ország vezetése, hogy valahol átvágják a gátat, hogy mentsék a Tisza alsóbb többi részét, mert a gátak már nem bírják tovább az iszonyatos mennyiségű víz nyomását. 
Megilletődve néztük a híradót, hogy evakuálják  Fehárgyarmatot és hogy robbantják fel  a gátat, hogy mentsék a Tisza alsó folyását.

Azt gondoltuk, hogy az árvíz utáni újjáépítés és újabb tározók, gátak átgondolt építése elegendő biztosíték lesz arra, hogy ilyen többet nem fordul elő. Aztán mégis jött a 2001-es nagy víz és néhány felső-tiszai települést megint elmosott.

Mert hiába minden erőfeszítés, azért a víz az úr.

Nyári napok

Mert a Tiszánál is, mint minden vízparton a nyár az igazi.

Ott folyik a városon át, főutcaként, két partja hívogató, a város felőli részen az úszóházak, az újszegedi oldalon a Partfürdő.
Egyetemista éveimben a SZUE-ba jártunk, ami össze volt kötve egy folyosóval a Partfürdővel, Így egy bérlettel egy egész komplexumot lehet birtokolni. A Partfürdőn ott volt ugye a Tisza, a maga homokos, fűzfás napozóágyas partjával, a folyóban való fürdési lehetőséggel, meg a gyógyvizű medencékkel, melegebb, hűvösebb vízzel. Meg az  óriási tömeggel, mert sokan voltak mindig, nagy élet volt, ezer ismerőssel lehetett összefutni, mindenhol lehetett egy-egy büfét találni, aztán a SZUE, amit másféle közönség látogatott, sportolók, úszni szerető úri közönség, fiatalok és még fiatalabbak...
Ott egy nyári bérlet felért egy nyaralással, hát még ha kabint is tudtál bérelni, az volt csak az igazi királyság! Ezzel megszűnt a fürdőruha-törölköző-papucs tusfürdő és társai lecuccolása és vizesen hazacipelése. Levitted egyszer, a váltófürdőruháddal a váltó törölköződdel együtt, betetted és zsebre dugott kézzel fütyörészve bármikor mehettél strandra, mert csak a bérleted meg a kabinkulcsod kellett hozzá. Hazafelé pedig frissen tusolva, illatosan, tisztán,  nagy pakk nélkül, azonnal városi öltözetben sétálhattál be a Virág teraszára, vagy a Tisza Hallba vagy a Royal Drink Bárba egy italra.

Dehát a Tisza, kanyarodjunk csak vissza a Tiszához, a város felőli oldal úszóházas részére.
Ez az úszóházas rendszer azt hiszem kifejezetten szegedi nevezetesség, mert Szegednél több úszóház is ringott a folyón. Nekem a Szabadság Úszóházhoz volt szerencsém. Későbbi férjem vitt le oda, neki akkor már kabinja volt, tehát én ide költöztem be azonnal, a SZUE-ból átcuccoltam az itteni kabinba.
Az úszóházon nagy élet volt.
Mindenki ismert mindenkit, ez egy zárt, lazább  és szorosabb baráti társaság volt. Nemzedékek éltet itt együtt, gyerekek nőttek fel és lettek később, a kamaszkor lázadása után visszatérve kabinbérlők.
Itt csak a Tiszában lehetett fürdeni.  Korábban volt egy kosár az úszóház közepén ez volt beleengedve a folyóba, ezen folyt át a víz, nemzedékeke tanultak meg itt úszni, és a gyerekek is biztonságban fürödhettek a folyóban.Volt persze lépcső az élő folyóvízbe is, ki volt bólyázva az úszóház mellett egy sáv, hogy bármi eshetőségre ott legyen a bólyázott kötél, amibe bele lehet kapaszkodni.
Micsoda fennséges dolog volt, rekkenő nyári melegben, a város közepén csobbanni egyet a Tisza hűs habjaiban.
Sokan voltak, akik ebédidőben jöttek le munkahelyükről, fürödtek egyet, napoztak egy kicsit letusoltak és irány vissza dolgozni, hogy a délutánt kibírják. (itt egy korábbi bejegyzés az úszóházas életről: https://evekesemlekek.blogspot.com/2015/08/szabadsag-uszohaz.html )

A nyárhoz szorosan hozzátartozott  A Tábor.
A Tábor július végén augusztus elején indult  és Szent István napig tartott. A Tábor valahol a hódmezővásárhelyi  partok körül volt. Minden évben gondos kiválasztás előzte meg a helyet, hogy ne csak a folyón, csónakkal legyen megközelíthető, hanem a parton is oda lehessen trabantozni a parti részhez.
Júliusban  A Tábor előtt már a szükséges engedélyek beszerzése megvolt,  tereprendezés megvolt, a sátrak helye elegyengetésre került, a konyhasátor, a szerha kiásása megtörtént. Aztán felszerelkezve a szükséges élelmiszerekkel, italokkal, vízzel, sörrel, gyógyszerként is alkalmazható pálinkákkal, szalonákkal kolbászokkal, száraztésztákkal, krumplival sóval, liszttel, cukorral, kávéval, sátorral, elemes rádióval, gumimatraccal, fürdőruhákkal, kiselejtezés előtt álló pólókkal, melegítővel a fiúk a csónakkal horgászfelszerelésükkel, a lányok kocsival - megérkeztünk  és megkezdődött az év leginkább várt és élvezett két-három hete, a nomád körülmények közötti gondtalan kikapcsolódás. A folyó gyönyörűséges szépségének  élvezete, a korlátok nélküli  nyaralás, az önellátás szabadsága, a folyón való csónakázás, és a folyásirányban lefelé úszás, napozás,a frissen fogott hal sütése, főzése, a reggelre a bográcsba kocsonyásodott halászlé kikanalazása, vörösborral való leöblítése, a végetérhetetlen beszélgetések, a világmegváltó gondolatok kidolgozása, az óriási röhögések, a kártyacsaták,  mindenféle játékok, az orvos, a mérnök, a tanár, az ügyvéd, a szabó, a szállodaigazgató békés önfeledt pihenése.
Hol volt még akkor a mobiltelefon!? Szerencsére sehol! Elvonultunk, elérhetetlenné váltunk a világ számára, csak a Tisza volt, csak mi voltunk - na meg a rengeteg szúnyog.

