Kányádi Sándor egy verssorát választottam címül, mert talán ezt a témát úgy is lehet érteni, hogy alternatív otthonom. Mert valóban, bár volt módom sok helyét bejárni a világnak, egyik szegletét se tudnám hazámnak elképzelni. Otthonomnak már inkább, de azok közt is jobbára az itthoni vidékek jöhetnek szóba.
Egy külföldi hely jutott csak be a választható kategóriába: Murnau, a Bajor-Alpok naptárképekbe illő kisvárosa, az ott töltött boldog hónapokról írtam is a blogban. Minden rendben lenne vele otthonilag, csak talán egy idő után szűk volna nekem az a város. Emlékszem, péntek délutánonként a férfiak csokor virággal tértek haza, az asszonyok szombat délelőttönként ablakot mostak, vasárnap pedig rántott hús illata lengte be a Hauptstrassét. A harkály meg hétköznapokon fél ötkor abbahagyta a kopácsolást a tóparti fán. Komolyan, órája lehetett, úgy tudta...
Ha odaszülettem volna, biztosan beleillenék a rendbe, de így - azt hiszem, mégsem költözöm nyugdíjas éveimre.
Érdekes, ahogy most végiggondolom a lehetséges hazai vidékeket, az is csupa hegy, bizonyára nem véletlen :)
Az első egy nagyon közeli hely: Kisgyerekkoromban éveken át, tavasztól őszig, majd kisiskolásként már csak a nyári szünetekben, a Hármashatárhegyen, egy kis házban és a hozzá tartozó hatalmas kertben éltem. Sokszor gondolok vissza rá ma is, bár azóta se jártam ott. Emlékeimben három fix pontja van az ottlétnek: a hegyoldalon lefelé vezető, kitaposott út a virágos réten át (amikor először megláttam Szinyei: Pipacsos rét című képét, biztosan tudtam, hogy azt a rétet festette meg); a mázas cserépkorsó, amivel vízért mentünk a kútra, és én, amint az összefonódó rózsabokrok alatt állok egy kertkapuban és kiabálok be, hogy Orbán bácsi!, amikor a szomszédba kellett átmenni valamiért. Igazi vidék volt ez a városban, - mennyi mesélnivaló lenne még! - ha megtalálnám még ma is ott mindazt, ami bennem él, szívesen vállalnám újra. De félek, hogy már csak felparcellázott telkeket és újonnan épült házakat látnék.
A másik bárcsak-otthon kicsit messzebb van: Badacsonytomaj. Édesanyám idős barátnőjééknek volt ott - százévesnél is öregebb - házuk a hegyoldalban. A szőlőn kellett átmenni a házig, ami akár egy Jókai-regény helyszíne is lehetett volna. Kopott, zöld zsalugáteres ablakok, emeleti, nagy veranda, el lehetett látni onnan a Balaton túlpartjára is, hűvös, ódon szobák, régi bútorok. És régi emberek. Diófa alatt a kerti asztal, egy másik világ nyugalma, békessége. Ha fölfelé sétáltunk a hegyen, Egry József kalyibáját mutatták, ahol először lakott, és meséltek a furcsa, fiatal festőről; ha a faluba mentünk, a bazalttemplom magasodott csillogó arany képeivel. Minden kapuban meg kellett állni egy szóra, mindegyik ház hívogatott. Szerettem ott lenni.
Ha most egy pszichológus olvasná az írásomat, nyomban egy csomó jellemzőt megállapítana rólam, és már készítené is a tervet, hogyan vezessen vissza a világ nyüzsgésébe :)
Amiben pedig jól érzem magam.
De egy dologban azért igaza lehet: az otthon - én vagyok.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: alternatív haza. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: alternatív haza. Összes bejegyzés megjelenítése
2012. november 2., péntek
2012. október 29., hétfő
Lehet-e igazi alternatívája a hazának?
A hazának nincs alternatívája, mert ha volna, akkor azt az alternatív másikat
hívnám hazámnak. Második hazám persze lehet, de gyökereimből való megfosztottság
nélkül aligha. Aki folyton úton van, az élményekben sokkal gazdagabb, mint az
otthonülő. De vajon elmondhatja-e, hogy
most hazára találtam. Mint hívő ember
tudomásul veszem, hogy az egész világ uralmunk alá vetésére vagyunk meghívva.
Ám mindünknek túlságos falat volna ez. Valamikor mindazonáltal nagyon szerettem
volna világot látni, de nem igazán adtak útlevelet. Ma már mehetnék, de visszatartanak:
korom, napi gyógyszereim, ide kötő ritmusok, melyeknek illik megfelelni. A
jazz-zongorista Dave Brubecknek van igaza, aki egy interjúban elmondta, hogy
már nem vágyik turnékra, mert egy olyan öregembernek, mint ő, nem mindegy, hogy
hol van de még az sem, hogy milyen a vécé.
