Ami voltam, ma is vagyok - de mégse lettem az

Ez a rejtélyes cím csupán azt akarja jelenteni, hogy folytatom a sort, és én is pályám egy részéről mesélek. Nem mondhatom, hogy kitérőről, netán zsákutcáról, dehogyis; inkább egy párhuzamos útról. Általában az én elfoglaltságaim - a munka és a szívem szerint való ténykedés - mindig párhuzamosan futottak.

Eredeti végzettségem vendéglátóipari és idegenforgalmi üzemgazdász (a hetvenes évek közepén bármilyen bölcsészpályát az egyházi gimnáziumi érettségim helyből kilőtt). Leendő idegenforgalmisként nekünk emelt szinten kellett egy nyelvet tanulnunk, én az oroszt választottam. Szerettem is, jól is ment, a harmadévre már megvolt a nyelvvizsgám belőle. Végzősként lehetőségünk volt az idegenvezetői vizsgát is letenni, nosza, legyen meg, gondoltam. Természetesen, oroszra szólt az igazolványom abból is.

A Budapest Touristnál helyezkedtem el referensként, és a képzettséggel rendelkező belsősöknek lehetőségük volt idegenvezetőként is ténykedni. Évi egy utat lehetett vinni munkaidő terhére, a többit pedig a szabadság terhére, és mi - a mindig mozdítható belsők - adtuk a készenléti szolgálatot is, vagyis ha a kijelölt hivatásos idegenvezető valami miatt nem tudott elmenni, akkor (be)ugrani kellett és vinni a csoportot (volt részem ilyenben is).

Egy rövid, mélylélektani háttér: amilyen visszahúzódó, kettőt se szóló, izgulós gyerek voltam, később, felnőve, annyira szerettem emberekkel foglalkozni, addigra már gyakorlatot is szereztem és örömet találtam a csoportvezetésben, a szervezésben. És még fiatal is voltam, az utazás inkább élményt, mint gondot jelentett.

Tehát 1980 szeptemberében jött el az a pillanat, amikor felszállt velünk a gép Moszkva felé, egy csapatnyi rám bízott emberrel. Sikerült! Beleszerettem. Moszkvába is, az idegenvezetésbe is.
A lehetőségekhez mérten bejártam a nagy Szovjetuniót: számolatlan Moszkva-Leningrádot külön-külön vagy egy úttal, jártam Grúziában (érdekes, gyönyörű ország), Abháziában (fájó szívvel hallottam évekkel ezelőtt a hírekben, hogy lövik szét), voltam a Baltikumban (külön világ volt akkor is), és üdültem Szocsiban is (tudom, milyen kicsi a hegyek közé ékelt repülőtér, ahol az Alekszandrov-együttes gépe belefutott a tengerbe).

A társasutakhoz kétféle népség tartozott: az utasok és a partnerkísérők.
Az utasok olyanok, amilyenek. Azokban az években három cél vezérelhette az embereket egy orosz útra: kíváncsiságból, tudásvágyból, érdeklődésből látni akarta; elnyerte az utazást vagy jutalomból kapta; üzletelni akart. Mindegyik műfajjal találkoztam.
Az elsőre - máig bennem élők - egy nyugalmazott orvosprofesszor és a felesége a példa, neves műgyűjtők és mecénások az akkori időkben is, jóval túl a hetvenedik évükön. Az Ermitázst és a Tretyakov Képtárt akarták látni. Lenyűgöző tudású, belülről fénylő emberek voltak, az egész út légkörét meghatározták.
A nyerő csapat a sárbogárdi téesz szocialista brigádja volt, valami módon elnyerték az utat. Lelkesek voltak, kedvesek, természetesek, érdeklődők, hálásak, öröm volt velük lenni. Volt egy meghívásom is tőlük Sárbogárdra, kár, hogy aztán nem mentem el.
Aztán olyan is volt, hogy érkezéskor Seremetyevon működhettem közre az egyik utasnál fölvett jegyzőkönyv tolmácsolásában, amikor a magával hozott 450 db (!) nylon reklámszatyrot és 10 Trapper-farmert vették el tőle. No komment.
Egyszer volt még egy furcsa ember. Azt hitte, hogy az út szolgáltatásaiban az idegenvezető skalpja is benne foglaltatik. Egyéjszakás skalpja. Tanultam az életet.