Nekem elsősorban ez jut eszembe a Tiszáról.

Aztán persze az is, amikor a tiszai uszályos benézett a Sajtóház második emeleti ablakán, mert akkora volt a Tisza, hogy a rajta úszó uszály magasabban volt mint a parti gát... Rakták a homokzsákokat a beton partfalhoz, mindennap mentünk megnézni hogy elkezdett-e már  apadni a víz, hány lépcső van kint...
Meg a minden évben március 12-én éjjel két órakor  a félrevert harangzúgás - amit az 1879. március 12-én éjjel két órakor a városra törő nagy árvíz emlékezetére kongatnak meg, amire mindenki felébred a városban.

Meg azt is a Tiszának, illetve a világ összefogásának és segítségének köszönhetjük, hogy szívünk csücske Szeged ebből a nagy pusztításból, mint egy szépséges főnixmadár egy modern, átgondolt tervezésű csodás város lett.

Ez itt a testvéred, mostantól szeretned kell...

Másodszülött vagyok.
Nekem sose jelentett problémát, hogy van testvérem, én ezt készen kaptam-  mondhatni beleszületettem.
Mindenki nagyobb volt nálam, ki sokkal ki kevéssel. Aki kevéssel, ő volt a testvérem. A többiek, anyám, apám, nagyanyám, nagyapám.
Nem volt kérdés, hogy mi lenne, ha ő nem lenne, hiszen én is többé kevésbé azért voltam, mert ő (is) így kívánta. Volt egy pala felszegezve a kiskonyha falára, arra írta krétával az üzentét a Gólya néninek, hogy Kedves Gólya néni! Hozzál nekem egy kistestvért. De lány legyen ám!
És mit tesz Isten, Gólya néni kisvártatva meghozta az áhított lánytestvért.

Hogy ő aztán hogy élte meg egykeségének trónfosztását, csak később tudtam kikövetkeztetni- és arra jutottam, hogy nem volt könnyű és sose tudta nekem megbocsátani, hogy osztozni kellett velem anyánkon-apánkon.
De ezt akkor még nem tudtam.
Nekem nem volt probléma, én rögtön tudtam, hogy meg kell küzdeni azért, hogy rám figyeljenek és velem foglalkozzanak.
Persze nekem mindig az kellett, ami neki volt, hiába kaptam pont ugyan olyat, de abba nem volt írás, és én galád és gyors mozdulatokkal összefirkáltam az írás-füzetét, mondván, hogy én is akarok bele írni. Ennek persze ordítás lett a vége. Meg az örök szentencia, amit ejh de sokszor hallottam gyerekkoromban: Ami a tiéd az az enyém is, ami az enyém, ahhoz neked semmi közöd!
Amire az én válaszom csak annyi volt, hogy nem szeretnék a te gyereked helyébe lenni!

Aztán iskolás koromban feszt azt hallgattam, hogy BezzegMAri!
Ő volt a példának állított kitűnő tanuló, a tűzeszű matematikus, a szorgalmas, szóval a bezzeg, aki mögött én csak kulloghattam, de utol sose érhettem.

Aztán 12 éves koromban hirtelen szinte egyke lettem.
Hét közben.
Mert BezzegMari egyetemre ment, na nem messze, csak ide Debrecenbe, de elköltözött otthonról, és csak hét végén járt haza.

De hétfőtől péntekig nekem állt a zászló, egyedüli gyerek voltam a házban. ekkor már láttam, hogy milyen jó az, amikor csak rám figyelnek - és milyen rettenetes, hogy mindenki csak velem foglalkozik, csak velem van baja mindenkinek.

Aztán persze hét végén anyámmal, nagyanyámmal közösen, egy emberként  szolgáltuk, óvtuk, és elégítettük ki szegény egyetemista nyugalmát, pihenését, igényeit. Főztünk, sütöttünk a kiskonyhában, nemcsak a hétvégi családi ebédekre, hanem, hogy egész heti menázsiját is összekészítsük, mert ó jaj szegény, milyen sovány, milyen nyúzott, legalább enni legyen mit neki.

Első vizsgaidőszakra költöztettük haza decemberben, és amikor a Wartburg hátuljából pakoltuk ki a tankönyveit én szent fogadalmat tettem, hogy egy biztos, orvos nem akarok lenni, hisz megemelni sem tudom a tankönyveit, nemhogy megtanulni!

De azért dolgozott bennem a bezzeg... Hogy majd én megmutatom, hogy  én is érek annyit, elérek annyit mint a példaként állított testvérem. De alig-alig sikerült az árnyékából kibújni, mert még a középiskolában is az volt az első kérdések egyike, hogy van neked Mária nevű testvéred?

