A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kíváncsiság. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kíváncsiság. Összes bejegyzés megjelenítése

2024. szeptember 12., csütörtök

Életveszélyes kíváncsiság

 ...mondhatnám erős túlzással.

Ez a téma túl bizonytalan terület számomra, és nem vagyok biztos benne, hogy egyáltalán jól közelítem meg.

Remélem az én kíváncsiságom soha nem lesz „halálos kimenetelű”, mint a túl mélyre merészkedő tengeri búváré, barlangászé, a siklóernyősé, vagy a nyolc ezer méter fölé törő hegymászóé, akik az életükkel fizettek a túlzott kíváncsiságukért - nem egy esetben.

Egy dologra biztosan emlékszem. A szüleim már négyéves korom táján is biztos hallótávolságot tartva lépkedtek mögöttem, amikor olyan dolgokról beszélgettek, amit nem szerettek volna, hogy én is meghallhassak. Mást sem hallottam kisgyermekként tőlük: "hogy neked milyen jó füled van!" Mindent meghallasz, amit nem kellene. Azt hiszem, ezzel a megjegyzésükkel egy egész életre belém plántálták, hogy én egy nagyon kíváncsi gyermek vagyok. A szüleim korosztályából talán nagyon keveseknek volt jó pszichológiai érzékük ahhoz, hogy a gyermeküket igazán jól tudják nevelni. Mert miért baj az, ha egy gyermek kíváncsi a felnőttek világára, és szeretne a közelükben lenni, tudni arról, hogy mi történt a nagy családban azóta, amióta nem találkoztak? Hamar megkaptam a „kíváncsi Fáni” becenevet anyukámtól, ami méginkább fokozta a kíváncsiságomat. A hatvanas évekre visszanyúló nagycsaládi találkozásoknál hamar ki is alakult az a rend, hogy a közös ebédek után a gyerekeket nyáron hamar kitessékelték a szobából a szabadba, hogy játszanak egymással, és a felnőttek nyugodtan tudjanak társalogni – ma sem tudom miről. És már nem is fogom megtudni, mert már nincs kitől megkérdeznem, hogy ugyan miről szólhatott az a nagyon szigorúan felnőtteknek fenntartott csevegés, kacagás, fesztelen jókedv – amiből én (és a többi rokon gyermek) kimaradtunk.

Az általános és középiskolai évek a tanulás biztos lépcsőfokai. Egy kíváncsi gyermek egészen biztosan sokkal több mindent fog megtanulni – akár akaratán kívül is –, mint egy szenvtelen, unott és közönyös természetű gyerek. A kíváncsi és érdeklődő gyerek sokkal hamarabb belelapoz egy-egy könyvbe, és még az is előfordulhat, hogy a véletlenszerűen választott könyvhöz nem elég érett. Mégis sok minden olyan dologgal gazdagodhat, ami később hasznára válhat.

Hol van a határ a kíváncsiság és az érdeklődés között? Ezen is elidőzhetnénk jó hosszan, lehetne vitát nyitni róla, de minek. Én a magam részéről felnőtt koromra eljutottam odáig, hogy kifejezetten szeretem az érdeklődő ember típust. Én magam is az volnék. Néha szívesen felemelném a telefont, hogy a több éve nem látott embertársamtól megkérdezzem: - Hogy vagy? Mi újság van nálad?  S hogy mégsem teszem, az a gyermekkoromra vezethető vissza. Időben behúzom a „vészféket”, így bennem is rekedt az elmúlt évtizedekből jó sok fel nem tett kérdés. A szüleim is tehetnek róla egy kicsit, hogy inkább lettem zárkózott és visszafogott természetű ember, mert ugyanannyi erővel terelhettek volna sok-sok beszélgetéssel olyan irányba is, hogy válhatott volna belőlem egy sokkal könnyedebb, kedvesebb és nyitottabb természetű ember, aki nem kíváncsiként, csupán érdeklődő természetűként aposztrofálja magát.

Nagyon régen örömmel olvastam valahol, de még az is előfordulhat, hogy maga Vámos Miklós mesélte el magáról egy beszélgetős műsorban, hogy ő bizony nagyon szeret benézni este a kivilágított ablakokon át egy-egy idegen otthonba. Hát így vagyok ezzel én is, csak annyi változtatással, hogy én már ezt virtuálisan teszem meg, és kifejezett invitálással. Számos személyes videócsatornát fedeztem fel magamnak, ahol nem kell azt érezzem, hogy húúúú, de kíváncsi vagyok, mert a kedvenc youtuberem önként mutatja meg a konyháját, fürdőszobáját, remek praktikáit, ügyes főzős tudományát, és én örömmel leshetem el a nálam jóval fiatalabbaktól is, hogyan is kell jól és praktikusan szervezni a mindennapi életet, utazást, kirándulást.

