"Kitelepitettek" találkozása

  körülményes úton jutottam el egy  - nagyon megérte - könyvbemutatóra

lányomtól kaptam egy levelet, amiben elküldte a neki küldött levelét egy dr K Flóra tanár ismerőséTŐL (még egyetemről ismeri), hogy szóljon az anyukájának (mármint nekem )erről az eseményről, mert érdekelni szokott az ilyen....

hát igy mentem el, a reformátusokhoz, egy irodahelyiségükbe? de szerencsére nyitva volt az ajtó a templom mögött, odataláltam, mintha régen abban a házban jártam volna, minthogy ott lakott  a református pap,  lánya, aki jó osztály társam - kvázi barátnőm -volt....

nos Visky András volt a szerző (akiről én korábban nem hallottam, én bűnöm) de lányom mondta, hogy feltétlen menjek le "rá", mert nagyon jó .... (ő ki irót nem ismer?!)

hát persze el is mentem és bár nem volt nyilvánosan meghirdetve az esemény, sok ismerőst is láttam, civil és valószínű reformátusokat, és aminek külön örültem, tele volt volt tanítványaimmal a ref iskola (Juhász Gyula gimn) tanári kara, köztük  a mellém ült J. Judit kiváló magyarosom volt, most magyar tanár, gondolom kiváló, meg P Szilvi nem különben!

később  találkozásunk örömében le is fotóztam őket (a mosoly nekem szól:) 

háttérben D. Pál a szervező Szépiróktól, lányom révén ő is ismerős, üdvözölt is, váltottunk pár szót a régi szép idők nyomán...

és már otthon vettem észre, hogy az iró ezt dedikálta a megvásárolt (kihagyhatatlan) könyvembe, hogy szeretettel találkozásunk örömével...

és valóban "találkozás" volt, egy csomó érintkezési ponttal....

mert ugyebár minket is "kitelepítettek" (alias deportáltak) . minket is marhavagonban, (emlékszik  hogy nagyon szomjas volt és anyja sirt) ha nem is akkor(hanem előbb) és máshova...

őt két évesen, engem másfél évesen....

de ö visszakapta az apját legalább 8 évesen (ha csak a hangjáról is ismerte meg), én nem kaptam vissza...sose...azóta is őt keresem...

(említettem is neki - mint ahogy ő is 20 évig írta ezt a könyvet...)hogy én is legalább 20 éve írom apám könyvét, buzdított is hogy feltétlen írjam MEG)

a könyv hátsó borítóján látszik a kisgyerekkori személyi lapja, hogy ellenforradalmár (hm)

az enyémen csak az lehetett. hogy ZSIDÓ

micsoda ellenségek is voltunk mi másfél-két évesen!!!! hm...

nagyon érdekes a könyv, ahogy benne van a mai felnőtt nézőpontja, de az akkori gyerek is - olykor egy mondatban 

(azt hiszem a gyerekkorról irt emlékcserepeim" hasonlóak)

persze tele fikcióval, amit egyáltalán nem tart alacsonyrendűnek  (tán ideje lenne nekem se ennyire ódzkodni tőle),de valójában ki is terjeszti az egész történelem felfogásunkra, máshol meg azt mondta, hogy a történet váltja meg a megváltatlan történelmet (elgondolkodtató ez is!)

boldog könyvet akart írni, elfogadva azt az életet, ami úgy zajlott le, ahogy (ez is egyfajta szabadság - ami a legfontosabb neki!(emlit is egy történetet, mi szerint 4 lépés egy cella de a benn lakó ha mindig csak 3-t lép,,,, igy szabad)

tulajdonképpen bibliai a forma - szakaszos - számozott..bárhol olvasható (erről meg is gyözödtem még j könyvéből)  (E.P. Márk történetére emlékeztetett engem, amit el is árulva neki, felcsillanó szemmel hallgatott, s mondta imádja és nem véletlen a hasonlóság!)

anyja egyébként mindig a bibliából olvasott, és ő ott is érezte magát ("a biblia volt az otthonunk") s előtte a nagy viz a Duna alias a Vörös tenger, aminek várta a szétnyilását, a szabadulást...ugyanugy mint a zsidók Egyiptomból menekülve

egyébként is az isteni jelenlét erősebb volt számára, konkrétabb, mint apja (hiánya) - az istenfigura valóságosabb.  - szeretetteljes de tehetetlennek tűnő!

(A Hol vagy Istenre a válasz: mindenütt, de pont itt miért nem...?!)

végül feltett Flóra egy félig provokativnak szánt kérdést

hogy lesz e könyvnek utánja (finoman utalva Adornora - névtelenül -aki szerint  ugyebár  Auschwitz után (ezt se mondta ki) -de az értő tudta...) lehet-e verset irni....

a válasz, hogy írja külön anyja történetét 70es 80as években  

(újabb találkozásunk Naplótsöredékek anyámról-ra gondolva!).

s majd a trilógia harmadik részeként a lehallgatásaikról... (reméljük lesz újabb 20 éve rá)

muszáj irni, folytatni....már e könyv  5. kiadását nyomják, és sokan igy köszönik meg amit irt, hogy azt mondják, köszönjük, hogy megirta a könyvÜNKET!!! (valóban, kicsit, máris én is igy érzem)

szóba jött még Szűcs Teriék könyve is ennek kapcsán a mondd el ...az el KELL mesélni jegyében...