Ennek ellenére a hét évnyi korkülönbség eléggé elválasztott minket. Először talán akkor nőttünk össze, amikor már én is egyetemista lettem - igen ám, de akkor ő már dolgozott, férjnél volt,  én meg boldog, szabad egyetemistaként élveztem az életet, mert jogászként akkoriban még csak a vizsgaidőszakokban kellett tanulni - na akkor viszont iszonytatóan sokat- de év közben bejártunk előadásokra, szemináriumokra, megírtunk negyedévente egy-egy ZH-t és kész.  Hasonló korú, hasonló érdeklődésű, fiatal, egészséges, közel hasonló anyagi eleresztettségű emberek között élhettünk és tölthettünk időnket kedvünkre egy remek nagyvárosban, szülőktől és kötöttségektől mentesen.
Amikor már a fia is megszületett, megint eltávolodtunk egymástól, neki alapvetően más problémái lettek- amikben én nem tudtam osztozni.

Úgy irigyeltem azokat a testvéreket, akik családostól együtt jártak nyaralni, élvezték egymás társaságát, gyerekeik együtt nőttek fel, együtt bandáztak - bár gyakran aztán kiderült ezekről a testvérekről is, hogy nem fenékig tejfel az életük, ugyanúgy lappang a kifelé mosolygó és vakulj-világ- felszín alatt a feszültség, a testvéri féltékenység, az irigység, ami annál hangosabban és vadabbul tör ki, minél békésebb és idillikusabb a látszat.

Életem párja fogalmazott jól, amikor testvéri dolgokról beszélgettünk, hogy ő békés viszonyban van a testvérével, de nem keveri a dolgokat, a testvére nem a barátja.

Talán, ha így szemlélnék a dolgokat, ha nem gondolnánk, hogy a testvéremnek a barátomnak is kellene lenni, ha el tudnánk határolni a barátságot a testvéri viszonytól... boldogulnánk ezzel a problémával.

Testvéri viszony

Én sem akarok/tudok blog-anyja lenni,  de eszembe jutott egy téma, amiről - ha jól emlékszem még nem írtunk.
Ez a testvéri viszony.
Kinek van, kinek nincs, akinek nincs, vágyott-e rá, vagy pont úgy volt jó, ahogy volt, akinek van , ő hogy élte meg gyermekkorban a testvéréhez, testvéreihez fűződő viszonyát, változott-e ez felnőtt korban, és már sokan írhatunk arról is, hogy öregkorunkra ez a testvéri viszony hogy alakult.

Meséljetek...

E-könyv

Könyvek. Nekem egyre inkább csak e-könyvek.

Anyám halála után  egy diófa könyvszekrény is maradt rám, több mint ötszáz könyvvel. Én ezeket a könyveket még kislány koromban olvastam, a Milliók meg az Európa sorozat könyvei, klasszikusok, csodák, meg egyéb más könyvek. A különlegeseket, a számomra értékeseket  emlékezeteseket kiválogattam belőle és a többit eladásra meghirdettem. Eleinte senkinek sem kellet. Aztán jelentkezett egy régi kedves ismerősöm, hogy ő nagyon szeretné ezt az egészet. Eladtam neki a könyvszekrénnyel együtt. Négy könyv áráért.

Vérzett a szívem a könyvekért, de nekem magamnak is volt négy könyvespolcom tele könyvvel,  és már csak egy új könyvespolc fért el- amit meg is vettem és oda tettem a kiválasztott példányokat.

Évek óta nem vettem új könyvet.
Két héttel ezelőtt, amikor kitették a papír-gyüjtű szelektív kukát a ház elé, nyitva volt a teteje és megláttam benne két könyvet. Olvasatlan, lapozatlan példányok voltak. Kivettem a kukából és elhoztam. Mert könyvet azért nem dobunk ki...

Mondom évek óta nem vettem új könyvet.
De olvasni azért olvasok.  Jelenleg a második e-könyv-olvasómat használom.
A statisztikai oldala szerint 75 könyvet olvastam el és összesen 1401 órát töltöttem olvasással.

Réges-régi nyarak emlékezete II.

