A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Apró örömök. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Apró örömök. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. október 23., péntek

Az én kis "apróim"!

 Nem volt abban semmi előre eltervezett dolog, hogy épp ma, október 23-án fogom megírni az én „apró örömeimet”. Azt is csak bő hete tudtam meg, hogy ma este színházba fogok menni, a debreceni Csokonai Fórumba, ahol mindkét fiú unokám szerepelni fog a Fenyvesi hóvirág című, október 23-i ihletettségű színdarabban, melynek témája az 1956-os magyar szabadságharc történetének bemutatása egy Rajmund nevű ÁVH-s közlegény életeseményein keresztül, aki az egységétől elkeveredve csatlakozik a pesti srácok forgatagához. Előző témánk, a „szabadság” kapcsán épp azt taglaltam, mennyire ellenálltam az 1956-os történelmi események feldolgozásának az általános és középiskolás tanulmányaim során. Hát most ha a sors is úgy akarja, törleszthetem a hiányosságaimat, és a tavasszal már egyszer látott előadást ma megkapom ismétlésben is, és az eddigi merev ellenállásom talán fel is oldódhat – két unokám közreműködése által – ennek a nehéz történelmi eseménynek a feldolgozásában. A mai nap „apró öröme” biztosan ez lesz számomra.

A témát most is jó hosszú ideje rágom magamban. A dilemmám már rögtön azzal kezdődött, hogy nem igazán tudom elkülöníteni magamban az apró és nagy örömöket. Szinte azt érzem, hogy nekem csak az „általános” öröm létezik, ami szinte minden napom része, és majdnem mindegy, hogy ez apró-e vagy nagy. Szaladtam is megint az AI-hoz, mint mindig, amikor elbizonytalanodom valamiben. Nyilván magamtól is tudom, hogy mi a különbség az élet nagy-nagy örömei, és a mindennapok aprócseprői között. De mennyivel jobb ezt jól összeszedetten leírva is látni, mintha csak én vekengek rajta.
Mi a különbség az apró és a nagy örömök között? – tettem fel a kérdést tehát az AI-nak, és az alábbi választ kaptam rá:
„Az apró és a nagy örömök közötti alapvető különbség a gyakoriságukban, az elérhetőségükben, és a pszichés hatásukban rejlik. Míg a nagy örömök mérföldköveket jelentenek életünkben, az apró örömök a mindennapi életünk építőkockái.” Hát ilyen egyszerű ez.
Most akkor talán el is kezdhetném sorolni az apró örömeimet, de ezekből már annyi mindent leírtam itt a blogban az elmúlt évek során, hogy aki követi a blogot, akár azonnal rá is ismerhetne az ismétléseimre. Nehéz is ehhez újakat behozni a történetbe, de most próbálok olyan dolgokat előbányászni az emlékeimből, amelyeket még egészen biztosan nem említettem eddig. Egy biztos, hogy nem lesz benne időrendiség, és ötletszerűen csapongok majd időben, térben és múltban. Egy lesz csak a biztos dolog, hogy ha rájuk gondolok, ma is kicsit hevesebben ver a szívem.
Életem első határátlépése 1968-ban a régi Jugoszláviába történt. Az út meglehetően hosszú volt, és Szabadka majd Belgrád után megérkezni a Balkán magas hegyeinek ölelésében fekvő Skopje városába, melyet a Vardar folyó szel ketté, egészen megrendítő élmény volt. Meglátni a nagy földrengésben megállt állomási toronyóra kis- és nagy mutatóját, ami ott maradt mementónak. Ez egyszerre volt dermesztő és felemelő érzés, mint ahogy a város több pontján még nem jutottak el a teljes újjáépítésig, és egyszerre volt jelen a múlt nyomasztó törmeléktengere és a várható újrarendeződés. Itt ettem életemben először pisztrángot, csevapcsicsát, füstösre sült finom bárányt és megannyi finomságot, amelyet egy tizennégy éves gyermek eddig nem is ismerhetett. Talán itt alapozódott meg a gasztronómia iránti mély kíváncsiságom, s hogy ne álljak ellent semminek, kóstoljam meg a számomra ismeretlen dolgokat is – feltétel nélkül. Öt év után újabb déli út következett táncegyüttesünk életébe. (Közben persze utaztunk még északra és nyugatra is.) Ezúttal először szállt fel velünk a repülőgép, és én – utólag is kimondom -, földön túli boldogságban pillanthattam meg a Földközi-tenger kékjét, majd átrepülve rajta, a tuniszi repülőteret megközelítve azt hittem, hogy a tenger homokjában fogunk landolni, annyira