A partnerkísérő..., jó esetben ő volt az út lelke, szerencsétlenebb esetben, háááát.... Volt közöttük nagyon intelligens, művelt, de akadt butuska is; volt vonalas vagy kicsit kevésbé az, szóval lutri volt, hogy éppen ki vár a repülőtéren, és majd lóg egész idő alatt a nyakunkon vagy éppen kedves segítség lesz. Mert nélküle egy lépést se. Előfordult nemegyszer az is, hogy az Intourist nem tudott magyarost adni, és oroszul küzdöttem végig az egész utat, és mindenhol fordítani kellett a magyarázatot is. Ma azt mondanánk egy ilyen helyzetre, hogy kihívás :)
De fiatal(ok) lévén, olyan csoda is volt, hogy a partnerkísérővel - aki történetesen egy kárpátaljai magyar fiú volt, és költőnek készült - mintha mindig is ismertük volna egymást olyan összhang és öröm volt a nyolcnapos út. Éjjel kettőkor még az Ezüst Nyíl étkezőkocsijában ültünk, hiszen annyi megbeszélnivaló volt, ettük a vacsoráról megmaradt lazacot, amihez utasaink hozzá se nyúltak,  és ő mesélt egy számomra addig ismeretlen világról, Kárpátaljáról. A partnerkísérőknek levelezniük nem volt szabad, soha többet nem találkoztunk. De költő lett, tudom :)

Annyi derűs, érdekes vagy izgalmas történetet tudnék mesélni az utakról, de már így is hosszú az írás és hol van még a vége!

Aztán 1986 tavaszán utolsó utamra zötykölődött velem a vonat Kijevbe, hogy azt is lássam. Semmi konkrét oka nem volt annak, hogy befejezzem, nem is volt előre eldöntve, egyszerűen csak elég lett belőle, elfáradtam.
Három nappal Csernobil előtt jöttünk haza...

Azóta már - hosszú kihagyás után - csak hazai vizeken folytatom önkéntesként. Egyházközségi zarándoklataink idegenvezetői részét viszem, ha hívnak az Idősek Klubja egynapos országjárásaira, felkészülök és vezetem őket. Városismereti séták vagy épület (templom) bemutatások, a legutóbbi éppen idén májusban.  A fészbukos fotóalbumaimban is a képekhez mindig ott a magyarázat, az ismertetés.
Mert ez is egy olyan bőr, mint a tanárság: nem lehet levetni :)

Úgy 35 év távolából

Szabad választás / Szabadon választott

Nem akartam kimaradni ebből a témából én sem. 

Bevallom, hogy a "Szabad választás" témát meglátva kicsit elbizonytalanodtam. Kivártam. Valahogy úgy éreztem magam, mint az általános iskola 5-6. osztályában, amikor magyarból megkaptuk a fogalmazáshoz a témát. És "pillogtunk" körbe, hogy ki kezdte már el gyorsan az írást. A tanácstalanok persze jó sokáig nézegettek, az ügyesebbek meg gyorsan elkezdték a fogalmazást.

Egyébként jól tettem, hogy vártam, mert a "Szabadon választott" címmel már jobban tudok azonosulni. Számomra nagy különbség van a kettő között. Míg az elsővel szinte semmit, a második témával már tudok mit kezdeni. Segített persze Mick és Ági bejegyzése a téma megközelítésben.

Írtad Ági, hogyan nem lettél óvónő? Én meg folytathatnám: "...hogyan nem lettem jogász?" - és persze írhatnék a kezdetektől a nyugdíjazásomig igencsak változó hosszúságú érdekes munkahelyeimről is, de akkor hosszú lére kellene eresztenem a mondandómat. Maradok inkább az első témámnál, hogyan nem lettem jogász?