Mi legyen a végén a „csattanó”?

Légy mindenre kíváncsi barátom, barátnőm! – de csak egy határig! Érezd meg biztosan, hogy hol a határ!

2024. szeptember 10., kedd

"Egy kis kíváncsi kacsa..." Ezt dúdolom itt magamban, s közben arra gondolok, milyen nagyon kiváncsi vagyok, illetve lennék erre a bejegyzésemre, ha megírnám... Vajon mi is kerülne bele? Egyáltalán, kíváncsi voltam én gyerekként? És később? 
A pletykaszintű dolgokra sosem voltam vevő, de azért nem csukott szemmel és zárt füllel éltem.  Főleg egy munkahelyen nem árt, ha az ember kicsit figyel, kicsit kíváncsi. Csak hát egyáltalán nem érdekeltek a folyosói pletykák.
A jó értelemben vett kíváncsiság végülis érdeklődés. Amihez kötődünk, ami vonz, arra önkéntelenül figyelünk. Ez is változik korszakainkban, az évek előrehaladtával. Van azért, ami megmarad s végigkíséri az életet. 
Nálam ez hogy is volt, hogy is van?
Azt hiszem, az emberekre vagyok kíváncsi igazán, ez az érdeklődés ugyan enyhült, korlátozódott, már nem olyan széles sávban mozog, de még mindig elgondolkodtat ki mit miért tesz, tett, miért viselkedik így vagy úgy. És bevallom, idegesít, ha nem értem, nem találom meg a háttérben az okokat. Na ilyenkor ismerem fel magamban a kíváncsiságot. 😉

Valami ilyesmikről írtam volna ebben a bejegyzésben, talán. De most félre kell tennem a billentyűzetet. Ugyanis kíváncsi vagyok, mikorra rakodom össze, pakolom be az életünket. Mert most költözés van, nem kíváncsiskodás. 😂

2024. szeptember 6., péntek

A nem-kíváncsi kislány

Nem voltam kíváncsi gyerek, legalábbis az olyanokhoz képest, akik mindig tudni akartak mindent, belekotnyeleskedtek az osztályban a mások beszélgetésébe, mindenbe beleszóltak, mindenre rákérdeztek (igen, ez már inkább kíváncsiskodás).  A kíváncsi gyerek, ha ismeretlen helyre vetődött, ott megnézett mindent, odament, megfogdosta az először látott környezet tárgyait. Én nem, mert úgy szoktattak, hogy az nem illik. Amikor erről valamikor az ősblogban meséltem, néhány olvasótárs finoman, de világosan kifejezte szörnyülködését, és mindenki azt hitte, hogy én valami borzasztó szigorú, katonás drill alatt nevelkedtem. Pedig csak az írtam le, hogy amikor valakihez vendégségbe mentünk, előtte anyukám kitanított: ha bemegyünk a lakásba, ne bámészkodj, mert az nem illik, ne nyúlj semmihez, csak egy süteményt vegyél ki, ha másodikkal is kínálnak, mondd szépen, hogy köszönöm, nem kérek. Máig emlékszem két hozzászólásra (mekkora veszteség, hogy a freeblogos kommentek már rég elúsztak a semmibe!), amikor M. nagyon visszafogottan és udvariasan azt írta, hogy ő nem tud ilyen illemszabályról, L. pedig biztosított róla, hogy ha hozzá elmegyek, ott bátran nézelődjek, ahogy csak jólesik! 😊

Azért a vendégséges sztorihoz hozzátartozik, hogy például Gréti néniéknél, ahová a fent említett utasításokat kaptam, volt a szobában egy nagy zongora. A vágyaim netovábbja, zongora! Nyilván olyan vágyakozva néztem – persze bámészkodás nélkül, csak úgy gyerekmódra – , hogy Gréti néni odaültetett és játszhattam, jobban mondva pötyögtethettem, merthogy olyan 4-5 évesnél nemigen lehettem több, még csak annyit tudtam, hogy minden billentyű más hangot ad, és azok a hangok nagyon szépek voltak.

De az biztos, hogy ez a nem-kíváncsiskodás évtizedekig megmaradt bennem, legalábbis ami az idegen környezetet, főleg a mások lakókörnyezetét illeti. Előfordult nem is egyszer, hogy valaki tudva, hogy látogatóban voltam egy közös ismerősünknél, kérdezősködött, milyen az illető lakása. Mondtam, fogalmam sincs, nem néztem körül. Sose akarták elhinni, pedig tényleg így volt, kivéve persze, ha valaki körbevitt a lakásában kifejezetten azért, hogy megmutassa a részleteket.

