Ételek, életek, emlékek

Az ízek, ha nem is tudunk róla, első meghatározó emlékeink közt lehetnek, nem?
Az anyatejé, ami összekapcsolódik a biztonságot adó anyai szívdobbanással, ölelő anyai karral...
Ízek, illatok, fények, hangulatok, amiket még csak öntudatlanul észlelhettünk. A zsemlebélre kapart füstölt szalonna ízére se emlékszem, csak mondták, hogy fogatlanul is elismeréssel nyammogtam hozzá. Az egyik kézben tartott csoki, a másikban egy fej hagyma láttán meg a kiságyból lelkesen nyúlkáltam a... hagyma felé. Hogy ezek vajon meghatározzák-e a későbbi ízlést, "'gasztro"kultúránkat, ínyencségünket, nem tudom.
Aztán később, kisgyermekkorban, állandóan futva-rohanva, rengeteg dolgot "intézve" a kertben, udvaron (állítólag már togyogva is azt mondogattam valami gótbetűs nagy lexikont cipelve, hogy: sietni kell, sietni kell:) se volt nagyon idő arra, hogy az ételre figyeljek, meg hogy mit eszünk, csak kiabáltak a konyhaajtóból: ...ke! gyere, kész az ebéd! No persze szerettem én enni, finomakat, haspárti voltam nagyon is, de "farmotoros sajtkukac" lévén, ahogy Apa viccelődött velem, a lekváros kenyérrel is inkább szaladtam kifelé és másztam meg gyorsan a fákat. Amikor nagyanyikám keze alá kerültem, már kellett segíteni a konyhában, valószínű ügyetlenkedtem a sárgarépa pucolásban is, mert inkább húzott befelé az olvasott könyvhöz a szívem. Azt hinné az ember, ami nem túl érdekes egy gyereknek,(sőt még a kamasz lánynak se volt az), arra nem is figyel. Hát nem mindennel van ez így.
Amihez igazán értek (jó, általában nagyon szerény vagyok, de itt már túlzott álszerénység lenne), az a főzés. És hogy miért? Mert imádom. Mert minden fantáziám és kreativitásom kibontakozhat. Mert ebben az egyetlen dologban sikeres vagyok. Megeszik, amit főzök:))) És ráadásul még dicsérik is. Ami még ennél is fontosabb, a főzéssel emlékezem. Az ízekkel felidézem azokat, akik már nincsenek velem. Van amit sikerül utánozni, és ilyenkor kicsit visszarepülnek hozzám. (Nemrég egy nagyon örömteli családi eseményre mentünk, és csak mellékesen, tartalékként, biztonságból sütöttem-főztem ezt azt. Később jutott eszembe, talán a tudatalattim vezérelt- egy receptet anyámtól, egyet nagyanyámtól, egyet anyósomtól "csentem". Hogy ők is ott legyenek velünk valahogy.)
Az, hogy én mit is szeretek, no meg hogy annak idején, gyerekkoromban mit szerettem, mik voltak a kedvenc ételeim, azt viszont nagyon nehéz felidézni. A lényeg: nagymamáim és anya is remekeltek a konyhában, sőt dédnagyanyám is, így rengeteg különlegesen finom, egyszerű és komplikált ételt kéne felsorolnom, millió hozzájuk fűződő emlékkel. (Tán egyszer egy külön blogban?:)
Most csak próbálok valami rendszer alapján összefoglalni, felsorolni. Először is apám nagymamájáról azonnal eszembe jut egy kiflis édesség, hihetetlenül soká verte hozzá a habot, - kb. másfél órát?!- és kézzel, a fehér vájdlingban. Valami selymes, puding állagú, de százszorta lágyabb csokis krém került a kiflikre, a hab alá, aztán be a sütőbe. Nincs róla recept :((( Na és azok a művészien csíkosra hámozott körte meg barack befőttek, ahogy a hűvös tisztaszobában rendben sorakoztak a szekrény tetején, üvegeik közt illatoztak a birsalmák. Nagymama (én sem dédinek hívtam) kakaós kevertjét sokszor megsütöm, érdekes, nála sosem kóstoltam, a receptet a menyétől, az én nagymamámtól kaptam már felnőttként:)
Aki meg szemfényvesztő gyorsaságáról volt híres. Egyszer hozzá érkezve kipakoltunk, levetettük a kabátokat, a cipőinket, ő meg ezalatt, ennyi idő alatt ki is sütött egy tepsinyi krumplis pogácsát. Fel is faltuk, forrón. Mindenféle finomat főzött, ami elsőre most eszembe jut, az a főtt marhahús, rezgő cupákkal, a meggyszósz szép színe, a reggel illata piruló friss kiflivel, párizsi kosárkával, meg az aranygaluska borsodóval, szekrény mélyén a rejtett bonbonok és csokik, a házi főzött fagyi, meg az az igazi lőrinci stifolder, nem ettem annál finomabbat sehol. Na és sajtos kekszet máig sütök, tőle tanultam, 7-8 tepsinyi adag is képes elfogyni belőle:)

Anyai nagymamámmal kapcsolatos étel-emlékeim közül csak szemezgetni tudok, mert annyi, de annyi van, hisz nála, vele sokáig együtt éltem. És bármilyen ínséges idők is adódtak néha, a "táplálásomra" különös figyelmet fordított, fontos volt, hogy elegendő gyümölcsöt, zöldséget, stb-t egyek. Hogy megfelelően fejlődjek, egészséges legyek. Hogy nagyra nőjek? - na az nem volt cél, az ment magától:)
Minden tavasszal az első pár szem epret Nagyanyi hozta a városból, a piacról, sőt a kis csomóba kötött korai cseresznyét is. Különleges csemege volt, pedig az a májusi cseresnye még nem túl édes, inkább vízízű, de egy kisgyerek örömét ez nem árnyékolja be.Felejthetetlenek az egyszerű ételei is (halászlé, egybesült hús, ennek a megmaradt kocsonyás zsírja kenyérre kenve, citromos teával és mesével, az aztán a királyi vacsora!, töltött káposzta, cvekedli, gyúrt tészta a paprikás csirkéhez, cukorborsó főzelék, (igazi pirított cukros-besameles!!), meg a különlegességei is: a velővel, gombával töltött palacsinta, a rengetegféle, hihetetlenül finom és könnyű sütemény, kranczlik, túrós, meggyes piték, a sajtosok, stanglik, narancs meg dobostorták (12-14 leheletvékony lapból, szájban olvadó krémmel, glazúrral), kávé és csokilikőrök (hmm, bár kislányként csak belekóstolhattam picikét), pehelykönnyű grízes-meggyes rétesek – befejezhetetlen a sor, annyi íz, illat, emlék bukkan elő.
Ahogy nagymamám se tanult főzni (akit kislányként 10 évesen a történelem elszakított Erdélyben élő családjától), Anya se. (Jó, hát én se tanultam :).
Mégis, Anya mindent tudott! Megfőzött, megsütött, amit csak akart. Lett légyen az 100 kg (nem tévedés, száz kg!) paprika savanyúnak eltéve télire, vagy extra vendégnek készített sokfogásos vacsora, vaddal, hallal, arab előételekkel, és "Vízvári Mariska" különleges desszertjével. A spanyolszéltorta, ami csak neki sikerült, és mindig, bármikor pillanatok alatt, szinte üres hűtőből varázsolt vacsorák, csupa-lelemény ebédek, a csúsztatott palacsinták: a csirkés-tejfölös, meg a fenséges, tortákat leköröző diós-csokis. Habkönnyű piskótarolád, megismételhetetlen ízű hústöltelékkel, olajban kisütött réteslap-borítékok tele mindig más belevalóval, scsorbák, raguk, sültek, sora…És a fűszermánia, továbbfejlesztve a paprika-só-bors-majoránna-kömény-babér irányvonalat tárkonnyal, kakukkfűvel, kurkumával, miegyébbel.
Hogy is mesélhetném el, mit szerettem kiskoromban? Hogy választhatnék annyiféle étel, íz közül?
Azt viszont könnyű felsorolnom, mit nem szerettem.