Aztán középiskolában a németes osztályok nyelvtanára, hadd nevezzem nevén Hitter Piroska tanárnőt, nyelvgyakorlás céljára  három hetes NDK-beli utakat szervezett, amiből két hét nyári munka volt, egy hét pedig nyaralás. Piroska néni a gimnáziumi lánykollégiumot vezette, ő nem jött velünk, már akkor is idős volt, és nem vállalta a három hét nomád körülményeket- egy helyi  iskolában volt a szállásunk a tornateremben, udvarvégi WC-vel és kevéssé komfortos tisztálkodási lehetősséggel. A nyári munka egy kis konzervgyárban volt  Gerwishben, ez egy kis falu vagy alig város Magdeburg mellett, a nyaralás pedig, nos hát a nyaralás az ott helyben dőlt el, és változott meg az szervezett, csoportos, vasúttal történő kirándulások helyett - a VIT-re való utazás Berlinbe!
Egy éppen végzett és friss, egy évet tanított matematika tanárnő jött velünk (ez igen abban az évben volt, amikor a zsebes-farmercipős orosz nyelvtanárunkat olyan meghatódásra késztettük a pedagógusnapi személyenkénti egy szál virág átadásával) és ő nyitott volt minden jó ötletre és lássuk be kevésbé volt veszélyes  még a világ akkoriban, a népi demokráciák diktatúrája a közrendet fenntartotta.
Szóval elutaztunk az NDK-ba vonattal 16-17 évesek, mi az angol tagozatosok ugyan egy árva fia szót sem beszéltünk németül, de a többiek gagyogták, angollal meg már akkor el lehetett boldogulni bárhol.
A konzervgyári munka nem nem volt megerőltető, mi talán csak napi négy vagy hat órákat dolgoztunk - nyilván, mint kiskorú munkavállalók- és az uborkák megmosása és üvegbe rakása nem volt nagy dolog az ecetes felöntőlével való feltöltését - amit gép végzett- felügyelni szintén nem erőltetett meg bennünket nagyon. (nyilván a Spreewalder gurken  konzervet gyártottuk mi is) Nekünk önálló brigádunk volt, egy gépsoros mi dolgoztunk csak, persze helyei munkavezető felügyeletével. Ebédet a konzervgyári  étkezőben kaptunk, olyat, amilyet a melósok,  osztatos műanyag tálkában, egyik rekeszben a szelet hússal, nyakon öntve barna mártással, másik rekeszben a krumplival, harmadik rekeszben a zöldséggel, barna mit barna, fekete sűrű kenyérrel. Hááát, a mi  rezgő daragaluskás húslevesen, rántott csirkén, sült krumplin kényeztetett gyomrunk nem is nagyon akart elsőre bevenni, aztán elfogyott az otthonról hozott kolbász, szalámi, sütemény és eljött az az éhség-pillanat, amikor már megettük és láss csodát, semmi bajunk nem lett tőle.
Egy ilyen első hét közepi ebédnél jön ám oda hozzánk az ott dolgozók munkavezetője és mondja, hogy feltétlenül beszélni akar velünk. Húztuk a nyakunkat, hogy nyilván most jön a letolás, hogy valamit elrontottunk, hogy keveset dolgozunk, hogy lógunk, hogy nem jó, amit csináltunk, ki kellett dobni az egész műszak teljes termelését... Ment a  csoportvezetőnk és visszafelé jövet hiába lestük az arcát, azon egy fia érzelmet nem lehetett látni, hogy mi történt, mit rontottunk el,  olyan merev  póker arccal jött, hogy semmit se tudtunk meg. Mondta, hogy menjünk, induljunk hazafelé, majd útközben megbeszéljük, hogy mi volt.
Két saroknyi távolság után, jól körülnézve, hogy senki a konzervgyáriak közül nincs a közelünkben- maga köré gyűjtött bennünket  és  most már erőltette magára a  komolyságot, hogy el tudja mondani, mit akartak tőle a helyiek. Nagyon szépen megkértek minket, hogy legyünk szívesek tekintettel lenni rájuk, és ne rontsuk el az ő normájukat, mert mi elmegyünk, a norma viszont amit felállítunk nekik az itt marad, és ők azt nem tudják teljesíteni.  A háromnapos gyors mérleg után ugyanis kiderült, mi az ő eddig normájukat 170 %-ban teljesítettük a minőség ellenőrzésen pedig az ő 72 %-al szemben mi 98 %-ot hoztunk, ezért kérnek minket, hogy lassabban dolgozzunk...
A felharsanó megkönnyebbült hahotázásunk indokolta a konzervgyártól való távolságot. Mindenesetre másnaptól javasoltuk, hogy ne külön szalagon dolgozzunk mi, hanem osszanak be minket a helyiek közé, mert végül is nyelvet gyakorolni jöttünk, és azt csak a helyiek között tudjuk.
 
Hetente kaptunk fizetést, ha jól emlékszem még prémiumot is fizettek nekünk, így a jól ellátott NDK-ban (igen a kivehető ajtajú turmix gépek időszaka volt ez)  rendesen bevásároltunk mindenfélét,  a helyi fiatalokkal kocsmáztunk, ittuk a sörüket, mi meg megismertettük velük a magyarországi borokat, amik a magdeburgi éttermekben, hála a KGST árucseréjének, kapható volt. A Királylányka nagyon ízlett a mi ismeretségünkbe tartozó kedves fiatalembereknek.
Utaztunk emeletes vonaton, hajóztunk az Elbán, voltunk Drezdában, sétálgattunk a Zwinger udvarán és bent a palotában a múzeumban, néztük a bomba-szaggatta épületek torzóit,  hallgattunk szabadtéri hangversenyt, orgonakoncertet a lipcsei Tamás templomban, voltunk Postdamban és persze Berlinben.

Az utolsó héten  tehát saját gyors elhatározásunk és szavazás után 3 nap a VIT-re való utazás lett. (hogy mi a VIT azt csak az esetleges külső olvasók kedvéért írom ide ez volt a Világfijúsági és diáktalálkozó Ezt  abban az évben Berlinben rendezték meg, utólag ismertté vált adatok szerint 25 600 résztvevő volt. Nos ezt további 23 fővel bátran meg lehet toldani, mert mi is ott voltunk számba nem vett résztvevőkként. Csak egyszer volt több résztvevője a VIT-nek 26 000 fővel Moszkva előzte csak meg az 1973-as berlini találkozót.)