Persze azért volt sok minden, amire kíváncsi voltam. Hogyan működik ez vagy az, például a mackó hasában a brummogó. Nem, nem szedtem szét az állatot, annál sokkal megbecsültebb kedvencem volt, csak tapogatózással próbáltam kideríteni, mikor brummog és mikor nem (egyébként úgy nagyjából rá is jöttem). Valamint mindenféle szerszámra, szerelni valóra kíváncsi voltam, amit az apukám éppen bütykölt, mert ő mindig bütykölt valamit. És jó partner is volt a kíváncsiságom kielégítésére, szerintem örült, hogy lány létemre érdekel az ilyesmi. Elmagyarázott mindent, miközben csavarozott, vágott, fúrt, faragott, forrasztott és még ki tudja, mi mindent csinált. Nagyon szerettem, ha engedett részt venni  ilyen munkában, megtanultam, hogy hegyes, éles szerszámot sose magunk irányában működtetünk, ez azóta is mindig eszembe jut, ha a késsel nemtörődöm módon magam felé kezdek vágni. Ma is szeretek olyan műsorokat nézni, ahol szakmák mesterei dolgoznak tárgyakon, nincs is annál érdekesebb, mint amikor egy ezermester szakember szétszerel valamit és megpróbálja kitalálni, hogyan is működik az a számára ismeretlen, életében először látott eszköz – és mindig rájön! Mert kíváncsi.

Aztán jóval később már egyre inkább kíváncsi lettem. Például az emberekre. Érdekel a természetük, és az is, hogy mitől olyanok, amilyenek. Miért reagálnak erre vagy arra így, vagy úgy, és mire vezethető vissza a viselkedésük? Mi indíthatja az egyes embert valamilyen reakcióra, mi az oka a lépéseinek? És  valamelyest már ismerve az illető természetét persze az is érdekel, hogy egy-egy élethelyzetben mi várható, kiszámítható-e, hogyan reagál, mit lép majd.

A számítógép megjelenése az életemben harmincvalahány évvel ezelőtt rögtön kíváncsisággal töltött el, bár akkor még csak nagyon kezdetleges formáival találkoztam (Commodore 64, meg a percek alatt megtelt floppy, de rég is volt...). A "rendes", komolyabb gépeket pár évvel később ismertem meg, azóta is mindig ki akarom deríteni a titkaikat, nem nyugszom bele, ha nehezebben megy, és nem adom fel, amíg meg nem oldom a megoldani valókat. Kíváncsi vagyok, hogyan működik a gép és az egyes programok, előfordul, hogy csak próbaképpen telepítek valamit, mert kíváncsi vagyok, hogy milyen. Ha bármilyen probléma merül fel, addig próbálkozom, míg meg nem oldom, de ehhez kíváncsiság kell. Rá kell jönnöm, mitől keletkezett a hiba, aztán pedig mi erre a megoldás.  Képes vagyok kiszerelni a laptop billentyűzetét, hogy lássam, tényleg olyan egyszerű-e kicserélni jól működő, új billentyűzetre, ahogy azt egy youtube-videón bemutatják (és tényleg olyan egyszerű). 😊  

Aztán amikor már az internethez is hozzáfértem napi gyakorisággal – ez éppen 25 éve kezdődött – , akkor lettem csak kíváncsi igazán, és ez azóta is, megállás nélkül tart. És mint tudjuk, a kíváncsiság kielégítésére meg is van minden lehetőségem, hiszen megtalálhatok mindent és bármit, amire szükségem van. Adatok, információk, összefüggések, ez mind rendelkezésemre áll, csak kíváncsinak kell lenni rájuk, én pedig nagyon kíváncsi vagyok. 😊

2024. szeptember 3., kedd

Éltető kíváncsiság

  Van egy órám, míg melegszik az ebéd (jó adag borjúragu, ami vagy 4 napig leveszi a vállamról a főzés gondját), megpróbálom összeszedni gondolataimat, emlékeimet a "kíváncsiság" témájáról, nehogy a végén nagyon összetorlódjanak a résztvevők írásai. 

   Közel áll hozzám a téma. A kíváncsiság mondhatni első számú mozgató erő számomra. Remélem, életem végéig elkísér, mert meggyőződésem, hogy a legjobb orvosság az unalom ellen.