(mi nekünk , zsidóknak nagyon ismerős, pláne pészach körül :)

meg is kérdeztem konkrátabban miröl is van szó, mert hátul ülve nem értettem,

 utalt a mondásra még, mint parancsra, amire nagyon helyeseltem - látta, hogy "látom" , én meg láttam,a hogy lát...:):)

a DELTAI HAGGADÁRÓL van szó. utána nézek!  (haggada egyébként pészachi- széderi

 könyvünk), meg irt a Teri felejtésről illetve az emlékezésről is...

summa summárum kikerülhetetlen megírni ezeket a történeteket - kiderült

a történelem alulnézetből is értékes

benne a lelkünk , s könnyít a lelkünkön....

találkozás egy öregasszonnyal

 

ülök Szegeden, a Boldogasszony sugárúton, a valamikori Április 4 útján, a 4. szám előtti padon, szemben egykori egyetemi lakóhelyemmel, az egykori Irinyi kollégiummal, ami már rég nem kollégium, de ott ebédeltem a pincehelyiségében, az egykori menzánkon, s most pihenek, napozok, a friss ,  koratavaszi fényben, élvezem a végre jó időt. Közben arra gondolok, nézve a kaput, balra előttem, hogy mi lenne, ha valami scfis időjáték folytán kilépne azon a kapun egykori magam - mondjuk 20 évesen, - majd félszázad távolából,... és meglátna itt a padon

engem; egy öregasszonyt. Vajon mit gondolna róla? egyáltalán észrevenné-e? vagy elrohanna mellette(m)? És mi lenne, ha én megszólítanám, és elmondanám neki, hogy én ő vagyok. Csak 50-60 évvel később. Ilyen lesz ő. - mondanám. Biztosan hitetlenkedne, vagy kétségbeesne vagy tiltakozna, esetleg megsajnálna. (engem, őt - mindkettőnket)... de el se tudom képzelni, hiszen 20 évesen olyan pesszimista voltam és dekadens is talán, meg lázadó - és féltem - nem is az öregségtől -, inkább a haláltól, meg persze az élettől is! Ugyanakkor tele voltam életféltéssel és életvággyal. (tele vágyakkal zokogott az én lelkem is...) el se tudom képzelni, mit szólna most hozzám, öregasszonnyá lett magamagához.(talán kiméletből nem is árulnám el neki, nem ijesztenék rá, vagy elütném azzal - ha már mégis megtörtént volna - hogy hiszen csak vicceltem... Nem is tudom elképzelni ezt a fordított találkozást -Karinthy Találkozás egy fiatalemberrel c. irásának pandantjaként ezt aTalálkozást egy öregasszonnyal... fogalmam sincs , hogy zajlhatna le, sajnálat? megrettenés? öröm? együttérzés? lenne a fiatal lány reakciója? Vagy csak döbbenet, szólni se tudna, látni se...

A szemem közben már rég csukva tartom, s már nem a régi kapun, el is bóbiskolok a napon, én, az öregasszony, már nem is látom magam előtt én se 20 éves változatom. Csak kiüresedve ülök a padon, a koratavaszi, langymeleg napsütésben, valami időtlenségben lebegve, és akkor hirtelen egy hideg érintést érzek a jobb kézfejemen, kinyitom a szemem, egy fiatal nő hajol le hozzám e szavakkal:

"Tessék mondani, jól tetszik lenni?"

Találkozásom a bálnával

 

Május 22-én kaptuk meg a „találkozások” témát. Azóta nem volt nap, hogy ne gondoltam volna rá, kiről-miről essen szó úgy, hogy ne érezzem diszkriminációnak annak a számtalan találkozásnak a kihagyását, amik talán fontosabbak voltak az alant említetteknél.

Az 50-es években született generációnak túlságosan is korán hozzá kellett edződnie a kényszerű találkozásokhoz. Ha jól emlékszem hat hetes koromtól már bölcsődés lettem, így anyukám helyett egész nap a gondozónénik viselték gondomat. Szerencsés helyzetben voltunk, mert a Kossuth utcai lakásunkkal átellenben, talán 50 méterre volt a Debreceni Ruhagyár bölcsődéje az utcafronton, bent az udvarban hosszan elnyúlva meg az óvoda. Előfordult, hogy az utcán csak kiemelt az apukám a babakocsiból, és az ablakon keresztül adott át a gondozónőnek, amikor késésben volt. Később meg a ruhagyár és óvoda közös hátsó kerítésén az óvónő öléből vett át nagy lendülettel, hogy az elhúzódó munkáját még el tudja végezni a kereskedelmi osztályon. Addig én jól eljátszottam a kimaradt anyagmintákkal, amiből a ruhagyárban soha nem volt hiány.

Óvodás éveim végére esett az első különös találkozásom olyan emberekkel, akikre nagyon rácsodálkoztam. Fehér köpenyben látogattak meg bennünket olyan nénik és bácsik, akiknek érdekesen sárgás-barna színű volt az arcbőrük, „ferdén metszett” a szemük, és fénylő fekete a hajuk. Mindenki csupa mosoly volt, még ölbe is vettek pár gyereket. Én már akkor is távolságtartó gyerek voltam, vélhetőleg nem igyekeztem túlságosan a közelükbe menni. Szerencsére képeim is maradtak erről a látogatásról, és így felnőttként úgy tippelem, hogy mongol küldöttség járhatott a Ruhagyárban, akik mellesleg az óvodát-bölcsődét is meglátogatták. Sajnos az édesapám életében nem tettem fel a gyermeki lelkemben bennragadt kérdéseimet, így aztán a fiók mélyén lapuló képek megőrizték titkukat.