Amikor a hazám alternatívájáról írok, két gondolat feszül bennem egymásnak. Ha oly távol messze volna hazám, amit bár csak láthatnék, bizonyára boldogtalan volnék. Másfelől bizton állíthatom, hogy a Teremtő minden népnek, minden kultúrának, minden nyelvnek örül, és ezt a változatosságot maga hozta létre. Elgondolkodtatónak vélem, hogy ha egy növény- vagy állatfaj kivész, szegényebb lesz a kékbolygó. S ugyanígy szegényebb lesz akkor is, ha a kisnépek nyelve, szokásai, hagyományai, történelme, nyelve és művészete tűnik el a Földről.
Ami még eszembe ötlött, azt saját folyóiratunkban olvastam. (II. század vége felé íródott levél a patrisztikus irodalom egyik legkedveltebb darabja lett a humanizmus óta. Szerzője ismeretlen.) Idézem: „A keresztényeket sem területi, sem nyelvi szempontból, még faji szempontból sem lehet megkülönböztetni a többi embertől. Sehol nincsenek olyan városok, melyekben mint sajátjukban laknának, nincs külön nyelvük sem, melyet beszélnének, nincs sajátos, rájuk jellemző életmódjuk.
[. . .] Saját hazájukban laknak, de mégis jövevényekként; mindenben részt vesznek polgárokként, de mindent elviselnek mint idegenek; bárhol, idegenben is otthon vannak, de minden haza idegen számukra. [. . .] Mindenkit szeretnek, mindenki üldözi őket. [. . .] Jótevők, akiket gonosztevőkként büntetnek. [. . .] Egészen egyszerűen: ami a testben a lélek, azok a keresztények a világban. . .” (Levél Diognétoszhoz, V, 1–2, 5, 11, 14, 16 = Ókeresztény írók 3, 371–372; Vanyó L. fordítása.) A névtelen író nem a mai értelemben vett hazaszeretetről eszmélődik, hanem a keresztény mivoltot – egyetemességet – jellemzi.
Ez utóbbi kiegészítéssel nagyon is egyetértek. Aki keresztény (vagy más vallású), egy nemzet tagjaként az. Én magyarul vagyok keresztény.
Más kérdés, és ha már alternatív hazáról esik szó, nem térhetek ki előle, hogy csakugyan két hazánk van. Az itteni, melyet leginkább egy edzőteremnek, versenypályának tekinthetek, mely felkészít a másikra. De az már örök haza (az indiánnak vadászmező, a megállapodott indiainak nirvána, nekünk pedig az örök élet).
Nem sok mindent tudunk róla. Írva ez áll: szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik Őt szeretik. És még: Ott nem lesz sírás, az Isten letöröl szemükről minden könnyet.
Na mármost. Ehhez képest elmesélhetném, hogy 1957-ben három hónapra kivittek a németek iskolásként a Keleti-tenger partjára. Szép élményem. Legközelebb nászúton átruccantunk Nagyváradra. Aztán sokáig semmi. A utolsó állami munkahelyemről Varsóban töltöttem néhány napot, egyet pedig a felvidéki Szencen, no meg Füleken. Azután egyszer csak Rómában találtam magamat, majd újra, s közben kint jártam Franciaországban esküvőn, majd Lyonban, Sens-ban, s Besancon mellett rokonlátogatáson. Egyszer Schwechat mellé vettük Bécset is rövid vizitre, s nemrég meglátogattam Eisenachot sokadmagammal. Eljutottam Medjugorjéba is.
Egész világlátott embernek számítok, bár ha jól meggondolom, Európát sose hagytam el.
Amikor a hazám alternatívájáról írok, két gondolat feszül bennem egymásnak. Ha oly távol messze volna hazám, amit bár csak láthatnék, bizonyára boldogtalan volnék. Másfelől bizton állíthatom, hogy a Teremtő minden népnek, minden kultúrának, minden nyelvnek örül, és ezt a változatosságot maga hozta létre. Elgondolkodtatónak vélem, hogy ha egy növény- vagy állatfaj kivész, szegényebb lesz a kékbolygó. S ugyanígy szegényebb lesz akkor is, ha a kisnépek nyelve, szokásai, hagyományai, történelme, nyelve és művészete tűnik el a Földről.
Ami még eszembe ötlött, azt saját folyóiratunkban olvastam. (II. század vége felé íródott levél a patrisztikus irodalom egyik legkedveltebb darabja lett a humanizmus óta. Szerzője ismeretlen.) Idézem: „A keresztényeket sem területi, sem nyelvi szempontból, még faji szempontból sem lehet megkülönböztetni a többi embertől. Sehol nincsenek olyan városok, melyekben mint sajátjukban laknának, nincs külön nyelvük sem, melyet beszélnének, nincs sajátos, rájuk jellemző életmódjuk.
[. . .] Saját hazájukban laknak, de mégis jövevényekként; mindenben részt vesznek polgárokként, de mindent elviselnek mint idegenek; bárhol, idegenben is otthon vannak, de minden haza idegen számukra. [. . .] Mindenkit szeretnek, mindenki üldözi őket. [. . .] Jótevők, akiket gonosztevőkként büntetnek. [. . .] Egészen egyszerűen: ami a testben a lélek, azok a keresztények a világban. . .” (Levél Diognétoszhoz, V, 1–2, 5, 11, 14, 16 = Ókeresztény írók 3, 371–372; Vanyó L. fordítása.) A névtelen író nem a mai értelemben vett hazaszeretetről eszmélődik, hanem a keresztény mivoltot – egyetemességet – jellemzi.