Tizennegyedik évesként én még igencsak bizonytalan gyermeknek számítottam, örültem tehát édesapám határozottságának, aki döntött helyettem a középiskolai jelentkezésnél. Közgazdasági szakközépiskolába irányított, hiszen ő is azt végezte előttem röviddel a ruhagyári, kereskedelmi osztályvezetői állásához kapcsolódóan. A felvételin megfeleltem, így 14 évesen elkezdtem a debreceni Bethlen Gábor Közgazdasági Szakközépiskola gyors-gépíró idegennyelvi (német) tagozatán a tanulmányaimat. Közben heti háromszor lelkesen jártam az "Építők" Hajdú Táncegyüttesébe népitáncolni. Hétfő-szerda-pénteki napokon este 6-tól 9-ig tartottak a próbák. Ezeken a napokon épp csak annyi időm volt a 7. óra végeztével, hogy otthon megebédeljek, gyorsan elkészítsem a jó pár oldalnyi gyorsírási házifeladatot, és már szinte indulhattam is a próbára, hogy előtte még egy Tejivós uzsonnát is megejtve beessek 6 órára a próbaterembe úgy, hogy már átöltözve érjen a zongora, kezdést jelző, felharsanó hangja. Kedden és pénteken pedig lazán eltöltöttem a délutánjaimat a Zsuzsi kötőgépemmel, mozizással, barátnőzéssel, 16 éves koromtól az intenzív udvarlással járó programok beiktatásával. Nem én udvaroltam, hanem bátyám barátja "nézett ki" magának. Talán jobb lett volna, ha hagy tanulni. Az én nagyon laza tanulásommal szinte csodával határos volt, hogy 3,8-3,9 körüli átlagokat tudtam produkálni. Láttam ugyan a táncos társaim szorgalmasabbjainál, hogy még a próba nagyszünetét is tanulásra, német szavak biflázására használják. Mégsem tudtam magamat is hasonlóra rávenni. Negyedikes koromra kristálytisztán éreztem, hogy kizárólag dolgozni szeretnék, fel sem merült bennem a továbbtanulás vágya. Utólag is csodálkozom, mitől volt bennem az a nagy óhaj, hogy minél hamarabb pénzkereső lehessek, hiszen szüleim szorgalmas és beosztó emberek voltak, mindig minden szükséges dolgot megkaptunk életkorunknak megfelelően. Tizennyolc éves koromra már a 3. fajta kötőgépet, Neumann varrógépet is megvette nekem édesapám első kérésemre. Én mégis dolgozni, gyűjtögetni akartam. Tudat alatt már a felnőtt életemre készültem, a férjhez menésre, lakásvásárlásra, ami szépen is alakult 1977-re. De nem szaladok előre.

Érettségi után 1972. augusztus 1-től már munkahelyem is volt, bár csak helyettesítő státuszban. A Hajdú-Bihar Megyei Tanács Igazgatási Osztályára kerültem adminisztrátornak, ahol első perctől gépeltem a jogászi végzettséghez kötött szabálysértési, kisajátítási, gyámügyi előadók fogalmazványait. Érdekesnek találtam az ügyeket, így nem csoda, ha volt osztálytársammal, aki a Jogi Osztályon töltött be hasonló munkakört mint én, elhatároztuk, hogy megpróbálunk felvételizni a budapesti jogi karra. Közösen tanul(gat)tunk, nem fektettünk kellő hangsúlyt a történelem felvételire. A sikertelen felvételink után következő évben már Miskolcon próbálkoztunk. Mondanom sem kell, ott sem sikerült egyikőnk felvételije sem történelemből. Mivel én politikai gazdaságtanból érettségiztem két év anyagából, így hanyagoltam a történelem tananyag apróbetűs részeit. Ezeken vérzik el a felvételizők nagy hányada. Tudhattuk volna ezt már az első próbálkozás után, mégsem feküdtünk neki jobban a tanulásnak.

S hogy mégis szép emlékként él bennem a kudarcos felvételim, annak az az oka, hogy a magyar írásbelimre ötöst kaptam. Ma is tisztán él bennem az öröm, amikor megláttam a témát: "Forradalmiság Batsányi János, Petőfi Sándor és Ady Endre költészetében." Fejből tudtam Batsányi  A franciaországi változásokra c. versét, így szinte végig idézve tudtam elemezni a verset, de "patent kis puskáimmal", amit jó érzékkel állítottam össze, tökéletesen tudtam végigvezetni mindhárom költő forradalmiságát. Arról most nem szeretnék vitát nyitni, hogy egy tanulónál mennyire helyes vagy sem a puskázás. Nagy emberek közül is, akik sokra vitték az életben, bevallották - egyesek - utólag, hogy velük is előfordult diák korukban ez a nemkívánatos cselekedet. De hiába volt ötös a magyar, ha a történelem még mindig nem ütötte meg a kívánalmakat.