Az első furcsa találkozást pár éven belül egy még furcsább követte. Korosztályom tagjaiból biztosan nagyon sokan látták azt a hatalmas bálnát, amit a Tóthfalusi téren állítottak ki. Emlékeim szerint akkora volt, hogy a fél teret elfoglalta. Persze utólag szembesültem vele, hogy úgy jártam, mint ahogy a kisgyermekek szoktak emlékezni nagyszüleik hatalmas kertjére, ami felnőve majdnem fele méretűre „zsugorodik”. A bálna sem volt olyan óriási, csak az én gyermeki emlékeim nagyították fel hatalmasra. Az interneten rá is találtam a bálnáról szóló cikkre, így tudom már biztosan, hogy a bálna 1962. március elején volt pár napig Debrecenben megtekinthető, 22 méter hosszú volt és 68,2 tonna súlyt nyomott. Egy biztos, hogy a mindenféle múzeumban látott apró- és nagyobb kitömött házi- és vadállat élményét túlszárnyalta ennek a Goliáth névre hallgató bálnának a látványa. Talán csak egy „földönkívüli” élőlénnyel történő találkozás tudna még nagyobb hatást tenni rám, aminek az én életemben már nem igen látom esélyét.

Nagy ajándéknak tartom azt a pár, szívemben máig kedves emlékként megőrzött találkozást, amelyek a Hajdú Táncegyüttessel történő külföldi utazásaink során estek meg velem. Még tartalmasabb emlékek lehettek volna ezek a találkozások, ha nem csak kezdő orosz nyelvtudással rendelkezem, hanem mondjuk egy angol „konyhanyelvi szintet” megütök. Így maradtak hátra olyan leveleim ezekből az évekből (Bulgáriából orosz, Török- és Olaszországból angol nyelvűek), amelyek lefordításában nálam idősebb táncostársaim segítettek, akik a gimnáziumban oroszt és angolt tanultak – hozzáteszem – szorgalmasan.

További szívet melengető találkozásaim már a felnőtt koromhoz kapcsolódnak. Nagy könyvtár rajongó voltam mindig is, de a rendezvények közül messze az író-olvasó találkozókat szerettem a legjobban. Polcz Alaine előadásán divatos szófordulattal élve mondhatnám, hogy még a csilláron is lógtak az emberek, de az előtér is tömve volt, sőt sokan kívül rekedtek. Én a szerencsések között egészen közelről hallgathattam végig magával ragadó előadását, és a végén át tudtam neki adni az otthon megírt levelem és egy saját nevelésű szép fokföldi ibolyámat egy nagy ölelés kíséretében. Nem kellett sokáig várnom a meleghangú levelére, amit máig őrzök.

Hasonlóan mély benyomást tett rám Schäffer Erzsébet is, akinek a Nők Lapja olvasói számos írását olvashatták az elmúlt évtizedekben. Őt a Nagytemplom melletti régi nagy Megyei Könyvtár egyik kisebb termében hallgattuk végig a barátnőmmel bő egy méter távolságból. Akik voltak író-olvasó találkozóján, azok megtapasztalhatták azt a közvetlen hangulatot, amit percek alatt megteremt a hallgatóságával. Úgy mesélt bő másfél órában, hogy minden történetének szinte személyes résztvevőiként érezhettük magunkat. Másnap a belváros egyik udvarában működő biopiacán még újabb órában élvezhettük természetes előadásmódját, mesélőkedvét.

Az „Erzsi” közvetlenségét fedezhettem fel Péreli Zsuzsával történő találkozásomkor is. A kivételes tehetségű gobelin művész nemcsak a fonal varázslója, de a mesélésével is nagyon el tudott engem varázsolni. Belvárosi tárlata megnyitóján bő óráig élvezhettük a társaságát, és a munkáit még jó ideig megtekinthették azok is, akik a megnyitón nem voltak jelen. Akkor vettem meg az egyik gyönyörű, legjelentősebb munkáit tartalmazó képes albumát, amit máig nagy becsben tartok.

Manapság a személyes találkozásaim ritkulnak, de az internet rohamos fejlődése magával hozta a blogvilág kialakulását. Bő tíz éve napjaim szerves részét képezi a megkedvelt és máig nagyon szeretett blogjaim követése, olvasása. Akik ismerik ezt a területet, azok azt is érzékelhetik, hogy lassan a kezdeti hatalmas fellendülést most egy bizonyos visszaesés követte, sokan abba is hagyták az írást, de általános, hogy jóval kevesebben tudják tartani a napi, heti rendszeres bejelentkezésüket. Ezek a különböző karakterű blogok egy dologban hasonlítanak egymásra. Bizonyos betekintést adhatnak a blogíró életébe, szinte együtt örülünk, vagy osztozunk sokszor a bánatban is, és drukkolunk ha kell az egyetemi felvételihez is, vagy a betegségből épp kilábalóknak. A magam részéről egy dolgot nem tudok megtenni, közönyösnek maradni. Manapság egyre kevesebb helyen olvasok személyes csoport találkozókról, de én még abban is bízom, hogy a covidtól távolodva még ezek is új lendületet kaphatnak.

A "Hogy is volt?" blog olvasóinak azt kívánom, hogy legyen részük minél több tartalmas és szívet melengető találkozásban, legyen ez akár személyes, akár virtuális formában történő is.

 

 

Egyszer, és feltehetően soha többé

Korfu szigetén (nyolcvanas évek elején) a szezonra egy család kiadta lakószobáit, ők maguk a nyári konyhában meg egy fészerben húzták meg magukat. A turisták fogadása és nagyon sok olajbogyófa adta a megélhetésüket. Esténként a teraszukra hívtak ouzot inni, hoztak a fügefáról gyümölcsöt, én meg mézes sütivel kínáltam őket, az útra sütöttem. Efi Mama, Kitti, kislányok, ha Magyarországra jönnétek, Pesten ne keressetek. A családi sírboltunk Szegeden van...