Ez utóbbi kiegészítéssel nagyon is egyetértek. Aki keresztény (vagy más vallású), egy nemzet tagjaként az. Én magyarul vagyok keresztény.
Más kérdés, és ha már alternatív hazáról esik szó, nem térhetek ki előle, hogy csakugyan két hazánk van. Az itteni, melyet leginkább egy edzőteremnek, versenypályának tekinthetek, mely felkészít a másikra. De az már örök haza (az indiánnak vadászmező, a megállapodott indiainak nirvána, nekünk pedig az örök élet).
Nem sok mindent tudunk róla. Írva ez áll: szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik Őt szeretik. És még: Ott nem lesz sírás, az Isten letöröl szemükről minden könnyet.
Na mármost. Ehhez képest elmesélhetném, hogy 1957-ben három hónapra kivittek a németek iskolásként a Keleti-tenger partjára. Szép élményem. Legközelebb nászúton átruccantunk Nagyváradra. Aztán sokáig semmi. A utolsó állami munkahelyemről Varsóban töltöttem néhány napot, egyet pedig a felvidéki Szencen, no meg Füleken. Azután egyszer csak Rómában találtam magamat, majd újra, s közben kint jártam Franciaországban esküvőn, majd Lyonban, Sens-ban, s Besancon mellett rokonlátogatáson. Egyszer Schwechat mellé vettük Bécset is rövid vizitre, s nemrég meglátogattam Eisenachot sokadmagammal. Eljutottam Medjugorjéba is.
Egész világlátott embernek számítok, bár ha jól meggondolom, Európát sose hagytam el.
2012. október 25., csütörtök
Berlin
Meg lettem szólítva. Sőt, fel lettem szólítva. (Most nevetek, mert nem bánom.)
Pár hónapja (?) tényleg azt írtam, Berlin az én alternatív hazám, és most okosan indokolnom kellene valamivel, ami akár racionálisan, akár emocionálisan felfogható. Nem biztos, hogy sikerülni fog.
Kezdem azzal, hogy nem beszélek németül. Tanultam, ha nagyon megszorongatnak, és pont van nálam egy szótár, majdnem mindent kiguberálok, ami fontos számomra. Terts István tanár úr húsz évvel ezelőtti odaadó munkájának eredményeképpen pedig mára (MÁRA! a tanár hosszú távra dolgozik) megszerettem ezt a kedvesnek éppen nem mondható nyelvet. Lehet hogy csak képzelem, de mintha egyszer azt mondta volna nekem, hogy úgy nem lehet megtanulni németül, hogy az ember gyűlöl mindent, ami német ...
Most mit mondjak, velem senki sem szerettette meg gyerekkoromban se Németországot, se a német embereket. Sőt, jó pacifista gyerekhez illően gyűlölni is tudtam a nácikat, hiszen a barátságos és mosolygós orosz katonákhoz képest a mogorva német tisztek mindig le akarták lőni a jó szereplőket a filmekben. (Ennek ékes bizonyítékaként azt mesélik, egy vállalati üdülés alkalmával, amikor az NDK-s vendégmunkások is a magyar bányászcsapattal tartottak szalonnasütésre, én bátran kiálltam a rét közepére, és apámék teljes döbbenetére elordítottam magam, hogy a nácik menjenek haza. Lám, milyen jó, hogy nem tudtam németül. Azért anyám a mondat második felénél már befogta a számat ...)
Ilyen előzmények után, már angol szakos egyetemistaként keveredtem Berlinbe 89 nyarán öt sráccal. Nem kell magyaráznom, semmi közöm nem volt az ötlethez, maradjunk annyiban, hogy valószínűleg egyszerű biológiai díszletként funkcionáltam, de ez nem zavart. Már akkor is szerettem utazni.
Nehezen tudom elmagyarázni, mitől lettem azonnal és visszavonhatatlanul berlini. Ha azt írom, én illek abba a városba, biztosan furcsán hangzik. Hiába, hogy csak kétszer jártam ott, az az én otthonom.
Berlin nyugodt és öreg, mint a Speer. Talán ez vonz benne. Meg az is, hogy ugyanakkor fiatalos is, és hogy olyan barátságos bizalommal volt irántam mindkétszer. Hogy örökbe fogadott.
Jártam már néhány nagyvárosban, találok mindegyikben szeretni valót, megtalálom a zugokat, az utcákat, ahol sétálni lehet, a kocsmákat, ahol helyi lehetek, de aztán kiérek a varázs sugarából, és igazi ellenszenvet érzek. Néha undorodom is. De Berlin, az én Berlinem, nem ilyen. Minden porcikáját szeretem, a mocskos, ködös rosszkedvét is, ebben biztos vagyok, még akkor is, ha ilyennek még sosem láttam. (Mindkét alkalommal nyáron voltam ott.)
Engem Berlin szeret, és én viszontszeretem őt. Biztonságot ad, az ismeretlen utcái is ismerősek, a Speer az én életem folyója, a Pergamonban nőttem fel, és az Unter den Linden hársai alatt voltam először szerelmes. Nincs semmi Berlinben, ami ijesztene, nincs ami taszítana, testvérként ölelnek magukhoz a berliniek.