alacsonyan repülve értünk földet a tuniszi kifutópályán. Csomagjainkat felvéve a légkondicionált repülőtér ajtaján kilépve ért életem egyik felejthetetlen csodája: az afrikai hőséggel keveredő, számomra teljesen ismeretlen mézédes illatfelhő, mely lehetett az arab jázmin illata éppúgy, mint a virágzó narancsfák különleges illata. Én, aki felnőttként egyáltalán nem bírom genetikailag a parfümillatot elviselni, ezt a mézes illatot utolsó leheletemig kívánnám érezni. Sidi Bou Said kékje, az Antonius thermák, Sousse látványosságai, és a tunéziai vidék különleges atmoszférája életemben dobogós helyre került, mint ahogy az Atlanti óceán csodája is Lisszabonnal, és a portugál vidékkel, Portóval, Faroval. A mediterráneum mellé besorol Grönland szikrázó fehérsége, és a franciák dijoni borvidékének lankás tájai, a reimsi és metzi katedrálisok, a sok finom francia ételkülönlegesség, amivel megvendégeltek bennünket egy hónapos turnénk alatt. A minap véletlenül sikerült eltalálnom egy majonézes karfiol saláta ízesítését, ami majdnem megszólalásig föl tudta idézni egy francia vendéglátó hölgyünk salátájának különleges ízét, melyet azóta sem tudott semmi kitörölni az emlékezetemből, annyira finomnak éreztem az ízvilágát, fűszerezését 1970-ben.
Egyértelmű, hogy az az ember vagyok, akit a természeti szépségek tudnak a legjobban feltölteni, akár süt a nap, akár esik az eső, és még az sem számít, hogy ebben a töltekezésben egyedül veszek-e részt, vagy társaságban. Imádom a színeket, az évszakok változásával a hálószobám ablakából elém táruló látványt, mely óráról órára is változhat, ahogy látványosan futnak végig a városom keleti részén az árnyékok, az egyik oldal még árnyékos, a másik már szikrázik a napfénytől, és ezt nézni naponta többször is, számomra megunhatatlan. Lenézek, mint régi királyok a várablakukból birodalmukra. És minden az enyém, az Attila téri görögkatolikus templom tornyának felújított rézlemezein megvillanó napfénytől elkezdve a zuhogó eső ablakpárkányomon koppanó utolsó cseppjéig. És mindazoké is természetesen, akik képesek a természet energiáit magukba fogadni.
Mindennapi apró örömeim a konyhámban is elérnek, elég ha épp a sárga, narancssárga, okker edényeimet, táljaimat mosogatom, mely egyikéről-másikáról azonnal eszembe jut, hogy azt a szettet 1976-ban a házasságkötésem előtti évben a régi NDK-ban vásároltam egy új élet előszobájában, majd évtizedekig nem tudtam és nem tudok megválni nem magától az edénytől, hanem a hozzájuk fűződő emléktömegtől. Ha majd utolér az öregség mozgásszegényebb időszaka, csak elő kell vennem az évtizedek alatt felgyűlt régi prospektusaimat, fényképalbumjaimat, és az örömmorzsák újabb emlékeket ébreszthetnek. Az unokáim igen csak gyors felnövésével ritkulnak a közös programok, már nem kell rájuk vigyázni sem betegség, sem iskolai szünet alatt, így nekem kell kitalálnom közös programokat, és élni a meghívások lehetőségével.
Az emberi élet jó esetben tömegével tárja elénk az apró örömöket, mind családi, mind baráti és közösségi életünk terén is, ezért egy bejegyzés terjedelme óhatatlanul kizárja, hogy minden érdemi dolog helyet kapjon benne. Nem is szerettem volna kitérni a közvetlen családom apró örömeire, mert nemcsak én, hanem bárki más könyvet tudna írni ezek felidézésével.
Földhözragadt fogalmazási gyakorlatom nagyon igényli, hogy legyen valami „frappáns” mondat vagy gondolat egy-egy téma lezárásaként írásaim végén. Ez most az lenne, hogy életem utolsó évtizedében/évtizedeiben (majd meglátjuk mennyi az annyi😘), tudjam elfogadni a mindennapjaim részeként a „Dolce far niente” életérzést, melynek helytálló megfogalmazásához ismételten az AI-t hívtam segítségül:
„Nem lustaság, nem tétlenség, hanem annak képessége, hogy bűntudat nélkül élvezed a pillanatot, a tenger hangját, a napfényt az arcodon, a koktélt a kezedben, a semmit, mert néha pontosan erre van szükségünk.”
A csatolt képet kedves volt kollégám (Nagy Ferenc) képtárából tettem fel pár éve a facebook oldalamra. Azóta sem láttam ennél szebb felvételt Magyarországon készült képek között.