Tehát irány Berlin.
Autóstoppal.
Imádtuk.
Végig a német autópályán - amit még a háború előtt építettek, mikor mivel, hol autóval, hol motorral aki felvett bennünket azzal mentünk. Mindenki baj nélkül odaért, az előre megbeszélt helyen találkoztunk. Iszonyatos tömeg volt Berlinben egy talpalattnyi hely nem volt szabad, mindenhol buli volt - amit akkor persze rendezvényben hívtak.
Megtaláltuk a Bergendi együttes koncertjét, ami egy tízemeletes épület tetőteraszán volt, és velük  buliztunk hajnalig. Szállásunk nem volt, nem lehetett sehol szállást találni, minden előre lefoglalt ágyban aludtak, de valahol nekünk is kellett volna, és egy újdonsült ismerős gyorsan fel is ajánlotta egy barátja lakását, valahol kint egy külső kerületben-ahová metróval mentünk ki, és ott valóban volt egy lakás, amiben aludhattunk. Ki hol tudott. A szerencsésebbek, a lányok a kihúzható négy személyes rekamién,  a többiek szőnyegen, fotelban, kanapén, fürdőkádban. A tulajdonos nem volt otthon. Aztán hazaért a tulajdonos az éjszakai műszakból, és látva, hogy fullon van a lakása, szépen átballagott a szomszédba aludni- biztosított bennünket arról, hogy nem dehogy haragszik nagyon örül a vendégeknek aludjunk csak,  estére úgyse kell menni dolgozni neki, délelőtt együtt mehetünk vissza a belvárosba. Mindenhol, mindenki nagyon kedves segítőkész volt, de haza már csoportosan vonattal mentünk.

Ez a nyári szünet  a hasonló korú "felnőtt gyerekek" együtt töltött nyaralása, szabadsága volt -most már látom, hogy a fiatal tanárnő hatalmas kockázatvállalásával- ami kiválóan sikerült és bizony ettől kezdve nehezebb volt kivárni a nagykorúságot és a továbbtanulás okán  az otthonról más városba költözés  lehetősége adta abszolút szabadságot.

Réges-régi nyarak emlékezete I.

Az iskolai szünetet minden nyáron nagyon vártam. Ma úgy mondanánk, nagyon fáradt voltam év végére - de az igazság az, hogy csak unalmas volt már iskolában, elvégeztük a kötelező tananyagot- nem volt elmaradás, mint manapság,  már az éves ismétlésen is túl voltunk, az utolsó héten már megtartottuk a Fák virágok napját, megünnepeltük a Pedagógus napot, megvoltak a nyári tábor megbeszélések, pontosan tudtuk kinek a szülei mennek előre a katonaságtól kölcsönkapott sátrakat felverni, kiknek az anyukái mennek fel tábornyitás előtt két nappal, hogy a konyhasátrat felkészíteni az érkezésünkre, felvinni a száraztésztát, krumplit, zöldséget, paprikát, paradicsomot, gyümölcsöt, felderíteni a környékbeli boltot, hogy ott megrendeljék a megnövekedett kenyér mennyiséget, tejet és már vártak bennünket, amikor  vagy hatvan-hetvenen megérkeztünk.

Mert mentünk, boldogan, örültünk a kalandnak, mert ez az volt a javából!
Csak az ötödik végén mehettünk, és általában a nyolcadikat végzett ballagottak már nem jöttek velünk. Két-három iskolából, a három évfolyam, évenkénti három-három osztályából kerültek ki a táborozók. Volt, hogy Nógrádban táboroztunk, volt hogy Balatonfüred fölött, általában  a patakra jártunk el vízért, kulacsokba ki-ki magának hozott innivalót, a konyhára meg nagy vizes kannákban hordtuk a vizet. Mosdani is a patakban mosakodtunk, még fürödtünk is, úgy emlékszem. Gyalog jártunk le a Balatonra is, mit számított az a pár kilométer...

Az ebéd, amit a jelenlévő anyukák főztek, klasszikus egy tál-ételek voltak, paprikás krumpli kolbásszal, lecsó lecsókolbásszal, tojással, öreg-tarhonya,  öreglebbencs tojással, reggelire vacsorása zsíros kenyér paprikával, paradicsommal, vajas kenyér,  rántotta , bundás kenyér ilyesmik.
Mosogatni mindenki maga mosogatta el a magával hozott műanyag kis tálját, kanalát villáját - gondolni való, hogy milyen eredménnyel, az ultrás langyos mosogatóvízben... de nem volt bajunk. Volt éjjeli őrség,  reggeli torna, zászlófelvonás, tábori körlet ellenőrzés, rendrakás, tábori  ügyeletesek,  esti tábortűz, éneklésekkel, történetekkel- minden, ami egy hatvanas évekbeli úttörő táborban elvárható volt.
Megismertük a másik két iskolába járó gyerekeket, tanárokat, közös énekkart alkottunk
Az első hétvégén jöhettek látogatóba a szülők - nyilván hozták otthonról az ellátmány következő napokra való részét, nekünk csak annyi volt az orrunkra kötve, hogy jönnek és hogy az esti tábortűznél műsort adunk nekik.  Ezekre az estékre akkora tábortüzet raktunk, hogy égig ért a lángja.

Kirándultunk minden nap, minden napra volt valami remek izgalmas - alföldi gyerek számára különleges élmény.

Aztán voltak a családi nyaralások. Anyám, aki nem tudott úszni, de gondosan ügyelt rá, hogy mindkettőnket úszómesterrel taníttatott meg úszni  a hegyekbe szeretett járni, így éves váltásban mentünk a hegyekbe, vagy a Balatonhoz. Igen, mert voltam olyan szerencsés, hogy minden évben mentünk nyaralni. Ezek szokványos családi nyaralások voltak, anyám és nővérem a két szőke, a tejfehér bőrükkel az első nap felégtek, míg apám és én kreol bőrrel megáldva, a Bronzolaj áldásos eredményeként, örökké a vízben meg a napon, a nyaralás végére számolatlanul mehettünk volna a kisebbség soraiba...