Most úgy érzem, ha holnap oda kellene költöznöm, negyvenöt év száműzetés után hazaköltöznék. Nem tudom megmagyarázni. Nem utálom a hazámat, és nem bánom, hogy ide születtem. Örülök, hogy magyar vagyok, örülök, hogy magyarul írom ezt most ide. De berlini vagyok. Nem lehet megmagyarázni. Talán az embernek egyszerre több élete is van párhuzamosan, két egymástól néhány centiméterre létező univerzumban.
Pár hónapja (?) tényleg azt írtam, Berlin az én alternatív hazám, és most okosan indokolnom kellene valamivel, ami akár racionálisan, akár emocionálisan felfogható. Nem biztos, hogy sikerülni fog.
Kezdem azzal, hogy nem beszélek németül. Tanultam, ha nagyon megszorongatnak, és pont van nálam egy szótár, majdnem mindent kiguberálok, ami fontos számomra. Terts István tanár úr húsz évvel ezelőtti odaadó munkájának eredményeképpen pedig mára (MÁRA! a tanár hosszú távra dolgozik) megszerettem ezt a kedvesnek éppen nem mondható nyelvet. Lehet hogy csak képzelem, de mintha egyszer azt mondta volna nekem, hogy úgy nem lehet megtanulni németül, hogy az ember gyűlöl mindent, ami német ...
Most mit mondjak, velem senki sem szerettette meg gyerekkoromban se Németországot, se a német embereket. Sőt, jó pacifista gyerekhez illően gyűlölni is tudtam a nácikat, hiszen a barátságos és mosolygós orosz katonákhoz képest a mogorva német tisztek mindig le akarták lőni a jó szereplőket a filmekben. (Ennek ékes bizonyítékaként azt mesélik, egy vállalati üdülés alkalmával, amikor az NDK-s vendégmunkások is a magyar bányászcsapattal tartottak szalonnasütésre, én bátran kiálltam a rét közepére, és apámék teljes döbbenetére elordítottam magam, hogy a nácik menjenek haza. Lám, milyen jó, hogy nem tudtam németül. Azért anyám a mondat második felénél már befogta a számat ...)
Ilyen előzmények után, már angol szakos egyetemistaként keveredtem Berlinbe 89 nyarán öt sráccal. Nem kell magyaráznom, semmi közöm nem volt az ötlethez, maradjunk annyiban, hogy valószínűleg egyszerű biológiai díszletként funkcionáltam, de ez nem zavart. Már akkor is szerettem utazni.
Nehezen tudom elmagyarázni, mitől lettem azonnal és visszavonhatatlanul berlini. Ha azt írom, én illek abba a városba, biztosan furcsán hangzik. Hiába, hogy csak kétszer jártam ott, az az én otthonom.
Berlin nyugodt és öreg, mint a Speer. Talán ez vonz benne. Meg az is, hogy ugyanakkor fiatalos is, és hogy olyan barátságos bizalommal volt irántam mindkétszer. Hogy örökbe fogadott.
Jártam már néhány nagyvárosban, találok mindegyikben szeretni valót, megtalálom a zugokat, az utcákat, ahol sétálni lehet, a kocsmákat, ahol helyi lehetek, de aztán kiérek a varázs sugarából, és igazi ellenszenvet érzek. Néha undorodom is. De Berlin, az én Berlinem, nem ilyen. Minden porcikáját szeretem, a mocskos, ködös rosszkedvét is, ebben biztos vagyok, még akkor is, ha ilyennek még sosem láttam. (Mindkét alkalommal nyáron voltam ott.)
Engem Berlin szeret, és én viszontszeretem őt. Biztonságot ad, az ismeretlen utcái is ismerősek, a Speer az én életem folyója, a Pergamonban nőttem fel, és az Unter den Linden hársai alatt voltam először szerelmes. Nincs semmi Berlinben, ami ijesztene, nincs ami taszítana, testvérként ölelnek magukhoz a berliniek.
Most úgy érzem, ha holnap oda kellene költöznöm, negyvenöt év száműzetés után hazaköltöznék. Nem tudom megmagyarázni. Nem utálom a hazámat, és nem bánom, hogy ide születtem. Örülök, hogy magyar vagyok, örülök, hogy magyarul írom ezt most ide. De berlini vagyok. Nem lehet megmagyarázni. Talán az embernek egyszerre több élete is van párhuzamosan, két egymástól néhány centiméterre létező univerzumban.
2012. október 23., kedd
Elgondolkodtam
Első reakcióm szerint Váci Mihályhoz léptem vissza: Mindenütt otthon.
És rájöttem, igen, bárhol képes vagyok magam otthon érezni, de igazán sehol nem érzek gyökérnek való helyet. Még a százszor kedvelt Prágában sem. Közel jártunk az "otthon vagyunk" érzéshez most nyáron, Paros szigetén, de ennek oka nem a sziget mindennapjaiban, hanem a családtagok jelenlétében keresendő.
