A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 1984. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 1984. Összes bejegyzés megjelenítése
2010. október 24., vasárnap
Évforduló
Sokáig kutatgattam emlékezetemben, mi is történt ’84-ben. (Jó lett volna naplófélét írni, mert csal a memóriám). 1984-ben volt házasságkötésünk 10. évfordulója. Kisvárosi lányként ismertem meg a párom egy bárban. (Csohány Kálmán: Énekek éneke című alkotása díszítette. Ma már nincs meg ez a hely sem). Tetszett a „pesti fiú”, de nem gondoltam arra, hogy ebből kapcsolat lehet, hisz a távolság nem tesz jót a szerelemnek. Levelezgettünk, (ma is őrzöm a kedves sorokat) és felváltva utazgattunk. A téli megismerkedést követően nyáron összeházasodtunk. „Felköltöztem” Pestre. Ennek 36 éve. Voltak szép és nehéz pillanataink egyaránt. Legfontosabb számunkra lányunk és kisunokánk boldogsága.
2010. október 23., szombat
időutazás 1984...
időutazás 1984_1...
Egy blogban olvastam erről a másik blogról.
Igen kedves, egyszerű, emberi dolgok, gondolatok, történések olvashatók benne. A gondolatkör elsőben az 1984 - es évet járja körül. 1984..... tejóisten! Pont 1984! Abban az évben olyan dolgok történtek velem, ami kihatott a következő életemre. Ott abban az évben sok minden történt, sok minden másképp is történhetett volna. A nagy vízválasztás időszaka volt.....
1984 - ben ilyen voltam - és majdnem 21 éves. A Nehézipari Műszaki Egyetem Bányamérnöki karának másodéves hallgatója voltam Miskolcon. Fontos az év kezdete nagyon, mert innen kezdődnek a bonyolódások ( illetve az előző évben már beindultak, de a lényeg itt történt). Kissé talán részletes leszek, de azt gondolom fontos részletek ezek mind. A '83/84 év váltását - a Szilvesztert jó nagy baráti társasággal az Eper utca 5-ben kezdtük (igazából ez a bányászkarnak az E/5 nevezetű kolesza volt a miskolci Egyetemvárosban) és persze mindenfelé folytattuk, ahogy ez illik. Január elsején délután BJ. barátommal a Miskolc - Tapolcai csónakázó tó hídjáról lőttük ki a sokadik és akkor utolsó pezsgősdugót, a példának okáért. Jó na, akkor ilyenek voltunk. Kissé vadak, de nagyon jók :)
Másodikán aztán komolyan nekiálltam tanulni, mert a félévi első vizsgám a matek szigorlat volt. Igazából tanultam is, meg nem is. Mondjuk úgy, finoman szólva kissé link srác voltam akkortájt, ráadásul egy szétment őszi szerelem utáni szívfájdalomban is. Ja igen és ami még fontos. Egy felmondásban lévő albérletben laktam Miskolc - Tapolcán, a Kisvadász fölött, egy aranyos házikó padlásszobájában. (Ennek előzménye volt az, hogy repetáztam egyet a második félévből, és ez automatikusan kollégiumból történő kizárás volt két félévre. Akkor már egy éve laktam ott és "valamiért" megúntak minket a háziak '83 karácsonya előtt és két hét idővel felmondták a kérót.)
Na szóval! Készültem én kérem szépen a matek szigorlatra rendesen, meg fostam is tőle rendesen, de bíztam azért sok mindenben. (Mert azért az ember gyereke bízik a szerencséjében is.) Hát január ötödikén reggel szigorúan megírtam a réglátott nehézségekkel megáldott feladatsort, és valahol a kettes alatti lett - mondhatni nagyon erős egyes. Így járt kolléga, de vígasztalja, hogy magával együtt jó sokan - mondta 'Kissbarnamagyarországtöbblónemindul' tanár úr. Na jó, csak ez nem így volt kalkulálva, mert az a félévi négy vizsgából a matek szigorlat mellett volt egy mechanika és még a fizika kollokvium is. Szóval kemény egy félév volt. Aztán a három nappal későbbi mechanika vizsgán ( 8*20 perc írásbeli zsinórban) az 1* -ból lett egy kilincsmegfogós dolog. Kettőből - semmi volt a meccs állása, és fizikából beosztottak főszemét Ú.... -hoz. Na azt én gyorsan elhalasztottam máskorra, másvalakihez.
Akkoriban az úgy volt, hogy a vizsgatárgyak feléből lehetett megbukni (mondjuk azon belül már többször is), a fölött besokallt a polgár.... Nekem pedig már megvolt a felező....
Aztán pár nappal később írtam egy remek matek pótszigorlatot. Mechából viszont az UV (szintén 8*20perces gyilkos vizsga zéhá) sima bukás volt. És akkor talán másnap elmentem az aranyos drága Mátyás Ernő tanár úrhoz, aki már akkortájt is a Mádi Ásványbányák főgeológusa volt és zeolitban utazott, no meg tanított itt az egyetemen geológiát - földtant, ami egy igencsak remek és érdekes tantárgy, főleg Ernő bátyánk igancsak sajátságos előadásmódjában. Akit okított Ő - az nagyon büszke lehet rá, akit pedig nem - az sajnálhatja nagyon... Tehát ott "lett" egy geológia vizsga, kb. 5 perc alatt, no meg egy ígéret Mádra - februárra.
Közben az idő múlott, a sikeres és sikertelen vizsgákat azért megünnepeltük - megsirattuk. Addigra beköltöztem a koleszba, félig illegálisan , de ígérettel a zsebemben, hogy a következő félévtől újra koleszos lehetek. /Csöveztem - persze, hogy... /
Azt az átok fizikát pedig már nem lehetett halogatni tovább és így beírtam magam SzJ. profhoz, aki egy nagyon hideg és havas napon jóindulatúan - az indexemet bejegyzés nélkül visszaadta és azt mondta, hogy csiszoljam csak még egy kicsit azt a gyémántot.
Azidőtájt - már február volt - arról voltam felismerhető, hogy amikor ébren voltam, akkor kizárólag tartókkal, erőkkel, erőkarokkal, és erőhatásokkal foglalkoztam, és normálisan kommunikálni sem tudtak velem, mert még a sörösüvegből véletlenül kifolyt nemes nedűt is megoszlási - terhelési rajz készítésére használtam, csak úgy - újjal rajzolva....Nehogy már kárba vesszen :)))
Az egyetemi társadalom akkorra már elkezdte, és élte a következő félév szorgalmi időszakát, ami leginkább abból állt, hogy néha be - be járogattak azért nappal a tanulmányok helyszínére. De leginkább mindenki az előző viharos vizsgaidőszakot pihente - síelte - lazulta.... Igencsak jó bulik voltak esténként a Rockwellben, ahová (szintén lazulás és kis kikapcsolódás céljából) le -le járogattam én is. Leginkább azért /sőt még a távoli - köszönőviszonyos ismerősségeket is lehetett közelíteni - miatt.
Február 8-án aztán a mechanika tanszék olyat látott tőlem, amit nagyon ritkán tesznek piros behalasztotton a balekok. Írtam egy (szintén 8* 20perces ZH) nagyon erős közepest.
Úgy nézett ki a dolog, hogy sínen voltam. Már csak a fizika volt vissza Szabó profnál. A koleszban nagyon jó szobatársaim voltak, igen mert addigra 9/10 -ben hivatalosan lakó lettem az Eper5-ben.
A barátaim nagyon szorítottak értem, sokat segítettek mindenféle téren. És talán akkoriban lettünk egymásnak K.K. -val, aki nagyon aranyos volt és szerettük is egymást - úgy elsőlátásra - módra. És ez akkor nagyon jó volt.
Aztán 1984. február 15-én reggel, rettentő sok optimizmussal, és azért némi tudással felvértezve magam elindultam Szabó professzor úr színe elé. Bátran és igen, mert megtanultam Carnot körfolyamatának matematikai levezetését, meg az összetett rugómozgások többszörös integráljainak áldásos és sokoldalas érdekességeit, meg sok más nagyon fontos, a leendő bányamérnöknek nélkülözhetetlen dolgot.
Elindultam egy sorsdöntő számadás felé a NME fizika tanszékére....
időutazás 1984_2...
1984 február.... Azon a napon egy, a Miskolc Tiszai pályaudvarról koraregggel kigördülő személyvonattal indultunk Budapest felé K.K. -val. Ő a BME -n, folytatta a tanulmányait, én pedig hazafelé tartottam Pécsre.
Igen, azért mentünk személlyel, hogy jó sokáig, a lehető legtovább tartson az a 180 km-es út (ami P.Mobilék óta - mint tudjuk - néha több....). A szavak ott akkor útközben nagyon nem mentek, igaz nem is volt szükség rájuk. Kimondták azokat a csak nézések, érintések, a rezgések és hullámok átadták azt a varázslatot - a frissen indult szerelem vibrálását kettőnk között.
A vonat persze pár óra alatt leküzdötte ezt a nem igazán hatalmas távolságot, és befutott a Keletibe. Ott, akkor voltam utoljára Vele, azóta sem találkoztunk személyesen. (Az iwiwen persze megtaláltuk egymást nemrég, tisztáztuk, elmondtuk a MIÉRTet, és a hogyan - mikéntet. Megdöbbentő dolgokat tudtam meg, de ez egy más év - más történése. Azóta is tartunk egy laza kapcsolatot az elektromos galambot felhasználva.)
K. elment az egyeteme felé, én pedig a Déli PU-ra, a valamikor hamarosan induló pécsi gyorsra.....
A METRO -n utazva a K.-val történt elbúcsúzáson pár gondolattal túlléptem, halványan körvonalazódott bennem a kapcsolatunk tartásának további módja ( vonatozásokkal, amihez igencsak hozzá voltam szokva akkoriban).
Aki utazott 1984 - ben Pécsre Budapestről, az tudja, hogy jó esetben ez közel 4 órás zötykölődést jelentett. Tehát, jó sok idő van a gondolkodásra. Akkoriban még a mobiltelefon, és a walkman / mp3 nem létezett nálunk, olvasni viszont nagyokat lehetett - közben. Vagy csak pusztán kibámulni a koszos vonatablakból - nézve az elsuhanó és végletekig unalmasan ismerős tájat - gondolkozni, visszaemlékezni....
A Déli alagútjából kimászott dohogva a NOHAB húzta szerelvény. Hallottam, mert általában az első (vagy az utolsó) kocsiban utaztam mindig, és Kelenföldet elhagyva eszembe jutott a '82 év május végi hazautazásom, tömény akácillatban, ugyanezen a vasúton. Akkor egy érvénytelen félévet produkáltam, mert matekból nem kaptam aláírást, és útközben hazafelé erősen gondolkodtam, hogy milyen is lesz ez az elkövetkező nyár és a félév az ismétlésig. ( ekkor dolgoztam egy félévet az iparban / bányában na). Most egy hosszú és fárasztó, rengeteg nagy csata megvívásával járó vizsgaidőszakot hagytam ott Miskolcon.......
A vonatablakon kibámulva felidéztem, lepörgettem magamnak párszor azt az utolsó vizsganapot, február 15. szerdát onnan, hogy "Elindultam egy sorsdöntő számadás felé a NME fizika tanszékére...."
A tanszéken - utolsó behalasztott vizsganap lévén páran lézengtünk sorstársaimmal, nem egyedüli voltam akinek február közepéig húzódott a "szentháromság" teljesítése. Azzal a hatalmas gombóccal a torkomban és szanaszét tekert gyomoridegeimmel vártam tehát a Szabó profra, aki a fizika tanszék vezetője volt. Jó hírű tanárember volt, akit szerettek a diákjai. Szerették embersége miatt és ő nagyon jól tudta azt, hogy aki ilyenkorra kerül a színe elé, azon keresztülment az előző pár hétben néhány úthenger. Legalábbis a pokol tornácának közelében kalandozott - ezért egy picike elégségesért jön hozzá ilyenkor, amire tud támaszkodni, mert van talpa és gyönyörű hattyúnyaka. Szabó úrnak voltak kedvenc témái. Ezek egyike volt a Carnot - körfolyamat a másik a harmonikus rezgések és az összetett rugómozgás differenciálegyenletes bizonyítása, meg ilyen nyilem - nyalom dolgok. És ezekre a kedvenceire kíváncsi is volt általában a vizsgákon. A profiknak mintegy beugróként dobta oda, az antinépeknek pedig mentőövként. Nos, nekem is bedobta nemsokkal később. Igaz, hogy a fekete öltönyöm könyékig (sőt még a hátam közepe is) krétás lett, de forgott Carnot és rugózott a rugó, integráltan differenciálva. És akkor beütött a ménkű.... Ugyanis a vizsga végére fellőtt az öreg tudós egy mesterséges holdat - Föld körüli pályára állította, és mindent tudni akart róla. Hogy mennyivel és meddig, hányszor és hogyan... én meg addigra édesanyám leánykori nevét sem tudtam már. Az agyamban a fekete lyuk egy létező égitestté változott. Ami tágult és elhatározássá alakult át. Letettem a krétát, kezem beletöröltem nagyfiúsan a nadrágomba, aminek addigra már olyan mindegy volt. Ránéztem a profra és megkérdeztem tőle, hogy ezt tényleg tudni kellene az elégségesért? Igen, tudni kellett volna. Gondolom, valami apróság kellett volna, egy semmiség. Az a kicsiség ami akkor hiányzott a síkról.
Akkor, ha ezt valóban most így, ilyen körülmények között tudni kell - mondtam, én nem akarok bányamérnök lenni. Elvettem az indexemet és megköszönve a prof irántam való jóságát és eddigi türelmét, kisétáltam a ringből - a bedobott törölközőt odahagyva.....
Ezekre gondoltam vissza, akkor már sokadszorra. A gyorsvonat pedig robogott velem, fogytak a sínek alattunk, közeledtem a szülői ház, az otthon melege felé....
időutazás 1984_3...
Az ember élte során sok döntést hoz, hol rosszat - hol jót. Valamelyik irányba mindig be kell állítani az életmutatót. Egyik - másik döntését elhamarkodja, mást a "muszáj" miatt teszi meg. Megint másikat rákényszerítik, és van hogy mellényúlva nagyon megbánja azt amit tesz. (a témában további elmélkedések az LGT számtalan dalaiban hallhatóak - olvashatók, szerzőként Adamis Annától - Dusánig).
1984 február (még mindig)... A bedobott törölközőt tehát a a fizika tanszékre hagyományozva, végigslattyogtam az egyetem hosszú, vörös, gumós - ammoniteszes mészkőből épített folyosóján. Düh volt bennem leginkább. Dühöm a világra, Newtonra és az összes fizikusra, a profra és magamra. A tanulmányi épület és a kolesz közötti gyalogúton a februári hideg aztán kisöpörte belőlem ezt az érzést, és egy hatalmas kérdőjellé változott. AZ ÉLET? Akkor most hogyan tovább? Mit és Hol? Hogyan és Kivel? A koleszból felhívtam M.-t, hogy Ő tudja meg először. A Postáról pedig írtam egy táviratot haza, a tényállásról egy kérdéssel a végén. Hazamehetek - e? Van - e helyem otthon?