De a családi nyaralásnak is vége lett egyszer, és aztán a többi része a nyárnak otthon telt.
Voltam olyan szerencsés, hogy nagyanyámék velünk laktak, így nekem nem volt részem nagyszülői nyaraltatásban, de persze nagyanyám azért elvitt a szomszéd városba, ahol a testvérének tanyája volt, annak minden jóságával és csodájával. Már azzal kezdődött, hogy kétlovas hintóval jött értünk Sanyi bácsi a vasútállomásra. Aztán voltak még a lovak mellett tehenek, bika, disznók, tyúkok, kakas, kiscsirkék, libák, kacsák, gyöngytyúkok, pulykák, minden jószág, ami csak kell egy rendes tanyára.
Nagyanyám testvére Eszti néni, maga sütötte a kenyeret, maga köpülte a vajat, maga hevítette a túrót. Hmmm azóta sem ettem olyan leveles, zamatos túrót, friss tejföllel, frissen sült kenyérrel...
Pirospozsgás, kedves, kedélyes emberek voltak, sose állt távol tőlük a nevetés,  mai eszemmel már tudom, hogy pedig hajnali négytől este tízig talpon voltak és percnyi megállás nélkül dolgoztak.  A tanya patyolat tiszta volt, az ebéd minden délben tizenkettőre az asztalon volt, az állatok körül minden munka elvégezve, a föld megművelve, éppen amit kellett mindig elvégezve. Nem is tudom hogy csinálták? Nyáron a munka dandárjában érkeztünk, de  egy percig nem éreztük, hogy láb alatt volnánk, pedig gyereksereg is volt, mert az unokák és testvérek unokái is ott élvezték a nyarat, a szabadságot, a jó levegőt, meg a tanyasi konyha remekeit.

Aztán az otthon töltött hetek, mert azért mégiscsak ebből volt több, mint a táborból nyaralásból, meg a rokonlátogatásból.
A forróságra emlékszem, a szürke égre, amikor nem süt a nap, csak olyan vakmeleg van, ahogy arrafelé mondták. A kertből hazakerült többládányi meggy magozására, amikor az udvaron kellett csinálni, mert minden-minden csupa meggy lé lett, a nyári árpával érő körte hámozására, kénezésére, citrompótlós lében áztatására, hosszú nyakú befőttes üvegekbe rendezgetésére, a cseresznye befőtt összekeverése a meggyel és készre dunsztolására, a sárgabarack forró vízből kiszedésére és hámozására, a barackmag megtörésére, meghámozására és a felezett barackok közé csúsztatására az üvegbe, hogy szép legyen, a nagy lekvárfőző lábasban az éppen ügyeletes lekvár kavargatására és amúgy forrón üvegben meregetésére...
Meg a 80 centis falú vályogház megőrzött hűvösségére, a lesötétített szobában a sezlonon hason fekve, fejet lelógatva, könyvet földre téve kislámpát bekapcsolva olvasásra.  Így olvastam el a nagy könyvszekrény közel ötszáz könyvét. (azokat a könyveket, amiket az idén tél végén három könyv áráért adtam el könyvszekrénnyel együtt. Hál' Istennek jó helyre kerültek, kedves fiatal barátnőnk vette meg, akit teljesen lázba hozott, hogy egy egész könyvtárat vehet meg- én meg örültem, mert én már olvastam mindet, és e-könyvben amúgy is rendelkezésre áll bármelyik ha újraolvasnám...)

Aztán azt vettem észre, hogy már annyira, de annyira jó lenne iskolába menni,  találkozni a többiekkel,  szakkörökre járni, énekkarral  próbálni, szerepelni. És kívánságomnak megfelelően el is kezdődött az iskola.

Ezek a réges-régi nyarak meg már csak az én emlékezetemben élnek, egyre kevesebb ember van már, akinek mondhatnám, emlékszel...?

Örök barátság

Akkor lett kész az óvodában az új csoportszoba. Mi voltunk a szerencsések, akik az új szobába költöztünk,minden új volt nemcsak a falak az ablakok, hanem a berendezés sőt még a játékok is. Az új ki székeket félkörbe raktuk az óvónéni köré, nyilván valami foglalkozás volt, amikor egyszercsak nyílt az ajtó és Jucika néni egy cingár vékonyka, nagy szalagos riadt szemű kislányt vezetett kézen fogva a félkör közepére és csak annyit mondott, ezt a kislányt Z. Katikának hívják, és ő  lesz az új kis óvódás társatok, most költöztek ide. Azzal otthagyta a kislányt aki onnan középről  félve vett szemügyre bennünket.  Csend volt. Az a fajta csend,  amikor szinte megáll az idő és nem történik semmi...
Senki sem mozdult, láthatóan még az óvónéni is meg volt lepődve, nem tudta mitévő legyen, vagy csak várta, hogy mi fog történni, nem tudom. De hosszú volt a csend, mígnem egyszercsak felálltam, odamentem a kislányhoz, kézen fogtam és azt mondtam neki, gyere ülj ide mellém!

Így kezdődött a barátságunk és ettől kezdve elválaszthatatlanok lettünk. Óvodás korunkban egyszerű volt, minden nap találkoztunk, de aztán más-más iskolába kerültünk, de még ez sem volt akadály, mert Kati bátyja volt az áldozat, akinek kísérgetni kellett Katit hozzánk, meg haza, sőt sokszor rámaradt az is, hogy tőlük engem kísérjen mihozzánk haza. Ez heti egy két alkalom volt, mígnem már önállóan elengedhető korba léptünk és már csak arra kellett ügyelni, hogy világosban hazaérjünk.
Aztán középiskolába megint egy osztályba kerültünk és négy évig egymás mellett is ültünk. Nem is volt kérdés, hogy ki mellé ülünk le, holott neki is, nekem is számtalan általános iskolás osztálytársunk lett a gimnáziumban is osztálytársunk. Aztán lett  még barátunk a négy év alatt, de őket inkább bevontuk magunkhoz, de fel sem merült, hogy másként is lehetne. Egyetemista korunkban is találkozgattunk, bár ő már korán menyasszony lett, így inkább utazott haza a vőlegényéhez, míg mi gyakrabban találkoztunk- régi barátok- és buliztunk együtt.