Érdekes, hogy a nyüzsis lelkemnek pl. Tunézia nem is volt oly közeli élmény, a bajorok és az osztrákok életvitele sokkal jobban felelt meg a mindennapokról alkotott képeimnek. A sokszínű Londont például élvezem, de csak átmenetileg. A piszkos és szép Párizs fel sem merült bennem, hogy lakható, élhető. Talán a Tátra aljában tudnám elképzelni magamat, ahol a hegyek és vizek oly barátságosan és oly közvetlenül szólítanak meg mindannyiszor.
Amikor először mentem - még külön útlevelet váltva - gyerekeim apjával Németországba, majd onnan egy kiruccanás erejéig Franciaországba, visszaúton a hegyeshalmi átkelőben az addigra hullafáradt férjem majdnem elsodorta a pénzügyőrt, én meg boldogan elbőgtem magam: ITTHON VAGYUNK. Nem tudom, mennyi része van ebben annak az aprócska ténynek, hogy nyelvismeretem (szégyen ugyan, de tény) nulla. A gyerekeim apja maradt volna, nagyon is szivesen. Én nagyon nem. Gyerekek itthon, a munkám még nyelvismerettel is nehezen folytatható.
Még egy kis adalék a "hol is vagyok otthon" körhöz. A Páneurópai Piknik emlékparkjánál ott a határ. Már csak azért is átmentem, hogy HAZAJÖHESSEK. http://nyavalygo.freeblog.hu/archives/2008/09/14/Sopronban/ Igaz, ez a tábla, ami itt látható, a Mithras-szentélynél van, de az érzés valódi, bárhonnan látom meg, hogy beléptem Magyarország területére, bevallom, meghatódom. Ahogyan a Himnusz hallatán is.
Nekem ez a hazám. Nincs alternatíva, van érdeklődés. Elfogadás, kíváncsiság, kalandvágy - no, ez csak módjával! Pl. akimoto patkányaira nagyon nem vágyom.
Végül, ha már elgondolkodtam: nekem nem a hely, a társ segít otthonra lelni. Ahogyan több év egyedüllét után megéreztem, otthon vagyok. A tájban, a társakkal, önmagammal. (Tejóég, és már ennek lassan két éve!)
És rájöttem, igen, bárhol képes vagyok magam otthon érezni, de igazán sehol nem érzek gyökérnek való helyet. Még a százszor kedvelt Prágában sem. Közel jártunk az "otthon vagyunk" érzéshez most nyáron, Paros szigetén, de ennek oka nem a sziget mindennapjaiban, hanem a családtagok jelenlétében keresendő.
Érdekes, hogy a nyüzsis lelkemnek pl. Tunézia nem is volt oly közeli élmény, a bajorok és az osztrákok életvitele sokkal jobban felelt meg a mindennapokról alkotott képeimnek. A sokszínű Londont például élvezem, de csak átmenetileg. A piszkos és szép Párizs fel sem merült bennem, hogy lakható, élhető. Talán a Tátra aljában tudnám elképzelni magamat, ahol a hegyek és vizek oly barátságosan és oly közvetlenül szólítanak meg mindannyiszor.
Amikor először mentem - még külön útlevelet váltva - gyerekeim apjával Németországba, majd onnan egy kiruccanás erejéig Franciaországba, visszaúton a hegyeshalmi átkelőben az addigra hullafáradt férjem majdnem elsodorta a pénzügyőrt, én meg boldogan elbőgtem magam: ITTHON VAGYUNK. Nem tudom, mennyi része van ebben annak az aprócska ténynek, hogy nyelvismeretem (szégyen ugyan, de tény) nulla. A gyerekeim apja maradt volna, nagyon is szivesen. Én nagyon nem. Gyerekek itthon, a munkám még nyelvismerettel is nehezen folytatható.
Még egy kis adalék a "hol is vagyok otthon" körhöz. A Páneurópai Piknik emlékparkjánál ott a határ. Már csak azért is átmentem, hogy HAZAJÖHESSEK. http://nyavalygo.freeblog.hu/archives/2008/09/14/Sopronban/ Igaz, ez a tábla, ami itt látható, a Mithras-szentélynél van, de az érzés valódi, bárhonnan látom meg, hogy beléptem Magyarország területére, bevallom, meghatódom. Ahogyan a Himnusz hallatán is.
Nekem ez a hazám. Nincs alternatíva, van érdeklődés. Elfogadás, kíváncsiság, kalandvágy - no, ez csak módjával! Pl. akimoto patkányaira nagyon nem vágyom.
Végül, ha már elgondolkodtam: nekem nem a hely, a társ segít otthonra lelni. Ahogyan több év egyedüllét után megéreztem, otthon vagyok. A tájban, a társakkal, önmagammal. (Tejóég, és már ennek lassan két éve!)
Alternatív hazák?
A hagyományostól eltérő lakóhelyeimről beszámolhatok éppen,
de hogy hazámnak vallanám bámelyiket is, az enyhe túlzás lenne. Ami nem
megszokott, persze mindig vonzott, ezért bármiről volt is szó, az alternatívák
mindig számba lettek véve. De pórias,
mégse javítom ki. Legyen a szóhasználat is alternatív.