 

Görögországból hazajövet néhány nap semmittevést, semmit nézést engedtünk meg magunknak.Thesszalonikiban egy hűvös parkban, kényelmes padon egyedül üldögéltem. Idősebb férfi telepedett mellém, intve, hogy szabad-e a hely. Kisvártatva megszólalt oroszul. Elég jól beszélt, de hallatszott, hogy nem orosz. Megkérdeztem, hol szerezte a nyelvtudását, azt mondta, lágerben volt, sok év múlva jöhetett haza. Beszélgettünk még egy darabig, nagyon barátságosan, örömmel, hogy van kivel szót váltanunk a turisták tört angoljától elhatárolva magunkat. Azt hiszem, mondtam neki, hogy Klára vagyok, de az ő nevére nem emlékszem. Azóta eltelt harminc év. A park pálmafái még biztosan megvannak.

 

Madame Gavalierova Szlovákliában volt szállásadónk egy éjszakára. A szállásfoglalást abban az időben, a hetvenes évek elején utazási irodáknál lehetett megrendelni. Nos, a Madame kissé koszos ágyneművel, nem valami kényelmes ággyal várt bennünket, meleg víz nem volt. Kancsóból lavórban mosakodtunk. Reggel fogmosáshoz langyos vizet kértem. Nyeles edényben, enyhén zavaros vizet kaptunk. A hivatalos beutaló hozzá olyan volt, mint egy repülőjegy. Miért Madame, nem tudom.A papír  rubrikái, színes betűi eleganciát sugalltak, mint a repülőjegy, amit a következő évben kaptam Mongóliába.

 

Ez is a hetvenes években történt. Egyéni útlevéllel, sok egészségügyi pecséttel, több hétre érvényesítve kaptam meg a repülőjegyet Budapest- Moszkva - Omszk -  Irkutszk - Ulanbator útvonalra és vissza Mrs. Karolyna Bodó névre. A jutalomutazás az akkori ifjúsági szervezet jóvoltából jött létre.  Mongol vendéglátóink mindent megmutattak a sivatagtól az Altájon át a fővárosi múzeumok és az ottani vallási vezető - talán főpap -  palotájáig, a Bogdo Gegenig. A nyelvvel semmi bajunk nem volt, mindenki beszélt oroszul. Tolmácsunk is volt, egy Pesten tanuló egyetemista. Mára öreg ember lehet, rólunk nem is szólva. Néhány ott készült fotó meg egy útinapló idézheti föl a jó három hetet meg a plusz egy hetet Irkutszkban. Emberekre név szerint nem emlékszem, de eseményekben bővelkedik ez az utazás. Talán a mongol felszolgálók, sofőrök, más szolgálattevők, muzeológusok közül emlékszik valaki az egykori magyarországi látogatókra. Találkozni, esetleg újra, bármelyikükkel, na, ez nem valószínű.

 

Vállalati üdülőbe soha nem kértünk beutalót. Kocsival Jugóba szívesen mentünk, ott minden európaibb volt, mint nálunk. Ugyancsak utazási irodán keresztül foglaltunk szállást, egyik különösen emlékezetes, Lovran, majd utána Pula, itt megértették az én oroszomat, a horvát meg úgy hangzott, mintha  óorosz előadást hallgatnánk Juhász professzor úr előadásában. Lovranban egy öreg úrinő lakásában kaptunk szobát, délutánonként az ő  árnyas teraszán pihentük ki a strandolás fáradalmait. A néni előkelően beszélgetett velünk, bár a férje "advokat" volt amíg élt, ő csak a megélhetés kedvéért adta ki a szobáit. A fürdőszoba kellemes és tiszta volt, mindig jött meleg víz a csapból. A teraszon télen "borzasztó hideget" kellett elviselnie. Kérdésemre, hogy hová teszi télen a nagy leánedereket, mutatta, hogy beljebb húzza őket a falhoz, és azt mondta: "pjaty gráduszov", miközben megrázkódott és összehúzta kötött kendőjét a vállán. Nem emlékszem a nevére, a helyzet, a látvány jobban megmarad.

*

Pulában egy óriási katedrális várta a nappali órákban a kiváncsiskodókat. Olyan volt, mint egy itthoni  templom, a szentek, oltárok, padok hasonlítottak a nálunk megszokottra. Egy idősebb úr vett minket pártfogásba, horvátul beszélt, két támpont is volt a megértéshez. Az egyik maga a vallás, ugyanolyan szentekről meg korai keresztényekről adott elő a festményekhez és szobrokhoz magyarázatot, amilyeneket  itthonról ismertünk. A nyelv egyházi tematikájából adódott, hogy minden szó érthető volt az egykori nyelvtörténeti tanulmányaink alapján,  engem meg különösen érdekelt is ez az egzotikus hittanóra a hiteles egyházi férfiú előadásában. A híveket a szertartások idejéről, a templom más rendezvényeiről képekkel illusztrált faliújságokon tájékoztatták. Még a horvát szöveg se volt nehéz, sok ismerős szó jött elő  az egyéb szláv nyelvekből. Áhítatos csendben léptünk a díszes kijárathoz, amikor a kapufélfán egy kis harang zsinórját vettük észre. Mellette függött a felirat: 1 dugi 2 dinár.
Fuldokolva rohantunk le a lépcsőn, ki az utcára. Szegény sekrestyés nem értette, mi történt nagy hirtelen.