A nap további része eltelt, vigasztalásokkal, beszélgetésekkel. Néha ittunk egy valamit, néha esett pár könnycsepp is. Este feszültségoldó záróvizsga volt a Rockwell tanszéken. Több mint elégséges lett......
.... még pár napig ott maradtam Miskolcon. Búcsúztam a várostól, a barátoktól, haveroktól. Búcsúztam egy életformától. Búcsúztam egy viszonylagos védett buroktól és a gondtalan ifjúságtól. Két szép évtől, rengeteg szép emléktől, a környéktől. A vizektől és fáktól. Kövektől és szelektől.
Beszélgettünk persze ott akkor, azokban a napokban rengeteg variációról, a folytatásról. Arról, hogy a prof vajon tudta - e, hogy mit jelentett az ami kicsúszott a számon? Mármint .....hogy, akkor én nem akarok bányamérnök lenni. Tudta -e, hogy nekem ez a második dobásom volt, hogy egyenes úton nincs több? És persze, hogy érdekelte - e egyáltalán, vagy spontán beíródtam az elhullási százalékba?
.... persze lett volna kiskapu, orvosi félévismétlés. De ezt meg én nem akartam. Igen így! Nem akartam. Rengeteg dac volt bennem és düh az akkori egyetemi tanítási és számonkérési rendszer miatt. Semmiképpen nem kívántam itt folytatni.
A tudomány oltára felé vezető hidakat azért nem égettem fel teljesen, a tanulmányi osztály felé indított kérvényben, főiskolán történő folytatás lehetőségét kértem. A határozatban is ez áll. A kar dékánja a .... napon törölt a bányamérnöki kar hallgatói létszámából és hozzájárul tanulmányainak főiskolán történő folytatásához.
Beszélgettem sok mindenkivel azokban a búcsúzkodós napokban, miközben értékes relikviáimat, törékeny és nehány további fontos, de nekem már feleslegessé váló ingóságomat ráhagyományoztam legszeretettebb barát - és üzletfeleimre. Beszéltünk az ottmaradásról. Arról, hogy ne menjek haza Baranyába, mert nem biztos, hogy jó lesz az nekem. Beszéltünk arról, hogy rengeteg lehetőség - munkahely van itt BAZ -megyében is. És talán, ha hamar benőne a fejem lágya és miskolci lakosként újrakezdhetném, akár ezt itt, akár egy mást.
De mi is lett volna az ami odaköt? A város nagyon ronda volt, mint olyan. A környék az más dolog. Az egyetemen kívül ismeretlen világ várt, egy hatalmas acélvárosban. Nehéz, szürke nappalokkal. Kemény éjszakákkal. KK (miskolci volt) Pesten tanult. Én még nem voltam 21 éves, és imádtam Baranyát - Pécset.
A család azt írta, hogy persze kisfiam gyere haza. Itt az otthonod......
Döntöttem.
És azon a februári reggelen, azzal a személyvonattal, KK -val, egy nagy csővázas hátizsákban felpakolva az elmúlt éveket és az elbocsájtó szép üzenettel - én véglegesen hazaindultam Miskolcról. Hazafelé.
Hazafelé, a 'nem tudom milyen lesz' -be, a 'nem tudom hogyan fogadnak' -ba, a 'nemtudom mit fogok kezdeni magammal' -ba. Csupa bizonytalan, és nagy kérdésbe vitt az a vonat Pécs felé, eszméletlen sebességgel.
Egy blogban olvastam erről a másik blogról.
Igen kedves, egyszerű, emberi dolgok, gondolatok, történések olvashatók benne. A gondolatkör elsőben az 1984 - es évet járja körül. 1984..... tejóisten! Pont 1984! Abban az évben olyan dolgok történtek velem, ami kihatott a következő életemre. Ott abban az évben sok minden történt, sok minden másképp is történhetett volna. A nagy vízválasztás időszaka volt.....
Másodikán aztán komolyan nekiálltam tanulni, mert a félévi első vizsgám a matek szigorlat volt. Igazából tanultam is, meg nem is. Mondjuk úgy, finoman szólva kissé link srác voltam akkortájt, ráadásul egy szétment őszi szerelem utáni szívfájdalomban is. Ja igen és ami még fontos. Egy felmondásban lévő albérletben laktam Miskolc - Tapolcán, a Kisvadász fölött, egy aranyos házikó padlásszobájában. (Ennek előzménye volt az, hogy repetáztam egyet a második félévből, és ez automatikusan kollégiumból történő kizárás volt két félévre. Akkor már egy éve laktam ott és "valamiért" megúntak minket a háziak '83 karácsonya előtt és két hét idővel felmondták a kérót.)
Na szóval! Készültem én kérem szépen a matek szigorlatra rendesen, meg fostam is tőle rendesen, de bíztam azért sok mindenben. (Mert azért az ember gyereke bízik a szerencséjében is.) Hát január ötödikén reggel szigorúan megírtam a réglátott nehézségekkel megáldott feladatsort, és valahol a kettes alatti lett - mondhatni nagyon erős egyes. Így járt kolléga, de vígasztalja, hogy magával együtt jó sokan - mondta 'Kissbarnamagyarországtöbblónemindul' tanár úr. Na jó, csak ez nem így volt kalkulálva, mert az a félévi négy vizsgából a matek szigorlat mellett volt egy mechanika és még a fizika kollokvium is. Szóval kemény egy félév volt. Aztán a három nappal későbbi mechanika vizsgán ( 8*20 perc írásbeli zsinórban) az 1* -ból lett egy kilincsmegfogós dolog. Kettőből - semmi volt a meccs állása, és fizikából beosztottak főszemét Ú.... -hoz. Na azt én gyorsan elhalasztottam máskorra, másvalakihez.
Akkoriban az úgy volt, hogy a vizsgatárgyak feléből lehetett megbukni (mondjuk azon belül már többször is), a fölött besokallt a polgár.... Nekem pedig már megvolt a felező....
Aztán pár nappal később írtam egy remek matek pótszigorlatot. Mechából viszont az UV (szintén 8*20perces gyilkos vizsga zéhá) sima bukás volt. És akkor talán másnap elmentem az aranyos drága Mátyás Ernő tanár úrhoz, aki már akkortájt is a Mádi Ásványbányák főgeológusa volt és zeolitban utazott, no meg tanított itt az egyetemen geológiát - földtant, ami egy igencsak remek és érdekes tantárgy, főleg Ernő bátyánk igancsak sajátságos előadásmódjában. Akit okított Ő - az nagyon büszke lehet rá, akit pedig nem - az sajnálhatja nagyon... Tehát ott "lett" egy geológia vizsga, kb. 5 perc alatt, no meg egy ígéret Mádra - februárra.
Közben az idő múlott, a sikeres és sikertelen vizsgákat azért megünnepeltük - megsirattuk. Addigra beköltöztem a koleszba, félig illegálisan , de ígérettel a zsebemben, hogy a következő félévtől újra koleszos lehetek. /Csöveztem - persze, hogy... /
Azt az átok fizikát pedig már nem lehetett halogatni tovább és így beírtam magam SzJ. profhoz, aki egy nagyon hideg és havas napon jóindulatúan - az indexemet bejegyzés nélkül visszaadta és azt mondta, hogy csiszoljam csak még egy kicsit azt a gyémántot.
Azidőtájt - már február volt - arról voltam felismerhető, hogy amikor ébren voltam, akkor kizárólag tartókkal, erőkkel, erőkarokkal, és erőhatásokkal foglalkoztam, és normálisan kommunikálni sem tudtak velem, mert még a sörösüvegből véletlenül kifolyt nemes nedűt is megoszlási - terhelési rajz készítésére használtam, csak úgy - újjal rajzolva....Nehogy már kárba vesszen :)))
Az egyetemi társadalom akkorra már elkezdte, és élte a következő félév szorgalmi időszakát, ami leginkább abból állt, hogy néha be - be járogattak azért nappal a tanulmányok helyszínére. De leginkább mindenki az előző viharos vizsgaidőszakot pihente - síelte - lazulta.... Igencsak jó bulik voltak esténként a Rockwellben, ahová (szintén lazulás és kis kikapcsolódás céljából) le -le járogattam én is. Leginkább azért /sőt még a távoli - köszönőviszonyos ismerősségeket is lehetett közelíteni - miatt.
Február 8-án aztán a mechanika tanszék olyat látott tőlem, amit nagyon ritkán tesznek piros behalasztotton a balekok. Írtam egy (szintén 8* 20perces ZH) nagyon erős közepest.
Úgy nézett ki a dolog, hogy sínen voltam. Már csak a fizika volt vissza Szabó profnál. A koleszban nagyon jó szobatársaim voltak, igen mert addigra 9/10 -ben hivatalosan lakó lettem az Eper5-ben.
A barátaim nagyon szorítottak értem, sokat segítettek mindenféle téren. És talán akkoriban lettünk egymásnak K.K. -val, aki nagyon aranyos volt és szerettük is egymást - úgy elsőlátásra - módra. És ez akkor nagyon jó volt.
Aztán 1984. február 15-én reggel, rettentő sok optimizmussal, és azért némi tudással felvértezve magam elindultam Szabó professzor úr színe elé. Bátran és igen, mert megtanultam Carnot körfolyamatának matematikai levezetését, meg az összetett rugómozgások többszörös integráljainak áldásos és sokoldalas érdekességeit, meg sok más nagyon fontos, a leendő bányamérnöknek nélkülözhetetlen dolgot.
Elindultam egy sorsdöntő számadás felé a NME fizika tanszékére....
________________________________
időutazás 1984_2...
1984 február.... Azon a napon egy, a Miskolc Tiszai pályaudvarról koraregggel kigördülő személyvonattal indultunk Budapest felé K.K. -val. Ő a BME -n, folytatta a tanulmányait, én pedig hazafelé tartottam Pécsre.
Igen, azért mentünk személlyel, hogy jó sokáig, a lehető legtovább tartson az a 180 km-es út (ami P.Mobilék óta - mint tudjuk - néha több....). A szavak ott akkor útközben nagyon nem mentek, igaz nem is volt szükség rájuk. Kimondták azokat a csak nézések, érintések, a rezgések és hullámok átadták azt a varázslatot - a frissen indult szerelem vibrálását kettőnk között.
A vonat persze pár óra alatt leküzdötte ezt a nem igazán hatalmas távolságot, és befutott a Keletibe. Ott, akkor voltam utoljára Vele, azóta sem találkoztunk személyesen. (Az iwiwen persze megtaláltuk egymást nemrég, tisztáztuk, elmondtuk a MIÉRTet, és a hogyan - mikéntet. Megdöbbentő dolgokat tudtam meg, de ez egy más év - más történése. Azóta is tartunk egy laza kapcsolatot az elektromos galambot felhasználva.)
K. elment az egyeteme felé, én pedig a Déli PU-ra, a valamikor hamarosan induló pécsi gyorsra.....
A METRO -n utazva a K.-val történt elbúcsúzáson pár gondolattal túlléptem, halványan körvonalazódott bennem a kapcsolatunk tartásának további módja ( vonatozásokkal, amihez igencsak hozzá voltam szokva akkoriban).
Aki utazott 1984 - ben Pécsre Budapestről, az tudja, hogy jó esetben ez közel 4 órás zötykölődést jelentett. Tehát, jó sok idő van a gondolkodásra. Akkoriban még a mobiltelefon, és a walkman / mp3 nem létezett nálunk, olvasni viszont nagyokat lehetett - közben. Vagy csak pusztán kibámulni a koszos vonatablakból - nézve az elsuhanó és végletekig unalmasan ismerős tájat - gondolkozni, visszaemlékezni....
A Déli alagútjából kimászott dohogva a NOHAB húzta szerelvény. Hallottam, mert általában az első (vagy az utolsó) kocsiban utaztam mindig, és Kelenföldet elhagyva eszembe jutott a '82 év május végi hazautazásom, tömény akácillatban, ugyanezen a vasúton. Akkor egy érvénytelen félévet produkáltam, mert matekból nem kaptam aláírást, és útközben hazafelé erősen gondolkodtam, hogy milyen is lesz ez az elkövetkező nyár és a félév az ismétlésig. ( ekkor dolgoztam egy félévet az iparban / bányában na). Most egy hosszú és fárasztó, rengeteg nagy csata megvívásával járó vizsgaidőszakot hagytam ott Miskolcon.......
A vonatablakon kibámulva felidéztem, lepörgettem magamnak párszor azt az utolsó vizsganapot, február 15. szerdát onnan, hogy "Elindultam egy sorsdöntő számadás felé a NME fizika tanszékére...."
A tanszéken - utolsó behalasztott vizsganap lévén páran lézengtünk sorstársaimmal, nem egyedüli voltam akinek február közepéig húzódott a "szentháromság" teljesítése. Azzal a hatalmas gombóccal a torkomban és szanaszét tekert gyomoridegeimmel vártam tehát a Szabó profra, aki a fizika tanszék vezetője volt. Jó hírű tanárember volt, akit szerettek a diákjai. Szerették embersége miatt és ő nagyon jól tudta azt, hogy aki ilyenkorra kerül a színe elé, azon keresztülment az előző pár hétben néhány úthenger. Legalábbis a pokol tornácának közelében kalandozott - ezért egy picike elégségesért jön hozzá ilyenkor, amire tud támaszkodni, mert van talpa és gyönyörű hattyúnyaka. Szabó úrnak voltak kedvenc témái. Ezek egyike volt a Carnot - körfolyamat a másik a harmonikus rezgések és az összetett rugómozgás differenciálegyenletes bizonyítása, meg ilyen nyilem - nyalom dolgok. És ezekre a kedvenceire kíváncsi is volt általában a vizsgákon. A profiknak mintegy beugróként dobta oda, az antinépeknek pedig mentőövként. Nos, nekem is bedobta nemsokkal később. Igaz, hogy a fekete öltönyöm könyékig (sőt még a hátam közepe is) krétás lett, de forgott Carnot és rugózott a rugó, integráltan differenciálva. És akkor beütött a ménkű.... Ugyanis a vizsga végére fellőtt az öreg tudós egy mesterséges holdat - Föld körüli pályára állította, és mindent tudni akart róla. Hogy mennyivel és meddig, hányszor és hogyan... én meg addigra édesanyám leánykori nevét sem tudtam már. Az agyamban a fekete lyuk egy létező égitestté változott. Ami tágult és elhatározássá alakult át. Letettem a krétát, kezem beletöröltem nagyfiúsan a nadrágomba, aminek addigra már olyan mindegy volt. Ránéztem a profra és megkérdeztem tőle, hogy ezt tényleg tudni kellene az elégségesért? Igen, tudni kellett volna. Gondolom, valami apróság kellett volna, egy semmiség. Az a kicsiség ami akkor hiányzott a síkról.