Ti is megírtátok már, pl. a tej fölét, amitől kirázott a hideg, bár csak a kakaóm tetejéről borzasztott el. Mert kb.16-17 éves koromig képtelen voltam a sima tejet meginni. Pedig nincs gyönyörűbb a frissen fejt habos tejnél, ahogy a kis literes kék zománckannámba öntik a sajtárból, örültem, ha mehettem este tejért. De meginni! Pfúj.
Szóval a tej és a savanyú tojás leves, meg a kelkáposzta-főzelék, ez utóbbi ugyan nálunk sosem készült, szerencsére, mert a szüleim mindketten utálták (gyerekkorukban mégis muszáj volt megenniük). A paradicsomos káposztát se kedveltem túlságosan. Ennyi.

Más minden jöhetett.
Kedvencem azért akadt, ha nagyon igyekszem, ki tudok pár ételt emelni. Spenót palacsintatésztás bundáskenyérrel, tojásos nokedli fejessalátával, főtt marhahús meggyszósszal, vagy fokhagymaszósszal, rántott karaj őszibarack befőttel (meggyel se rossz). A nagyanyi-féle diós pite, Anya "dandy" tortája.
Azért az ételek réges-régi ízénél mára már inkább a hozzáfűződő emlékek, hangulatok, pillanatok a fontosak. Ezekre oly jó ráeszmélni, ha felidézem őket.
A közös, kissámlis, rádiózós-traccsolós málnaszedés meg az édes gyümölcsszörp leve, ahogy felhabzik a szódától, ahogy télen is visszahozza a nyarat; ahogy anya a tiszta abrosz fölé hajolva pötyögteti a rétes tésztájára az olvasztott zsírt; ahogy lenyűgözően gyorsan vágja a mákos tésztának valót, a karácsony tűlevél,-vanília és porcukorillata, a konyhaasztal alól, az óriási piros-sárga halomból lopkodott paprika frissessége, .... megannyi kép, megannyi érzés. Megannyi pillanat, múltat felidéző.

Lila néni nőiszeszélye

Ma nőiszeszélyt sütöttem, amiről mindig Lila néni jut eszemben. Hogy valójában Lilla volt e, vagy Euália a személyigazolványa szerint,már soha nem tudom meg, a faluban mindenki Lila néninek hívta. A szülőházam melletti telek végében volt a régi tipusu parasztházuk:szoba, középen konyha, alul a kamra. A ház a Porostóra nézett. Ebben az egyetlen szobában nevelődött négy gyerek: három fiú és egy lány. Tizenéves kiskamaszként sokat jártam ide annak ellenére, hogy a veteményes kerten át és a kanális mentén, téli csúszós időben a drótkerítésben kapaszkodva tudtam őket megközelíteni, mert a mi kanális hidunkat apukám télire felszedte, nehogy elvigye a víz. Sokat játszottam főleg a fiúkkal, a legidősebb velem korú volt, de Lila néni, sőt az aranyszívű Balázs bácsi is leült közénk kártyázni, dominózni.
Náluk tanultam meg a kártyajátékokat: a hetest, a hatvanhatost, a máriást. Sajnos a három fiúból kettő még a szülők életében meghalt: egyik autóbalesetben, a másik szívrohamban. Amikor a szülők is utánuk mentek a temetőbe végleg , pár éven belül meghalt a harmadik fiú is rákban.

Szóval a nőiszeszély. Már alkonyodott azon a napon, mikor Lilanéni ecsetelte milyen finom sütemény ez. Süssön! Süssön !- kiabáltuk kórusban, s mivel a gyermekeinek ellentmondani soha nem tudott nyomban hozzá fogott a tészta elkészítéséhez. Ez egy élesztős kavart tészta , kelnie kell, az is idő, meg a kemencét is be kellett fűteni, nem volt akkor még villanysütő, gázsütő, talán még berakott tűzhelyen főztek akkoriban. Elég az hozzá, hogy jócskán bele mentünk az estébe, amikor kisült ez az addigra számomra nagyon megkívánt sütemény. / a rózsaszínre sűlt tésztát kivette a kemencéből , vastagon megkente baracklekvárral és cukorral, őrölt dióval keményre vert tojáshabot simított a tetejére, kicsit még visszarakta szárítani. / Ahogy készre sült azon melegen felvágta és már kínálta is nekünk. Ettük-faltuk nem egyet, nem kettőt, megettem én tán öt db-ot is.
Csomagolt anyuéknak és én a sötétben hazatapogatóztam a kerítés mentén. Lefekvés után aztán olyan rosszul lettem a melegen elfogyasztott édes süteménytől, hogy az ellenségemnek sem kívánom. Nem is sütöttem meg ezt a tésztát sokáig asszonyfejjel, azt gondolva én ezt nem szeretem. Most meg öreg fejjel a régi ízeket keresve ha ritkán is rákerül a sor.Mint a mai napon is. Mindenesetre megvárom, hogy kihűljön, addig meg sem kóstolom.
Lila nénit meg porában is áldja az Isten nem akart ő nekem rosszat, én voltam mohó.

Eszembe jutott még...

Anyai nagyanyám korán meghalt, én négyéves voltam. Később nagyapám megnősült újra. Egy özvegyasszonyt vett el, igazi nagymamánk lett. Nagy traktákat tartottak minden családi ünnepen, s a nagy család unokatestvérestül vendégeskedett náluk. Díszes teríték, hidegtálak, finom sütemények vártak ránk. Nagyon jól tudott Mamika sütni. A női szeszély és a répagolyó fenséges volt. Amikor anyám több hétre kórházba ment, apánk bentlakásos tanfolyamon, ő látott el minket, mosott, főzött, törődött velünk.

Mama főztjei

Apai nagyanyámat hivtuk Mamának... A gyerekkoromban falunak számitó Rákoscsabán éltek Papával, (apám és két testvére ott is nőtt fel a kicsiny, nagyapám által épitett házban). Nemcsak a nyári és téli szünidőket töltöttem ott öcsémmel, hanem szinte minden vasárnap odamentünk ebédre szüleimmel.

Mama sparthelton főzött, hétköznapi dolgokat, de nagyon izletesen. Három étele volt csupán, amitől világgá tudtam volna szaladni:

- karfiolleves,

- töltött karalábé (nyilván a jellegzetes szaguk irritált.. Manapság karfiolt főzök és eszem, de mindig teszek babérlevelet a levesbe, ami csökkenti a jellegzetes illatot)

- puliszka (Mama Székelyföldön született, egy Szovátához közeli faluban, ahonnan 1916-ban 14 éves korában került Pestre szolgálni – igy mesélte. A 60-as években nemigen lehetett a puliszkához kukoricalisztet kapni, de mindig vagy egy földije, vagy a belvárosban lakó nagynéném tudott venni valamelyik piacon és ilyenkor Mama boldogan főzte a puliszkáját. Mikor kész lett, cérnával vágott szeleteket, tejjel öntette le vagy paprikás hagymával ette. Én egyszer kóstoltam meg, de papir izűnek találtam. Talán nemcsak én voltam igy vele, mert emlékezetem szerint, rajta kivül nem ette senki a széles családban...)

A hétvégéken általában húslevest készitett, marhából, ami legalább 3 órát főtt a sparhelton. Külön főzte a sok-sok zöldséget és cérnametéltet, amit ő gyúrt és vágott milliméteres szélességre. A gyúrt tésztát laskának hivta, az édes sütemény-féléket pedig tésztának. A fánkja minusz két deka volt, porcukrot szórt rá és természetesen zsirban sütötte.

Nemcsak tésztát gyúrt, hanem kenyeret is dagasztott. Mivel a sparhelten nem tudta megsütni, elvittük a Farkas pékhez, az rakta be a kemencéjébe. Mama mindig kerek formára kérte a kenyeret, amit hazaérve azonnal meg kellett szegnie, mert imádtam a friss kenyérsarkot – csak úgy üresen, de ha házizsir került rá, azt maga volt a menny... Egy ilyen jókora, 3-4 kilós kenyeret aztán jó sokáig ettünk, de olyankor már kevésbé szerettem, pedig szikkadtan is finom volt, csak már nem ropogott...