 

 

egy pillangó ...

Egy pillangó meglátogatott.

Nem tudom, hogy került be a szobámba. Tegnap délután, amikor hazajöttem, a végében, világító ablak előtt  láttam, szinte rátapadva az üvegre, keresve a kiutat, a fénybe. Véletlen tévedhetett be a szobába. Tényleg nem tudom  hogy s hol, a szúnyogháló nem engedhette be, talán ajtónyitáskor besurrant? ő is menni akart, engem is zavart a jelenléte,.kinyitottam hát az ablakot,  lehúztam hát a redőnyt, de nem teljesen, s megkerülve az ablaktáblát, azon a fényló résen egyből kirepült. (ezt még anyámtól tanultam, hogy kell a fénnyel kicsalni, útjukra engedni a beszálló rovarokat -mindig beválik...)

A lepke egyenesen kirepült, de furcsa módon , éles kanyarral, volt egy visszarepülése is, de már nem repült be az ablakon , mintha csak visszanézett volna...

De aztán se repült rögtön el útjára. Leült az erkély korhadó fakorlátjára, összezárt szárnyakkal,hosszan időzött ott, hogy le is tudjam fotózni, , még nyiló szárnyakkal is...

Aztán balra elröpült.... határozottan és végleg el.

Azóta nem láttam

Találkozások - az élet sója...

    A blogvilágban nagy ernyedtség uralkodik. Alig akad egy-két új bejegyzés, de még a hozzászólások is megritkultak. Tisztelet és köszönet a kivételnek!

   Magamat is az "ernyedtek" közé sorolom. Olvasgatom az Ági által javasolt témát és alig bírok hozzáfogni. Kerülgetem, mint macska a forró kását. Bevallom, nemcsak az uralkodó forróság miatt, hanem a téma olyan sokrétűnek látszik, hogy nem is tudom, melyik végéről fogjam meg. Elolvasom többször is Mick és E. bejegyzését, kiemelkedő találkozásukat 2 közismert, ugyancsak kiemelkedő személlyel, e találkozások fontosságát életükben. Mindannyiszor eszembe jut, milyen óriási jelentőségük van számomra is. Ha végiggondolom az életemet  -  mint mindannyiszor, ha egy elvontabb fogalom merül fel  -  lelki szemeim előtt képpé alakul : ezúttal  rétet látok, melyet teljesen beborítanak a vadvirágok, káprázatos tarkaságban. Esetleg átfordul a látvány egy gazdag motívumú keleti szőnyeggé... Mindannyiszor sokáig sétálhatok rajtuk, "kibélelik" az életemet, egyszerűen élhetővé, sőt, lelkesítően élhetővé teszik.

   

Találkoztam néhány "híres" személlyel is, most mégis a "névtelenekről" beszélnék leginkább, akik általában nem szerepelnek kamerák előtt, semmilyen téren sem kapta fel őket a világhír, de még szűkebb hazájukban sem ismeri őket mindenki. A velük való találkozások mégis maradandó emlékeket hagytak maguk után, valamilyen módon gazdagabbá tették életemet.

   Ha meggondoljuk, mióta a világra jöttünk, csupa találkozás az életünk. A közeli és távolabbi család tagjai után jött az iskola, a tanárok és a diáktársak, részt vettek felnőtté válásunkban. Ki ne emlékezne egy-két tanárára, akik nagy hatással voltak választásaira?... Hányan őrzünk  maradandó emlékeket, melyeket fel lehet frissíteni, ha évek múlva öszejövünk... Emlékszem, az egyik  -  és bevallom, a távolsag miatt számomra ritka  -  érettségi találkozónkon az érzelmek súlya alatt, könnyekkel viaskodva kibukott belőlem, hogy végül is ezeken az összejöveteleken a hajdani tizenéves énünket keressük, vele akarunk szembesülni, neki számot adni. Ez talán mindegyik találkozásunkra igaz. A későbbiekre is.

   Ha visszagondolok, rengeteg többé-kevésbé éles, vagy elmosódó sziluett jelenik meg előttem, mindegyiknek megvolt a maga jelentősége életemben, hiszen helyet kapott emlékeim között.  Némelyek csak villanásnyi időre, de az is elég volt, hogy mélyen bevésődjenek, esetleg hosszú levelezésben érjenek életük végére. Érdekes módon többségük melengető, pozitív nyomot hagyott maga után. Vajon miért? Talán én magam rostáltam ki közülük azokat, akik rossz emlékké válhattak volna, vagy talán olyan ritkán fordultak elő, hogy hagytam őket lassan elhalni?... 

   Voltak közöttük sorsdöntőek: ilyennek számít természetesen Gilbert-rel történt találkozásom. Erről már sokat beszéltem, már ami elbeszélhető. Hiszem, hogy az ilyen találkozásnak mindenki számára van olyan vonása, amelyen a sors kezét érzi meg.