Akkor, ha ezt valóban most így, ilyen körülmények között tudni kell - mondtam, én nem akarok bányamérnök lenni. Elvettem az indexemet és megköszönve a prof irántam való jóságát és eddigi türelmét, kisétáltam a ringből - a bedobott törölközőt odahagyva.....
Ezekre gondoltam vissza, akkor már sokadszorra. A gyorsvonat pedig robogott velem, fogytak a sínek alattunk, közeledtem a szülői ház, az otthon melege felé....
_________________________
időutazás 1984_3...
Az ember élte során sok döntést hoz, hol rosszat - hol jót. Valamelyik irányba mindig be kell állítani az életmutatót. Egyik - másik döntését elhamarkodja, mást a "muszáj" miatt teszi meg. Megint másikat rákényszerítik, és van hogy mellényúlva nagyon megbánja azt amit tesz. (a témában további elmélkedések az LGT számtalan dalaiban hallhatóak - olvashatók, szerzőként Adamis Annától - Dusánig).
1984 február (még mindig)... A bedobott törölközőt tehát a a fizika tanszékre hagyományozva, végigslattyogtam az egyetem hosszú, vörös, gumós - ammoniteszes mészkőből épített folyosóján. Düh volt bennem leginkább. Dühöm a világra, Newtonra és az összes fizikusra, a profra és magamra. A tanulmányi épület és a kolesz közötti gyalogúton a februári hideg aztán kisöpörte belőlem ezt az érzést, és egy hatalmas kérdőjellé változott. AZ ÉLET? Akkor most hogyan tovább? Mit és Hol? Hogyan és Kivel? A koleszból felhívtam M.-t, hogy Ő tudja meg először. A Postáról pedig írtam egy táviratot haza, a tényállásról egy kérdéssel a végén. Hazamehetek - e? Van - e helyem otthon?
A nap további része eltelt, vigasztalásokkal, beszélgetésekkel. Néha ittunk egy valamit, néha esett pár könnycsepp is. Este feszültségoldó záróvizsga volt a Rockwell tanszéken. Több mint elégséges lett......
.... még pár napig ott maradtam Miskolcon. Búcsúztam a várostól, a barátoktól, haveroktól. Búcsúztam egy életformától. Búcsúztam egy viszonylagos védett buroktól és a gondtalan ifjúságtól. Két szép évtől, rengeteg szép emléktől, a környéktől. A vizektől és fáktól. Kövektől és szelektől.
Beszélgettünk persze ott akkor, azokban a napokban rengeteg variációról, a folytatásról. Arról, hogy a prof vajon tudta - e, hogy mit jelentett az ami kicsúszott a számon? Mármint .....hogy, akkor én nem akarok bányamérnök lenni. Tudta -e, hogy nekem ez a második dobásom volt, hogy egyenes úton nincs több? És persze, hogy érdekelte - e egyáltalán, vagy spontán beíródtam az elhullási százalékba?
.... persze lett volna kiskapu, orvosi félévismétlés. De ezt meg én nem akartam. Igen így! Nem akartam. Rengeteg dac volt bennem és düh az akkori egyetemi tanítási és számonkérési rendszer miatt. Semmiképpen nem kívántam itt folytatni.
A tudomány oltára felé vezető hidakat azért nem égettem fel teljesen, a tanulmányi osztály felé indított kérvényben, főiskolán történő folytatás lehetőségét kértem. A határozatban is ez áll. A kar dékánja a .... napon törölt a bányamérnöki kar hallgatói létszámából és hozzájárul tanulmányainak főiskolán történő folytatásához.
Beszélgettem sok mindenkivel azokban a búcsúzkodós napokban, miközben értékes relikviáimat, törékeny és nehány további fontos, de nekem már feleslegessé váló ingóságomat ráhagyományoztam legszeretettebb barát - és üzletfeleimre. Beszéltünk az ottmaradásról. Arról, hogy ne menjek haza Baranyába, mert nem biztos, hogy jó lesz az nekem. Beszéltünk arról, hogy rengeteg lehetőség - munkahely van itt BAZ -megyében is. És talán, ha hamar benőne a fejem lágya és miskolci lakosként újrakezdhetném, akár ezt itt, akár egy mást.
De mi is lett volna az ami odaköt? A város nagyon ronda volt, mint olyan. A környék az más dolog. Az egyetemen kívül ismeretlen világ várt, egy hatalmas acélvárosban. Nehéz, szürke nappalokkal. Kemény éjszakákkal. KK (miskolci volt) Pesten tanult. Én még nem voltam 21 éves, és imádtam Baranyát - Pécset.
A család azt írta, hogy persze kisfiam gyere haza. Itt az otthonod......
Döntöttem.
És azon a februári reggelen, azzal a személyvonattal, KK -val, egy nagy csővázas hátizsákban felpakolva az elmúlt éveket és az elbocsájtó szép üzenettel - én véglegesen hazaindultam Miskolcról. Hazafelé.
Hazafelé, a 'nem tudom milyen lesz' -be, a 'nem tudom hogyan fogadnak' -ba, a 'nemtudom mit fogok kezdeni magammal' -ba. Csupa bizonytalan, és nagy kérdésbe vitt az a vonat Pécs felé, eszméletlen sebességgel.
___________________________
időutazás 1984_4...
Anyám sohasem bocsátotta meg nekem . Édesapám (isten nyugtassa) átölelt, és csak ennyit mondott : Holnap reggel várnak fiam, a munkaügyön......
A munkahelyem így 1984. március elsejétől - 1993. március 22 -ig a Mecseki Szénbányák Vasasbánya üzeme lett. (a záródátum is csak azért, mert bezárta az MDF kormány a bányánkat a komlói Zobák bánya megtartása miatt).
És mi lett a főiskolán való tanulásból? Hát semmi! Az egyetem előtt földmérési középsuliba jártam, és folytatásként én az Erdészeti - és Faipari Egyetem Földmérési Főiskolai karára gondoltam - Székesfehérvárra. Persze levelezőn, az előzmények miatt. Aztán amikor a volt középsulimban HM tanár úr intézkedett a felvételi - átvételi ügyében, akkor derült ki, hogy többek között matekból különbözetíznem kellene (egy egyetemi szigorlattal a kezemben).... hmm. Berágtam erre és inkább nem kértem belőle.
Tehát a vasasi bányában dolgoztam, kis kavarás után a bányamérésen lettem figuráns, ami azért nem sok pénzzel járt, de állandó nappalos műszakkal, reggel hattól - kettőig. A bányaüzem munkahelyeit járva, megismertem minden zeg - zugát. Nem kellett nyomnom a partot, mint nagyapámnak és édesapámnak, akik szintén itt dolgoztak. (nagyapa persze már régóta - '68 óta nyugdíjas volt). Édesapa még aktív termelő vájár volt, de akkoriban annyira megromlott az egészségi állapota, hogy rehabos lett - levették a termelésből, a szénfalról. Persze azért nem volt kimondottan büszke a fiára, de elég hamar eltelt az első pár hét, és senki nem foglalkozott ott vele, hogy most mi is van. Kivéve engem. Nekem nagyon nagy törés volt ez, mert nem igazán gondoltam, hogy így fogok élni a hátralévő sok évben...
Az időre bíztam ekkor sok mindent. Voltam. Vegetáltam. A semmi lett a legfontosabb. Otthon eltűrtek, de a régi családi fészek melege csak egy langyos valami volt mindenkinek.....
1984 nyarán SzT jó barátommal (aki tankörtársam volt Miskolcon és átment onnan közben az ELTE -re) hatalmasat kirándultunk folyatva az előző nyári Kék Túrához kötődő sátras - hátizsákos, ott alszunk ahol este lesz dolgot a Zemplénben. Sárospatakról felmentünk Füzérre, onnan a Nagy - Milicre és pár kilométeren az akkori magyar - csehszlovák határon gyalogolva László - tanyára, majd a Kőkaputól vissza - át Telkibányára és vissza le Regécre, hegyen - völgyön ráfutva az előző nyári útvonalra - Boldogkőváralján át Hernádcéce komp melletti hatalmas fűzfáját célozva végállomásnak. Pár csodás Hernád menti nap után Szerencsre vonatoztunk. Azon a vonalon, akkor még gőzös is járt. Igen egy 375 -ös, kis gőzmozdony húzta Hidasnémetiből - Szerencsre azt a pár kocsit. Az állomás jegypénztára ki sem nyitott addigra, a vonaton a kalauz kézzel írta meg az átszállós jegyemet Szerencs - Miskolc Tiszai PU - Budapest - Pécs -re. Igen, 1984 -ben még ilyesmik is voltak. A jegy a mai napig megvan.
Ez a bő hét megérdemelne egy hosszabb postot, mert ott - akkor nagyon sok pozitív dolgot tapasztaltam, sok mindent kaptam azoktól az emberektől, akikkel ott, azt a vidéket barangolva találkoztam, szóba elegyedtem. Emberséget láttam - jó szót, segítséget kaptam sokat - és volt hogy csak egy darab kenyeret. Ott, ezt a vidéket járva rájöttem arra, hogy a sors kerekének forgásába bele kell nyúlni, és igenis irányíthatóvá kell tenni annak járását.
1984 őszére jelentkeztem, felvételt nyertem és beiratkoztam a pécsi bányaipari technikumba. Kétéves esti tagozatra - érettségivel rendelkezők számára indított oktatásba. Igen, még abban az évben, mert nem voltam még messze februártól, benne voltam a tanulásban, és nem akartam kihagyni sokat. Nem kívántam kiesni a mókuskerékből. Tudtam azt, ha sokat várok - kihagyok, akkor már nagyon nehezen fog újra ráállni az agyam a mechanikára és egyéb szaktudományokra.
És egyszer vége lett azért az 1984 -es évnek is.... a többi pedig már utána történt, és történik a mai napig...
A munkahelyem így 1984. március elsejétől - 1993. március 22 -ig a Mecseki Szénbányák Vasasbánya üzeme lett. (a záródátum is csak azért, mert bezárta az MDF kormány a bányánkat a komlói Zobák bánya megtartása miatt).
És mi lett a főiskolán való tanulásból? Hát semmi! Az egyetem előtt földmérési középsuliba jártam, és folytatásként én az Erdészeti - és Faipari Egyetem Földmérési Főiskolai karára gondoltam - Székesfehérvárra. Persze levelezőn, az előzmények miatt. Aztán amikor a volt középsulimban HM tanár úr intézkedett a felvételi - átvételi ügyében, akkor derült ki, hogy többek között matekból különbözetíznem kellene (egy egyetemi szigorlattal a kezemben).... hmm. Berágtam erre és inkább nem kértem belőle.
Tehát a vasasi bányában dolgoztam, kis kavarás után a bányamérésen lettem figuráns, ami azért nem sok pénzzel járt, de állandó nappalos műszakkal, reggel hattól - kettőig. A bányaüzem munkahelyeit járva, megismertem minden zeg - zugát. Nem kellett nyomnom a partot, mint nagyapámnak és édesapámnak, akik szintén itt dolgoztak. (nagyapa persze már régóta - '68 óta nyugdíjas volt). Édesapa még aktív termelő vájár volt, de akkoriban annyira megromlott az egészségi állapota, hogy rehabos lett - levették a termelésből, a szénfalról. Persze azért nem volt kimondottan büszke a fiára, de elég hamar eltelt az első pár hét, és senki nem foglalkozott ott vele, hogy most mi is van. Kivéve engem. Nekem nagyon nagy törés volt ez, mert nem igazán gondoltam, hogy így fogok élni a hátralévő sok évben...
Az időre bíztam ekkor sok mindent. Voltam. Vegetáltam. A semmi lett a legfontosabb. Otthon eltűrtek, de a régi családi fészek melege csak egy langyos valami volt mindenkinek.....
1984 nyarán SzT jó barátommal (aki tankörtársam volt Miskolcon és átment onnan közben az ELTE -re) hatalmasat kirándultunk folyatva az előző nyári Kék Túrához kötődő sátras - hátizsákos, ott alszunk ahol este lesz dolgot a Zemplénben. Sárospatakról felmentünk Füzérre, onnan a Nagy - Milicre és pár kilométeren az akkori magyar - csehszlovák határon gyalogolva László - tanyára, majd a Kőkaputól vissza - át Telkibányára és vissza le Regécre, hegyen - völgyön ráfutva az előző nyári útvonalra - Boldogkőváralján át Hernádcéce komp melletti hatalmas fűzfáját célozva végállomásnak. Pár csodás Hernád menti nap után Szerencsre vonatoztunk. Azon a vonalon, akkor még gőzös is járt. Igen egy 375 -ös, kis gőzmozdony húzta Hidasnémetiből - Szerencsre azt a pár kocsit. Az állomás jegypénztára ki sem nyitott addigra, a vonaton a kalauz kézzel írta meg az átszállós jegyemet Szerencs - Miskolc Tiszai PU - Budapest - Pécs -re. Igen, 1984 -ben még ilyesmik is voltak. A jegy a mai napig megvan.
Ez a bő hét megérdemelne egy hosszabb postot, mert ott - akkor nagyon sok pozitív dolgot tapasztaltam, sok mindent kaptam azoktól az emberektől, akikkel ott, azt a vidéket barangolva találkoztam, szóba elegyedtem. Emberséget láttam - jó szót, segítséget kaptam sokat - és volt hogy csak egy darab kenyeret. Ott, ezt a vidéket járva rájöttem arra, hogy a sors kerekének forgásába bele kell nyúlni, és igenis irányíthatóvá kell tenni annak járását.
1984 őszére jelentkeztem, felvételt nyertem és beiratkoztam a pécsi bányaipari technikumba. Kétéves esti tagozatra - érettségivel rendelkezők számára indított oktatásba. Igen, még abban az évben, mert nem voltam még messze februártól, benne voltam a tanulásban, és nem akartam kihagyni sokat. Nem kívántam kiesni a mókuskerékből. Tudtam azt, ha sokat várok - kihagyok, akkor már nagyon nehezen fog újra ráállni az agyam a mechanikára és egyéb szaktudományokra.
És egyszer vége lett azért az 1984 -es évnek is.... a többi pedig már utána történt, és történik a mai napig...