   Kis korom óta sokszor hallottam, hogy olyan kíváncsi vagyok, mint Kispál Eszti (apai nagyanyám, akivel egy fedél alatt éltem majd 20 évet, haláláig). Nagyanyám szobája az utcára nézett, s ha egy árnyék elhaladt az ablak alatt, rögtön félrehúzta a függönyt, hogy lássa, ki ment az utcán. Esetleg ki is szaladt az udvaron át a kapuig. A járdán biciklizőket néha söprűjével fenyegette, hogy tartsák be a szabályt. Átadta talán nekem is ezt az ellenállhatatlan erőt, mely a meg nem értett titkok felfedése felé vonz bennünket. Igy vettem rá majd két évvel fiatalabb öcsémet úgy 6 éves korom táján, hogy álljunk az rá apa szerelmetes dinnyepalántáit védő melegágyi ablak üvegére  -  mezítláb!  -  hogy vajon elbír-e bennünket?... Nem bírt el, ripityára tört, s vele a gyenge palánták!... Később, úgy 9-10 éves lehettem, mert már az új házunk kertjében történt, hogy meggyőztem öcsémet, hantoljuk ki az ugyancsak általunk egy cipősdobozban eltemetett kiskacsát, s nézzük meg, hogy néz ki kb. egy hét múlva... Hát, életem máig is egyik legmegrázóbb élménye maradt, és nem csodálnám, ha ez lenne a halott állatok iránti iszonyom első állomása. Sőt, a halott állatokon túl, általában a halál egészére kiterjed. Első közvetlen, "emberi" találkozásom 2006-ban, G. képében történt vele, de ez elől már nem tudtam elmenekülni...

   Gyerekként szerettem kipróbálni, ellesni bizonyos kézügyességet kívánó dolgokat : ide tartozott a kötés, hímzés, horgolás, necc, de a kosárkötés is... Nomeg a rajzolás is itt kezdődött talán, mert anya néha rajzban is mesélt. Én pedig úgy tudtam kíváncsiságomat a "hogyan készül?" irányában  legjobban kielégíteni, hogy magam is megpróbáltam.

   A kíváncsiság felnőtt koromban intellektuálisabb szintre terelődött. Kíváncsi vagyok a dolgokra, az emberekre, próbálom beleélni magam a különböző élethelyzetekbe. Igy mielőtt ítélkeznék, igyekszem a lehető legtöbb tényezőt feltárni, mentségeket, igazolást keresek, nemcsak elmarasztalást. Számomra minden ember egy felfedezendő világ. Igyekszem minél jobban kibogozni, megérteni. Hol ér véget a kíváncsiság, hol kezdődik az érdeklődés? Talán itt.

  Mindennek legnagyobb veszélye számomra abban rejlik, hogy rengeteg időmet falja fel! Ha pl. elkezdek szemlélődni egy könyvben, esetleg ne adj isten az Interneten, jaj az időmnek! Elveszek a kíváncsiság tengerén, mert mindennek a végére akarok járni. Igy van ez a rádióval, a tévével is, főleg mióta a távirányítót feltalálták! Kicsit jobban járok, ha a gépet ki tudom kapcsolni, mielőtt letelepednék a TV előtt, mert úgy éjjel 2-3 óra tájban nagyon veszélyes a távirányítót kézbe vennem vagy a számítógépen kerülnöm egy utolsó kört! Többnyire akkor fekszem, amikor "normális" ember kel. De úgy érzem, amíg él bennem a kíváncsiság egy szikrája, én is élek. Hogy "aztán" mi lesz? Remélem, SEMMI. Nem vagyok rá kíváncsi.

a dinnyepalánták idején...


   

2024. augusztus 25., vasárnap

örök kereső

 "KIVÁNCSISÁG"? - hirtelen nem is tudtam, mit lehet erről a témáról írni

de most eszembe jutott

amire nagyon is "kiváncsi" vagyok kezdettől fogva ,arra a választ tán sose kaphatom meg, itt, ebben a dimenzióban legalább is

Hogy mi ez az egész ... világ(mindenség), s milyen, ha van, a túl világ...

A végső kérdések érdekelnek leginkább, amikre nincs válasz (egyelőre) -erre fűzhetők föl a többiek...(de mind réstletkérdésnek tűnik hozzá képest)

ugyan ki elégithetné ki

számtalan könyvet elolvastam már, s mindhiába...


örök kereső vagyok, maradtam

más szóval úgy is mondhatnám "kiváncsi" (?)

2024. augusztus 19., hétfő

Hogy is volt?

Ne légy kíváncsi, mert hamar megöregszel!

