A nem-kíváncsi kislány

Nem voltam kíváncsi gyerek, legalábbis az olyanokhoz képest, akik mindig tudni akartak mindent, belekotnyeleskedtek az osztályban a mások beszélgetésébe, mindenbe beleszóltak, mindenre rákérdeztek (igen, ez már inkább kíváncsiskodás).  A kíváncsi gyerek, ha ismeretlen helyre vetődött, ott megnézett mindent, odament, megfogdosta az először látott környezet tárgyait. Én nem, mert úgy szoktattak, hogy az nem illik. Amikor erről valamikor az ősblogban meséltem, néhány olvasótárs finoman, de világosan kifejezte szörnyülködését, és mindenki azt hitte, hogy én valami borzasztó szigorú, katonás drill alatt nevelkedtem. Pedig csak az írtam le, hogy amikor valakihez vendégségbe mentünk, előtte anyukám kitanított: ha bemegyünk a lakásba, ne bámészkodj, mert az nem illik, ne nyúlj semmihez, csak egy süteményt vegyél ki, ha másodikkal is kínálnak, mondd szépen, hogy köszönöm, nem kérek. Máig emlékszem két hozzászólásra (mekkora veszteség, hogy a freeblogos kommentek már rég elúsztak a semmibe!), amikor M. nagyon visszafogottan és udvariasan azt írta, hogy ő nem tud ilyen illemszabályról, L. pedig biztosított róla, hogy ha hozzá elmegyek, ott bátran nézelődjek, ahogy csak jólesik! 😊

Azért a vendégséges sztorihoz hozzátartozik, hogy például Gréti néniéknél, ahová a fent említett utasításokat kaptam, volt a szobában egy nagy zongora. A vágyaim netovábbja, zongora! Nyilván olyan vágyakozva néztem – persze bámészkodás nélkül, csak úgy gyerekmódra – , hogy Gréti néni odaültetett és játszhattam, jobban mondva pötyögtethettem, merthogy olyan 4-5 évesnél nemigen lehettem több, még csak annyit tudtam, hogy minden billentyű más hangot ad, és azok a hangok nagyon szépek voltak.

De az biztos, hogy ez a nem-kíváncsiskodás évtizedekig megmaradt bennem, legalábbis ami az idegen környezetet, főleg a mások lakókörnyezetét illeti. Előfordult nem is egyszer, hogy valaki tudva, hogy látogatóban voltam egy közös ismerősünknél, kérdezősködött, milyen az illető lakása. Mondtam, fogalmam sincs, nem néztem körül. Sose akarták elhinni, pedig tényleg így volt, kivéve persze, ha valaki körbevitt a lakásában kifejezetten azért, hogy megmutassa a részleteket.

Persze azért volt sok minden, amire kíváncsi voltam. Hogyan működik ez vagy az, például a mackó hasában a brummogó. Nem, nem szedtem szét az állatot, annál sokkal megbecsültebb kedvencem volt, csak tapogatózással próbáltam kideríteni, mikor brummog és mikor nem (egyébként úgy nagyjából rá is jöttem). Valamint mindenféle szerszámra, szerelni valóra kíváncsi voltam, amit az apukám éppen bütykölt, mert ő mindig bütykölt valamit. És jó partner is volt a kíváncsiságom kielégítésére, szerintem örült, hogy lány létemre érdekel az ilyesmi. Elmagyarázott mindent, miközben csavarozott, vágott, fúrt, faragott, forrasztott és még ki tudja, mi mindent csinált. Nagyon szerettem, ha engedett részt venni  ilyen munkában, megtanultam, hogy hegyes, éles szerszámot sose magunk irányában működtetünk, ez azóta is mindig eszembe jut, ha a késsel nemtörődöm módon magam felé kezdek vágni. Ma is szeretek olyan műsorokat nézni, ahol szakmák mesterei dolgoznak tárgyakon, nincs is annál érdekesebb, mint amikor egy ezermester szakember szétszerel valamit és megpróbálja kitalálni, hogyan is működik az a számára ismeretlen, életében először látott eszköz – és mindig rájön! Mert kíváncsi.

Aztán jóval később már egyre inkább kíváncsi lettem. Például az emberekre. Érdekel a természetük, és az is, hogy mitől olyanok, amilyenek. Miért reagálnak erre vagy arra így, vagy úgy, és mire vezethető vissza a viselkedésük? Mi indíthatja az egyes embert valamilyen reakcióra, mi az oka a lépéseinek? És  valamelyest már ismerve az illető természetét persze az is érdekel, hogy egy-egy élethelyzetben mi várható, kiszámítható-e, hogyan reagál, mit lép majd.

A számítógép megjelenése az életemben harmincvalahány évvel ezelőtt rögtön kíváncsisággal töltött el, bár akkor még csak nagyon kezdetleges formáival találkoztam (Commodore 64, meg a percek alatt megtelt floppy, de rég is volt...). A "rendes", komolyabb gépeket pár évvel később ismertem meg, azóta is mindig ki akarom deríteni a titkaikat, nem nyugszom bele, ha nehezebben megy, és nem adom fel, amíg meg nem oldom a megoldani valókat. Kíváncsi vagyok, hogyan működik a gép és az egyes programok, előfordul, hogy csak próbaképpen telepítek valamit, mert kíváncsi vagyok, hogy milyen. Ha bármilyen probléma merül fel, addig próbálkozom, míg meg nem oldom, de ehhez kíváncsiság kell. Rá kell jönnöm, mitől keletkezett a hiba, aztán pedig mi erre a megoldás.  Képes vagyok kiszerelni a laptop billentyűzetét, hogy lássam, tényleg olyan egyszerű-e kicserélni jól működő, új billentyűzetre, ahogy azt egy youtube-videón bemutatják (és tényleg olyan egyszerű). 😊  

Aztán amikor már az internethez is hozzáfértem napi gyakorisággal – ez éppen 25 éve kezdődött – , akkor lettem csak kíváncsi igazán, és ez azóta is, megállás nélkül tart. És mint tudjuk, a kíváncsiság kielégítésére meg is van minden lehetőségem, hiszen megtalálhatok mindent és bármit, amire szükségem van. Adatok, információk, összefüggések, ez mind rendelkezésemre áll, csak kíváncsinak kell lenni rájuk, én pedig nagyon kíváncsi vagyok. 😊