Karácsonyra tonna számra sütött beiglit, de az övéhez hasonló jót soha nem ettem azóta sem. A családi szótárban nem is ezen a néven szerepel, ugyanis az öcsém annyira szerette kiskorában (is) a Mama beiglijét, hogy egyszer azt mondta neki: Mama, holnap is süssél vájglit! Szóval ez a vájgli soha nem repedt meg, alakra széles, kicsit lapos volt. A tekercsben viszont a tészta volt a legvékonyabb és legkevesebb – a töltelék (dió, mák) viszont jó vastag.. (én hülye nem kértem el soha a receptet...).

Mamáékhoz kötődnek a disznóvágás emlékei, na és ételei is. Mikor kicsik voltunk, nem kelhettünk fel a vágáshoz, de később (én legalább is) nézhettem ahogy a 4-5 felnőtt nagy nehezen lefogja a disznót, aztán a böllér... (itt abbahagyom gyenge a idegzetűek miatt). Az első számú kedvenc ételem vágáskor a rántott vér volt (fura gyerek voltam:o). A friss vért gyorsan kellett kevergetni a vájlingban, hogy a konyhába érve meg ne aludjon és zupp bele tenni a serpenyőben piruló paprikás hagymához (általábn Erzsi nagynéném reszortja volt eme étel készitése). A másik kedvencem pedig a főtt bőrke volt, ami a nyilt tüzön egy nagy üstben főtt. Volt abban a lében fej, sziv, nyelv stb.) - ezekből készült aztán a disznósajt.. A bőrke közepes, 2-3 cm kockára volt vágva és ha megfőtt, kenyérre téve, sózva, paprikázva lehetett enni. Egy ilyen vágás után egész télre volt étel a nagy családnak is (nekünk, s apám két lánytestvére családjának is): füstölt kolbász, disznósajt, szalonnák, hurkák, sütni való kolbász, zsir és persze a disznó tőke húsa is (karaj, comb stb..)

A hálószobájukban a telázsin álltak a télire eltett befőttek: savanyú uborka, paradicsom paprika, csalamádé, a gyümölcsök (cseresznye, körte, szilva – utóbbi kompótot télen főétel mellé savanyúságnak ettük...) és persze lekvárok – barack és szilva. A téli szünetben aztán vége hossza nem volt a lekváros kenyerek és a kompótok evésének...

Mama soha nem főzött főzeléket, nem vett felvágottat, főzőolajat, margarint.. Csak zsirral sütött, főzött. Vajat csak miattunk tartott, ha nála nyaraltunk, de kakaóport például akkor sem vett, hiába kértük. Ittuk hát reggelire a forralt tejet (bolti tejet sem vásárolt, a helyi téeszben árultak hetente kétszer frissen fejt tejet, amit 2 literes, fedeles, zománcos tejeskannában vittük haza,) meg a kávét (cikóriából) – a tej fölét mindig ő vette le magának, mi nem szerettük... Drága Mama, sokszor eszembe jutsz...

(Tóth Mihályné sz. Peres Ágnes, Nyárádköszvényes 1902 – Budapest 1984)

Csak mert enni kell

Ami talán a legnagyobb különbség a gyerekkorom és a most között, hogy akkoriban én nem szerettem enni, sőt az ételek sem érdekeltek egyáltalán. Ettem, mert enni kellett, de nem azért, mert ez különösebben érdekes, vagy élvezetes lett volna számomra.

Kis súllyal születtem, tényleg, a szüleim akár erőszakoskodhattak is volna, hogy egyek, meg hogy egészséges ételt egyek (bár akkoriban, úgy rémlik, minden étel valahogy egészséges volt), mégsem tették. Örökre hálás vagyok nekik ezért. Gondolom, úgy tartották, az ember azt eszi, amit kíván, ami jót tesz a szervezetének. És majd megnövök. Ez a növés dolog sem volt valahogy annyira fontos akkoriban.

És tényleg megnőttem, és tényleg megtanultam élvezni az ételek ízét.

Ha mégis vissza kell emlékeznem, mit szerettem enni kisgyerek koromban, akkor a lista rövid lesz; vajas-lekváros kenyeret és vajas-mézes kenyeret. Hónapokig. Nagy néha májkrémes kenyeret (abból a kis fémdobozból). Persze ettem mást is, nem lehetett válogatni, de ezek voltak, amit kértem, ha megkérdezték, mit ennék.

Évente egyszer, Húsvétkor, pedig egy évre bezabáltam sonkából és főtt tojásból. Az volt a szülők nagy napja, akkor hátradőltek, és néztek.

Arra egyszer sem emlékszem, hogy anyám bármi ételt belém erőltetett volna, csak arra, kicsit csalódott volt, amikor a nehezen szerzett banánt undorodva tettem le egy harapás után, mondván, tök íze van, meg mert a gyümölcskocsonyáját ki nem állhattam. A mai napig idegenkedem a kocsonyás állagú ételektől.

Nagyon kevés nosztalgikus emlékem van gyerekkoromból ételekről. Anyai nagyanyám kelt süteményeit imádtam, meg egyszer jártunk anyám valami sváb rokonainál, ahol Teri (??) néni zöldbabfőzeléket főzött csirkepörkölttel. Az isteni volt.

Egy dolog azért nagyon megmaradt bennem. Óvodás lehettem, amikor egy éjszaka kalácsról álmodtam. Még fel is ébredtem sírva. Úgy emlékszem, kaptam is egy szelet kalácsot, hogy ne sírjak, de ez teljességgel valószínűtlen, mert el nem tudom képzelni, hogy lett volna otthon kalács csak úgy ...

édes gyerekkor...

rögtön egy elgondolkodtató kérdéssel kezdeném, mondhatnám, vitainditóval, de talán nem csak én vagyok igy...?

gyerekkoromban sokkal több ételt szerettem, mint mostanában... (pedig talán akkoriban kevesebb ételféleség volt), és mintha az évek folyamán az izek "tompultak" volna... én mindezt betudom az öregséggel járó általános "romlásnak" - de -remélem-nem jól látom...

olyan nagyon központi kérdés azt hiszem sose volt nálam az evés, legalább is számomra

de az biztos, hogy az első mondatom - a láger kapujában, anyukámat várva hajnalban, a gyárból , az éjszakai műszakból-, hogy "mami, kenyér". és azt is tudom, hogy "konyhamalacnak" hivtak ugyanott, mert ott lebzselgettem mindig a konyhában, és a kedvencem az u.n. "plecsni" volt , tűzhely platnin megsütött nyerskrumpli. (ritka inyenség lehetett! - eleve a krumpli megszerzése se volt olyan könnyű, mindenesetre ez az iz nagyon megmaradt bennem, és már otthon is sokszor kértem "plecsnit", no azért hamarosan az igazi(bb) kedvenc a"zsírbasült krumpli" lett... (csak később használtunk olajat - arra még emlékszem, hogy egyszer a kis bödönben összegyűjtött zsirt, csak úgy kilopták a kamránkból, a szomszédból jövet vettük lészre, hogy valaki kisétált hóna alatt a kék bödönünkkel a kapunkon...)A krumpli (sokáig kumprinak hivtam maradt a kedvenc ételem tulajdonképpen ma is...) (kályha tetején sütöttük télen, hajában, omlósra, fedő alatt, - néha igy gesztenyét is - paprikáskrumplinak, krumplistarhonyának, krumplipürének, hagymáskrumplinak, - dinsztelthússal, rakott krumplinak - csak tojással és tejföllel, karikára sütve, formára, akár a "plecsni"... tükörtojással is.)

inkább sovány voltam gyereknek , mint kövér, de az meglepő, hogy mikor 1 év után , másfél évesen kiszabadultunk a lágerből, egyáltalán nem tűntem soványnak, (anyukám fogyott 20 kilót!)mindent elkövethetett, hogy én ne éhezzek, akár krumplilopást is (a földből)!-

(de azért ha elnézem ezt a két képet: az egyiken másfél éves vagyok, a másikon két és fél, láger előtt , még Makón, és hazajövetel után, Budapesten ( a Rózsadombon - anyu unokatestvérénél) ahol vártuk vissza -hiába - a bori munkaszolgálatból apukámat--- mintha nem látszana , hogy hű de sokat erősödtem, fejlődtem volna 1 év alatt...mintha mégiscsak pufókabb lennék az egy évvel korábbi képen)