Nos. Legtöbbször Moszkvában voltam. Laktam a Lomonoszov
Egyetem kollégiumában, a Junoszty, a Druzsba és a Budapest szállóban (ez utóbbi
iszonyatos volt a Gorkij utca egyik mellékutcájában, tele svábbogárral). Kaptam
saját lakást az ösztöndíj idejére nem messzire a Jugo-Zapadnaja
metrómegállótól, és voltam jutalomutazáson több orosz szakos kollégával. Egy
faluban laktunk régi gerendaházakban az Oka folyó partján, éjjel, de néha még
nappal is termetes patkányok szaladgáltak át a szobánkon, megrágták a
szappanunkat, beleharaptak a lábunkon a cipőnkbe. A visítást kottázni lehetett
volna. Én is féltem tőlük, de nem annyira, mint egyik-másik kolléganő. Fogmosó
pohárból ittuk a pezsgőt a nagy ijedségre. Jó volt, érdekes volt, de ottmaradni
nem akaródzott, gondolom, érthető.
A többi utazást nyaranta családi körben teljesítettük.
Görögországban egy szálloda tizenötödik emeletéről leláttam a szemben lévő
lakóház tetejére, azon állt egy kis házikó. Gondoltam, ottmaradok. Ott fogok
lakni, és munkát keresek a szállodában. A kósza ötlet az akkori lelkiállapot
következménye volt, de mint alternatíva, nem megvalósítható, és egyébként is
átmeneti lett volna, szóval, nem komoly.
Bolognában kétszer voltam. A másodszor a férjemmel utaztunk,
tök jó volt. A zsúfolt városban csak egy garniszálló legfelső emeletén kaptunk
szobát, itt a több éjszakát igénybe vevő vendégeket szállásolták el. A két
torony tövében laktunk, azt hiszem, Apolló volt a szálló neve, innen mindenhová
elmentünk gyalog, múzeum, tárlat, egyetem, templomok, kis terek és naptól
átmelegedett lépcsők, boltíves utcák árnyékot adók, eső ellen is jók. Minden
további nélkül ottmaradtam volna Bolognában, ha. De hazajöttünk. Oda, ahol a
hazánk van. Kitetszett ez az autópálya állapotából is: Maribortól Belgrádon át
a magyar határig kitűnő, fölfestve rendesen, az útpadka hibátlan, az útjelzések
egyértelműek, itthon kátyu, töredezett
útpadka és megrongált helységnév-tábla figyelmeztetett, hogy hazaértetek,
pupákok, ez a tietek.
2012. október 22., hétfő
Londonban, sej...
Nem tartom valószínűnek, hogy hosszú távon tudnék Londonban élni, de mégis van benne valami, ami megfogott. Nagyon.
Először három éve jártam ott egy hosszú hétvége erejéig. Windsorban laktam egy barátomnál, nagyon tetszett az a kisváros, ami gyakorlatilag London része, és mégis teljesen más. Természetesen megnézhettem Londont is egy kicsit, és ami nagyon megmaradt bennem, az az érzés, ami a Trafalgar Square-en elkapott. Nem tudom, mi volt az oka, de én ott csak néztem ki a fejemből és vigyorogtam. Már akkor tudtam, hogy nekem oda vissza kell mennem.
Idén nyáron egy hetet töltöttünk ott kettesben (10. házassági évfordulót ünnepelve), és két napot újfent Windsorban tölthettünk, aztán pedig nem messze a Westminster apátságtól a többit. Pár nappal az olimpia előtt voltunk ott, nagy tömeg volt mindenhol, és lezárások. Valószínűleg ez volt az oka annak, hogy a Trafalgar Square most nem érintett meg annyira, mint akkor. De most is volt nagyon sok jó élményben részem, és nagyon örültem, hogy mentünk.
Vannak dolgok, amik nagyon idegesítenének, ha ott kellene élnem (pl. az, hogy nincsenek nagy terek, szűkösek a lakások és az utcák is, meg az, hogy egy csomó dologban nagyon vaskalaposak), viszont el tudnám képzelni az életemet úgy, hogy mondjuk Windsorban laknék, és bejárnék Londonba dolgozni. Akkor meglenne a pörgés is, meg a nyugi is. Nagyon szeretem, hogy a londoniak liberálisok, egyáltalán nem érdekli őket az emberek vallása, nemzetisége, bármilyen hovatartozása.
Idén voltam vidéken is, tetszett, hogy annyira barátságosak voltak mindenhol, pedig jellemzően nem olyan helyeken jártunk, ahol sok külföldi turista lenne.
Vissza kell még mennem oda. Januárban megyek is, három hétre. Egyedül. Tanulni fogok, naponta 6 órát egy nyelviskolában, a többit pedig a városban, a barátokkal, a lényeg, hogy minden angolul menjen.
A nagy út a windsori kastély mögött. Az út végén a kastély várja a megfáradt vándort.
A kastély udvarán készült a kép. Egész Windsor tele van a kastéllyal, gyakorlatilag bárhonnan megyünk, mindenhol a falába ütközünk előbb-utóbb.
Éjszakai fotózás olyan helyről, amit turisták nem ismernek.
A Parlament a park felől. A füvön muszáj volt cigánykereket vetnem :).