Később lett  még barátnőm, de vele is szinte sorszerű találkozásunk volt.  Az általános iskola vége után  a jogi karon meg volt hirdetve, természetesen csak fizikai dolgozók gyerekének egy egyetemi ismerkedős bemutató oktatási hét, ahová - miután tudomást szereztünk róla- el lehetett menni, de persze semmiféle juttatást,  kollégiumi elhelyezést, étkezést, semmit nem kaphattunk, de ott lehettünk. Az anyukám vállalta, hogy elutazik velem Szegedre és eltöltünk ott három napot, én bejárok az egyetemre, ő meg sétálgat, nézelődik. IBUSZ-szobát vettünk ki és ott laktunk a Kígyó gyógyszertár felett, a Klauzál téren.

Persze, fogalmunk se volt  arról, amikor leszálltunk a vonatról, hogy akkor hova és merre is kellene menni.
Kérdezősködni kezdtünk, hogy hogy lehet bejutni a városba, merthogy nem tudtuk, hogy csak az az egy villamos járat van a vasútállomásról a város közepére, ami ott áll éppen az állomás előtt. Az állomáson feltűnt egy másik anyuka egy másik kislánnyal, szintén bőrönddel és ugyanolyan tanácstalan arccal, kérdezősködött a városba jutásról, mint mi. De hát ez nyilván nem ment ritkaság számba egy nagyvárosi vasútállomáson az 1970-es évek elején, amikor se GPS, se mobiltelefon nem volt, csak városi tájékoztató térkép, meg az ember szája, amivel kérdezett.

Aztán kicsit később, amikor megtaláltuk szállásunkat és a jogi kar melletti önkiszolgáló étteremben ebédeltünk (mint később megtudtuk, a Lófara néven elhíresült önkiszolgáló étterem és kocsma), ismét feltűnt a másik anyuka a másik kislánnyal - innen már  hamar ment a dolog, és hamar kiderült, hogy mindketten a jogi kar F-es  bemutatójára jöttünk ( gyk: fizikai dolgozók gyerekének szervezett egyetemi kedvcsináló) - szinte illegálisan,  merthogy az én apám ügyvéd volt, Mártié meg állatorvos...
Mit mondjak,  tetszett az egyetemi bemutató nem is értettem, miért is kell nekem még gimnáziumba is járni, amikor rögtön lehetnék egyetemista is...
Ez az F-es program aztán még vagy háromszor ismétlődött és a végén már csak ketten mentünk Mártával Szegedre anyai kíséret nélkül, merthogy természetesen  ebből a találkozásból  is örök barátság lett. Életünk egyik döntő időszakát töltöttük együtt, nap-nap után sülve-főve, formáltuk magunkat és egymást, próbáltunk kiigazodni az életben az önállóvá válás nehéz időszakában.

Az örök barátság nem azt jelenti, hogy mindig sülve főve együtt vagyunk, hanem azt, hogy tudom, hogy van, hogy barátom, hogy számíthatok rá, ha rá van szükségem és ő is számíthat rám, bármi van, bármikor. Mindegy hogy  évek óta nem láttuk egymást, vagy hogy tegnap találkoztunk.
Ott voltunk egymás esküvőjén, a gyerek névadóján,  gyakran hallottam tőle telefonon: hallod a pápát könnyebb elérni telefonon, mint téged nyitómondatot, és évente biztosan találkoztunk, amikor mentek nyaralni, mi meg lent voltunk a Balatonon.
A legutóbbi negyven évben a születésnapi köszöntésünk mindig  úgy kezdődik, hogy éljünk 100 évig, aztán haljon aki akar...

Ma már csak ritkán találkozom mindkét kedves idős hölggyel, de mint az örök barátságoknál lenni szokott, azonnal ott és úgy  folytatjuk a beszélgetést,  ahol az éppen abbamaradt és következik.


A hozzászólások olvasása után jutott eszembe, hogy más barátságaim is ilyen sors-szerű találkozások eredménye.


Például Éva.
Édesapám halála után, amikor  anyukám leköltözött Szegedre, hogy közel legyünk egymáshoz, én még évekig egyedül laktam a k-i házat, mire eldőlt a dolog, hogy anyukám mégis eladja. A vevők, akik megvették, a ház háta megetti telken álló emeletes lakásban lakó szomszédok voltak. Egy fiatal házaspár, akik új házat építettek e régi helyett. A ház felépült, a házaspár elvált, mígnem egyszer az irodában egy kétségbeesett fiatal nő keresett fel, hogy segítsek neki. Nem ismertem meg, hisz előtte csak egyszer találkoztunk,  de ő volt az egyik vevő.  Miközben beszélgettünk, és próbáltuk megoldani a problémáját, azt éreztem, hogy a velem szemben ülő tüzetesen vizsgálgat, és már szinte a vesémben olvas- én meg csak annyit mondtam, hogy azért ha talál valami rendelleneset, ugye nekem is megmondja?
Mélyen elpirult, csak annyit, mondott, hogy bocsánat nem akart semmi rosszat, csak olyan erős késztetést érzett, hogy nem tudott ellenállni. Aztán kérdezte, hogy honnan vettem észre, és mit éreztem?  Mondtam, hogy nem tudom, egyszer csak tudtam, hogy belülről vizsgálgat és kész.
No, azóta  vele is időtlen barátságban élünk.