Azt hiszem azt megtanultam, hogy ne válogassak az ételben. De azért voltak kedvenceim...szerettem a mákos tésztát, meg inyencségnek számított a konzervben (külföldről) kapott cukrozott sűritett tej! még kenyérre kenve is! (egyébként zsiros kenyér, lekváros kenyér, vajas kenyér, néha még cukros kenyér is) ugyanilyen inyenségnek számitott a tojássárgája, elkeverve cukorral. (amit anyukám még akkor is adott, amikor már lefekvlés után nyafogtam, hogy ennék még valami finomat...) A palacsinta. A smarni. A rácsos lekváros linzer tészta.

vasárnaponként anyukám bátyjánál ebédeltünk rendszeresen. Igazi, finom ünnepi ebédet. (nekik szakácsnőjük is volt) arra emlékszem, hogy egyszer -utólag tudtam meg- hogy galambot ettünk (nem mint általában csirkét) - és ez nagyon megviselt...

anyukám nagyon jól fözött, egyszerű ételeket is, nagyszerűen, szinte "varázsolt" akárki jött hozzánk, váratlanul is, ő pillanatok alatt kész vacsorákat főzött...(nekik nagyon jó szakácsnőjük volt gyerekkorukban, anyukám különösképp szerette, és sokat tanult tőle,többnyire a konyhában tartózkodott, mellette, egyébként DAJÓnak becézték, a sok de jó! felkiáltásból - amivel mindig kisérték a finom főztjét)

hatodikban azért (is) lettem átiratva másik általános iskolába, mert ott volt napközi, ahol kaptunk ebédet is. Igy ez jelentős könnyebbséget jelentett, hogy anyu az állását is el tudja látni, ami sokszor még ünnepnapokon is igénybe vette. nyáron a napközi a Maros parton volt, afféle úttörőtábor. itt, egyszer a paprikáskrumpli, a beletett uborkasalátával, nagyon megártott...

Mit szerettem még? a zöldborsót, a zsengét, főzeléknek, ahogy anyu csinálta, utolérhetetlen íze volt! (jó volt fejteni is előtte a friss zöldborsót)

A kertünk végében krumpli, kukorica volt ültetve. A főtt kukorica is csodás ételnek számitott. Strandra is vittünk belőle, anyukám fehár konyharuhába csomagolta, úgy nem hült ki olyan hamar... Gyümölcsöt általában sokat ettünk. Piacról is hozott anyukám , vagy a kapuba kiállva, a szőlőjükből hazamenőktól vásárolt friss gyümölcsöt, mint ahogy tejet is és friss tojást is a közeli szomszédoktól szerzett be. A kertünkben volt meggyfa, szilvafa, birsalmafa, dióafa, málnaborkor, ezekről az épp aktuális gyümölcsöket ott frissiben szereztem be, azt hiszem, anélkül, hogy megmostam volna vagy egyáltalán tányérra raktam volna egyből megettem, szedés közben...,anyukám a málnát néha boszorkányhabbal tetézte (jól emlékszem a névre?), és a püszkét is feldúsitotta valami cukrozott tojássárgával(?)

annyira bánt, hogy amikor főzött, hiába tanítgatott (volna) közben (azt nem is várta el, hogy én is csináljam,) csak hogy legalább figyeljek oda, jegyezzeem meg, mit hogy kell csinálni, ahogy mondja... nem figyeltem eléggé... nyomába se jártam sose a főztjeinek (töltött káposztát felnőtt, asszonyfejjel is úgy csináltam, hogy miközben csináltam, kérdeztem, lépésről lépésre, hogy most mit tegyek... -egyszerűbb lett volna gyerekkorban jobban odafigyelni...) De mi valahogy abban nőttünk fel, hogy nem olyan fontos a házimunka (a házi főzt)..., illetve az élet más területei fontosabbaknak tűntek.

cukrozott tej, tojássárgája cukorral, habos málna... gyerekkorom édes izei... jaj, és az a nagyon finom madártej!!!

édes gyerekkorom... anyu gondoskodása, anyu jön haza a piacról korán reggel , friss gyümölccsel, zöldséggel megrakottan, virágcsokorral, amit vázába rak, és azon nyomban le is fest...

anyu krumplit pucol, mosolyogva az udvaron...

anyukám főztje, anyukám gondoskodó szeretete... ("egyél, nekem nősz nagyra, szentem...") (?)
....
tegnap, Budapesten, öröm volt nézni, milyen ügyesen sürög-forog a konyhájukban a lányom, és "varázsol" pillanatok alatt finom vacsorát elénk gondoskodással, szeretettel, örömmel......

akár a nagyanyja, annakidején...

Gyermekkorunk és ízei

Lehet, nem egészen a cím szerinti lesz a tartalom, mert bevallom, a freeblogos bejegyzés átemelésén mesterkedem leginkább. Aztán, ha nagyon elvadul a leírás a címtől, talán betoldok valamiket. Vagy nem. Mert az még az első lendületet tükrözi, amit azóta a Ti emlékeitek is módosítgatnak, bővítgetnek - egyre hosszabb emlékezet-sereget hoznak elő.

Irgalmatlanul rossz evő, és igen nyamvadt kisgyerek voltam.
A reggelik (brrr, míg rá nem jöttem, mire való a szűrő) tejeskávét jelentettek, s mert anyánk szerette a tej fölét, hát bizony abban gusztustalanságok úszkáltak néhanapján. Ám a tejeskávé íze, mint olyan, ma is kedves emlék nekem. Sajnálatos módon a kórházak már szinte kizárólagosan teát adnak, pedig az a kávé legalább emléket adott. A mellé bekapni adott falatokra nem is emlékszem, talán nem is voltak? Mert tízórait kaptunk, arra emlékszem. Leginkább egy hajszálvékonyan vajazott szendvics, a bélése szezonban zöldpaprika. Esetleg ugyanilyen vékony szalonnaszelet.
Iskolás korom előtt dédnagyanyám próbált nekem kedvezni - ez a krumplileves és mákostészta napja volt, emlékeim szerint többnyire pénteki napokon. Aztán előfordult, hogy a luxus is megjelent, talkedli formájában, melyhez birsalmavelő ragyogott-rezgett kívánatosan. Gyerekkori hagyomány, és ráadásul szerettem és szeretem is, a krumplistarhonya. Tökfőzelék, sárgaborsó feltétje a paprikás zsiradékon megfonnyasztott szálkásra szelt hagyma - szintén kedves eledel. Aztán iskolás is lettem, s ettől kezdve etetett a gondoskodó állam. Annyi burizst, jesszusom, de utáltam! Ünnepként éltem meg, ha nagyanyámékhoz átmentem, s kérhettem-kaphattam 1 egész lágytojást, abban a fa tojástartó kupában. Tán Mariazell, vagy valamelyik belföldi kegyhely képével dekorált, talpas izé, szerintem ma is megvan. Igaz, nem nálam. (Mi még képesek vagyunk eleink emlékeit a magunkénak IS tudni.)
Nehogy elfeledjem, téli időkben mekkora élvezet volt a piszkostészta. Ez bizony nem más, mint szélesmetélt, szilvalekvárral. A cserépkályhában lévő, a tűztér feletti -tepsi méretű - fémdoboz volt alkalmas helye, s a tepsi oldalára odaégő nyammmnyammm megismételhetetlen élvezetek forrása lett.
Véznaságom okán az anyai gondoskodás a városi gyereknek falusi tejet, túrót, tejfölt biztosított. Már nem emlékszem, milyen gyakorisággal, de meg-megjelent Kiss mama, hogy ezeket a környéki tanyáról ennek a lyánynak behozza. Vele a konyhába egy új, számomra cseppet sem kellemetlen illat is belépett. Nem tudtam, hogy a teheneket érzem; nyájas szavai, rámmosolygó szemei azonban most is bennem élnek. Az arcát már nem tudom felidézni, de a szeretetét érzem.
A háború utáni nemzedék nem volt fényesen ellátva az élelmiszerek gazdag választékával. Két pedagógus három gyerekkel és egy nyugdíjat nem élvező idős családtaggal meg nem is tudott különleges minőséghez hozzájutni. De a cukros zsíros kenyeret egyik osztálytársnőmnél kóstoltam meg - ő ezzel pótolta ki a napközis szörnységeket. Ugyanakkor rettentően élveztem a piacot - mint a legnagyszájúbb, mehettem alkudni. Forint alá a tojást, szezonban a dinnye kilóját, szóval bármit, amire elkölthettem, amivel elengedtek. Szigorúan bevásárlási célzattal. Az ötvenfilléres fagyigombóc (netán egy kocka Balaton, vagy Mecsek, sőt, Gránit) majd ez után jöhetett - egy másik kasszából.
Boldog gyermekkor. Lassan újra élem, igaz, a mértékegységek változtak. És már nem vagyok nyápic kislány. Nem is eszem piszkostésztát. Nincs hozzá cserépkályhám.