Nem csoda tehát, ha két próbálkozás után már elment a kedvem az egésztől. Jött egy nagy lehetőség, mehettem dupla fizetésért fényszedőnek az Alföldi Nyomda frissen alakult fényszedőjébe. Innen aztán 16 évre el is dőlt a tanulás-nem tanulás kérdése. Itt már célirányosan leginkább a helyesírásra és a számítógépes ismeretekre, nyomdai alapismeretekre kellett koncentrálni. Imádtam ezt a munkakört. Mint a szivacs, itta az agyam a magyar- és világirodalom remekeit, a tankönyvek, a Hatályos Jogszabályok és a mindenféle tudásanyag mindennapi élvezettel szolgáltak. Itt elmondhattam: a munkám a hobbim! Ráadásul akkori viszonylatban legalább olyan jól kerestünk, ami hasonlóan jó volt az egyetemet végzett emberek bérével.

A hiányérzet azonban mégis bennem maradt. Kíváncsi vagyok rá a mai napig, hogyan birkóztam volna meg az egyetemi tananyaggal. Lett volna-e kitartásom, erőm és agyi kapacitásom a középiskolás anyagot jóval nagyobb mértékben meghaladó tanulnivalók elsajátításához. Mennyire tudtam volna beáldozni az éjszakákat, hogy alvás helyett a tanulásra koncentráljak a hosszú vizsgaidőszakok alatt? Mindezek persze megválaszolatlanul és kudarcosan konganak bennem. 

S hogy az életemet mégis rendben lévőnek tartom és érzem, annak az az oka, hogy tudom, hogy mindenkori munkáimban igyekeztem maximálisan pontosan és szépen, "ahogy a csillag megy az égen" dolgozni. A lényeg pedig ebben (is) rejlik.

Pályaválasztás - pályám emlékezete

Még mielőtt a szabadon választott kategóriát sikerülne "amiről nem írunk" kategóriává alakítanotok, gyorsan megszólalok én is. Eredetileg nem volt ugyan szándékomban, hiszen ha lett volna ötletem új témára, akkor azt tettem volna be, de én balga, azt hittem, hogy ha szabad kezet adok, mindenki felszabadultan elereszti a fantáziáját és ír végre szabadon, válogatva abból, amiről eddig még nem volt szó. Tévedtem, az ötlet nem jött be.
Viszont nekem azért, ha nagyon töröm a fejem, lenne még témám, amiről szívesen írnék – ha már itt a lehetőség és választhatok, hogy úgy mondjam: szabadon. És ki másnak lenne illendő igazodni a blog eredeti profiljához, ha nem nekem, ugyebár? Tehát akkor mesélek kicsit a pályaválasztásomról és pályám egyik szakaszáról, hogy Kazinczyval szóljak: pályám emlékezetéről. Magatokra vessetek, kedves játszótársak, ha hosszú lesz. :)

Amennyire emlékszem, elég korán kialakult bennem a szándék, hogy majd tanítani akarok – legalábbis ez valahogy mindig természetes volt. „És mi leszel, ha nagy leszel, Ágika?” - kérdezték vendégségben a rokonok, ismerősök, erre én mindig azt feleltem: tanár. Nagy bólogatások követték a válaszomat, mert hát ugye nem túl meglepő, ha egy pedagógusgyerek követni akarja apja példáját.

Apám, aki kántorból lett előbb tanító, aztán orosz szakos tanár, nem próbált lebeszélni. Oroszt ötödikben kezdtünk tanulni és nekem kezdettől fogva jól ment. Nem mintha apu előtte bármikor is megismertetett volna a nyelvvel, sőt később se segített benne, de én magamtól is nagyon szerettem az oroszt, jó eredményeim voltak, kerületi versenyt nyertem, és aztán úgy adódott, hogy a gimnáziumban is orosz tagozatos osztályba iratkoztam be. A jövendő tanársághoz tehát az orosz teljesen magától értetődő választás volt, nem is gondolkoztam más szakon.

Énekelni kicsi koromtól énekeltem, az iskolában mindig is énekkaros voltam, a zene hozzátartozott a mindennapjaimhoz, de otthon is része volt az életünknek. Általános iskolás koromban hét évig tanultam hegedülni, ahhoz pedig kötelező volt szolfézsra is járni, de én a szolfézst is elviseltem, csak éppen hegedülni nem szerettem. Utáltam gyakorolni, szégyelltem a hegedűvel végigmenni az utcán, rettenetesen zavart, amikor egy-egy iskolai rendezvényen elő kellett adnom valami zenedarabot az énektanárnő unszolására, ráadásul a hegedűtanár utólag mindig szabályos féltékenységi jelenetet rendezett a fellépésem miatt, szóval, volt elég bajom azzal a szerencsétlen, jobb sorsra érdemes hangszerrel. Amikor nyolcadikos lettem, megmakacsoltam magam és közöltem, hogy nem akarok tovább hegedűre járni, nem iratkozom be a következő tanévre. A szüleim elfogadták a döntésemet, alighanem látták rajtam a megingathatatlan elhatározást. De ha most belegondolok, hogy volt-e a hét év alatt igazi örömöm a hegedülésben, abban sosem volt, viszont a szolfézs a zenetanulásom legnagyobb haszna lett. Szolmizálni bármikor, álmomból felébresztve is tudok, és minden ismeretlen dallamot szolmizálva jegyzek meg és idézek föl azóta is.