Találomra
húztam elő a régi folyóiratok közül az Új Írás 1984. februári számát. Találtam benne Takács Zsuzsát, Jékelyt, Takáts Gyulát, Csorba Győzőt, Zelk-novellákat, kritikát Rónay György Szeptemberi halászat című elbeszélés-kötetéről, Esterházy Fuharosok-járól - szóval sok-sok izgalmas dolgot. Közülük való Károlyi Amy Ráolvasások című versciklusa is, hadd hozzak ide belőle egy darabot:
Ennyi nyíllal, ki tud élni
törj el nyilat, tompíts szálkát
adjál, Uram, elfelejtést
adjál, Uram, megbocsátást
Te, aki a szívet látod
aki nem a szavat nézed
nagy kebleden elnyugodni
hagyj barátot, ellenséget
törj el nyilat, tompíts szálkát
adjál, Uram, elfelejtést
adjál, Uram, megbocsátást
Te, aki a szívet látod
aki nem a szavat nézed
nagy kebleden elnyugodni
hagyj barátot, ellenséget
2010. október 20., szerda
Ezerkilencszáznyolcvannégyem
Ebben az évben nem történt semmi sorsfordító esemény. Dolgozni a 83/84-es tanévben kezdtem, tehát komoly tanító néni voltam. Az iwiwen látom akkori tanítványaimat, harmincon túl járnak már ...
Ebben az évben volt először herpeszem, melyet az iskolai menzán szereztem be, s mitől azóta sem tudok megszabadulni.
Ebben az évben láttam először serkét, ez is olyan dolog, amiről boldogan lemondtam volna.
Ebben az évben volt az első iskolai tábor, melyen tesókám is részt vett, mint ifivezető. Mivel a kollégák is fiatalok voltak, s többnyire jó fejek, hát szerveztünk magunknak pizsamás éjszakai fürdőzést az uszodában. Nagyon élveztük, hogy csak mi voltunk egyes-egyedül a medencében, ráadásul éjszaka, ráadásul pizsamában...
Ez a tábor azonban majdnem elmaradt, mert a kötelező orvosi vizsgálaton kiderült: majdnem az egész társaság tetves, úgyhogy ott az iskolában kezeltük a fejeket Nyttiforral. Még most is látom őket, ültek a folyosón nájlonzacsival a fejükön, várva, hogy pusztuljon, aminek pusztulnia kell.
A baráti körrel elég sűrűn szerveztünk magunknak kiruccanásokat, volt úgy, reggel hatkor keltem, éjjel háromkor hazaértem, másnap reggel hatkor keltem és kezdődött elölről. A fiatal szervezet sokat kibír. Most próbálnám meg ugyanezt! Kipusztulnék, mint a dinoszauruszok.
A fizetésem 3200 forint volt, és kaptam több szóbeli dicséretet (írásban), mert állandóan nyüzsögtem.
Sokkal kevesebb volt az adminisztráció, sokkal nagyobb volt az önállóság. Ó, azok a boldog békeidők!
2010. október 19., kedd
1984-4.
Hát most jut eszembe! Nekem ebben az évben volt az esküvőm is.
Amikor először levitt magával az úszóházra, az ismerősei kíváncsian méregettek, kóstolgattak, hogy ki vagyok, és hogy kerültem oda. Néhány alkalom után, amikor már látták, hogy lehet velem beszélni, benne vagyok a bulikban meg a beszélgetésekben is, Oti, a szabadszájú, azt találta nekem mondani, hogy 'tudod, az Andriska nem az a nősülős fajta'. Hát egy ilyen kijelentésre mit lehet mondani? Az ember sejtelmesen elmosolyodik, kicsit megrántja a vállát és csak annyit mond: Hát, majd meglátjuk! ( én nem emlékeztem erre a párbeszédre, de Oti állítja, hogy így történt)
Már együtt éltünk pár éve, már gyűrűs menyasszony voltam, de esküvő kitűzése még nem járt a fejünkben, csak annyi,hogy hát majd... De amikor gyereket vártunk, akkor mégis úgy döntöttünk, hogy akkor most gyorsan össze kéne házasodni.
Annak idején nem volt még annyira elfogadott, hogy valaki egyedülállóként és ne férjes asszonyként szülje meg a gyerekét.
Nem akartunk világraszóló esküvőt, de nem lehetett megúszni, hogy az ismerőseink ne tudják meg. Legelőször ott buktunk le, amikor egy hónappal az esküvő előtti bejelentkezéshez a nálam lévő személyi igazolványát visszaadtam a vőlegénynek, és ez persze este a Vakegérben volt, mert a mikor benyúltam a táskámba kezembe akadt, és gondolkodás nélkül a kezébe nyomtam.
Persze azonnal tudta mindenki, aki látta, hogy ez mit is jelentett.
Így aztán a tanácsházára meghívtuk az ismerőseinket, a kollégákat és szépen tele is lett velük a nagyterem.
Akkor divatos volt, hogy az ifjú pár, a tanúk meg anyakönyvvezető pezsgővel koccint az esküvő után. Én meg úgy gondoltam, hogy ha már koccintás van, akkor én szivesebben iszom a barátaimmal, így aztán Kálmán barátunk a Tiszából kitelepült, hozott egy ruháskosár pezsgős poharat, néhány pincért, meg vagy két láda pezsgőt, és mire a koccintásra került a sor, tálcákon végigkínálták a közönséget, hogy együtt emelhessük poharunkat.
Aztán úszóházi és egyéb ismerősöket egy kártyával értesítettük, hogy szíves tudomásukra hozzuk, hogy összeházasodtunk.
Több gratuláló levelet kaptunk, de egyetlen, igen emlékezetes levelet őrzünk, melyet az egy generációval előttünk járó barátunktól- a fentebb említett Oti apósától- kaptunk, és így szólt:
Tudtam! Tudtam, én mindig tudtam! Legyetek nagyon boldogok!
Aztán ez úgy is volt. Egy darabig...
...a válásom majd egy másik évszámhoz kapcsolódik, de addig még sok -sok év telik el.
(csak nekem volt ilyen sűrű történésekkel teli évem ez az 1984?)
Amikor először levitt magával az úszóházra, az ismerősei kíváncsian méregettek, kóstolgattak, hogy ki vagyok, és hogy kerültem oda. Néhány alkalom után, amikor már látták, hogy lehet velem beszélni, benne vagyok a bulikban meg a beszélgetésekben is, Oti, a szabadszájú, azt találta nekem mondani, hogy 'tudod, az Andriska nem az a nősülős fajta'. Hát egy ilyen kijelentésre mit lehet mondani? Az ember sejtelmesen elmosolyodik, kicsit megrántja a vállát és csak annyit mond: Hát, majd meglátjuk! ( én nem emlékeztem erre a párbeszédre, de Oti állítja, hogy így történt)
Már együtt éltünk pár éve, már gyűrűs menyasszony voltam, de esküvő kitűzése még nem járt a fejünkben, csak annyi,hogy hát majd... De amikor gyereket vártunk, akkor mégis úgy döntöttünk, hogy akkor most gyorsan össze kéne házasodni.
Annak idején nem volt még annyira elfogadott, hogy valaki egyedülállóként és ne férjes asszonyként szülje meg a gyerekét.
Nem akartunk világraszóló esküvőt, de nem lehetett megúszni, hogy az ismerőseink ne tudják meg. Legelőször ott buktunk le, amikor egy hónappal az esküvő előtti bejelentkezéshez a nálam lévő személyi igazolványát visszaadtam a vőlegénynek, és ez persze este a Vakegérben volt, mert a mikor benyúltam a táskámba kezembe akadt, és gondolkodás nélkül a kezébe nyomtam.
Persze azonnal tudta mindenki, aki látta, hogy ez mit is jelentett.
Így aztán a tanácsházára meghívtuk az ismerőseinket, a kollégákat és szépen tele is lett velük a nagyterem.
Akkor divatos volt, hogy az ifjú pár, a tanúk meg anyakönyvvezető pezsgővel koccint az esküvő után. Én meg úgy gondoltam, hogy ha már koccintás van, akkor én szivesebben iszom a barátaimmal, így aztán Kálmán barátunk a Tiszából kitelepült, hozott egy ruháskosár pezsgős poharat, néhány pincért, meg vagy két láda pezsgőt, és mire a koccintásra került a sor, tálcákon végigkínálták a közönséget, hogy együtt emelhessük poharunkat.
Aztán úszóházi és egyéb ismerősöket egy kártyával értesítettük, hogy szíves tudomásukra hozzuk, hogy összeházasodtunk.
Több gratuláló levelet kaptunk, de egyetlen, igen emlékezetes levelet őrzünk, melyet az egy generációval előttünk járó barátunktól- a fentebb említett Oti apósától- kaptunk, és így szólt:
Tudtam! Tudtam, én mindig tudtam! Legyetek nagyon boldogok!
Aztán ez úgy is volt. Egy darabig...
...a válásom majd egy másik évszámhoz kapcsolódik, de addig még sok -sok év telik el.
(csak nekem volt ilyen sűrű történésekkel teli évem ez az 1984?)
1984
Nem túl szerencsésen kezdődött nekünk az az év.
Én GYES-en voltam a fiammal.
Előző évben vezették be hozzánk a gázt. Elvitte az összes megtakarításunkat a beugró, és nyögtük a részleteket is.
Napról napra éltünk.
És akkor február közepén kilyukadt a bojlerünk.
Zolika akkor már "nagyfiúsan", a nagy kádban fürdött.
Nem értette, miért vettük elő megint a babafürdető kádat, de nem volt más választásunk.
Gázon melegítettük a fürdővizet.
A barátaink is tudtak erről a problémánkról.
Ők fagyasztó szekrényért járták le a lábukat, mert ugye abban az időben minden hiánycikk volt-a bojler is.
Harmadnap ragyogó arccal, és egy 120 literes bojlerrel állítottak be. Mélyhűtő ugyan nem volt, de bojler az igen.
Akkor még nem volt telefonunk, és nekik azonnal dönteni kellett. Így aztán a 80 literes helyett lett 120-as. 2 nappal későbbre nekik is megígérték a 60 literes mélyhűtőt.
Tulajdonképpen boldogok voltunk, de azt nem tudtuk, miből fogjuk kifizetni. Anyósoméktól, meg anyámtól semmiképp nem akartunk kölcsönkérni, mert akkor hallgatnunk kellett volna, hogy ugye, mi megmondtuk, hogy korán jött ez a gyerek...
Így aztán Péter elindult kölcsönkérni. Ki 500; ki 200, stb... forintot tudott nélkülözni, de végül majdnem összejött a pénz. A maradékot Péter az anyjával pótoltatta ki, azzal az ürüggyel, hogy a szomszéd kért tőlünk kölcsön, mert adódott egy lehetőség, hogy vegyenek egy jégszekrényt, és ennyi hiányzik nekik, nekünk pedig nincs felesleges.
Jaj, és volt még egy aranyos sztori is azon a télen:
Rengeteg hó esett akkoriban.
Délelőtt felöltöztettem a fiamat a vízhatlan kezes-lábasába, és kimentünk az udvarra játszani. Akkor már 2 hónap híján 2 éves volt. Hóembert kezdtünk építeni. Aztán kis időre magára hagytam, mert ugye a főzés...
2 perc múlva átüvölt a szomszéd: hogy menjek ki, mert Zolika derékig süllyedt a járdáról letolt hókupacba. Mire kiértem, már vállig ért neki a hó, és a fiam rötyögött, én viszont enyhén sokkot kaptam. Ahogy kihúztam , az egyik csizmácskája bent is ragadt. De ő csak nevetett tovább.
Nehéz, de azért boldog idők voltak azok...
Én GYES-en voltam a fiammal.
Előző évben vezették be hozzánk a gázt. Elvitte az összes megtakarításunkat a beugró, és nyögtük a részleteket is.
Napról napra éltünk.
És akkor február közepén kilyukadt a bojlerünk.
Zolika akkor már "nagyfiúsan", a nagy kádban fürdött.
Nem értette, miért vettük elő megint a babafürdető kádat, de nem volt más választásunk.
Gázon melegítettük a fürdővizet.
A barátaink is tudtak erről a problémánkról.
Ők fagyasztó szekrényért járták le a lábukat, mert ugye abban az időben minden hiánycikk volt-a bojler is.
Harmadnap ragyogó arccal, és egy 120 literes bojlerrel állítottak be. Mélyhűtő ugyan nem volt, de bojler az igen.
Akkor még nem volt telefonunk, és nekik azonnal dönteni kellett. Így aztán a 80 literes helyett lett 120-as. 2 nappal későbbre nekik is megígérték a 60 literes mélyhűtőt.
Tulajdonképpen boldogok voltunk, de azt nem tudtuk, miből fogjuk kifizetni. Anyósoméktól, meg anyámtól semmiképp nem akartunk kölcsönkérni, mert akkor hallgatnunk kellett volna, hogy ugye, mi megmondtuk, hogy korán jött ez a gyerek...
Így aztán Péter elindult kölcsönkérni. Ki 500; ki 200, stb... forintot tudott nélkülözni, de végül majdnem összejött a pénz. A maradékot Péter az anyjával pótoltatta ki, azzal az ürüggyel, hogy a szomszéd kért tőlünk kölcsön, mert adódott egy lehetőség, hogy vegyenek egy jégszekrényt, és ennyi hiányzik nekik, nekünk pedig nincs felesleges.
Jaj, és volt még egy aranyos sztori is azon a télen:
Rengeteg hó esett akkoriban.
Délelőtt felöltöztettem a fiamat a vízhatlan kezes-lábasába, és kimentünk az udvarra játszani. Akkor már 2 hónap híján 2 éves volt. Hóembert kezdtünk építeni. Aztán kis időre magára hagytam, mert ugye a főzés...
2 perc múlva átüvölt a szomszéd: hogy menjek ki, mert Zolika derékig süllyedt a járdáról letolt hókupacba. Mire kiértem, már vállig ért neki a hó, és a fiam rötyögött, én viszont enyhén sokkot kaptam. Ahogy kihúztam , az egyik csizmácskája bent is ragadt. De ő csak nevetett tovább.
Nehéz, de azért boldog idők voltak azok...
2010. október 18., hétfő
1984-3.
A nyarakat mindig az úszóházon töltöttük. Panelban laktunk, ahol nyáron pokoli meleg volt, így aztán reggel lementünk az úszóházra, késő éjjel meg hazamentünk. Ebben az évben is így volt, azzal a különös ajándékkal, hogy én táppénzen voltam, pedig csak gyereket vártam, de a vidéki munkahelyem miatt a körzeti orvos úgy döntött, hogy van nekem rizikó tényezőm anélkül is, hogy napi Trabantozásra adnám a fejemet.
Tehát szabad voltam mint a madár. Egy szép, nagy, egyre terebélyesedő madár...
Szóval úszóház. Ez egy olyan hajó, ami pontonokon áll, és amelyiknek a közepe lyukas, ott a kosár, amiben az úri közönség fürdőzhet. A kosár már nem valós fonott kosár, mint volt valamikor, hanem deszkákból készített medence, aminek a deszka közein átfolyik a Tisza. Ezt a medencét esetenként kiemelik, hogy a folyó hordaléka ne halmozódjon fel előtte. Aztán persze megszüntették ezt a fürdési lehetőséget, szétszedték a kosarat, és ledeszkázták a helyét.