Kevesebb megjelenítése

2026. október 15., csütörtök

Pillanatok varázsa

"...Látod, nem marad más vigasztalás,
gyarló létünkre vélt igazolás,
mint ez a hamar eltűnő varázs:
fények játéka, illó alkonyat,
emlék-idéző, megkopott szavak,
pár kedves arc, egy dallam – elfakult
vásznak színén a darabokra hullt
idő szilánkja: pár maroknyi múlt.

Nézd hát az ég eltűnő fényeit,
fénytelen sorsod égi jeleit.
Emlékké vált már ez az alkonyat,
Agysejtjeidbe rögzítve marad
- s nincs isten, ember, törvény, rendelet,
aki belőle bármit elvehet!...

A nap lassan a hegy mögé bukik.
Őrizd görcsösen az emlékeid."

Jaj de nehezen kezdtem bele ebbe a bejegyzésbe! Olyan kis kedvesnek és egyszerűnek tűnt, mikor kitaláltam. Aztán ámulva olvastam Mick bejegyzését, mennyi mindenről írt, csak úgy kapásból. Alíz írásán nem is csodálkoztam, hisz blogját olvasva már sokat ismertem a felsorolásából. Rózsa gondolatébresztő sorai visszarepítettek gyerekkoromba, a nyári vakáció idejére. Milyen remek ötlet egy kiragadott élet-részletben megkeresni azokat a bizonyos apró örömöket. 

Szép, szép, de én? Én mit írjak?! Csak nem fog ki rajtam ez a "kedves" és "egyszerű" kis téma?
Ideültem hát a gép elé, megnyitottam egy új bejegyzést. Az üres fehér felület gonoszul "nézett" rám. Vártam, hogy végre leüssem az első betűket, vártam, de hiába. 
És ahogy már annyiszor az életben, segítséget kaptam. Mint már annyiszor, a szüleimtől. Most épp Apámtól. Egyszercsak elkezdtem írni a fenti részletet, apukám Skikdai alkonyat című verséből. Nagyon nagy kedvencem, talán a legnagyobb. Minden benne van, ami az apró örömökről, a kis emlékekről és a pillanatok varázsáról szól. Nos vajon mit dob fel az emlékezet az én apró örömeimből.🤔

Jó lenne időrendbe szedni, próbálkozom, bár nem könnyű. Mert kisgyerekként, hála a sorsnak, minden csupa-csupa öröm volt. Lehetetlen felsorolni, csak kiragadni tudok a hatalmas emlékhalmazból.