Eddig volt az eredeti, hirtelen feltolult emlékhalmaz. Azóta olvasgattam, felidéződött csomó el nem múló, bár háttérbe húzódott ételélmény, a mai szokásainkat előkészítő, a gyerekkorban rögzült kívánság és elutasítás. És ami ennek a blognak valahol sajátja, némi nosztalgia is.

Ennek jegyében elmondom, hátha érdekel valakit, mit főztünk tegnap, mára. Mert a paradicsomos krumpli sem a mindennapok mai slágere, ugyebár. Na, ehhez azonban rögtön eszembe jutott, hogy anyánk a nyers sertésnyyelvből főzött igen aranysárga, gyönyörűséges húslevest. Nosza, irány a piac, lett nyelv, és lőn leves. (Az, hogy a benne főzött egyetlen erőspaprika kissé szétfőtt, egyedi pikantéria gyanánt az asztalnál történő további erősítést tette feleslegessé. Már tegnap sikeresen előkóstoltuk, bizsergő fejjel és elégedett gyomorral.) A főtt nyelv pedig tökéletes kiegészítője a paradicsomos krumplinak.

Napközis voltam

Aki az ötvenes-hatvanas években volt iskolás, és jó szülei egyéb lehetőség nem lévén, beszigorították a napközibe, emlékezhet arra, miket tálaltak fel ebéd gyanánt az osztályterem hátsó padjaihoz tolt hosszú asztalon. Legalábbis nálunk, a sz-i Rókusi iskolában így oldották meg az ebédeltetést.

Nem kell megijedni, most csak finom ételekről lesz szó!

Akkoriban túl voltam a mandulaműtéten, rossz evőből sáskaétvágyú gyerekké váltam. Elkezdtem élvezni az ízeket, melyek alapvetően különböztek az otthoni fűszermentes kajáktól. Hoztak például hetenként egyszer savanyú tüdőt zsemlegombóccal, és valami titkos elképzelés folytán mindenki egy-egy kemény tojást is kapott hozzá. Az a finom ízegyüttes, a puhára főtt tüdő, a mustár, a babérlevél, a könnyű gombóc benne a pirított zsemle- vagy tán kenyér – aromájának halványan megmaradt zamatával, a kemény tojás – egész, csak nekem! – kis tejföl benne, na, nem külön, szegény volt az ország…

Hoztak még sárgaborsó főzeléket. Valami húst is küldtek hozzá, ennek nem volt semmi jelentősége. A főzelék volt a lényeg. Enyhén füstölt ízű, hagymás-paprikás rántáson sűrített laktató étel. Ha kihűlt, a lábas aljáról hidegen friss barna kenyérre kentük, és két nagy karéj után a harmadik is jöhetett volna…

Uzsonnára négyféle kenyér között lehetett választani. Cukros kenyér, zsíros kenyér, Hóvirág sajtos kenyér, gyümölcsízes kenyér. Ha maradt, elkértem egy szelet sajtot egy szelet jó kemény gyümölcsízzel, naná, kenyér nélkül. A napközi így alapozta meg ínyenc hajlamomat.

Ízemlékek

Mindjárt egy desszerttel vagyok kénytelen kezdeni, mert az egyik meghatározó ízemlékem a hamis krémeshez fűződik, amit Anyu sütött, mégpedig elég gyakran. A gyakran persze azt jelenti, hogy vasárnap, vagy valamilyen ünnepélyes alkalom tiszteletére. Szóval, a hamis krémes három tésztalapból és közéjük töltött, főzött vaníliás krémből állt, porcukorral meghintve - nagyon finom volt. Aztán ha már a süteményeknél tartunk, említést kell tennem az almáspitéről is, valamint a nevezetesebb családi ünnepekre készült tortákról, melyekkel úgy voltam, mint Gombóc Artúr a csokoládéval: kerek torta, szögletes torta, csokitorta, puncstorta, kávékrémes, diókrémes, citromkrémes torta, egyiket jobban szerettem, mint a másikat.
Nyári vasárnap délutánok csemegéje volt a görögdinnye, amit - jégszekrényünk nem lévén - a konyhai falikútba tettünk hűsölni. Egyébként gyerekkoromban hűtőszekrény helyett a szomszéd Idus néniék udvari kútját használtuk a tej, hús eltartására, másnapig legalábbis: az élelmiszereket becsomagolva beletettük a vödörbe és leeresztettük a mélybe.
Szerencsére a főzelékeket mindig szerettem, a kedvencem a spenót volt tükörtojással, hát igen, ebben kirívó gyerek voltam. :-) A főtt tészták közül pedig legjobban a káposztás kockát szerettem - és most a gyengébb idegzetűek ugorjanak egy sort - borssal ízesítve és tálaláskor kristálycukorral megszórva. Hogy ez miképpen alakult így, nem tudom, de emlékezetem szerint nem csak engem szoktattak erre a devianciára, hanem mindannyian így ettük, borssal és édesen, ma sem tudom másképp megenni.
Anyu minden nap csomagolt tízórait, amit magammal vittem az iskolába. Ez általában vajaskenyér volt, kettő összefordítva és közte szezonálisan zöldpaprikaszeletekkel, vagy csak úgy magában. De ennél sokkal jobban örültem, ha a két kenyér közé rántottát tett, pirospaprikával megszórva, ezt a szendvicset szerettem a legjobban.
Háztartásunkban a zsíroskenyér folyamatosan biztosítva volt, főleg nagymamám jóvoltából, mert ő sütötte ki a zsírszalonnából a legfinomabb zsírt a világon. A sütés bizonyos szakaszában egy kis tejet öntött bele, ettől lett az a semmihez sem fogható finom íze. Hogy mennyire szerettem az általa kisütött zsírral kent kenyeret, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy még egy balatoni nyaralásunkra küldött levelében is megemlíti külön utóiratban, külön nekem:

"Jött zsírszalonna a Gyula bácsinak [ő volt a hentes], vettem 1 kilót,
lesz zsíroskenyér, Cicukám. Csókol Nagymi"

És hogy a családi étrendről is mutassak emléket, itt van egy 1961-es noteszben fennmaradt heti étrend, mely Anyu elhalványult ceruzás írásával maradt fenn. 1961. január 16-tól 22-ig tehát ilyeneket ebédeltünk:

Hétfő maradék [kár, hogy nem derül ki, mi volt előtte vasárnap az ebéd]
Kedd tojásleves, paradicsomos káposzta
Szerda bableves, töpörtyűs pogácsa
Csütörtök bableves, savanyútojás
Péntek hamis gulyásleves, túrós tészta
Szombat karalábéleves, tökfőzelék
Vasárnap zöldborsóleves, rakott káposzta

Látható, hogy egy héten általában egyszer ettünk húsos ételt, nem mondom, hogy ettől sosem volt eltérés, de az legfeljebb valami maradékból készült pörkölt vagy egyéb apróhús-feltét volt egy főzelékre. És most vettem észre a heti étrendben, amit eddig kifelejtettem: a savanyútojást, azt is nagyon szerettem. Ez egy sima lisztes rántással indul, csak több vízzel felöntve, sóval és babérlevéllel ízesítve, majd pedig bele kell ütni fejenként egy-egy tojást úgy, hogy minél kevésbé menjenek széjjel. Aztán lefedve főzni pár percig és kész. A végén pár csepp ecetet tettek bele, de épp csak hogy egy picit savanykás legyen. Egyszerű, de jó étel. Kenyeret ettünk a sűrű barnás mártáshoz és a benne lapuló buggyantott tojás-szerű képződményekhez.