Az úszóházon mindenkinek kabinja van. Nem kell fürdőruhával, papuccsal törölközővel felszerelkezve lemenni, mert mindent szépen otthagyunk a saját kabinunkban. Jó dolog volt ez, mert akinek volt egy szabad órája ebédidőben, az csak leballagott az úszóházra, felvette a fürdőruháját, úszott egyet a folyóban, letusolt, ivott valamit és szépen visszament dolgozni.
Az úszóházon mindig volt valaki, akivel beszélgetni lehetett, ott sose volt egyedül az ember. Mindenki ismert mindenkit, jó barátságban voltunk.
Olyan összetartó társulat voltunk, hogy hétvégenként közös főzéseket rendeztünk, hogy ne otthon kelljen a melegben főzőcskézni, összeadtuk az árát, aki éppen ráért bevásárolt, és közösen megfőztük. Aztán persze a közös főzés, evés-ivás esti bulizásba csapott át.
Közösen jártunk kirándulni, béreltünk egy hajót, és felmentünk a Tiszán Mindszentig, ahol bográcsoztunk egy jót.
Aztán közösen jártunk augusztusban táborozni Ányásra. Kint sátraztunk hetekig a Tisza parton,
voltak motorcsónakjaink, kis ladikok Thümmer motorral, a fiúk horgásztak, főztünk, fürödtünk a Tiszában, ha nagyon meleg volt, akkor a csónak farára kitettük a tálkát, amiben a halászlé volt, és beleheveredtünk a vízbe, és úgy ebédeltünk.
Amikor hazajöttünk, akkor nemcsak a naptól, hanem a kosztól is feketék voltunk, hiszen csak a Tiszában fürödtünk.
Szóval úszóház volt a nyári élet színtere. Ott voltunk naphosszat oda jártak a színészek az operaénekesek, balettosok, a múzeum igazgató, az MSZMP admininsztratív osztályának vezetője, a főiskola tanára, a gimnázium igazgató, a fogorvos, az ügyvéd, a kisiparos, az orvos, a klinikai professzor, a nyugdíjas elmegyógyász, az IBUSZ vezetője, dolgozója, a Hungária szálloda igazgatója, a Royal főportása, a hazalátogató fővárosi színésznő, az éppen akkor pécsi szinésznő, aki rendszeresen egy papagájkalitkával érkezett az úszóházra, az elszármazott humorista, akinek az egész családja az úszóházon volt törzsvendég, a kajakos, a kártyás, a dominós, a kismama, a nagymama, a családok három generációja, mert a gyerek, amikor már neki is gyereke lett, szépen visszaszokott az úszóházra mert a gyerekeknek csak ott volt az igazi jó helye. Mert minden gyereknek le kellett esni a tetőre vezető meredek lépcsőről legalább egyszer...
Úszóház a Tiszán.Ez is Somogyi Károlyné fényképe a Délmagyarországból.
Amikor aztán eltelt a nyár, és az úszóházat is a téli kikötőbe vontatták, akkor nagyon hiányzott nekünk a napi úszóházra járás.
Mindig örültünk, ha a városban egy egy úszóházi ismerőssel találkoztunk, ilyenkor mindig számbavettük, hogy mennyi idő van még hátra tavaszig, amikor megint itt lesz az úszóház.
Egy ilyen téli találkozás alkalmával, amikor talpig irhabundában vásárolunk egy vevővel teli soother's fotósboltban, Feri, a régen látott úszóházi ismerős ovációval fogad, és nagy hangon mondja, hogy jajj Klárika, hát így felöltözve meg se ismerem! A levegő egy pillanatra bentrekedt, kínos csend lett a boltban, és kíváncsi szemek fürkésztek bennünket azonnal.
Hát Ferikém, ha tudom hogy találkozunk isten bizony fürdőruhát vettem volna fel a bunda alá!
Tehát szabad voltam mint a madár. Egy szép, nagy, egyre terebélyesedő madár...
Szóval úszóház. Ez egy olyan hajó, ami pontonokon áll, és amelyiknek a közepe lyukas, ott a kosár, amiben az úri közönség fürdőzhet. A kosár már nem valós fonott kosár, mint volt valamikor, hanem deszkákból készített medence, aminek a deszka közein átfolyik a Tisza. Ezt a medencét esetenként kiemelik, hogy a folyó hordaléka ne halmozódjon fel előtte. Aztán persze megszüntették ezt a fürdési lehetőséget, szétszedték a kosarat, és ledeszkázták a helyét.
Az úszóházon mindenkinek kabinja van. Nem kell fürdőruhával, papuccsal törölközővel felszerelkezve lemenni, mert mindent szépen otthagyunk a saját kabinunkban. Jó dolog volt ez, mert akinek volt egy szabad órája ebédidőben, az csak leballagott az úszóházra, felvette a fürdőruháját, úszott egyet a folyóban, letusolt, ivott valamit és szépen visszament dolgozni.
Az úszóházon mindig volt valaki, akivel beszélgetni lehetett, ott sose volt egyedül az ember. Mindenki ismert mindenkit, jó barátságban voltunk.
Olyan összetartó társulat voltunk, hogy hétvégenként közös főzéseket rendeztünk, hogy ne otthon kelljen a melegben főzőcskézni, összeadtuk az árát, aki éppen ráért bevásárolt, és közösen megfőztük. Aztán persze a közös főzés, evés-ivás esti bulizásba csapott át.
Közösen jártunk kirándulni, béreltünk egy hajót, és felmentünk a Tiszán Mindszentig, ahol bográcsoztunk egy jót.
Aztán közösen jártunk augusztusban táborozni Ányásra. Kint sátraztunk hetekig a Tisza parton,
voltak motorcsónakjaink, kis ladikok Thümmer motorral, a fiúk horgásztak, főztünk, fürödtünk a Tiszában, ha nagyon meleg volt, akkor a csónak farára kitettük a tálkát, amiben a halászlé volt, és beleheveredtünk a vízbe, és úgy ebédeltünk.
Amikor hazajöttünk, akkor nemcsak a naptól, hanem a kosztól is feketék voltunk, hiszen csak a Tiszában fürödtünk.
Szóval úszóház volt a nyári élet színtere. Ott voltunk naphosszat oda jártak a színészek az operaénekesek, balettosok, a múzeum igazgató, az MSZMP admininsztratív osztályának vezetője, a főiskola tanára, a gimnázium igazgató, a fogorvos, az ügyvéd, a kisiparos, az orvos, a klinikai professzor, a nyugdíjas elmegyógyász, az IBUSZ vezetője, dolgozója, a Hungária szálloda igazgatója, a Royal főportása, a hazalátogató fővárosi színésznő, az éppen akkor pécsi szinésznő, aki rendszeresen egy papagájkalitkával érkezett az úszóházra, az elszármazott humorista, akinek az egész családja az úszóházon volt törzsvendég, a kajakos, a kártyás, a dominós, a kismama, a nagymama, a családok három generációja, mert a gyerek, amikor már neki is gyereke lett, szépen visszaszokott az úszóházra mert a gyerekeknek csak ott volt az igazi jó helye. Mert minden gyereknek le kellett esni a tetőre vezető meredek lépcsőről legalább egyszer...
Úszóház a Tiszán.Ez is Somogyi Károlyné fényképe a Délmagyarországból.Amikor aztán eltelt a nyár, és az úszóházat is a téli kikötőbe vontatták, akkor nagyon hiányzott nekünk a napi úszóházra járás.
Mindig örültünk, ha a városban egy egy úszóházi ismerőssel találkoztunk, ilyenkor mindig számbavettük, hogy mennyi idő van még hátra tavaszig, amikor megint itt lesz az úszóház.
Egy ilyen téli találkozás alkalmával, amikor talpig irhabundában vásárolunk egy vevővel teli soother's fotósboltban, Feri, a régen látott úszóházi ismerős ovációval fogad, és nagy hangon mondja, hogy jajj Klárika, hát így felöltözve meg se ismerem! A levegő egy pillanatra bentrekedt, kínos csend lett a boltban, és kíváncsi szemek fürkésztek bennünket azonnal.
Hát Ferikém, ha tudom hogy találkozunk isten bizony fürdőruhát vettem volna fel a bunda alá!
Dezső, 1984
Ezen a nyáron is, mint vagy huszonöt éven át minden iskolai szünetben, a Szent Gellért utcában nyaralt a család összes gyereke. Nagyapa a kertben bogarászott, Mami sütött vagy kompótot tett el, a nagyobbakat kiküldte a piacra zöldségért, ha éppen nem a SZUE-ban tempóztak Edit felügyelete alatt. Ő tanította meg úszni mindegyikünk gyerekeit.
Dezső sokszor elkísérte a társaságot a SZUE-ba, megbízott persze Edit pedagógusi tehetségében, mégis úgy gondolta, nem ártana még egy matektanárnak ügyelni a családi napköziben. Ahogy észrevették a medence szélén, az egyik kislány intett neki a vízből, a többieknek meg ezt mondta:”Na, itt az Anyu hapsija.”
A hapsi kiparancsolta a népet a vízből, bevárta őket a villamosmegállóban, csak akkor ült biciklire, amikor hiánytalanul együtt látta a csapatot. Másnap ebédre vártuk Dezsőt. Késett. Végre csöngettek, Edit rohant a kapuhoz. Nem Dezső, egy másik kolléga állt az utcán. „Rossz hírt hozok. Baleset érte a barátodat…” A töredezett elbeszélésből kihámoztuk, hogy egyik ismerősük építkezéséhez ment segíteni, felmászott a házfalhoz támasztott hosszú létrára, ami megbillent, ő hátrafelé a földre vágódott és szörnyethalt.
A temetésén a fél város ott volt. Tanítványok, barátok, sok rokon. A sporttársai a levegőben búcsúztatták, az MHSZ sárkányrepülői a sír fölött keringtek a szertartás végéig.
1984... Boldog békeidők…
Előző ősszel utalták ki a lakásunkat, nagy balhék után… aki még emlékszik rá… a kerületi tanácsnál lehetett lakásigénylést beadni… és éveket vártunk rá… mi „csak” hat évet…
egy lepusztult, hatalmas bérlakást utaltak ki, a nyócker sűrűjében, amit sajátkezüleg újítottunk fel (előzőleg négyes társbérlet volt… ha mond ez még valakinek valamit), hogy karácsonyra be tudjunk költözni… külön élmény volt a felújítás is…
előtte egy sötét 24 m2 lakásban laktunk (udvari közös wc-vel)… akkor már három gyerekkel a „nyakamon”…
ez meg 124 m2 lakás volt… a bútoraink elvesztek benne… a középső szobában elfért volna az egész előző lakás…
mivel hamarosan kiderült, hogy a rezsijét nem igazán tudjuk kigazdálkodni, a feleségem is munkába állt… igaz, ehhez kellett némi cocialista kapcsolat… hiszen akkoriban sem volt egyszerű háromgyerekes anyaként elhelyezkedni… az óvodát és a bölcsödét sem volt könnyű elintézni… de azért sikerült…
és akkoriban még volt „jegyestej”, amit igényelni kellett szintén…
sőt el lehetett adni az anyatejet is… az asszonynak volt bőven… viszont a TV-n összesen két csatorna adását lehetett fogni… lehet, hogy azért van ennyi gyerekem?...
nyár végén én is munkahelyet változtattam… a több fizetés reményében… amire rá is faragtam… ez volt az első olyan munkahely, ahol nem kaptam meg a kialkudott bért (azóta is tartoznak)… ráadásul pont karácsony előtt…
de mégis boldogok voltunk… sőt… még nyaralni is voltunk Balatonszemesen…
na az volt az igazi élmény…
mivel az anyagiak elég szűkösek voltak, egy (áttételesen) ismerős házát „béreltük” ki… a bérleti díj az volt, hogy az ő három unokájukat is pesztrálni kellett két hétig…
reggel felültem egy rozzant bringára, eltekertem a boltba… három szatyor cucc bevásárol… reggeliztetés, ebéd, vacsora… aztán fürdetés, altatás…
amikor lementünk a strandra úgy járt a szemem, mint a flippergolyó… melyik kölyök éppen hol van… úgy álltam a „nagy fürdőkád” partján, hogy folyamatosan azt sasoltam, meg van-e mindegyik…
na, hogy legyen csúcs is a dologban, még kutya is volt a házban… a mai napig emlékszem a nevére… Breda… valahol még megvan néma szuper8-as filmen… ahogy az akkor nagyon kicsi fiam kergeti (most már magasabb mint én 28 évesen)… és az egy mérettel nagyobb lányom menekül előle sikítozva (aki viszont alacsonyabb nálam)…
de itt… Szemesen… volt életem egyik olyan élménye, amikor majdnem negyven ember kergetett meg…
késő este… ettek a srácok… le is nyugodtak már valamennyire a napi pörgés után… kimentünk sétálni a mólóra (csapatostól… mert jó lenne, ha hamar elaludnának végre, hogy kettesben is tudjunk lenni kicsit)…
gyönyörű este, csillagos ég… rengetegen sétáltak a mólón… horgászok áztatták a madzagot a vízben a másnapi ebéd reményében…
szóval sétálunk… sétálunk… egyszer csak beindult bennem a kisördög…
- ufó! - kiáltottam…
- ufó! - mégegyszer… és kinyújtott karral a víz felé mutattam…
- ufó!! - és már mindenki arra nézett…
- ufomefter! – kiáltottam pöszén… aztán a többiekhez
- futás!...
érdekes látvány lehetett, ahogy nyolcan rohanunk mint az őrültek… mögöttünk pár méterrel néhány morc ember rohan az öklét rázva…
aztán persze kacagásba fulladt a történet…
1984 - 2.
Tényleg! Hó.
Addig a tél csak nevében volt tél, jó idő volt, előző év karácsonyán szenteste napján mintha 18 fok lett volna, mert arra emlékszem, hogy ballonkabátban mentünk karácsonyi vacsorára az anyósomhoz.
Azon a télen kegyes volt az időjárás, éreztük a globális felmelegedést, kellemes jó idő volt, alig fagyott, hó nem is volt .
Aztán egyszer csak nagyon nagy hó lett.
Akkora, hogy Szegedet betemette.
Mint minden akkori fiatalnak nekem is első autóm egy Trabant volt. A férjem már eladta az ő Zsiguliját, és a Trabanttal jártunk. Már nem dolgoztam, mert ahogy kiderült, hogy gyereket várok, azonnal felhagytam a napi 150 km autózással, bocsánat Trabantozással, mert reggel 75 kilométert oda, délután meg vissza, nem lehetett bevállalni várandósan.
Egy hajnalban arra ébredtünk, tombol a szél, hogy nincs áram és közben zuhog a hó. Pedig már - ha jól emlékszem talán február volt.
Az elemes kisrádió gombját tekergetve aztán kiderült, hogy Szegedet körbezárta a hó, minden út járhatatlan, hófúvás mindfelé, méteres hótorlaszok az utakon.