Téli ródlizás után fagyos ujjaimat a cserépkályha meleg csempéire tapasztani; nyári réten törökszegfűt találni a margaréta, szarkaláb meg pipacs csokromba; kertek alatt leszaladni nevetve, mert a kamillafejek csiklandozzák a lábam; fára mászni az első pirosló májusi cseresznyéért; fényes barna vadgesztenyét keresgélni a templom előtti fák alatt; elámulni az öreg virágba boruló mandulafa szépségén; figyelni a redőny résein beszűrődő reggeli napfény játékát a falon; szamócára lelni a cserben; motor tankján ülni, Apával gurulni le "üresben" a falunkig; kölyökkutyát szatyorban hazavinni; kipukkasztani forró bitumen hólyagokat  a szandálommal; csillagképeket keresni a nyári égen; lepkét kergetni az udvaron; elbújni egy könyvvel a diófán; a mindennapi csodát átélni, ha reggel felhúzzuk a redőnyt: meglátni a Zengőt;  ...♾️

*

Aztán jöttek az algériai hónapok, új, ismeretlen illatokkal, színekkel, ízekkel, hangulatokkal.
Felhők felett repülni vakító napfényben; megérkezni egy novemberi éjjel és sétálni a varázslatos utcákon; a függőhídról belebámulni a mélybe és meglátni a Rhumel valószinűtlenül türkizkék színét; elbódulni a halomba rakott narancsvirág illatától; egy hatalmas bougainvillia övezte szobában aludni; megtanulni biciklizni; és megtanulni úszni is; száguldani görkorcsolyával a kórház folyosóin; homokvárat építeni; belefutni a habokba és ugrálni a hullámok hátán; csodálni a casbah nyüzsgését, örökre szívembe zárni egy országot, egy várost, egy utcát, egy hidat, egy virágot; leánder és levendulaimádóvá válni; új, megismételhetetlen ízeket megismerni; a világ legfinomabb őszibarackját megenni;  ...♾️




Kisgyerek, kisiskolás, majd felsős nagyranőtt lakli lettem. S lett új iskola, új helyzet, 
elszakítottság, szigorúság, nehéz idők, de ezt telis tele rakta a sors apró örömökkel. Balatoni szép napokon unokaöcsémmel dinnyét cipelni, sokat nevetni; kedves jó tanárokat megszeretni; barátokra találni; őszi reggeleken  a "fél városon" át iskolába gyalogolni s taposni közben a székesegyház előtti avarban; ámulattal nézni a Sétatér színeit, fényeit (és sohasem elkésni! 😉); Bercsényi ucában nem lépni arra a bizonyos kőre kabalából (meglepve olvasni később Radnóti versét); meglátni egy hajnalon a szüleim sziluettjét az ablakból; saját kis lemezjátszót kapni; mert hazajöttek végre a szüleim;...♾️

Az én 4 gimnáziumi évem 1+3  "beosztású" volt. Így két város, két osztály, két baráti kör adta az apró örömeimet. Az első év mára már lassan feledésbe merült, csak mozaik-képek bukkannak fel, hiszen 71-72-öt írtunk. A diákbusz párás ablakain át a ködös táj hajnali misztikumára látni, titkos üzenetet kapni, amit egy ismeretlen negyedikes (!) iskolatárs ad át; első randira menni a Sipőcz patikához; hatalmas sétákat tenni fel a Mecsekre, félve majd egyre bátrabban kézenfogva; éjjel tanulni boldogan; ...
Majd elköltöztünk. Faluban lakó bejárósból városivá válni, hajnali buszra rohanást feledni; öt perc alatt iskolába érni; örök barátságokat szőni; utcán csapatostul hangosan nevetni (hmm, röhögni inkább); belépve a Pléhtehénbe megérezni a friss búrkifli illatát; suliból Hajnival huncut mód kiszökni, otthon zenét hallgatni, gesztenyét sütni és észrevétlenül visszatérni; először egyedül -sikerrel- húslevest főzni; vasárnap délutánokon apámmal, anyámmal lenni; barátokkal nagyokat beszélgetni világmegváltó dolgokról; ülni az Anna kápolna előtt a kőpárkányon; szirtakit táncolni az utcán, Kőszegen cinkcsizmában, törött bokával; verseket olvasva tölteni egész délutánokat; értesítést meglátni az iskolai portaablakban és visongva örülni a sárvári meghívásnak; hasonfekve olvasni; teljes hangerővel hallgatni a Who'll stop the rain-t; nyári éjjelen hajnalig nézni a kihúnyó tábortűz parazsát; énekelni együtt, sokat, sokszor, mindenhol; ...♾️