Lehetne még mesélni sok mindenről. Például, hogy kicsi koromban, amikor napközben a nagyszüleim vigyáztak rám és délután sehogy se voltam hajlandó aludni, nagyapám cukros kenyérrel próbált vigasztalni. Ámbár ennek más oka is volt, ugyanis akkoriban még igencsak válogatós voltam és sokszor előfordult, hogy nem bírták belémdiktálni az ebédet, bármi is volt az. Ilyenkor aztán Nagypapa, aki ahogy tudott, úgy kényeztetett, megpróbált kárpótolni valamivel, erre szolgált a cukros kenyér, ráadásul alvás helyett. A családi szóbeli legendárium azt mondja, hogy amikor Anyu tudomást szerzett az ilyen és hasonló stiklikről, szigorúan lelkére kötötte édes szüleinek, hogy ha a gyerek nem eszi meg az ebédet, ne merészeljenek neki mást adni, hanem tegyék elé ugyanazt délután is, majd ha éhes lesz, megeszi. Ez így elég drákói rendszabálynak tűnik, de nálam bevált, mert hamarosan olyan mindenevő lettem, mint annak a rendje. Csak a tej fölét nem ettem meg soha, és a nyúlhúst, abból egy téli ünnepi vacsorán nagy baj lett, ajjaj. :( De itt most csak a szépre emlékeztem.

Napóleon

Napok óta ezt dudorászom:

"Nincs jobb, mint egy jó falat,
cukros vagy vajas,
boldogító pillanat,
ha telik a has.
Jóból, ha jól esik,
meg nem árt a sok,
van jobb, mint egy jó falat,
kettő sokkal jobb."

A Magyar Rádió Gyermekkórusa énekelte, a szólista ízes hangképzéssel adta elő a rövidke nótát.

Maradéktalanul egyetértettem ezzel a dallal gyerekkoromban.
Különösen ami a cukros-vajas jófalatot illette. A kedvencem ebben a körben a ferdinánd volt. Ez a darázsfészek nevű kelt tészta neve volt mifelénk.
Kisgyerekként mindig megkérdezték tőlem, hogy mit süssünk hét végén, én csak annyit mondtam, hogy hát napóleont! Nem értették, mit is akarok, így el kellett mondanom, hogy hogyan néz ki a sütemény. A leírás alapján persze gyorsan kiderült, hogy ferdinánd az amit én óhajtok. Amikor kérdezték, hogy miért napóleonoztam le a ferdinándot, csak annyit mondtam nagy duzzogva - merthogy kinevettek-, hogy hát nem mindegy, híres ember - híres ember.
Hát nálunk ezóta a ferdinánd csak napóleon.


Hányszor hallottam nagyanyámtól, hogy ezt vagy azt ételt az ő nagyanyja hogy csinálta!
Aztán magam is elmondtam egy párszor, hogy anyám hogy főzi ezt vagy azt az ételt.
És eljött az az idő is, hogy már az én főztömre is hivatkoznak. Így aztán, modern anya lévén,
nekem erről már egy egész blogom van.
Úgy gondoltam, hogy ne vesszen el az a tudás, amit nagyanyám és anyám szedett össze, és már lassan én is gyarapítottam kicsinykét.

Ezek az én kedvenc gyerekkori ízeim.
Ajánlom hát most nektek is szeretettel.
Álljon itt az első bejegyzés: Konyhai kezdetek
(A napóleon receptje még nincs benne, mert ez manapság is anyukám süti, mert az valami utolérhetetlenül finom!)

Izek térben és időben is messziről

Nagy örömmel olvastam néhány bejegyzésben a tejet nem szeretők meglehetősen magas arányáról! Vígasztaló számomra, hogy nem vagyok egyedül a "nem normálisok" táborában, mert mióta megszülettem, utáltam a tejet, s ebbe az anyatejet is bele kell érteni! Anyának hosszú kínszenvedés volt minden szoptatási kísérlet. Később kávéval keverve úgy-ahogy lenyeltem gyorsan, hogy lehetőleg ne legyen idő az ízét megérezni! Ami a fölét illeti, egyenesen belebetegedtem egy rövid kórházi epizód alatt, mert ott ugye szó se lehetett holmi megkülönböztető bánásmódról. Még a tej és a tejtermékek szagától is undorodtam. Azóta tudom, hogy ez a jelenség holmi enzim-probléma, nem az én szeszélyes természetem gyümölcse!

A másik, kellemes emlékem a tojás sárgája nyersen, cukorral kikeverve! Természetesen, a tojások a lehető legfrissebbek voltak, mi szedtük őket össze a tyúkok alól, miután győzedelmesen rázendítettek a hírt adó kotkodálásra. S ezek a tyúkok nem éjjel-nappali mesterséges világítás alatt összezsúfolt, egymást tépő-taposó idegbeteg kísértetek voltak, hanem az udvarban békésen kapirgáló, szemet, zöldet csemegéző boldog szárnyasok.

A disznósajt, szintén házi, füstölt, a téli disznóvágások emléke a házi kolbásszal, hurkával együtt, nameg a remegő kocsonyával! A pörkölt vér reggelire! Apa által bográcsban főzött tiszai halászlé... Tudományát megcsodálták, néha el is hívták nagyobb alkalmakra szakácsnak.

Máig is jobban szeretem a sós, mint a cukros ételeket.

Azért az édes finomságokban sem volt hiány! Hogy csak a mákos, diós hajtogatottat említsem, amúgy még langyosan a legjobb. Iduska néném híres réteseiről írtam egy bejegyzést a blogomon is. Az almás-diós kockát itt is megsütöm néha. Amíg Gilbert élt, naponta két desszert is készült, mert neki ez volt a főétel. Persze, inkább francia recepteket csináltam, mert könnyebb fajsúlyúak és kevésbé időigényesek. Félóra alatt egy háromfogásos ebéd mindennapos teljesítmény volt tőlem. Ma már feladtam a süteményezést, nem is hiányzik. Inkább egy gyümölcsöt eszem desszert gyanánt.

Édesanyám főztje és a többi...

Ahogy az írásaitokat olvasgatom, nekem is eszembe jutnak ezek az ízek, kedvencek: Balaton-kocka, cukros tojássárgája (ma már nem merem), csöröge fánk, tócsni, sztrapacska.
Csak néhány nem kedvelt ételem volt. Többnyire a napköziből. Például a salátafőzelék. Édes-savanykás, benne a saláta mosogatórongyszerű.(bocs). Aztán a tojásleves. Úszkáltak benne a liszt nélkül összekevert tojás "izéi", amit nem tudtam lenyelni. Ezért kellett a forralt tejet is mindig leszűrni, mert utáltam a "fölét". Egyébként a tejet is csak kávéval, kakaóval tudom meginni, magában nem.
Édesanyám amellett hogy tanított, rengeteg társadalmi munkája is volt (többek között tánccsoport, analfabéta katonák tanítása), mi, hárman, hétvégén mindig kitett magáért a főzéssel. Remek vadast csinált, ahogy meg van írva, zsemlegombóccal. Rétest nyújtott, ilyenkor kizavart minket, mert idegesen csapkodta, ha elszakadt. Gombócot, fánkot, rakott tésztát. Ez utóbbi édes, dióval, mákkal, lekvárral, végül sütőben megsütve. Azóta se ettem. Finom húslevest marhából vagy csirkéből remekül készített. Imádtuk testvéreimmel a csirkelábat, sajnos csak kettő volt neki, ki kellett "érdemelni". A múltkor vettem is magamnak, kocsonyaalap lett belőle, remek volt. (Szép válogatott csirkelábat kaptam.)
Szerettük a tepsiben, héjában sült krumplit libazsírral, hagymával. Egy történet, amit sokat emlegettünk. Anyukám mindig felkarolta a fiatal kollégáit. Egyik nap jött a fiatalasszony, s mondja: "Piroskám, tepsis krumplit szeretnék csinálni vacsorára, mindenem van hozzá, csak krumplim nincs. Tudsz adni?"
Folytathatnám, de túl hosszú lesz. Majd olvasom a tiéteket, s nosztalgiázom!

Eszembe jutott még valami. Ismeritek a marcipánburgonyát? Gimiben azt csemegéztük. Nem is volt drága.