Amikor a gimnázium negyedik évében elérkezett a továbbtanulási jelentkezés ideje, az orosz mellé másik szakot is kellett választani. Mert hiába volt evidens nekem az orosz, akkoriban még a nappali tagozatos képzés mindenhol minimum kétszakos volt. És jöttek az ötletek: magyar vagy földrajz, legalábbis én ezt a kettőt elképzelhetőnek tartottam a magam számára, de a kettő közül inkább a földrajzhoz húzott a szívem. Viszont nem volt orosz - földrajz párosítás, de volt orosz – ének-zene, így arra esett a választás. Nem volt jó döntés, mert a felvételinek, sajnos, része volt a hangszeres vizsga is. Ami persze nem sikerült. Öt év kihagyás után hiába gyakoroltam én a felvételi előtti hetekben, és hiába próbált mentegetni az a tanár, akivel a próbateremben vizsga előtt gyakorolni lehetett, hiába magyarázta a bizottságnak, hogy öt éve nem vagyok „tanári irányítás alatt” - így mondta szó szerint, ma is emlékszem – azok bizony lepontoztak, egyébként teljesen jogosan. Így nem lett belőlem énektanár és végleg le is mondtam róla, mert a hangszeres felvételit nem lehetett volna megúszni a következő évben sem.

Szeptembertől viszont óvónéni lettem, hivatalosan: képesítés nélküli óvónő. Akkor még nem volt gyes, ezért engem a kerületi óvodák közül mindig abba helyeztek, ahol éppen szülési szabadságon volt valamelyik óvónő. Mindenütt kiscsoportosok mellé osztottak be, ami azzal is járt, hogy bizony két és fél évesek is voltak a gyerekek közt. Szegény kis muksóknak szeptemberben nagyon nehéz volt, meg nekünk is persze. Mert akkor nem volt ám beszoktatás vagy ilyesmi: reggel beadták a kicsiket és a szülők rohantak dolgozni, nem jött a gyerekekért senki 1-2 óra múlva, vagy délben. Két-három hétig volt sok sírás-rívás, de valahogy mindegyiket sikerült aztán megnyugtatni, aranyosak voltak, ha fárasztóak is. Három óvodában dolgoztam összesen, ezt két évre elosztva kell érteni.

Ám közben jött egy négyhónapos szakasz, amikor éppen nem volt sehol szükség rám, minden kolléganő visszaállt a munkába és még nem ment el senki szülni. Ezalatt merőben mást csináltam: orvosírnok lettem az egyik körzeti orvosi rendelőben. Csak az adminisztráció volt a munkám, no meg rendelés kezdetére az előkészületek, kikészíteni a kartonokat, táppénzes papírokat, sterilizálni a fecskendőket, tűket, egyéb eszközöket. A doktorral jól megértettük egymást, a családját is ismertem (kb. velem egykorú lánya volt), már néhány hét után győzködött, hogy megtanít injekciót beadni, legalább bőr alá, sose lehet tudni, mikor lesz rá szükség, stb. De én nem álltam kötélnek, semmi szín alatt nem voltam hajlandó erre, úgyhogy kénytelen volt lemondani arról, hogy én ott valaha is beadjak injekciót bárkinek. Épp elég megrázkódtatás volt, amikor egy szombat (igen, szombat!) esti rendelés alatt a közelben elütöttek egy fiatal lányt, és nekem kellett bekötöznöm. De hogy én megszúrjak valakit, na azt már nem! :)

Közben megint volt egy felvételi időszak, akkor már az ELTÉ-re jelentkeztem, de erre nem is érdemes szót vesztegetni, teljesen hiábavaló próbálkozásnak bizonyult. Újabb egy év következett egy másik óvodában, közben elérkezett a január, amikor ismét be kellett adnom a jelentkezést. Ekkor merült fel, hogy legyen a szegedi egyetem, hátha... Már nemigen akartam elvesztegetni még egy évet, valahogy úgy voltam vele, hogy ha most se sikerül, akkor maradok óvónő. Persze akkor már megszerzem hozzá a képesítést is. Egyszerre két helyre viszont nem lehetett jelentkezni – elvileg, gyakorlatilag pedig elmentem a megfelelő hivatalba, ahol hiteles másolatot készítettek az érettségi bizonyítványomról, így be tudtam adni a jelentkezésemet Szegedre és a kecskeméti óvónőképzőbe is. Tényleg nem volt már vesztegetni való időm, pláne évem.