De a férjemnek eszébe jutott, hogy a munkahelyén, a szállodában az éjszakás portás biztosan nem tudja bekapcsolni a tartalék áramforrást, mert azt sem tudja, hogy ilyen van, vagy nincs. Így aztán hajnalok hajnalán a pizsamájára sínadrágot húzott, felvette a báránybéléses kabátját, sísapkát-kesztyűt öltött, kihányta a Trabantot a hó alól és elindult az Északi Városrészből a Kölcsey utcába.
Hazatérve elmesélte, hogy a Széchenyi téren és a Kárász utcán autózott végig, ott ahol egyébként ki van tiltva a forgalom, mert a sétálóké az egész.
Hát most nem sétált senki, sőt rendőr sem járt arra.
Én meg otthon rettegtem. Én ugyan melegben, jó helyen, a több napi élelemmel ellátott lakásunkban voltam, de mégis félelmetes volt. Olyan őrjöngő szelet sose hallottam azelőtt.
Nézzétek csak: ezt írta erről az évről a Délmagyarország.
A kép Somogyi Károlyné képe a Délmagyarországból.
Addig a tél csak nevében volt tél, jó idő volt, előző év karácsonyán szenteste napján mintha 18 fok lett volna, mert arra emlékszem, hogy ballonkabátban mentünk karácsonyi vacsorára az anyósomhoz.
Azon a télen kegyes volt az időjárás, éreztük a globális felmelegedést, kellemes jó idő volt, alig fagyott, hó nem is volt .
Aztán egyszer csak nagyon nagy hó lett.
Akkora, hogy Szegedet betemette.
Mint minden akkori fiatalnak nekem is első autóm egy Trabant volt. A férjem már eladta az ő Zsiguliját, és a Trabanttal jártunk. Már nem dolgoztam, mert ahogy kiderült, hogy gyereket várok, azonnal felhagytam a napi 150 km autózással, bocsánat Trabantozással, mert reggel 75 kilométert oda, délután meg vissza, nem lehetett bevállalni várandósan.
Egy hajnalban arra ébredtünk, tombol a szél, hogy nincs áram és közben zuhog a hó. Pedig már - ha jól emlékszem talán február volt.
Az elemes kisrádió gombját tekergetve aztán kiderült, hogy Szegedet körbezárta a hó, minden út járhatatlan, hófúvás mindfelé, méteres hótorlaszok az utakon.
De a férjemnek eszébe jutott, hogy a munkahelyén, a szállodában az éjszakás portás biztosan nem tudja bekapcsolni a tartalék áramforrást, mert azt sem tudja, hogy ilyen van, vagy nincs. Így aztán hajnalok hajnalán a pizsamájára sínadrágot húzott, felvette a báránybéléses kabátját, sísapkát-kesztyűt öltött, kihányta a Trabantot a hó alól és elindult az Északi Városrészből a Kölcsey utcába.
Hazatérve elmesélte, hogy a Széchenyi téren és a Kárász utcán autózott végig, ott ahol egyébként ki van tiltva a forgalom, mert a sétálóké az egész.
Hát most nem sétált senki, sőt rendőr sem járt arra.
Én meg otthon rettegtem. Én ugyan melegben, jó helyen, a több napi élelemmel ellátott lakásunkban voltam, de mégis félelmetes volt. Olyan őrjöngő szelet sose hallottam azelőtt.
Nézzétek csak: ezt írta erről az évről a Délmagyarország.
A kép Somogyi Károlyné képe a Délmagyarországból.
1984
csúfságos év volt, nem szívesen emlékszem vissza rá. Egy hosszú kapcsolatból kilépve más sem volt körülöttem, mint nehézség és kilátástalanság, amit nem a kilépés, nem a kapcsolat vége idézett elő, hanem az a nyolc év, ameddig a kapcsolat tartott. Az a nyolc év, amit - még ma is úgy érzem - minimum duplán kell valós éveim közé számolnom. Ha 1984-re gondolok, igazából csak egyetlen képet tudok felidézni: azt, hogy állok a romok közepén, és azon gondolkodom, miképp tudok majd belőlük valamit újra felépíteni.
Volt persze szép is, például az, amit évekkel ezelőtt megírtam egy posztban. Most idemásolom:
Emlékszem, '84. február 9-én elkezdett esni a hó, és csak esett, esett... Akkoriban beteglátogatóba jártam a Kardiológiai Intézetbe, a Gyáli út fáin vastagon állt a hó, és a súlytól lehajlott-megereszkedett ágak hófehér, boltíves mennyezetként borultak az úttest fölé. Minden bizonnyal máshol is, más fák is - de bennem az maradt meg. A Gyáli út.
Az meg csupán véletlen, hogy tegnap este Brahms negyedik szimfóniáját hallgattam a Bartókon - Állami Hangversenyzenekar, Günter Neuhold vezényletével -, a felvétel 1984. június 1-jén készült a Zeneakadémián.
Volt persze szép is, például az, amit évekkel ezelőtt megírtam egy posztban. Most idemásolom:
Emlékszem, '84. február 9-én elkezdett esni a hó, és csak esett, esett... Akkoriban beteglátogatóba jártam a Kardiológiai Intézetbe, a Gyáli út fáin vastagon állt a hó, és a súlytól lehajlott-megereszkedett ágak hófehér, boltíves mennyezetként borultak az úttest fölé. Minden bizonnyal máshol is, más fák is - de bennem az maradt meg. A Gyáli út.
Az meg csupán véletlen, hogy tegnap este Brahms negyedik szimfóniáját hallgattam a Bartókon - Állami Hangversenyzenekar, Günter Neuhold vezényletével -, a felvétel 1984. június 1-jén készült a Zeneakadémián.
2010. október 16., szombat
Az Újvilágban
Mint többeknek, nekem is egy utazásról emlékezetes ez az év. Nagymamám testvéréék, akiket sose láttam, hiszen 1947-ben mentek ki, hívtak meg magukhoz két hónapra. Az előkészületek simán mentek, szabadságot is kaptam, útlevelet is, vízumot is, a repülőjegyet is megküldték. Nem is nagyon féltem, huszonévesen az ember nem fél annyira, angolul sem lehetett már éppen eladni, addigra többéves idegenvezetői gyakorlatom is volt már, tehát maga az utazás sem volt ismeretlen dolog. Mégis, amikor egyszerre csak ott álltam, egyszál magamban, a hatalmas amszterdami repülőtéren, ahol a KLM-gépre kellett átszállni, biztos alábbhagyott egy kicsit a bátorságom. Emlékszem, milyen megdöbbenés volt egy Boeinget belülről látni, hát még kilenc órát benne ülni! Egy idős holland házaspár volt az ülésszomszédom, semmit nem lehetett velük egész úton beszélgetni, végig sós mogyorót rágtak és valami szójátékot játszottak papíron. Viszont a gépen láttam először James Bond-filmet.
Atlantában szállt le a gép, ahol a fényképek alapján könnyen felismertük egymást. A bácsi már hosszú útra nem vezetett, az egyik utcabeli jött el velük a vagy száz kilométerre fekvő repülőtérre. Így hazaútban már rögtön elkezdhettem angolozni, no, de az amerikai angol! Kérem szépen, mi nem ezt tanultuk!
Hét órát elveszítve végül megérkeztem Tamás bátya kunyhójának a földjére, a georgiai Maconba. Amerikai léptékkel kisváros volt, nekem mégis valóban új világ. Ámulva csodálkoztam rá mindenre, ami ma már számunkra is oly természetes: a bankkártyára, a dobozos üdítőre (a Sprite lett a kedvencem, hoztam is haza egy dobozzal, hogy megmutassam), a nagy bevásárlóközpontokra, a légkondira, a száz tévécsatornára, a McDonald's-ra (itthon majd 88-ban nyílik az első), az amerikai konyhára (nem gasztronómiailag, hanem elhelyezésében, micsoda ötlet!), az otthoni számítógépre, amin a naplót írtam és egyáltalán, úgy az életükre.
Ők meg, az igazi amerikaiak, rajtam csodálkoztak. Hogy lehet autó nélkül élni, hogy mi sétálni is szoktunk és nemcsak a belvárosban van járda, hogy nem a hűtőből vesszük ki a tósztot, hanem szeljük a kenyeret és naponta megyünk a boltba. Meg egyáltalán, úgy az életünk.
Számtalan emlék, élmény még a szabadság hazájából, ami korántsem annyira az, mint amilyen képet mutat magáról.
Kézről-kézre adtak az ismerősök, vittek vagy egyedül utaztam (ma már ezerszer meggondolnám) végigautóztuk a keleti partot New Jersey-ig, megállva Atlantában, Bostonban, Washingtonban és eljutva New Yorkig. Ha választani kellene várost, egyértelműen Washington lenne az; ha élményt, hogy a holdkomp másában ülve én is "leszállhattam" a Holdra; ha szépséget, akkor New Yorkba megérkezni hajóval, párás hajnali órán, ahogy a ködből lassan bontakozik ki a város a két égrenyúló toronnyal (voltam fönt, brrrrrr... 107 emelet, lent a hangyák /meg a hátamon/), ha embert..., nem tudom, idegenek maradtak.
Hazautazás előtt nem sokkal a rokonok elkezdték mondogatni, hogy ne legyek buta. Gondolkoztam egy éjszakát. Itthonról azzal bocsátottak el, hogy döntsek belátásom szerint.
Aztán fölültem a gépre.
Atlantában szállt le a gép, ahol a fényképek alapján könnyen felismertük egymást. A bácsi már hosszú útra nem vezetett, az egyik utcabeli jött el velük a vagy száz kilométerre fekvő repülőtérre. Így hazaútban már rögtön elkezdhettem angolozni, no, de az amerikai angol! Kérem szépen, mi nem ezt tanultuk!
Hét órát elveszítve végül megérkeztem Tamás bátya kunyhójának a földjére, a georgiai Maconba. Amerikai léptékkel kisváros volt, nekem mégis valóban új világ. Ámulva csodálkoztam rá mindenre, ami ma már számunkra is oly természetes: a bankkártyára, a dobozos üdítőre (a Sprite lett a kedvencem, hoztam is haza egy dobozzal, hogy megmutassam), a nagy bevásárlóközpontokra, a légkondira, a száz tévécsatornára, a McDonald's-ra (itthon majd 88-ban nyílik az első), az amerikai konyhára (nem gasztronómiailag, hanem elhelyezésében, micsoda ötlet!), az otthoni számítógépre, amin a naplót írtam és egyáltalán, úgy az életükre.
Ők meg, az igazi amerikaiak, rajtam csodálkoztak. Hogy lehet autó nélkül élni, hogy mi sétálni is szoktunk és nemcsak a belvárosban van járda, hogy nem a hűtőből vesszük ki a tósztot, hanem szeljük a kenyeret és naponta megyünk a boltba. Meg egyáltalán, úgy az életünk.
Számtalan emlék, élmény még a szabadság hazájából, ami korántsem annyira az, mint amilyen képet mutat magáról.
Kézről-kézre adtak az ismerősök, vittek vagy egyedül utaztam (ma már ezerszer meggondolnám) végigautóztuk a keleti partot New Jersey-ig, megállva Atlantában, Bostonban, Washingtonban és eljutva New Yorkig. Ha választani kellene várost, egyértelműen Washington lenne az; ha élményt, hogy a holdkomp másában ülve én is "leszállhattam" a Holdra; ha szépséget, akkor New Yorkba megérkezni hajóval, párás hajnali órán, ahogy a ködből lassan bontakozik ki a város a két égrenyúló toronnyal (voltam fönt, brrrrrr... 107 emelet, lent a hangyák /meg a hátamon/), ha embert..., nem tudom, idegenek maradtak.
Hazautazás előtt nem sokkal a rokonok elkezdték mondogatni, hogy ne legyek buta. Gondolkoztam egy éjszakát. Itthonról azzal bocsátottak el, hogy döntsek belátásom szerint.
Aztán fölültem a gépre.
1984
Erre a 37-ik születésnapomra sokáig emlékezni fogok. Belgrádban "ünnepeltük", bár a hangulat nem volt igazán ünnepélyesnek mondható...
Második évünket húztuk le Libourne-ban, Bordeaux-hoz 20 km-nyire, a híres borvidék kellős közepén, egy kb. 20 000 lakosú városkában. Hat év után Nyugat-Berlinben, nehéz volt megszokni az új körülményeket. Munkalehetőség nem akadt számomra, az infláció két jegyű volt és egy fizetésből kellett törleszteni 800 km-rel odébbi házunk kölcsönének részleteit, nomeg a libourne-i lakbért is. "Farkánál fogva húztuk az ördögöt" (tirer le diable par la queue) - ahogy találóan mondja egy fancia kifejezés.
Legnehezebb azonban a légüres közeg volt : aki ismeri kicsit is Franciaországot, tudja, milyen nehéz beilleszkedni egy vidék lakosai közé, még ha tősgyökeres francia is valaki. A kapcsolatok megtorpannak a házak küszöbén. Meglehetősen könnyen barátkozó, társasági lény vagyok, de Libourne-ban két év után is szinte teljes volt az egyedüllét.
Ezért is örültem meg augusztus elején a Külügyminisztérium táviratának, miszerint Isztambulban ajánlottak állást Gilbert-nek, a híres Galatasaray gimnáziumban. Azonnal elkezdtük a költözködés szervezését, de október eleje lett, mire útnak indulhattunk, jól megpakolt autóval, hogy az első hónapokat átvészeljük, mire holmink nagy része odeér kamionnal.
Belgrádban szálltunk meg éjszakára, egy nagy szállodában. Október 11-e volt, születésnapom előestéje, melyet már Isztambulban szerettünk volna megülni. A parkőr még a pisztolyát is előhúzta, hogy megnyugtasson bennünket a nagy biztonság felől. Az autót a bejárattal szemben hagytuk, jól látható helyen : ugyanis mindent benne hagytunk, kivéve az éjszakázáshoz szükséges néhány dolgot.
Úgy éjjel kettő tájban az őr dörömbölésére ocsúdtunk fel. Gyér szerb-horvát tudásomat összeszedve, félálomban értettem meg, hogy betörték az autó jobb első ajtajának üvegét és teljesen kiürítették : még 6 éves fiunk iskolatáskáját is ellopták...
A másnap a rendőrségi és biztosítási ügyek utáni talpalással telt. A parkőr szorgalmasan kísérgetett bennünket mindenhova, mintegy igyekezvén elterelni magáról a cinkosság gyanúját, amiben amúgy is biztosak voltunk, de már nem volt időnk és erőnk vele is foglalkozni. Estefelé indultunk tovább Görögországon át Isztambul felé, egy darab fóliával helyettesítva az üveget.
Bevallom, azóta sincs kedvem belgrádi túrára és ha lehetett, nem álltunk meg többé a környékén sem...
2010. október 15., péntek
1984 nyara
Kicsit éreztem, hogy a 80-as évek közepével inditunk. Valahogy akkor nemigen történt velem sok, inkább a 80-as elején és végén. Ezért elnézést, ha kicsit utalgatok előre és hátra..