Kíváncsi lehettem, mert hamar megöregedtem.
Igen.
Egyszer csak valaki csókolommal köszönt,
egyszer csak valaki átadta a helyét a buszon,
egyszer csak valaki azt mondta, hogy Miklós bácsi.
De vissza a kíváncsi témához.
Azonnal adódik a kérdés: Kíváncsi vagyok-e vagy érdeklődő?
A kíváncsiság egyféle rendetlen kívánság. Az érdeklődés pedig nagyon is pozitív valami. Felkészülés ez életre, ingerencia a több ismeret megszerzésére.
Informálódás, hogy egy-egy kérdéskörben alapos legyen tájékozottságom.
Olykor nehéz a kettőt elválasztani egymástól. Talán, ha állapotomból következik érdeklődésem, akkor jogos a „kíváncsiságom”, ha pedig nem, akkor nem jogos, hanem pusztán kíváncsiság részemről.
A kisgyerek „mi”- és „miért”-korszakai a legalapvetőbb életigenlés részei. Egy tanár is – ha igazán az –azoknak a nebulóknak örül, akik megkeresik a szünetben, hogy új részleteket ismertessen nekik az órán elhangzott dolgokról.
Eme szerény bevezetés után személyesebb vizekre evezek.
- Első kérdéseim még selypesek voltak: Ezs mi ezs? (V
ö. Apu hod med be azs a nad elefánt azs oroslán ballangjába?)
- Már iskolás voltam, amikor érdekelt, hogy a Mikulás hogyan férkőzik a régi típusú kettős ablaktábláink közé, hogy meglepetését lerakja. Mivel egy szobánk volt, lefekvéskor elhatároztam, hogy nem fogok elaludni, ameddig nem kapok választ kérdésemre. És nem aludtam el, és választ kaptam, és nem kellett senkitől felvilágosítást kérnem. Láttam, amit láttam, és megnyugodva aludtam el.
- Érdekelt volna az is, hogy amit karácsonyra kértem, meg fogom-e kapni. Észrevettem, hogy a spájzunk legfelső polcára került egy nagy kartondoboz. Ez felkeltette érdeklődésemet. Megnéztem, mik vannak benne. Megnyugodva láttam, hogy a kért vacak is benne van. Ám odalett a meglepetés öröme.
- Érdekelt volna, hogy hogy kell hozzáfogni az amatőr rádióépítéshez. Nagybátyámnak (amatőr rádiószerelő volt) rossz kérdést tettem fel: Érdekes a rádióépítés? Huhhh… Mire ő: Ha érdekel, akkor érdekes. Ezt a pábeszédet nem tudtam tovább folytatni.
- Érdekelt, hogy hogyan manővereznek a vitorlások az ellenszélben. Utánanéztem ábráknak.
A vállalati nyaralónak volt egy szörfje. Hogy hogyan kell rajta manőverezni, megvettem a Szörf. c. könyvet. Ebből tanultuk meg a technikáját feleségemmel együtt.
A Rubik- kocka forgatása nekem kínai volt. Ezt is könyvből tanultam meg. )Ma már nem tudnám helyre forgatni a kocka színeit.)  
Megvettem Sztrókay sorozatát a fizika egyes részterületeiről, mert érdekelt, az Én múzeumom c. sorozatot, mert érdekelt a képzőművészet. Ugyanezért a Természettudományok zsebkönyvét.
Ezek autodidakta manőverek. Úgy látszik, kevéssé kérdezősködtem az emberektől, magam jártam utána a dolgoknak.
Később kíváncsi voltam, hogy fiunk vagy lányunk fog-e születni, hogy hogyan néznek ki, még később, hogy mit játszanak. Izgalmas volt titokban megfigyelni őket.
Kíváncsi voltam, milyen emlékekkel jönnek haza egy-egy táborból, hogy miről szólnak az év elején kapott tankönyveik, hogy kit választanak életük párjának?
Felnőttként kíváncsi voltam, hogy működik az autónk. Vettem szerelő könyvet. (Hogy másfél évtizedes működés után miért áll meg meghatározhatatlan időnként a 6. autónk, a Mitsubishi Colt, arra nem jöttem rá. (De nem jött rá négy különféle szerelő se.)
Hogy kopásaimat mi okozza, ezügyben jelenleg is érdeklődéssel fordulok házi orvosunkhoz.
A ma embereként tagadhatatlan, hogy túl sokat üldögélek az internet előtt, s alig győzök szabadulni a mindenféle számomra fölösleges információdömping elől. Maximálni kellene magamnak az előtte töltött időt?
Egyik utolsó kérdést barátom kapta, akinek csak napjai voltak hátra. Nem fél a haláltól? Mire ő: - Nem félek, de izgulok, hogy vajon milyen odaát.