Az óvónőképzőbe tavasszal elmentem alkalmassági vizsgára – ez még nem a felvételi, csak arra szolgált, hogy lássák, fizikailag megfelel-e a delikvens, van-e hallása, ritmusérzéke, tud-e kottát olvasni és persze énekelni. Az ének vizsgához a „Tiszán innen, Dunán túl - 150 magyar népdal” című kis könyvecskéből húsz dalt kellett összeírni, azokból felkészülni, aztán pedig elénekelni néhányat a bizottság óhaja szerint. Ha most visszagondolok rá, jó játék volt, énekelni kellett, meg pontos ritmust visszaadni, a tornateremben kicsit bohóckodni, aztán kész, tulajdonképpen semmi kockázatát nem éreztem, nem is volt neki. Viszont ennek még a felvételihez nem volt sok köze. Hogy esetleg óvónő leszek, nem tartottam elképzelhetetlennek, de persze a cél mégis Szeged volt.

Aztán mégse lettem óvónő. Nemcsak azért, mert végül felvettek Szegedre, hanem mert Kecskemétre nem is jutottam el a felvételire. Ugyanis eljött a június, megérkeztek a felvételire behívó levelek ugyanazon hét négy napjára: kedd-szerda Kecskemét, péntek-szombat Szeged. Jó, ez így sűrűnek tűnik, de megoldható: szerdán este hazaérek Kecskemétről, csütörtök este utazom Szegedre, fog ez menni.

Hát, mit mondjak, nem ment. Akkor még mindig óvodában dolgoztam, ahol már hetek óta dúlt a rubeolajárvány. Azon a bizonyos sűrű felvételizős héten hétfőn reggel arra ébredtem, hogy tele vagyok kiütésekkel. Én ugyanis nem voltam korábban rubeolás, sok minden voltam, de éppen rubeolás nem. Természetesen Kecskemét úgy ahogy volt, elúszott, még csütörtök délután is a legnagyobb erőfeszítéssel tudtam csak elutazni Szegedre. Viszont megérte, mert felvettek. Így nem lettem óvónő.

Lettem viszont magyar – orosz szakos bölcsészhallgató, öt kemény év következett, sokszor meséltem már róla. Ötödéves koromban átkértem magam levelező tagozatra és otthon egy általános iskolában voltam napközis nevelő, harminc elsős gyerek volt az osztályomban. Közben oroszt tanítottam harmadikosoknak kísérleti oktatás keretében - akkoriban valakinek „odafent” volt egy ilyen őrült ötlete, de nem is nagyon lett folytatása, amennyire tudom. Én viszont legalább megtanultam, hogy is néz ki belülről az osztálynapló, hogyan osszam be a 45 percet, szóval, gyakorlatnak többet ért, mint a gyakorló tanítás. Közben persze néha leutazgattam Szegedre, konzultáció, gyakorló tanítás, ilyesmi, aztán július elején államvizsga, majd pedig a diplomaosztás. És utána, de csak egyetlen napra a nagy-nagy üresség érzése. Sose felejtem el, amikor a diplomaosztás után hazaértem és belépve a kapun hirtelen sírvafakadtam. Ezért volt az egész? - kérdeztem, és igazából meg se tudnám mondani, azon az „ezért”-en pontosan mit is értettem.