Először három éve jártam ott egy hosszú hétvége erejéig. Windsorban laktam egy barátomnál, nagyon tetszett az a kisváros, ami gyakorlatilag London része, és mégis teljesen más. Természetesen megnézhettem Londont is egy kicsit, és ami nagyon megmaradt bennem, az az érzés, ami a Trafalgar Square-en elkapott. Nem tudom, mi volt az oka, de én ott csak néztem ki a fejemből és vigyorogtam. Már akkor tudtam, hogy nekem oda vissza kell mennem.
Idén nyáron egy hetet töltöttünk ott kettesben (10. házassági évfordulót ünnepelve), és két napot újfent Windsorban tölthettünk, aztán pedig nem messze a Westminster apátságtól a többit. Pár nappal az olimpia előtt voltunk ott, nagy tömeg volt mindenhol, és lezárások. Valószínűleg ez volt az oka annak, hogy a Trafalgar Square most nem érintett meg annyira, mint akkor. De most is volt nagyon sok jó élményben részem, és nagyon örültem, hogy mentünk.
Vannak dolgok, amik nagyon idegesítenének, ha ott kellene élnem (pl. az, hogy nincsenek nagy terek, szűkösek a lakások és az utcák is, meg az, hogy egy csomó dologban nagyon vaskalaposak), viszont el tudnám képzelni az életemet úgy, hogy mondjuk Windsorban laknék, és bejárnék Londonba dolgozni. Akkor meglenne a pörgés is, meg a nyugi is. Nagyon szeretem, hogy a londoniak liberálisok, egyáltalán nem érdekli őket az emberek vallása, nemzetisége, bármilyen hovatartozása.
Idén voltam vidéken is, tetszett, hogy annyira barátságosak voltak mindenhol, pedig jellemzően nem olyan helyeken jártunk, ahol sok külföldi turista lenne.
Vissza kell még mennem oda. Januárban megyek is, három hétre. Egyedül. Tanulni fogok, naponta 6 órát egy nyelviskolában, a többit pedig a városban, a barátokkal, a lényeg, hogy minden angolul menjen.
2012. október 21., vasárnap
Választok én, ha csak azon múlik...
Ahogy a régi vicc mondja, kalandvágyból maradtunk itthon...
De nem igazán, hiszen kezdetben évről évre jobb lett, gyarapodtunk, haladtunk előre és egy Belgiumban élő sógorral a rokonságban tudtunk, hogy nem fenékig tejföl máshol se. Nos nekünk nem tejföl volt ez, hanem csak tej, de úgy reméltük, hogy az legalább jóféle házi, és majd lesz ebből tejföl is egyszer.
Aztán nem lett, de ez már egy más kérdés.
Kilencvenötben volt először, hogy Krétára mentünk ősszel, mert olyan hideg, esős volt az idő már szeptember elejétől, hogy úgy döntöttünk, inkább elmegyünk egy kicsit melegebb éghajlatra, minthogy fél télen az ágyat nyomjuk. Az októberi utolsó charterrel mentünk, egy hétre, gyerekek nélkül és Égei-tenger varázslatos volt. Az idő meleg, mi külföldiek nyári ruhákban, mezítlábas szandálban flangáltunk, míg a helyiek régen ballonkabátot,csizmát, némelyek komolyabb meleg kabátot hordtak. Nem véletlenül, hiszen leesett a hőmérséklet 23 fokra...
Jártam én már ezt megelőzően is tengerparton, de ennyire délen akkor először.
Elvarázsolt, és éreztem én rögtön, hogy valamelyik előző életemben bizonyára ilyen kellemes helyen éltem, mert ettől kezdve folyamatos vágyakozás volt az életem egy dél-tengeri sziget után, ahol a hátralévőt leélhetném...
Az igaz szerelem aztán a Kanári-szigetek mindegyike lett.Mindegyik más, de mindegyik szívem csücske lett.
Se fűteni, se hűteni nem kell, az óceán az ott elhaladó Golf-áramlat miatt kiegyensúlyozott, szinte állandó hőmérsékletű, éppúgy mint a felszíni, nyáron 23-28 fok télen 18-25. Éjjel nappal. Ez való nekem. Több mint hat hetet töltöttünk már el mindenféle évszakban, mindegyik szigeten, és gondolkodás nélkül mennék, akár holnap reggel is, hogy ott lakjak.
Szívem csücske Castillo del Romeral, mindjárt ott Juan Grande mellett.
De nem igazán, hiszen kezdetben évről évre jobb lett, gyarapodtunk, haladtunk előre és egy Belgiumban élő sógorral a rokonságban tudtunk, hogy nem fenékig tejföl máshol se. Nos nekünk nem tejföl volt ez, hanem csak tej, de úgy reméltük, hogy az legalább jóféle házi, és majd lesz ebből tejföl is egyszer.
Aztán nem lett, de ez már egy más kérdés.
Kilencvenötben volt először, hogy Krétára mentünk ősszel, mert olyan hideg, esős volt az idő már szeptember elejétől, hogy úgy döntöttünk, inkább elmegyünk egy kicsit melegebb éghajlatra, minthogy fél télen az ágyat nyomjuk. Az októberi utolsó charterrel mentünk, egy hétre, gyerekek nélkül és Égei-tenger varázslatos volt. Az idő meleg, mi külföldiek nyári ruhákban, mezítlábas szandálban flangáltunk, míg a helyiek régen ballonkabátot,csizmát, némelyek komolyabb meleg kabátot hordtak. Nem véletlenül, hiszen leesett a hőmérséklet 23 fokra...