Étel sor

A kisgyerekkor ízei ködbe vesznek, mert nagymamám, majd édesanyám is nagyon korán hagyott itt bennünket. Két kép él bennem: az egyik a csörögefánk – nagyi sütötte a kiskonyhában, én mindig beszaladtam érte, és kaptam frissen, ropogósan, porcukorral megszórva. Pillekönnyű volt, azóta se ettem olyat. A másik emlék idején is nagyon kicsi lehettem: ültem a sámlin, kint a porolóerkélyen, és kedvenc desszertemet készítettem (ó, borzadj, mai világ!) cukorral kikevert tojássárgáját. Igen, cukorral; igen, nyersen és még élek ma is. Ráadásul táplálónak is tartották.

(Az első étel, amit később megtanultam főzni, az is a tojáshoz kötődik: tojáspörkölt. Cikkekre vágott keménytojásból készült és főtt krumplival ettük – és ez a menü körülbelül mindent el is mond az akkori körülményeinkről.)

A reggeli tejeskávét ki nem állhattam – a kakaónak, gyümölcsleveknek, reggeli teának a hírét se hallottuk, a tejet magában nem ittam meg /majd csak hatodiktól, amikor bejött az iskolatej, mit tesz a tömegpszichózis/) – úgyhogy valószínűleg vizen nőttem föl.  Azóta is pótolom az elmaradt kakaókat.

Rossz evő voltam, emlékszem, ültem az asztalnál és vártam, hogy megegyem, amit elém tettek. Ez különösen akkor tartott sokáig, ha paradicsomleves volt, mert azt még ki is kellett olvasni :)

A főzelékeket, gyerektől meglepő módon, szinte kivétel nélkül szerettem, csak eggyel voltam máig tartó haragban: a sárgarépa főzelék nem lett a barátom. Viszont nagyon szerettem és kedvelem ma is a salátafőzeléket, behabarva, krumplival.

Vágyott csemegének néhány nyalánkság számított: mindenek előtt a Balaton-kocka. Ez nugátos csoki volt, amit emlékeim szerint 20 fillérért lehetett kapni a szomszéd háztömbben lévő édességboltban, de itt a papíron 30 fillér van, ez nyilván áremelés utáni. Fagylaltos sosem voltam, ma is legfeljebb 2 fagylalt/nyár az átlagom; a cukrászsütemények közül a krumpli (marcipános finomság, fülig maszatos lehetett tőle lenni) és a Tátracsúcs volt a csúcs.

Amikor már nagyobb lettem, édesapám nevelési célzattal kitalálta, hogy egyik hétvégén ő lesz az ügyeletes főző, a másikon pedig én. Így étkezésünk a következőképpen alakult: az A héten (ez volt az övé) rizseshúst ettünk (az említésétől is megborzongok), a B héten pedig, az enyémen, paprikáskrumplit. Jól tűrtük :)

Nyáron pedig minden hétvégén lecsót, mert abban mind a ketten profik voltunk.

(Az igazsághoz tartozik, hogy édesapám szívesen és jól főzött, nekem pedig később szakmám is lett, de ez akkor még messze volt.) Azért színesítettük ám mindketten az étrendet, akkor még bőrösen ettük a csirkemellet, ő a bőr alá szalonnacsíkokat ügyeskedett be, és úgy sütötte meg, finom ízt kapott tőle. Én meg tábori krumplit szerettem csinálni, a szalonna zsírján megpirított kolbászkarikák, talán hagyma is, petrezselymes krumpli, meg ami még kéznél volt és az egész még be a sütőbe egy kis időre. Hmmmmmm….

Ha már tábor - ha vizitúrára mentünk, mindig vittünk magunkkal befőttes üvegben előre elkészített rántást, hogy arra ne legyen gondunk. Nem is volt, mert én általában nagyrészét befaltam, csak úgy, kenyérrel a (be)rántanivaló elől.

Ahogy írom, egyre támadnak föl az emlékek, de ahogy az étel elfogy, a mesének is véget kell vetni. Mégpedig valami olyannal, ami, remélem, mindenki kedvére lesz. Ha nagynéha a hegyről be kellett menni a városba, egyetlen volt, ami elviselhetővé tette ezt a nyűgöt: hogy a Kígyó utcai Mézes Mackóban ilyenkor kaphattam egy aszpikos tormás sonkatekercset!

Ezzel még ma is a kedvemet lehet keresni, és még most is elviselnék érte egy cipővásárlást :)

„Ugyan, édes komámasszony, miért kend olyan…”

Nászuram, Brúnó története. Gyerekkorában válogatós francia volt. Majd a II. vh. idején megismerkedett az éhséggel. Sokan – ők is – az erdő sűrűjében krumplitermesztéssel kísérleteztek, hogy legyen valamiféle táplálékuk. Mint mondja, a háború vége óta mindent megeszik.
Az én gyerekkorom kicsit hasonlóan alakult. Persze nemcsak az enyém, hanem sokunké, akik Budapesten laktak a háború után. A tarhonyatermés el-elmaradt az elvárttól a flaszteren, macskakövön. Abban az időkben, amikor a visszaélések miatt a hentesnél tábla hirdette: „Levágott felvágott-jegyet nem fogadunk el!”, az ember fia-lánya megevett mindent, s még mást is evett volna. Nyolcadikos koromig az iskolaorvos az asszisztensnek engem vizsgálva minduntalan ezt diktálta: „gyengén táplált, alulfejlett”. Szerettem volna kikérni magamnak ezt a sértést, de nem lehetett. Utólag belátom: talán igaza is volt.
Elég sokan elég sok zsíros kenyeret ettünk hagymával és anélkül. A szikkadt kenyeret se vetettük meg, ettük fokhagymás pirítósnak, huszár-rostélyosnak (így hívtuk a zsírban, olajban kisütött kenyérszeleteket), ettük bundásnak tojásban meghempergetve.
Amit gyerekkoromban nem ismertem: mangó, ananász, igazi kakaó, tíz éves korom előtt nem ismertem az amerikai mogyorót, a banánt. Talán narancs se igazán szerepelt a menünkben.
Ami ínyencségek adódtak, többnyire faluról érkeztek: ordasajt, édeskés juhsajt, szárazkolbász, különféle gyümölcsök, cseresznye, meggy, szilva, dió.
Anyánk abból főzött, ami rendelkezésére állt, és igyekszem hozzátenni, hogy előbb-utóbb heten testvérek és ők ketten alkottunk egy családot. Anyánknak pedig időről időre valamennyiünk száját valamivel be kellett tömnie. Szerettem a grízpudingot. Ez igazából karamell alapra tett tejbedara volt némi gyümölcsbefőttel gazdagítva.
Szegény feje sokszor részesült abban a meglepetésben, hogy az elkészített pecsenyezsírt kimártogattuk a hús mellől, mert jóízűnek találtuk.
A tej a maihoz képest minőségi volt (a tartósítás előttig folyamatosan).
Ínyencségnek számított a madártej, a sokféle házi sütemény. A non-plusz-ultra, a rétes, a hájas-lekváros-porcukros gyönyörűség, a fánk. Most összefutott a számban a nyál.
De a rácsos linzer is vissza-visszatérő kulináris élvezetnek számított.
Szerettem a smarnit (nyögvenyelő, császármorzsa, kinek mi), a krumplis tésztát (granadírmars, gránátos kocka). Később megkedveltem a szalontüdőt zsemlegombóccal. Vissza-visszatérő módon készített anyánk „göngyölt marhá”-t. Ez talán felsálból készült. Kloffolás után mustárral, fűszerekkel, borssal stb. meghintette, majd füstölt szalonnacsíkot rakott a tetejére, hústűvel rögzítette az összetekert nyersanyagot és megsütötte. Makarónival tökéletes volt.
Érdekes módon gyerekkoromban – noha igen jó minőségű szalonnát vásároltunk a piacon – a sliced vagy kockázott bacon, mint minőség ismeretlen maradt sokáig.
Nagyon tudtam értékelni a pogácsát. El-elgondolkozom rajta, hogy miért nem törünk be ilyesmivel a nyugati piacokon. Miért, hogy pizzázik a fél világ, meg bigmekezik, hotdogozik. Miért nem eszi a lángost, a pogácsát, a kiflit és a császárzsemlét, a tócsit, székelygulyást.
Máig azt gondolom, hogy volna rá kereslet, ha valaki megnyergelné a témát.
Befejezésül muszáj megjegyeznem, hogy sajnos nekem minden ízlik, és ez meg is látszik a termetemen. Mint szoktam emlegetni, eredményesen fogyni a soványak tudnak, azért soványak, a kövérek nem tudnak fogyókúrázni, azért kövérek.
Minthogy pedig minden ízlik, nem hozhatom elétek a könyvtárnyi szakácskönyvek anyagát. Inkább csak néhány ételfélét próbáltam „megszólaltatni” mintegy ízelítőül, hogy lássátok, én is ettem mindig valamit, különben már régen éhen haltam volna. (Na jó, előbb szomjan.)