Még abban a hónapban lett állásom az egyik iskolában, mégpedig nem is szerződéssel, hanem kinevezéssel. Mindkét tantárgyamat tanítottam, magyart két osztály kivételével mindegyik osztálynak, oroszt minden évfolyamon mindenkinek, mivel akkor még én voltam ott az egyetlen oroszos. Négy tanévet töltöttem ott, jó tantestületben, sok-sok maradandó élményt jelentő évek voltak, szívesen gondolok vissza rá. Az első két tanév idején még apu is tanított egy másik iskolában, a nyugdíj előtti utolsó évei voltak. Neki két évfolyamon voltak órái, nekem meg ugye mindegyiken, tehát abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy annak a két évfolyamnak az éppen aktuális anyagát meg tudtuk beszélni. Te hogy tudtad velük megértetni a melléknévegyeztetést? - kérdeztem például óravázlatírás közben, ő pedig mondott valami bevált módszert. De olyan is volt, amikor csak később jöttem rá, hogy néhány, mintegy mellékesen elejtett mondattal megvilágította nekem a másnapi anyagot. Apámat mindenki ismerte a kerület iskoláiban, és mindvégig erős volt a gyanúm, hogy óhatatlanul összehasonlítanak vele, de ez természetes volt.

Éreztem, hogy én nem fogok nyugdíjig kitartani a pályán úgy, mint ő. Azóta néha, szerencsére nagyon ritkán megkérdezik tőlem, hogy miért hagytam ott a tanítást, olyankor is csak ezt tudom válaszolni: jött egy lehetőség és én megragadtam. Mert nem tudtam volna még majd' harminc évig tanítani. De bármilyen furcsa, tulajdonképpen azóta is mindig tanítok. Ahogy az egyik volt kolléganőm mondta egyszer: „olyan tanárnénisen magyarázol”. Nem tudom, hogy ezen pontosan mit értett, de tényleg mindig arra törekszem, hogy a másik megértse, amit mondok és képes vagyok háromszor-négyszer is elmagyarázni ugyanazt. Szóval, nem tudom, hogy tanárnénisen magyarázok-e vagy sem, de az biztos, hogy akármivel foglalkoztam, mindig bennem volt a gondolat, hogy ha csak egy ember is megérti, amit mondok, ha kap attól valami többletet, már megérte. Így voltam és vagyok a blogokkal is, bármennyire is magamat kell rászorítanom, hogy ne hagyjam elhalni, de ha csak egyetlen embert is érdekel, amit kitettem, megmutattam, felvetettem, akkor már érdemes volt.

Néhány hét múlva osztálytalálkozóra megyek, az 1978-ban végzett osztályom  40 éves találkozójára vagyok hivatalos. Meghívtak. Mert tanítottam őket valamikor régen. 

 

amit nem lehet megirni

túl gyorsan reagáltam, nem akarom visszavonni korábbi -s esetleges írásomat -, inkább csak idézek Máraitól valamit (arról, hogy milyen nehéz is, sőt lehetetlen "azt" megírni, amit pedig annyira akarnánk: (még neki is!)

"Hatvan éven át, versben és prózában,nem szűnt az ösztönzés, hogy azt a bizonyos mondanivalót kimondjam, elmondjam. És versek, prózák, mindenfajta írások száz kötete a tanúság, hogy megkíséreltem elmondani "azt". És tudom, hogy soha nem tudtam megfogalmazni, sem kimondani "azt" . versben sem, prózában sem. Van valami, ami tartalma és értelme a létezésnek., amire örökké gondolunk, és amit nem lehet "kimondani"

Eredeti profil

Közös blogunkban adott témához írtuk meg a visszaemlékezéseinket. Érdekes, sokszor vidám összehasonlításokra adott alkalmat ez a forma, de volt bennünk együttérzés az eredendően távoli életélmények befogadására is. Nem mindenki volt teljesen nyitott a természeténél fogva, esetleg a nézeteit nem akarta egyeztetni a nyilvánosság előtt. Azért mondom ilyen általánosságokba burkolva, mert végigvettem, kik voltak velünk kezdetben, és kik váltak meg tőlünk. Biztosan mindegyiknek volt oka a távolmaradásra.

Magam viszonylag könnyedén vettem részt a blogos megnyilatkozásokban, minthogy a téma adott volt, és mint jótanuló a házi feladatát, mindig megírtam, kiemelve az oda vonatkozó  emlékeimből a mások számára kellemetlen vagy sértő mozzanatokat. (Ez se mindig sikerült, de a papír türelmes.)

Az utóbbi években sűrűsödtek a problémáim. Mélyülnek  a szakadékok, nem tudom és nem akarom kimondani a kimondhatatlant.