Jártam én már ezt megelőzően is tengerparton, de ennyire délen akkor először.
Elvarázsolt, és éreztem én rögtön, hogy valamelyik előző életemben bizonyára ilyen kellemes helyen éltem, mert ettől kezdve folyamatos vágyakozás volt az életem egy dél-tengeri sziget után, ahol a hátralévőt leélhetném...
Az igaz szerelem aztán a Kanári-szigetek mindegyike lett.Mindegyik más, de mindegyik szívem csücske lett.
Se fűteni, se hűteni nem kell, az óceán az ott elhaladó Golf-áramlat miatt kiegyensúlyozott, szinte állandó hőmérsékletű, éppúgy mint a felszíni, nyáron 23-28 fok télen 18-25. Éjjel nappal. Ez való nekem. Több mint hat hetet töltöttünk már el mindenféle évszakban, mindegyik szigeten, és gondolkodás nélkül mennék, akár holnap reggel is, hogy ott lakjak.
Szívem csücske Castillo del Romeral, mindjárt ott Juan Grande mellett.
"Szívet cseréljen, aki hazát cserél"...
A hatvanas évek végén részt vettem Szegeden a bíróságon egy volt angol-német szakos évfolyamtársam tárgyalásának egy napján: többre nem futotta lelkierőmből. Az illető néhány barátjával nyugatra akart szökni, tutajjal leúszva a Tiszán Jugoszláviáig. Hónapokig gyűjtögették rá a pénzt, betöréses lopásokkal, sírok fosztogatásával szülővárosában, Szentesen (a holtak aranyfogait, ékszereit "gyűjtötték be"...) A szálfatermetű, sportos, kékszemű srác élete kettőbe törött.
Nekem meg sem fordult a fejemben, hogy külföldre vágyjak, s mégis mi lett belőle? Csak 26 évet éltem szülőhazámban. Nem voltam soha elég merész, hogy kalandos életről álmodozzak. A Sz.U-ban töltött másfél év nem hiszem, hogy bármelyikünkben is odaköltözési vágyakat ébresztett volna, sőt, ott kezdtük igazán kellemesnek érezni a magyarországi körülményeket.
Gilbert-rel való találkozásomban volt valami végzetes, amit rajtam kívül valószínűleg senki se tud megérteni, s ez itt nem is lenne alkalmas hely arra, hogy kifejtsem (ha van egyáltalán alkalmas hely rá...). Több országban is éltünk, míg végül 1990-ben végleg visszatelepedtünk Franciaországba. Eleinte én kértem, hogy se egyikünk, se másikunk hazájában ne lakjunk, hogy egyikünk se legyen helyzeti előnyben...
Természetemnél fogva mindig igyekeztem "gyökeret verni" valahol, ahová hosszabb időre kerültünk, mert szükségem volt belső egyensúly kiépítésére. Természetesen több-kevesebb sikerrel. Volt olyan hely, ahol egyáltalán nem fogadott be a föld, máshol meg csak felszínesen, úgy, hogy könnyen elmehessek. Algéria ilyen volt: egzotikus, izgalmas, de nem vendégszerető... E. nyilván éppen az ellenkezőjét élte ott át. Nyugat-Berlin, az "aranykalitka", hat fiatal évünk, fiunk születése - ennek ellenére nem éreztem magam igazán otthon a poroszok között. Végül is talán Isztambul, Törökország az egyetlen, ahová változatlan nosztalgiával vágyódom vissza.
Kezdettől fogva otthon éreztem magam a törökök szívélyes, közvetlen mindennapjaiban, az utcákon folyó zsibongó életben, melyben szerettem elmerülni, együtt szorongva az özönvízelőtti *dolmuş-ok utasai között, betérve megszokott zöldségeseimhez, *baklavaçı vagy *kasap, *çiçekçi vagy *bakkal miniatür butikjaiba, ahol mindig széles mosoly, esetleg még kóstoló is várt... A törökök párját ritkító szolgálatkészsége még hat év után is meglepett, elbűvölt. Vakációról visszatérve úgy érezte az ember, hogy visszavárják...
Immár 22 éve élek itt, Észak-Franciaországban, a belga határ mellett. Ha sokáig nem látom a napot, ha az eső vég nélkül permetez bennünket, megfordul a fejemben, hogy el kéne menni a nap után, melynek hiányát igen nehezen viselem. De az itteni embereket megszerettem: talán azért, mert az otthoniakat juttatják eszembe, azokat, akik többnyire már régóta porladoznak, s akiket hűségesen őriz gyerekkorom megszépítő messzesége...
*dolmuş: háború előtti amerikai autókból kialakított kollektív taxik
*baklavacı (ejtsd: baklavadzsi) : baklava-árus
*kasap: hentes
*çiçekçi (ejtsd: csicsekcsi): virágárus
*bakkal: fűszeres
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)