És aztán jött a nagykorúság, érettségi, felvételi, tanulás, munka, az a bizonyos nagybetűs élet. Volt abban minden - jó, rossz, nagy események, elhatározások, döntések, bánat, bú és kudarc sorozat is. Meg persze tele volt az az élet tűzdelve apró örömökkel is. Szerencsére. Vonatablakból szélbe kihajolni; sínek mellett nagyranőtt vadsóskában gyönyörködni és beleszőni a pályamódosításos versbe; rengeteg fenyőtinórút, őzlábgombát találni; kirándulni őszi vasárnap Csalára;

tavaszi héricset szedni nagy csokorral; beszívni a friss hajnali levegőt; nyári hajnalon gyakorlatra rohanva keresztezni két útvonalat egy pillanatnyi találkozásért; kora reggel májat sütni, kávét főzni és vinni a laktanyába; bútorboltokban nézelődni; fizetéshez képest méregdrága (370 Ft-os😉) teáskannát vásárolni; szülőknek apróságokat szerezni búcsúajándéknak; várvavárt polcokra bepakolni a könyveinket; titokban magnófelvételeket készíteni ahogy a gyerekek játszanak; óriási lufit fújni a kislányunknak; leköltözni végre a Balcsira; vonat érkezését figyelni az utca végéről, két pici kezet fogva; óvodai beiratásra menni; sárga pöttyös labda és kék szánkó jelet varrni ruhácskákba;... ♾️ Végtelen itt is a jel, mert innentől csak úgy száguldottak az évtizedek. Ha minden apró örömöt, ami eszembe jut, leírnék, sosem készülhetne el ez a bejegyzés. És az is apró öröm lenne, ha valaki végigolvasná ezt az írást...Hosszabbra nyújtanom már nem lenne ildomos. 😄

Amíg emlékeztem, arra törekedtem, hogy egyszerű és valóban kis dolgokat keressek a múltban. Viszont arra jöttem rá, rengeteg apró öröm az idővel arányosan naggyá válik. Egy régi apró öröm, ahogy a pólyás kistestvért a kétéves nővérkéje áhitattal átveszi apjától ma már nagy öröm. Az esküvőnkön a gyűrű csillogása az ujjainkon, a szüleinknek szerzett hajnali meglepetés Ferihegyen, az évtizedek után újra meglátott tenger, a gyerekeink kis bohóckodása, az egymásnak írt levelek, a karácsonyfa fénye mellett az összeölelkezés, az utazás-álmok megvalósulása, a gyerekeink, majd az unokáink első lépései, első kis szavai, ...lehetne sok sok bekezdésen át sorolni, ezek mind-mind nagy örömmé váltak mára.

Igyekszem tudatosan is figyelni, napról napra, évről évre összegyűjteni magamban minden szép morzsáját a hétköznapi örömöknek. Egy érzés, egy hangulat, egy dallam, vagy akár csak egy harmatos szőlőfürt, egy napsugarat levelei közt áteresztő gesztenyefa, az erkényen mégis kivirágzó levendulafejecskék - mai napom varázslatos pillanatai.

Így hát megint Apám verséből illik ide a befejezés:

Vésődj agyamba, ritka este, te,
szép alkonyat eltűnő remeke
- s az emlékezet úgy őrizze meg,
híven idézve majd, e perceket,
mint ritka lepkét régi kőzetek:
szárnyaikban finom erezet,
ez az egyszer-volt, törékeny remek,
rejtve, lapulva századokon át
hirdeti a szép örök igazát…



(* Az első fotót A falu: Hosszúhetény FB csoportból kértem, Vágó Vágó készítette.)