1984-ben a férjem (3 éves házasok voltunk) másodszor szerződött ki egész nyárra (4 hónap) Nynémetországba, ugyanazzal a magyar szalonzenekkarral és ugyanoda, mint előző évben, egy az ÉszaKi Tengeren lévő nyaralószigetre. Én csak 4 hétre tudtam kimenni látogatni, mivel max. ennyi szabadságom volt, na meg ennyi időre adtak útlevelet, vizumot..
Szóval 84-ben másodszor indultam neki, kicsit több tapasztalattal, mint az előző évben. Ugyanis az akkori utazási irodák (kettő volt az ibusz meg a coopturist) nemigen voltak tapasztaltak német vonatmenetrendek ismeretében, igy először majdnem 2 napig és legalább 5 átszállással értem el a tengerparti városkát, ahonnan a komp indult a szigetre. Fiatalka voltam, de ennyi zötyögést senkinek nem kivánok..
Másodjára azonban a többi muzsikus kolléga rutinosabb feleségei elárulták a rövidebb úti megoldást: repülni Kelet-Berlinbe, majd busszal átmenni NyBerlinbe, és ott felszállni egy vonatra, aminek a végpontja a bizonyos tengerparti városka. Valóban gyorsabb volt az odafelé útam, a visszautazás azonban maradantó élményekkel szolgált..
Visszafelé ugyanis valami gubanc volt a csatlakozással és a (KBerlin) Schönefeldi repülőtérről induló gépet épp lekéstem volna, ha a földalattit (Ubahn) vagy a buszt használom.
A férjem családja jó barátságban volt (van) egy kelet-berlini német családdal, akikkel én is találkoztam előtte Mo-n, igy elintézték, hogy a papa, Werner elvigyen kocsival a városhatárról a repülőttére.
Ez elvben egyszerűnek tűnt, hisz a vonat KBerlinbe érkezett ugye nyugatról.. Ahogy behúzott aszerelvény az állomásra, hirtelen tucatnyi kutyás katona rohamozta meg a vonatot és minden leszálló ajtónál megállt egy-egy. Mit mondjam, irtó félelmetes volt, rögtön beugrott néhány háborús film, amiben a német katonák nem éppen nyuszi szerepet játszottak..
A kutyák hangosan ugattak, a vonatról pedig nem lehetett csak úgy leszállni, mert az ajtók központilag zárva voltak... Ugyanis a határőrség tüzetesen átvizsgált minden kocsit - alulról, hátha néhány elmebeteg lapul a kerekek közelében, aki át akar menekülni keletre:o) Ez persze mostmár viccesen hangzik, de tényleg nagyon átvizsgáltak mindent, végigrobogtak a folyosókon, alábújtak az ülések alá (plusz elemlámpákkal világitottak..)
Mikor befejezték a dolgukat, végre kikattantak az ajtók és a lihegő, nyelvlógató kutyák sora mellett, bőröndjeinket cibálva leszállhattunk.
Az útlevél vizsgáló rész egy kis helyiség volt, ahova betódult a vonat összes utasa, s mivel nem voltak sorok, a 2-3 útlevélkezelő ablak előtt óriási volt a zűrzavar.
Arra emlékszem, hogy igyekeztem valami ajtó közelében maradni, lévén augusztusi hőség volt, s fülledt helyiségben csak elájulni lehetett..
Végülis átvergődtem a vizsgálaton és kijutva a levegőre Werner már várt. Beültünk a Wartburgba és irány a reptér. Nem emlékszem meddig tartott az út, de kértem ha tud menjen a Fal közelébe, hadd lássam.
Annyit tudtam a családról, hogy a város szétválasztása anno nagyon megviselte őket (is), mert szinte a bérházuk előtt húzták fel, talán egy éjszaka alatt a Falat. Reggel felébredve tudták meg mi történt.. Arról nem is beszélve, hogy rokonok és jóbarátok kerültek a másik oldalra, akiket attól kezdve csak a Balatonnál nyaralva láthattak, mert oda a keletiek eljöhettek.
Werner magyarázott, mesélt, persze még annyi év után is sok keserűséggel, szomorúsággal. Emlékszem a szavaira: ezen az egészen soha nem fogjuk túltenni magunkat...
Valójában ennyi a történet..
1989 novemberében már Melbourne-ben éltünk és miközben a tévé előtt ültem,potyogtak a könnyeim látva a Fal lerombolását. Wernerékre gondoltam, az ő könnyeikre, örömükre. Amit remélni sem mertek, bekövetkezett, eltűnt az átkos határ. Ki gondolta volna akkor, 1984-ben, hogy minderre csak 5 évet kell várni?
Kicsit éreztem, hogy a 80-as évek közepével inditunk. Valahogy akkor nemigen történt velem sok, inkább a 80-as elején és végén. Ezért elnézést, ha kicsit utalgatok előre és hátra..
1984-ben a férjem (3 éves házasok voltunk) másodszor szerződött ki egész nyárra (4 hónap) Nynémetországba, ugyanazzal a magyar szalonzenekkarral és ugyanoda, mint előző évben, egy az ÉszaKi Tengeren lévő nyaralószigetre. Én csak 4 hétre tudtam kimenni látogatni, mivel max. ennyi szabadságom volt, na meg ennyi időre adtak útlevelet, vizumot..
Szóval 84-ben másodszor indultam neki, kicsit több tapasztalattal, mint az előző évben. Ugyanis az akkori utazási irodák (kettő volt az ibusz meg a coopturist) nemigen voltak tapasztaltak német vonatmenetrendek ismeretében, igy először majdnem 2 napig és legalább 5 átszállással értem el a tengerparti városkát, ahonnan a komp indult a szigetre. Fiatalka voltam, de ennyi zötyögést senkinek nem kivánok..
Másodjára azonban a többi muzsikus kolléga rutinosabb feleségei elárulták a rövidebb úti megoldást: repülni Kelet-Berlinbe, majd busszal átmenni NyBerlinbe, és ott felszállni egy vonatra, aminek a végpontja a bizonyos tengerparti városka. Valóban gyorsabb volt az odafelé útam, a visszautazás azonban maradantó élményekkel szolgált..
Visszafelé ugyanis valami gubanc volt a csatlakozással és a (KBerlin) Schönefeldi repülőtérről induló gépet épp lekéstem volna, ha a földalattit (Ubahn) vagy a buszt használom.
A férjem családja jó barátságban volt (van) egy kelet-berlini német családdal, akikkel én is találkoztam előtte Mo-n, igy elintézték, hogy a papa, Werner elvigyen kocsival a városhatárról a repülőttére.
Ez elvben egyszerűnek tűnt, hisz a vonat KBerlinbe érkezett ugye nyugatról.. Ahogy behúzott aszerelvény az állomásra, hirtelen tucatnyi kutyás katona rohamozta meg a vonatot és minden leszálló ajtónál megállt egy-egy. Mit mondjam, irtó félelmetes volt, rögtön beugrott néhány háborús film, amiben a német katonák nem éppen nyuszi szerepet játszottak..
A kutyák hangosan ugattak, a vonatról pedig nem lehetett csak úgy leszállni, mert az ajtók központilag zárva voltak... Ugyanis a határőrség tüzetesen átvizsgált minden kocsit - alulról, hátha néhány elmebeteg lapul a kerekek közelében, aki át akar menekülni keletre:o) Ez persze mostmár viccesen hangzik, de tényleg nagyon átvizsgáltak mindent, végigrobogtak a folyosókon, alábújtak az ülések alá (plusz elemlámpákkal világitottak..)
Mikor befejezték a dolgukat, végre kikattantak az ajtók és a lihegő, nyelvlógató kutyák sora mellett, bőröndjeinket cibálva leszállhattunk.
Az útlevél vizsgáló rész egy kis helyiség volt, ahova betódult a vonat összes utasa, s mivel nem voltak sorok, a 2-3 útlevélkezelő ablak előtt óriási volt a zűrzavar.
Arra emlékszem, hogy igyekeztem valami ajtó közelében maradni, lévén augusztusi hőség volt, s fülledt helyiségben csak elájulni lehetett..
Végülis átvergődtem a vizsgálaton és kijutva a levegőre Werner már várt. Beültünk a Wartburgba és irány a reptér. Nem emlékszem meddig tartott az út, de kértem ha tud menjen a Fal közelébe, hadd lássam.
Annyit tudtam a családról, hogy a város szétválasztása anno nagyon megviselte őket (is), mert szinte a bérházuk előtt húzták fel, talán egy éjszaka alatt a Falat. Reggel felébredve tudták meg mi történt.. Arról nem is beszélve, hogy rokonok és jóbarátok kerültek a másik oldalra, akiket attól kezdve csak a Balatonnál nyaralva láthattak, mert oda a keletiek eljöhettek.
Werner magyarázott, mesélt, persze még annyi év után is sok keserűséggel, szomorúsággal. Emlékszem a szavaira: ezen az egészen soha nem fogjuk túltenni magunkat...
Valójában ennyi a történet..
1989 novemberében már Melbourne-ben éltünk és miközben a tévé előtt ültem,potyogtak a könnyeim látva a Fal lerombolását. Wernerékre gondoltam, az ő könnyeikre, örömükre. Amit remélni sem mertek, bekövetkezett, eltűnt az átkos határ. Ki gondolta volna akkor, 1984-ben, hogy minderre csak 5 évet kell várni?
2010. október 14., csütörtök
Unoka
1984 május.
Sok-sok zűr, probléma után ekkor került hozzánk nevelésre az első unokám, aki a három lány után a papa örömére fiúnak született. Imádtuk a két éves és egy hónapos apróságot, csak éppen a felügyeletét volt nehéz megoldani. Még dolgoztunk ezerrel, egyik műszak a munkahely, másik a háztáji gazdaság.
A gyerek viszont szeptemberig nem mehetett óvodába, még így is szerencse volt, hogy két és fél évesen felvették. Mozgósítva voltak a mamák délelőtti felügyeletre, délutánonként az iskolás lányok vigyázta rá.
Délben rohantam haza, szerencsére öt percre volt az iroda, ahol dolgoztam, megebédeltünk és lefektettem. Áldott jó gyerek volt, percek alatt elaludt. Mire felébredt megjött az egyik-vagy a másik lány. Közben a két házzal feljebb lakó mama leszaladt megnézni alszik e.
Hát nehéz hónapok voltak így vissza gondolva is - nagyon nehezek. Kis falu a mienk, folyt a pletyka miért van itt a gyerek, hol az anyja stb.stb. Erről csak annyit, a körülmények miatt nálunk volt jó helyen.
Ezen a nyáron vezettük be a központi fűtést. Fúrt-faragott, ajzatot bontott a mester. Egyetlen szoba volt használható állapotban, oda húzódtunk be aludni éjszakára. A kisfiú a gyerekágyban mellettem.
Egyik este mesemondás után megszólalt: "Mama- leszel a barátom? " - én sírva válaszoltam: leszek, vagyok kicsim: a barátod, a mamád, az anyád és az apád is. Minden vagyok, mert nagyon szeretlek téged.
Ma már felnőtt férfi az a kicsi gyerek, s bár nyolc évesen visszakerült az anyjához , akit a történtek ellenére nagyon szeret, azért a mi kapcsolatunk valahogy más, mint a nagyi-unoka kapcsolat. Olyan, mintha egy kicsit a fiam lenne.
Sok-sok zűr, probléma után ekkor került hozzánk nevelésre az első unokám, aki a három lány után a papa örömére fiúnak született. Imádtuk a két éves és egy hónapos apróságot, csak éppen a felügyeletét volt nehéz megoldani. Még dolgoztunk ezerrel, egyik műszak a munkahely, másik a háztáji gazdaság.
A gyerek viszont szeptemberig nem mehetett óvodába, még így is szerencse volt, hogy két és fél évesen felvették. Mozgósítva voltak a mamák délelőtti felügyeletre, délutánonként az iskolás lányok vigyázta rá.
Délben rohantam haza, szerencsére öt percre volt az iroda, ahol dolgoztam, megebédeltünk és lefektettem. Áldott jó gyerek volt, percek alatt elaludt. Mire felébredt megjött az egyik-vagy a másik lány. Közben a két házzal feljebb lakó mama leszaladt megnézni alszik e.
Hát nehéz hónapok voltak így vissza gondolva is - nagyon nehezek. Kis falu a mienk, folyt a pletyka miért van itt a gyerek, hol az anyja stb.stb. Erről csak annyit, a körülmények miatt nálunk volt jó helyen.
Ezen a nyáron vezettük be a központi fűtést. Fúrt-faragott, ajzatot bontott a mester. Egyetlen szoba volt használható állapotban, oda húzódtunk be aludni éjszakára. A kisfiú a gyerekágyban mellettem.
Egyik este mesemondás után megszólalt: "Mama- leszel a barátom? " - én sírva válaszoltam: leszek, vagyok kicsim: a barátod, a mamád, az anyád és az apád is. Minden vagyok, mert nagyon szeretlek téged.
Ma már felnőtt férfi az a kicsi gyerek, s bár nyolc évesen visszakerült az anyjához , akit a történtek ellenére nagyon szeret, azért a mi kapcsolatunk valahogy más, mint a nagyi-unoka kapcsolat. Olyan, mintha egy kicsit a fiam lenne.
Új lakcímen
Ez az év még ott talált, ahonnan majdhogynem menekülve akartam szabadulni.
Aztán februárban vevő jött a kacsalábon forgó, ám kicsit sem családi fészekre, akinek az volt fontos, én menjek a két kiskorúval haladéktalanul. A gyerekek apja akkor már régen csak váratlanul betoppanó tulajdonos volt a házban és az életünkben. A sokszinteltolásos ház értéke lehetővé tette, hogy mindketten találjunk megoldást a saját lakásra. Az élet fintora, hogy a mindig is családi házra vágyó került panelbe, s én a két gyerekkel kertes családi házba.
Amiért 1984 nagyon is emlékezetes: március 13-án este a költöztetés befejezéseként az aznap vidéken dolgozó új fiúm is befutott a kisteherautóval.
A Nagy, aki addig nem szivesen vette tudomásul, hogy anyjának társa van, aki nem azonos az ő apukájukkal, megkérdezte: hány emberre ágyazzak?
És ettől kezdve négyesben éltük azt az életet, amit családinak lehetett nevezni.
A családi házas környék így fogadott el minket, és mi is, immár mind a négyen ezt tekintettük a szűk családnak.
Ebben az évben mentünk először együtt nyaralni, és ebben az évben volt plafonig érő karácsonyfánk. (Többet ilyet nem tettünk a lakással, de ennek más okai is voltak.)
Ez az év nekem ezt hozta - a szabadságot, a szeretet teljességét, az összetartozást, immár minden napra, hogy minden nap ünnep lehessen.