 

Zokni nélkül

Elsőre az a különös találkozás jutott eszembe, (lehet, valahol már le is írtam ?), ami nem is volt találkozás igazából, hanem visszafordulás. Biciklivel siettem haza, még arra is emlékszem, hogy zsemlékért mentem a közeli kisboltba (sajnos már rég megszűnt). A kétezres évek elején lehetett. No persze az internet mindent tud, mindenre emlékszik....Tehát 2004.május 26-án, a délutáni órákban esett meg ez a találkozás, aminek révén, - közvetve persze- kezet foghattam József Attilával, Vámbéry Rusztemmel, Arthur Koestlerrel, sok- sok kiemelkedő elméjű emberrel, a recski társakkal...
Mert igen, bizony, akkor, ott,  azon a tikkasztóan meleg májusi délutánon Faludy Györgyöt láttam meg az Álmosvezér utcában. Tovább is kerekeztem, hiszen hihetetlennek tűnt, hogy ott áll egy kis fa alatt D.Magdiék háza előtt. Pár méter után azért mégis megálltam, s visszanézve már tudtam, nem káprázat volt. Merészeltem odamenni hozzá, Magdiék épp hideg limonádéval kínálták az árnyékban.
(Magdi híres amatőr szavalója a városnak, irodalmi eseményeken, felolvasásokon sokszor szerepelt. Így Faludy aznap esti műsorát is ő vezette).
A költőfejedelem a 18 órakor kezdődő estre épp innen, a szomszédos utcából indult vendéglátóival. Szerencsémre nem volt otthon zsemle, és én is pont jókor, mondhatni a legeslegjobbkor pattantam kerékpárra. 😉. Igyekeztem nem zavarban lenni, hogy azért képes legyek kinyökögni pár értelmes mondatot is, de Faludy, a maga csodálatos közvetlenségével, kedves mosolyával egy szempillantás alatt vált számomra is Gyurka bácsivá. Rövidke találkozás volt, de feledhetetlen. Elmondtam, hogy Apámtól hallottam róla, még gyerekkoromban, a Villon versfordításokról, gyorsan elmeséltem, hogy Apának a háború utáni években volt szerencséje személyesen is találkoznia, beszélgetnie vele Pécsett, hogy "villonos" balladákat is írt. Pontosan már nem tudok visszaemlékezni minden szóra. A helyzet, a hangulat, a fények, az utca csendje viszont éles képként él bennem a mai napig. A kézfogás is. Mert Gyurka bácsi, mikor bemutatkoztam és nyújtottuk egymás felé a kezeinket, meg akarta csókolni az enyém....Jaj, isten ments, gondoltam, vagy tán még mondtam is. S míg kezébe fogta a kezem, én egy pillantra lenéztem a cipőjére. Hogy vajon tényleg nem visel zoknit?! Hát tényleg, igaz a legenda erről,- gondoltam aztán, és kicsit ki is nevettem magam, mivel törtem meg az idilli pillanatot. 
Most ide viszont jól jött ez, címnek.

Van egy másik, az életem folyásában nagyon fontos találkozásom is. Érdekes , megint kicsit kapcsolódik D. Magdihoz. (akivel /már elköltözött Szegedre, évek óta nem láttam/, egyébként csupán jóismerősök vagyunk, hisz 12 éven át ugyanazon ovis csoport, általános és középiskolás osztály szülői értekezletére jártunk). 
2002. májusa. Író,-olvasó találkozó volt a belvárosban, dedikálással a könyvesboltban, majd felolvasás, (D.Magdi által) és beszélgetés az íróval. Én szabódtam, nem igazán akartam elmenni. Bevallom azért, mert féltem. Annyira szerettem ezt az írót, annyira közel éreztem magam hozzá, annyi párhuzam és közös dolog volt kettőnk életében, évtizedes kapocsnak éreztem, s olyan volt nekem, mintha az öcsém lett volna. Egyszer anyai nagybátyám meg is kérdezte, de miért szereted annyira az írásait. Azt feleltem: mert ő a fogadott testvérem, csak nem tud róla.
Hát ezt féltettem. Mi lesz, ha csalódni fogok? Ha mégsem olyan ember, mint akinek képzelem?!
A lányom végül rábeszélt. S jól tette. Attól kezdve lett végre egy testvérem. Tényleg.
Szinte pár szóból értettük egymást, azonnal. Amíg élt (mert sajnos már elment örökre...) néha emailt váltottunk, telefonon beszélgettünk is keveset, főztünk együtt, kétszer, lecsót és zöldbabfőzeléket, lányomék a lakása közelébe költöztek, ha felmentem Pestre és belefért az időbe, párszor találkoztunk is. Szép emlékek. (Aztán egy téli reggelen felhívott a férjem, hogy ő mondja meg, ne a tévéből, a hírekből halljam, Iván meghalt.)
Az életünk megannyi fordulata, eseménye kiszámíthatatlan. Vannak váratlan találkozások, meg tervezettek is. Néha öröm, néha bánat kíséri ezeket. Így van ez, és nincsen másképp - hogy kedvenc írómat, fogadott öcsémet idézzem.

Mikor megláttam Ági bejegyzését az új témáról, ez a két találkozás jutott eszembe.
És még valami:
A "Talákozás egy fiatalemberrel" - el is olvastam, mert már alig-alig emlékeztem rá. Remek kis írás!

"… Hát mit tegyek?… hát azt nem lehetett, ahogy te gondoltad. Hidd el, kérlek, nem lehetett… én próbáltam… de igazán nem lehetett…
...... De látod… azért én igyekeztem… hogy legyen valami abból… amit neked megígértem…"

                                                                      

Nem bánom, legyen!