Aztán meg már régen ügyvéd voltam, amikor a kilencvenes évek elején új munkatárs érkezett a bíróságra. Ő lett az elnöki iroda vezetője. Nos percek alatt kiderült, hogy mi Kiss Antal utcai szembe-szomszédok voltunk gyerekkorunkban... Gyerekként csak tudtunk egymásról, nem voltunk  barátok, nem volt semmi találkozási pontja az életünknek.  Most azonban hamar kiderült, hogy gyerekeink egy korúak, egy hónapban születtek, egyforma  az ízlésünk, egyforma az értékrendünk és közel egyformán gondolkodunk a világról. Az embernek felnőttként nagyon - nagyon kevés igazán bizalmas barátja van. Olyan akivel a házastársáról is tud dolgokat bizalmasan megosztani abban a biztos tudatban, hogy kettőjük között marad a dolog. Nos Kata ilyen felnőttkorban szerzett örök barát. Nap, mint nap együtt voltunk, együtt jártunk ebédelni, és gyakran az ebéd utáni hivatali kávézás egy csöppet elnyúlt - mert a bíróságon előkerültek a bírónők, az elnök és alkalmanként közösen vitattuk meg a világ dolgait. De Kata azért más, vele olyan egyszerű   mindenről őszintén beszélni, minden köntörfalazás nélkül, szépítés és hamukázás nélkül, kimondani azt ami az embert bántja, vagy amiről éppen gondolkodik gyerekről, férjről, barátról  életről, halálról... Mert a másik biztosan megérti, és egy "kivülálló önmagamként" elmondja, hogy mit is gondol  vagy mit tanácsol, de legalább értően meghallgat.

Az embereknek az a legnagyobb baja manapság, hogy nincsenek bizalmas barátai. A tehetősebbek fizetett bizalmas barátot tartanak;  ők pszichológushoz járnak,  a szerencsések meg csak veszik a telefont, "szia, ráérsz?" Hiába vagyunk alkalmanként a világ egymástól távoli pontjain, de a beszélgetés
ugyanolyan, mintha egymással szemben ülve kavargatnánk a kávénkat...

Az első közös kávézásnak is immár lassan 25 éve...

 
Minél több idő telik el annál inkább előkerülnek azok az emberek, akikkel mindig is számíthattunk egymásra.  Ők az örök barátaim.

Jobb adni, mint kapni

Az ajándék izgalommal jár. Izgatott várakozással, hogy vajh eltalálták-e, hogy mit szeretnék kapni? Persze már gyerekként tudtam én, hogy jó időben el kell kezdeni a célozgatást, hogy vajh, mit is hozzon a jézuska, vagy mit tojjon a nyuszi...
Aztán hamar eljött az idő, amikor már én is ajándékozni akartam. Nem emlékszem már, hogy hogy tettem szert pénzre, annak idején nem volt divatos zsebpénzt adni a gyereknek,  de egy biztos, hogy volt pénzem (nyilván apámtól kértem már hetekkel karácsony előtt, hogy ajándékozási vágyamat teljesíthessem)
Szóval volt pénzem és ezzel kinyílt a ehetőségek széles tárháza, mert ugye akinek pénzre van, annak van lehetősége is válogatni, hogy kinek mit ajándékozzon.
Máig emlékszem arra az izgatott, bizsergésre, hogy ezt is megvehetném, arra is futja a pénzem, de vajon melyiknek örülne jobban a megajándékozott...
Már karácsony előtt több mint két héttel megvolt minden ajándékom, be is csomagoltam felmasniztam szépen és vártam, hogy jöjjön a karácsony este.
De az idő persze ólomlábakon járt,  már  minden szekrény aljában tudtam milyen ajándékok rejtekeznek, azt is megtaláltam, amit  nekem szántak, de ez semmi volt ahhoz a kínhoz képest, hogy vajon az én ajándékomnak örülnek-e majd? vajon a többiek ajándéka mellett eltörpül-e az én ajándékom, vagy észreveszik-e egyáltalán, meg fogom-e tudni, hogy a karácsonyesti öröm mennyire szól a tőlem kapott ajándéknak és mennyire a többiekének? Izgatott voltam, kétségek gyötörtek.

Tűrtem, tűrtem, aztán  egy héttel karácsony előtt, egyik este előálltam, hogy én már nem bírom tovább, és szépen mindenkinek átadtam a karácsonyi  ajándékaimat.

Arra persze már nem emlékszem, hogy mennyire örültek az ajándékoknak - de bizonyára nagyon-  mert én soha azelőtt olyan izgatott nem voltam egy ajándékozásnál, mint akkor, amikor én adtam ajándékot.

Azóta is megmaradt, hogy sokkal jobban élvezem az ajándékozást az ajándékot adó oldalról.


Update:

Nos, nem emlékeztem, hogy örült-e a megajándékozott az ajándéknak, de választ kaptam  a kérdésemre. Most amikor édesanyám halála után nekem jutott az a rettenetes feladat, hogy a holmijait összeszedjem, eltegyem, kidobjam, elajándékozzam- találtam egy Óra és Ékszer Vállalat feliratú kis zacskót, benne az a két gyöngy, amit a fentebb emlegetett alkalommal ajándékoztam az anyukámnak- több mint ötven évvel ezelőtt...