Aztán februárban vevő jött a kacsalábon forgó, ám kicsit sem családi fészekre, akinek az volt fontos, én menjek a két kiskorúval haladéktalanul. A gyerekek apja akkor már régen csak váratlanul betoppanó tulajdonos volt a házban és az életünkben. A sokszinteltolásos ház értéke lehetővé tette, hogy mindketten találjunk megoldást a saját lakásra. Az élet fintora, hogy a mindig is családi házra vágyó került panelbe, s én a két gyerekkel kertes családi házba.
Amiért 1984 nagyon is emlékezetes: március 13-án este a költöztetés befejezéseként az aznap vidéken dolgozó új fiúm is befutott a kisteherautóval.
A Nagy, aki addig nem szivesen vette tudomásul, hogy anyjának társa van, aki nem azonos az ő apukájukkal, megkérdezte: hány emberre ágyazzak?
És ettől kezdve négyesben éltük azt az életet, amit családinak lehetett nevezni.
A családi házas környék így fogadott el minket, és mi is, immár mind a négyen ezt tekintettük a szűk családnak.
Ebben az évben mentünk először együtt nyaralni, és ebben az évben volt plafonig érő karácsonyfánk. (Többet ilyet nem tettünk a lakással, de ennek más okai is voltak.)
Ez az év nekem ezt hozta - a szabadságot, a szeretet teljességét, az összetartozást, immár minden napra, hogy minden nap ünnep lehessen.
2010. október 13., szerda
1984. Életrészletek
Nahát, akkor vágjunk bele!
Lányom ebben az évben töltötte be a 15. évét.
Előző év tavaszán elballagott az általános iskolából a középiskolába.
Befejeződött egy korszak és elindult egy másik, a jövőre nézvést nagyon is meghatározó négy év. Ekkor járta a gimnázium első osztályát.
Azzal indítottam el az új iskolába (az ELTE egyik gyakorló gimnáziumába), hogy nem baj, ha az elején nem megy olyan jól, majd megismeri az ottani követelményeket, és év végére már ugyan olyan jó tanuló lehet, mint az általánosban. Ebbe mindketten beletörődtünk, aztán jött a nagy meglepetés! Az első, még inkább csak a tanulók tudását felmérő matekdolgozat egyedül neki lett ötös. Akkor még úgy gondoltam, mint előtte már számtalanszor, hogy ez lehet akár véletlen is, de múltak a hetek és bizony az én okos lányom bizonyított, hogy nem véletlen az ötöse, jött utána a többi is.
Később, az első fogadóórán, nem győztem hallgatni, hogy milyen „szuper”, aztán már nagyon ritkán mentem be a suliba, mert a többi szülő előtt szabályosan kellemetlenül éreztem magam, még azt hihetik, hogy azért járok be, hogy a lányom dicsőítését hallgassam, pedig hát bevallom, zene volt füleimnek. Nem tartozott a csöndes, jó gyerek kategóriába, a magatartásával időnként gondok voltak, de a tanulással soha. 17 éves volt amikor angolból megszerezte a felsőfokú nyelvvizsgát úgy, hogy soha nem járt különórákra, csak az iskolában tanulta a nyelvet. De ez már egy másik év, más téma...
A fiam 13 éves, őszi születésű (idén, ebben a hónapban már a 39. születésnapja lesz és három gyerek „komoly” apukája), évvesztes volt, de ez valóban nagyon jól jött, mert akkoriban a játékon kívül nem vett komolyan semmit. Bocsánat, tévedtem, mert egy dolgot mégis nagyon szeretett volna, és ez nem vicc, ez nagyon is komoly, cirkuszi bohóc akart lenni. Aztán kiderült, hogy az artistaképző iskolába nem olyan könnyű ám bejutni és nem árt, ha valaki szereti tanulni a nyelveket, mert ott az az egyik legfontosabb tantárgy. Ellentétben a lányommal, ő nem szerette a nyelveket, tán érzéke sem volt hozzá..., így szomorú szívvel, de lemondott a cirkuszról. Később még előjött ez a téma, de mire elvégezte az iskoláit, meggondolta magát, másképp döntött és már csak otthon bohóckodik a gyerekekkel.
Hogy velem mi volt 1984-ben?
Utána kéne nézni, hogy éppen hol dolgoztam, de előkotorni a hivatalos papírokat..., jaj, csak azt ne! Dolgoztam, az biztos! Miután elváltam az első férjemtől, elég kicsi volt a fizetésem és a tartásdíj sem verdeste az egeket, rájöttem, hogy úgy tudom feltornázni a „béremet”, ha gyakrabban váltok munkahelyet. Addigra az elítélő „vándormadár” jelző már nem létezett és 11 év egy helyen, nem tett jót a pénztárcámnak. Vállalkozó szelleműnek kellett lenni és menni tovább, ha jobb állást, több fizetést kínáltak, mert a két gyerek nőtt, nőttek a ruhák, az adagok, amiket megettek, az igények, hisz akkor már kamaszodtak, nőtt a rezsi és akkor már az árakat is emelgették, egyszóval másképp nem tudtam volna boldogulni.
A nagyon személyes magánéletem épp összeomlóban volt, egy majdnem négy éves kapcsolatból igyekeztem a lehető legkisebb lelki sérüléssel kikecmeregni. Ahogy azt Móricka elképzeli! - naná, hogy nem úsztam meg. Ilyen szempontból nagyon nehéz év volt, akkor döntöttem úgy, hogy egyedül élem le a hátralevő életem. (Nem egészen, mert a két gyerek, hála az égnek, velem volt, mindenben számíthattam rájuk, és a szüleim is mellettem álltak mindig, csak épp egy társ hiányzott, de nagyon! Később megtaláltam a társamat is, de őt majd egy másik év hozza el.)
1984
Kinyitom a szemem, és egyedül vagyok az ágyban. Tényleg egyedül. Az elmúlt hetek fullasztó időszaka után végre könnyedén veszem a levegőt. Hallom az ablakon beszűrődő hangokat, a szomszédos iskolában éppen szünet van, és a sok gyerek, a még élénken emlékezetében élő nyári szünettel igyekszik az iskolai óraközi szünetben, még egy kicsit visszalopni magát nyárba.
Csak ne kéne felülni.
Aztán csak nézem, nézem, és alig hiszek a szememnek.
Mostantól végérvényesen megváltozott az életem. Karomban tartom azt, aki belőlem van, egy valódi, igazi, hús-vér kisgyereket. Az én gyerekemet. Olyan hihetetlen az egész.
Emberek, ez itt az én gyerekem! Értitek? Gyerekem van! Nekem!
Anya lettem.
Hát ez volt 1984 legnagyobb eseménye.
Csak ne kéne felülni.
Aztán csak nézem, nézem, és alig hiszek a szememnek.
Mostantól végérvényesen megváltozott az életem. Karomban tartom azt, aki belőlem van, egy valódi, igazi, hús-vér kisgyereket. Az én gyerekemet. Olyan hihetetlen az egész.
Emberek, ez itt az én gyerekem! Értitek? Gyerekem van! Nekem!
Anya lettem.
Hát ez volt 1984 legnagyobb eseménye.
1984 gyerekszemmel
Ebben az évben töltöttem a 8. életévemet :-). Egyszóval túl sok emlékem nincs erről az időszakról. A második osztály második féléve, a harmadik osztály első féléve kötődik ehhez az időszakhoz. Talán ebben az évben történt (de lehet, hogy még korábban), hogy az iskolában az egyik fiú becsapott egy ajtót előttem, aminek a vasbetéte pont a fejemet érte. Persze varrni kellett a szemöldököm feletti részt, ma is látszik a helye.
Második osztály után új tanító nénit kaptunk. Mi szerettük az elsős tanító nénit is, de az új különleges volt. Másképp öltözködött, másképp viselkedett, mint a többiek. Hosszú, batikolt szoknyákban járt, befont haja a derekáig ért. Mondanom sem kell, a többi tanár nem igazán kedvelte, amit mi már érzékeltünk, de nem értettünk. Mi ugyanis imádtuk. Az ő hatására a fél osztály rajzszakkörre járt, állandóan versenyeken vettünk részt. A legkülönlegesebb technikákkal ismerkedhettünk meg. Azóta sem tudok olyan jól rajzolni, mint akkor :-).
Második osztály után új tanító nénit kaptunk. Mi szerettük az elsős tanító nénit is, de az új különleges volt. Másképp öltözködött, másképp viselkedett, mint a többiek. Hosszú, batikolt szoknyákban járt, befont haja a derekáig ért. Mondanom sem kell, a többi tanár nem igazán kedvelte, amit mi már érzékeltünk, de nem értettünk. Mi ugyanis imádtuk. Az ő hatására a fél osztály rajzszakkörre járt, állandóan versenyeken vettünk részt. A legkülönlegesebb technikákkal ismerkedhettünk meg. Azóta sem tudok olyan jól rajzolni, mint akkor :-).
Orwell
1984 nekem mint a lehetséges, de teljesen letargikus jövő jelent meg, miután évekkel korábban elolvastam G. Orwell 1984 c. regényét. (A mű elolvasása roppant pesszimista kicsengése ellenére kötelező.) vonzott és taszított egyszerre. Vonzott, mert felismertem benne a megvalósult diktatúra számos elemét, és taszított, mert féltem tőle, hogy sokaknak felcsillan a szemük, és felsorakoztatott eszköztárából további ötleteket merítenek a társadalmon való uralkodáshoz. A mű tele van a nyelv megerőszakolásával, hogy az abszurd és a kaotikus valóság kialakításához szoktassák az embereket. A regényből híresült el „a nagytestvér figyel téged” szólás. A legfantasztikusabb az újbeszél nyelv kialakítása, mely feketének mondja a fehéret, szeretetminisztériumnak a kínzókamrákkal teli agymosó intézményt stb. Nem részletezem.
Mert egyszer csak csakugyan eljött 1984, és a diktatúra nemhogy erősödött volna akkorra, inkább puhult, olyannyira, hogy Orwell jóslatával ellentétben az évtized végére kiszenvedjen. (rendszerváltás)
1984-ben 38 éves voltam. Mögöttem elvégzett iskoláim, (általános Albertfalván és Zuglóban, majd a piaristáknál gimnázium, mögöttem a kereskedelmi főiskola), a nősülés, s korábban született 3 lánygyermekünket nevelgettük felségemmel.
1984-ben lett 400 éves kisnemesi kutyabőrünk, mely ékes és kalligrafikus betűkkel cirkalmazott csakugyan bőrre írt admányozólevél, s melyet II. Rudolf, a Prágában maszekoló uralkodó írt alá. 1984-ben a Baross utcában laktunk az új lakótelepen. Ablakaink a Losonci térre nyíltak. Feleségem 4. gyermekünket várta, s húsvét hétfőn meg is érkezett a kis lurkó, ezúttal fiúcska. Magam hűséges munkatársa voltam a népművészeti vállalatnak, ahol 1969 óta dolgoztam különféle beosztásokban. Korábban ellenőr, majd árubeszerző, s ebben az évben már osztályvezetői munkát láttam el. Ekkor már a negyedik igazgatónkat szolgáltam, egyben az utolsót is, akinek a módszereivel olyannyira nem értettem egyet, hogy később céget váltottam.
Ebben az évben történt, hogy feleségem besárgult, kórházba került, csecsemő fiunk pedig anyámhoz, hogy jó körülmények között várja mamája gyógyulását. A lányokra én felügyeltem, már iskolásak voltak ebben az időben mindnyájan.
Március 15-én több száz független fiatal emlékezik meg az 1848-as forradalomról.
Vállalatunk a Belvárosban volt. Az ablakból figyeltük a Petőfi-szoborhoz igyekvőket. Mellettem kukucskált ki az ablakon a rendészünk is. „Az ott Jóska, akinek a legszélesebb a nemzetőr karszalagja. Ezek az emberek mind a BM alkalmazottai, akik elvegyülnek a tömegben. Ellenőrzésük alatt tartják az ünnepségre igyekvőket.” - jegyezte meg.
Igen, ilyen világ volt itt 1984-ben.
Még sok mindent lehetne és kellene írni erről az évről, de ha mindazokat az eseményeket le akarnám jegyezni, melyek abban az időszakban keletkeztek, kevésnek bizonyulna egy könyvnyi terjedelem is.
Ezért a legjobb, ha itt abbahagyom. S egyéb gondolataimat majd máskor teszem közzé.
Mert egyszer csak csakugyan eljött 1984, és a diktatúra nemhogy erősödött volna akkorra, inkább puhult, olyannyira, hogy Orwell jóslatával ellentétben az évtized végére kiszenvedjen. (rendszerváltás)
1984-ben 38 éves voltam. Mögöttem elvégzett iskoláim, (általános Albertfalván és Zuglóban, majd a piaristáknál gimnázium, mögöttem a kereskedelmi főiskola), a nősülés, s korábban született 3 lánygyermekünket nevelgettük felségemmel.
1984-ben lett 400 éves kisnemesi kutyabőrünk, mely ékes és kalligrafikus betűkkel cirkalmazott csakugyan bőrre írt admányozólevél, s melyet II. Rudolf, a Prágában maszekoló uralkodó írt alá. 1984-ben a Baross utcában laktunk az új lakótelepen. Ablakaink a Losonci térre nyíltak. Feleségem 4. gyermekünket várta, s húsvét hétfőn meg is érkezett a kis lurkó, ezúttal fiúcska. Magam hűséges munkatársa voltam a népművészeti vállalatnak, ahol 1969 óta dolgoztam különféle beosztásokban. Korábban ellenőr, majd árubeszerző, s ebben az évben már osztályvezetői munkát láttam el. Ekkor már a negyedik igazgatónkat szolgáltam, egyben az utolsót is, akinek a módszereivel olyannyira nem értettem egyet, hogy később céget váltottam.
Ebben az évben történt, hogy feleségem besárgult, kórházba került, csecsemő fiunk pedig anyámhoz, hogy jó körülmények között várja mamája gyógyulását. A lányokra én felügyeltem, már iskolásak voltak ebben az időben mindnyájan.
Március 15-én több száz független fiatal emlékezik meg az 1848-as forradalomról.
Vállalatunk a Belvárosban volt. Az ablakból figyeltük a Petőfi-szoborhoz igyekvőket. Mellettem kukucskált ki az ablakon a rendészünk is. „Az ott Jóska, akinek a legszélesebb a nemzetőr karszalagja. Ezek az emberek mind a BM alkalmazottai, akik elvegyülnek a tömegben. Ellenőrzésük alatt tartják az ünnepségre igyekvőket.” - jegyezte meg.
Igen, ilyen világ volt itt 1984-ben.
Még sok mindent lehetne és kellene írni erről az évről, de ha mindazokat az eseményeket le akarnám jegyezni, melyek abban az időszakban keletkeztek, kevésnek bizonyulna egy könyvnyi terjedelem is.
Ezért a legjobb, ha itt abbahagyom. S egyéb gondolataimat majd máskor teszem közzé.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)