 

K.É., közös blogunk kapcsán érdeklődik, hogy Váli Dezső festővel való kapcsolatunk hogyan jött létre. Ezzel összefüggésben kérdéseket sorjáz. De inkább őt idézem: „találkozásaidból egyet külön is kiemelnék, és nagyon szívesen olvasnék róla egy hosszú bejegyzést a blogodban. Eljátszom a gondolattal, hogyan találkozhatott két férfi, akiből az egyik sokkal jobban ismeri írásai által a másikat, miként telhetett el az az (x)-idő, ami valójában szinte semmire nem volt elegendő. Azt is elképzeltem, hogy én vajon lennék-e olyan bátor, hogy akár csak egyetlen kérdést is feltegyek neki, pedig naponta száz is eszembe jut, amikor olvasom a napi rövidebb-hosszabb bejegyzéseit. (V. D.-re gondoltam.)”
Nem bánom, legyen!
Nincs semmi titkolnivaló ebben. Váli Dezső lánya, Zs, és saját lányunk, K. egy közösség tagjai voltak. Lányunk hazahozta a C.naplót. Elolvastam. Tetszett hangvétele, és a dolgokról alkotott sommás véleménye.
Évek teltek el, s fülembe jutott, hogy Deske interneten olvasható naplót ír. Mivel a képzőművészetek mindig is érdekeltek, és korábban sok művész életrajzát elolvastam, pl. Borsos Miklósét, Bernáth Aurél könyveit, de Vincent van Goghét és Gauguinét, Szőnyi Istvánét, de J. S. Bachét, Mozartét is, továbbá vonzódom ahhoz, hogy egyes írók, költők teljes életművét megismerjem (Fekete István, Móra, Tömörkény, Gárdonyi, Weöres, Szabó Magda, hogy csak néhányat kiemeljek), adódik, hogy figyelemmel kísértem a jó tollú Váli Dezső életrezdüléseit is. Valamennyire példaképem is lett, hiszen 2006 óta magam is megpróbálom szavakba foglalni a napi történéseket, illetve véleményemet világomról. VD tud a blogomról.
Tehát először a Váli.hu-t olvasgattam. A mester naplójából nem derül ki (mert nevemet tetszőleges betűvel jelzi, így csak én tudom), hogy hány alkalommal véleményeztem megjegyzéseit. Ezekből sokat bemásolt naplójába. Mivel lányaink kapcsolata folytán tudtunk egymás létezéséről, és talán elmondhatom, hogy megjegyzéseimet értékelte, egyfajta email-kapcsolat alakult ki közöttünk. Voltak neki játékos húzásai: „egy képet egy üveg igazi baracklekvárért”.
Vettem a lapot, és postán küldtem neki egy üveg igazi baracklekvárt. Ő meg egy képét azonnyomban elküldte hajtás-pajtás futárral. Majd közölte velem, ha nem tetszik a küldött kép, másikra cserélhetem a műtermében. Akkor azzal hárítottam, hogy ha ő ezt a képet szánta nekem, akkor ez marad nálam.
Egy másik alkalommal pedig meghívott feleségemmel együtt műteremlátogatásra. Azzal kezdtük, hogy a cukrászdában vettünk mákos kiflit és egyéb mákos süteményeket, ismerve a művész vonzódását a mákhoz. A mondhatni baráti látogatás létrejött, és nem tartott fél óránál tovább. Mivel az ő kedvence Georges Braque és Paul Klee néhány munkája, hamar a festőkre terelődött a szó. Barátságunkat újabb képpel erősítette meg. (Kézben hoztam el a 9 kg-os festményt, villamoson.)  
Utóbb ő látogatott hozzánk, mert történetesen megtaláltam könyvespolcunkon egy általa keresett kötetet. Majd még egyszer, a kiállításán találkoztunk, amikor meghirdette, hogy a DESKE.HU 2 kötetet a látogatók mind megkapják. Ekkor készítettem távozóban immár a kiállítás kirakatüvegén keresztül azt a képet, amit aztán ő fekete-fehérben el is helyezett a blogjában.
Mivel a világról vallott felfogásunk egymáshoz közel áll, elég gyorsan félszavakból értjük egymást.
Ha volna hozzá bátorságom, megkérnék egy jónevű cukrászt, hogy csomagoljon be egy félkilónyi mákos süteménytölteléket, s adnám a művésznek, aki olykor kifejti, hogy a mákos sütemények sajnos nemcsak mákból állnak, hanem bőségesen tésztával vannak körülvéve.
Hogy jelen íráskát blogomban közzétegyem, ezen még gondolkozom.

     
 

Találkozások? Hm.

Kilenc napja annak, hogy találkoztam a találkozások témával, és eddig senki sem mozdult rá. 
Ahogy versek nélkül az élet élhetetlen, 
ahogy zene nélkül élni nem érdemes,
ugyanúgy találkozások nélkül egészen elképzelhetetlen az élet.
Találkozások nélkül nincs is élet.
Elég arra gondolni, hogy találkozik a nő és a férfi,
találkozik a sperma a petesejttel,
találkozik a remete Istenével,
találkozik testvér a testvérrel,
találkozik két gondolat.
Az én mostani gondolatom rendhagyó.
Játszom a találkozás fogalommal.
Játszom, mert nem teszek egyebet, minthogy blogomból keresőprogram segítségével kimásolom azokat a mondatokat, amelyek témája valamilyen okból a találkozás.
Csak az egyértelműségig szerkesztem meg őket.