Amit szerettem és amit nem

Nem leszek valami összeszedett, csak ahogy jönnek az emlékek sorba, mondom (illetve írom).

Amikor elolvastam a témát, az első, ami beugrott: tejleves. Imádtam, ma is szeretem, ha anyu főz néha. Én soha nem főztem, pedig irtó egyszerű: tej és víz felfőzve, bele a levestészta (cérnametélt), kis cukor, esetleg vanília ízesítésnek. Rengeteget meg bírtam enni belőle.

A mákos bobájka nálunk is kifliből készült, mindig tejjel öntöttük le, aztán jöhetett a cukros mák. Ettem már igazi gubatésztából is, de a régi kifliből tényleg jobb. A mai kiflikből nem valószínű, hogy rávetemednék, hogy készítsek, inkább sütök hozzá saját kiflit, abból finom.

Világéletemben szerettem a sztrapacskát, ma is imádom. A legjobb juhtúróval, bár gyerekkoromban ahhoz nemigen jutottunk hozzá. Ettük viszont párolt káposztával túró helyett.

Szintén gyerekkori emlék a cinke. Na nem a madár :-), hanem a nagyon egyszerű paraszti étel krumpliból és lisztből. A tetejére sok hagyma (paprikás olajban).

Nagyon szerettem a paradicsomlevest, amit anyu hasonlóan főzött, mint a menzait főzték, csak persze annál ízletesebb és sűrűbb volt. Én is tőle tanultam, és a családom is nagyon szereti.
Ha már leves: paradicsomos krumplileves. Valami isteni íze van, kicsit savanykás, kicsit édeskés.
Aztán jöhet bármikor a palócleves is, a legritkábban bárányhúsból, inkább sertésből vagy pulykából, ami akad otthon. Az ún. savanyúlevest is nagyon szeretem, ezt belsőségekből kell főzni, tejfölös rántással, kevés ecettel, amitől savanykás lesz. Kell bele kockára vágott krumpli is. Aki szereti a tüdőt, vesét, májat, az ezt is imádni fogja, szerintem :-).
A káposztás paszulyról meg ne feledkezzünk. Tipikus szabolcsi étel, babbal, savanyú káposztával és füstölt sonkával.

Vacsorára apu gyakran sütött (és süt ma is) lapcsánkát. Néha én is készítek, de olyan finomat sosem tudok, mit amilyet apu süt, úgyhogy előszeretettel járok hozzájuk vacsorázni, ha épp ő a soros a konyhában.

Hétvégén sokszor kaptunk reggelire héjában sült krumplit, amit felmelegített olajba mártogattunk, sóztunk, sok savanyú káposztát ettünk hozzá és teát ittunk. Manapság már ínyenckedem, és olvasztott vajjal eszem, néha meg tejföllel, de hagyományosan a legfinomabb. Csak valakinek bő egy órával korábban kell kelnie hozzá, ez általában anyu volt, de sokszor apu is besegített, hogy meleg reggelink legyen.

Szívesen ettük/esszük a túróval töltött zsemlét is. Nekem az édes túrós ételekbe nem kell kapor, bár megeszem, ha olyat tesznek elém, de jobb szeretem kapor nélkül. A zsemlét is. Inkább mazsola legyen a túróban, mint kapor.
Ha már túró: a túrós tészta csak sósan, sok pirított szalonnával. A túrógombóc viszont édesen, bár azt gyerekkoromban nem sűrűn ettünk. A túró rudi pedig még mindig a pöttyös. Amikor gyerek voltam, a kakaósat nagyon szerettem (barna pöttyös volt a papírja, tán zölddel írták rá a nevét?), most csak a natúr, lehetőleg az étcsokis változat, de azért a tejcsokis is jöhet. (Persze lokálpatrióta vagyok, szabolcsi révén nyilván az eredetileg mátészalkai túró rudiért rajongok. Na meg az íze miatt is.)

Káposztás tészta szintén sósan, illetve fekete borssal, szóba sem jöhet édesen.

Ami még eszembe jut: téli fagyi (hogy mit szerettem rajta, nem tudom), tutti frutti (alig bírtuk leszedni róla a papírt), kis üvegben limo por (vagy mi volt a neve) - mindig beleragadt, mert összenyálaztuk.

Amit nem szerettem: kovászos uborka, cékla - ezeket ma sem eszem meg. A rántott karfiolt viszont most már szeretem. És a tökfőzeléket is szívesebben megeszem, mint gyerekkoromban. Paradicsomos káposztát viszont nem vagyok hajlandó enni.

Ha eszembe jut még valami, majd jelentkezem :-).

Kedvenc és nem szeretett ételek

Gyerekkorom kedvenc étele volt a mákosguba. Természetesen kifliből készítve. Ha megkérdezték, hogy mit kérek a születésnapomon "ünnepi ebédként", mindig azt kértem. Karácsonykor is mindig mákosgubát ettünk dec. 24-én délben. (Ez azóta is így van.) Még ma is nagyon szeretem. A sütemények közül gyerekkoromban a puncstorta volt a kedvencem. A csokitortát soha nem szerettem. Ma sem. Csak udvariasságból ettem meg, ha valahol vendégségben azt adtak. (De közben szenvedtem. Ma is.) A fagyik közül gyerekkorom óta a vanília a kedvencem. Annak idején gyakran ettem még rumosdiót is. Az is finom, de manapság csak ritkán és kevés helyen lehet kapni. Szeretem még a puncsos fagyit is, de a vanília viszi a pálmát. Kislány koromban nagyon szerettem még az "estikét". Hasonló volt, mint a babapiskóta, csak kerek. Gyerekkoromban kb. 8 cm volt az átmérője, és 1 Ft-ba került. Cukrászdában, presszóban lehetett kapni. Azután egyszercsak eltűnt. Néhány évtized múlva újra előkerült, akkor kb. másfél centis volt az átmérője, és nem egyenként, hanem valamennyi dekát zacskóban lehetett kapni élelmiszer-üzletekben, a kekszes részlegen. Manapság már sehol sem látom.

Hogy mi volt, amit nagyon nem szerettem gyerekkoromban? Visszatérve az előző bejegyzésemhez, a selmecbányai táborhoz: hát ott nagyon szenvedtem, amikor sztrapacskát kaptunk ebédre. Azóta sem szeretem. És a másik "szörnyűség" volt számomra a táborban, hogy hétköznapokon tejeskávét kaptunk reggelire. No, engem mindenféle kávéval ki lehet űzni a világból. (Azóta is.) Úgyhogy kínszenvedés volt ott minden reggel a tejeskávé. Csak vasárnap kaptunk kakaót reggelire.

Ismét terjed a neten egy mémjáték és éppen illik is a mi emlékezős műfajunkhoz, tehát idemásolom, játsszunk most ilyet!


Gyűjtsük össze gyermekkorunk kedves ételeit, süteményeit! Bizonyára mindenkinek vannak kedvencei, melyekhez akár kedves történetek is fűződnek. Emellett persze akadnak olyan ételek is, amiket valamiért nagyon nem kedveltünk. A számot tekintve nincs szabály, mindenki annyi ételt sorol fel, amennyihez kedve van. Így jobban megismerhetjük egymás ízvilágát és egy kicsit nosztalgiázhatunk is.

Ennyi a netről vett szöveg. Hozzáteszem, hogy történeteket, gyerekkori családi étkezési szokásokra, étrendre vonatkozó emlékeket, sőt ha úgy adódik, recepteket is szívesen látunk. :)