Szabadon választott

Szabadon választott
Ami nem kötelező.
Szabadon választott a felségem,
Szabadon választott a CASCÓ-m
Szabadon választott a bankkártyám
Szabadon választott a háziorvosom
Szabadon választott a vásárlásaim gyakorisága és milyensége.
Szabadon választott minden barátom
Szabadon választott még sok minden
De aki szabadon választott, az addig volt csak független a választott valakijétől/valamijétől, ameddig választásával viszonyba nem lépett az illetővel, a dologgal.
A szabadság az elköteleződésig áll fenn.
Írva van: Aki rátette a kezét az eke szarvára, az ne nézegessen vissza. Magyarán: ha valaki választott, akkor a többi valakiket/valamiket nem választotta.
Választása felelősséggel jár. Miért pont őt, miért pont azt vagy azokat választotta.
Jogos kérdés, hogy mennyire zárja ki a többieket, a többi dolgot.

Szabad választás

   Ezt az új témát kaptuk Ágitól. 

   Szabadság és választás... Látszólag nagyon kedveznek egymásnak, s mégis mitől támadt bennem ez a hirtelen megtorpanás? Emlékszem, Pilinszky írta annak idején a Naplójában, mekkora félelemmel töltötte el hirtelen első franciaországi útján a szabadság lehetősége. "...lehetséges, hogy én most már csak börtönfolyosókon tudok közlekedni?..."

   Igen, valahogy ezt érzem én is. Kötelékek között mozogni néha könnyebb, mert határaink adva vannak: nincs meg a "mindent lehet" szédülete. A kötelékek kapaszkodót is jelentenek szükség esetén. A szabadság pedig egyben a választás felelőssége is.

   Túlbonyolítom? Lehetséges: gyakran megesik velem. Pedig témám rengeteg lenne, melyek egyformán izgatnak. Kérdés, hogy másokat mennyire.

   (Az idő..., az emlékezés..., az élet és a halál: van- értelmük és ha igen, miben áll számomra..., az ész és az érzelmek kölcsönhatása..., hogyan lehet szabadulni a megfelelési kényszer béklyójától..., mi a szellemiség (spiritualité) meghatározása a vallásokon kívül..., a pillanat megragadásának lehetősége..., az alkotás képessége, értelme: kinek fontos és miért..., kétségek és újra kétségek. Stb, stb... Ilyesmik izgatnak leginkább mostanában, állandóan valamiféle számvetés felé terelgetve a gondolataimat.)

   Közben csepereg kinn az eső, szomjasan issza a kert. Hát igen, a kert: kimeríthetetlen forrás, elengedhetetlen közelség a természettel. Talán segít a fenti kérdések megválaszolásában is...

   Újra meg újra eszembe jut Isztambul. Pedig már 28 éve elhagytuk... Tegnapelőtt volt. Életem azóta mintha zárójelben telt volna el. Egyfelől jobb is, annyi veszteség ért ezalatt, de lett két csodálatos kis unokám. Nem kárpótlásul, hanem ajándékképpen a sorstól. Fiamból olyan felnőtt lett, amilyennek megálmodtam annak idején, talán még túl is tett az álmon. Jólesik a gondolat, hogy belőlem lett és apjából, kettőnk történetéből, tulajdonképpen fatális véletleneink sorozatából, melyeket időnként hajlamosak vagyunk a sors titkos szándékának tulajdonítani. Felesége személyében ráadásként új családtagot is kaptam, akit sok szempontból csodálok. 
   Ha már szabad lett a téma, szabadjára engedem a gondolataimat. Az emlékeim általában képekben jelennek meg először. Ha az életemre gondolok, kis papírcsónakot látok, amivel gyerekkorunkban szoktunk vízparton játszani. Akkurátusan meghajtogattuk, majd óvatosan a vízre bocsátottuk. Eleinte bukdácsolt, majd egyre határozottabban hagyta magát sodorni a víz folyásával... Kíváncsi volt, miféle csodákat fedezhet fel útközben. Néha elakadt, majd újra nekiindult, érezte, hogy útja még nem ért véget.

a téma az utcán hever

a téma az utcán hever

bármiről lehet írni,,,

túl sokról is, túl gyakran és túl gyorsan változnak a dolgok

délután - a neten fogtam ki -(a téma a Vértanúk  terén hevert)  harmadszor temették el Nagy Imrét (most annak kapcsán, hogy a szobrát el akarják távolítani), eltemették vele a 29 évet megélt harmadik köztársaságot is...

,

lehet, hogy a gyors kameramozgásoktól,de felfordult a gyomrom, émelyegni kezdtem , és még mindig tart, bár közben elszaladtam, ki biciklivel , a szomszédos cukrászdába  és megettem egy (tán idén utolsó) vanília fagyit...