- VD-nek régebb óta működik a blogja, mint az enyém, és mivel végigolvastam az idők során visszamenőleg is, a művésszel való találkozás felkészülten ért, már amennyire egy találkozásra fel lehet készülni.
- Megbeszéltem a Fentvalóval, hogy bírnom kell a strapát a találkozás öröme okán. Így is lett. Útközben találkoztunk egy szürke gémmel… Végül is hálás vagyok a találkozás lehetőségéért, örülök neki, hogy képes voltam a sétára, élmény volt a találkozás, mint mindig, és élmény a várból való kilátás a Duna-kanyarra, a közeli és távoli hegyekre. 
-, s lesz belőle, mint magam is, 80-as aggastyán. Az osztálytalálkozók velejárója, hogy szétrombolhatja a fiatalságáról őrzött képünket. Aki tart a felismeréstől, tartózkodjon a találkozóktól.
- A kalocsai nővérekkel … legelső kellemetlen találkozásom az óvodában zajlott le. Mindegy, hogy miért, az első tíz perc után nem engedtek ki az udvarra, helyette a sarokba állítottak.  (Prokop Péter)
- Nagyon ki voltunk már éhezve rá. Alkalmanként felkerestük egymást… Számos fotó bizonyítja, hogy volt találkozás, volt hangulat és volt eszmecsere is.
A személyes találkozás, és rokonlátogatás ma is folytatódott, hiszen a családi kód szerinti 1241 sz. unoka ma volt elsőáldozó, és ez az esemény egybeesett egy családtag oltakozásával... a felnőttek találkozásán túl, hogy unokáztunk. Volt olvasás, játék, beszélgetés. … A látogatások tanulsága, hogy az élő találkozások semmivel se pótolhatók, és ha nem kifejezetten bakafántos társaságba csöppenünk, akkor valóságos felüdülés megfürödni egymás elképzeléseiben, és ezek a találkozások segítenek élni… A covid után korábbi találkozásainkat fel kell újítani.   
- Kint és bent, itt és ott, ezek és azok találkozása, találkozás régi emlékekkel, találkozás egy kert virágaival.    
- IV. stáció: Jézus szent anyjával találkozik. …úgy él bennem ez a találkozás, mint a tekintetek találkozása. Az ártatlan bárány önajándékozó szeretetet kifejező mély tekintete és Mária hasonló együtt érző, megerősítő, elfogadó tekintete kapcsolódik össze. Mária szívét tőr járja át – prófétálja évtizedekkel korábban Simeon. Nehéz szavakkal felidézni e találkozás súlyát. 
- 2014. 6. 9. Tegnapelőtt sok-sok, fiatalkorom óta ismert barátunkkal találkoztunk Zs. esküvőjén. Volt, akinek a neve nem jutott eszembe... Majd belefutottunk abba a házaspárba, akik mindig mosolyognak, s akik közül a férj mindig fotózik. Vele minden találkozás úgy indul, hogy fotózás közben lefotózzuk egymást kölcsönösen. Így az én képemen az látszik, hogy neki Canon márkájú gépe van, az övén pedig, az én fujifilm kamerám dominál… Tücsi felfedi, hogy a Szent István Társulat színeiben szokott a fickóval eredményes csevegést folytatni. Erre a fiú a nyakába ugrik a feleségemnek: »Ja, „a” Gabi néni tetszik lenni. Jaj, de jó! Sose találkoztunk még személyesen.«
- Michelangelo Pietájáról beszélek. Többször láttam a Szent Péter-bazilikában. Mindenkit megfog páratlan bensőségessége. De van a szobrásznak még egy Pietája. Utóbbi a szinte még álló helyzetben lévő holttest találkozása a levétel pillanatában az édesanyjával. Végtelen egyszerűségében megdöbbentő hatású az a szobor.
- Ha kocsival mennénk, 3 és fél óra utazás, tíz és fél óra találkozás… A közös játékoknak mi magunk is részesei vagyunk. És annak a kölcsönös örömnek is, amit a ritka találkozások jelentenek…A nők főztek, a fiúk játszottak. Az asztalnál aztán találkoztunk…Amikor megérkezünk, s látom a család örömét, benne az uncsik boldog hempergőzését a jelen nagyszerűségében, s leolvasom arcukról azt az elementáris örömöt, melyet a találkozás idéz elő bennük, akkor ez mindennel felér, mindenért kárpótol, minden fáradtságot felejtet.
-  Az Istennel való találkozás épp ilyen: Átölel a Teremtő, magához ölel, miként a tékozlóval is tette. Eléje sietett és átölelte. Talán még azt is mondta neki, hogy csitt, ne rontsd el a megérkezés, a találkozás jó ízét szavakkal. Az ölelkezők belépnek egymás személyes zónájába. Innen ez az intimitás.
- Tegnap az amerikás unokahúgunk barátjával Bp.-re érkezett. A velük való találkozásra meghívást kaptunk már korábban. De mint már korábban se, most se tudunk angol társalgást folytatni, így aztán vagy akad alkalmi tolmácsunk, avagy ülünk egy sarokban kukamód.
- Egy hétre rá, ha az orvos másképp nem rendeli találkozás a barátokkal.
-  Szabadságunk felismeréséhez a Teremtő Isten személyes közelségére van szükségünk. (Találkozás sűrűn az Eucharisztiával.)  
- Minden találkozás az utolsó.(Váli D.)
-  Szabó Ferenc SJ naponta gyönyörködik a természetben, hálát ad minden megért napért, reméli Isten irgalmasságát a majdani, vele színről színre való találkozás alkalmával. 
- A találkozás hosszas volt, még szerette volna, ha folytatódik. De hát haza kell utazni. 
- Romantikus a cselekményvezetés is. Túl sok a véletlenszerű történés. Csaknem hihetetlen az a rengeteg esetleges találkozás, éppen ott, éppen akkor, éppen azokkal.
- A második találkozás sok hasonlóságot mutatott az elsővel. Léghűtött térben zajlott le egy nagy polgári lakásban. Akik beszélik az angolt, bizonyára több információhoz jutottak, mint én.
- „Témalegelő” nekem minden kimozdulás itthonról, minden kirándulás, minden úton lét, új tájak, új jelenségek, vagy nekem kedves formákkal, színekkel, fotótémákkal való találkozás.
- Minden valódi élet találkozás. (Buber)