2026. október 2., péntek

A boldogság mozaik-kövecskéi...

 Mióta bloganyánk kiírta az új témát, fejemben egyre csak Françoise Héritier neve forog. Híres francia antropológus volt, 1933-2017 között élt.

2013-ban írt egy vékony könyvecskét "Le sel de la vie" ("Az élet sója") címmel, mely igazi nagy könyvsiker lett.  Szabad asszociációkban, szinte egyetlen mondatban 80 oldalon át felsorolta azokat a kisebb-nagyobb élményeket, benyomásokat, lecsapódott, mélyen rögzült érzékeléseket, melyek olyan utánozhatatlan ízt adnak az életnek. Akár az ételnek a só. Nélkülözhetetlenül. Amitől a puszta tény, hogy élünk, olyan telített boldogságtudattal áraszt el bennünket, hogy az emlékétől is visszatér az a bizonyos teljesség-érzés...

Olvasásakor lehetetlen nem kapni kedvet tőle saját listára. 2014-ben irodalmi estet rendeztem nálam a témából, arra biztatva a résztvevőket, hogy saját listájukkal érkezzenek, ha akarnak. Az akkori terror támadások sora, barátok elvesztése után szükségünk volt egy mély lélegzetvételre, örömforrások emlékeire.  "Hiszen amíg élünk, ajándékként kell fogadnunk ezt a tényt. Erre biztatnak azok is, akiknek hiányát nap mint nap érezzük", hogy magamat idézzem a bevezetőből.

   Françoise Héritier könyvecskéjében szabadon követik egymást a feltoluló emlékképek, szinte egyetlen végetérhetetlen mondatban. Vajon milyen lenne az enyém?... Pl. ha a nyári vakációk emlékeiben merülnék el nagyszüleim kis dunántúli falujában...

  ... érezni az aszfaltozatlan út meleg nyári porát mezítlábas talpam alatt; beszívni egy új ajándékkönyv sokat ígérő sajátos illatát; kihajolni éjszaka a vonatablakon és megcsodálni a mozdony kéményéből kipattogó szikrák csóváját a kanyarban; felmászni nagynénémék óriás cseresznyefájára és teleenni magam a ropogós mézédes cseresznyével; átolvasni fél éjszakákat náluk, mert külön szobám van és nem muszáj villanyt oltani; a falánk kacsáknak friss répalevelet szelni, kukorica darával meghinteni és nézni, amint egymást tiporva rávetik magukat; friss tojást szedni a tyúkok alól és a sárgáját cukorral kikeverve megenni uzsonnára (mennyei íze máig a számban!); a legelőn elmerengve figyelni nagynéném tehenét, amint órák hosszat, módszeresen és fáradhatatlanul legeli a füvet; vasárnap ünneplőbe öltözve végigmenni a falu fő utcáján s elraktározni a figyelő, inkább elismerő tekinteteket; kóstolgatni az első ártatlan flörtöcskék újszerű izgalmait, amikor elutazáskor a pár kilométerre levő állomásra menet a kamasz kocsis megállítja a lovas hintót, hogy a mezőn szétszórt nagy madártollakból szedjen nekem emlékbe egy csokorral; ivóvízért menni a kék zománcos kannával a falu közepén található ártézi kútra; az egyéb célokra (állatok számára, takarításhoz, tisztálkodáshoz...) a szomszédban láncos vödörrel vizet húzni az ásott kútból; estefelé kiülni a ház elé a szomszédokkal és érezni a virágok felszabaduló illatát, nagyapám tangóharmonikájának kíséretében... (végenincs lista!)

   Ezek a megszámlálhatatlan emlékfoltok is bizonyítják talán, hogy a nagybetűs BOLDOGSÁG mozaikja végül is ezekből a lenyomatokból tevődik össze... 



2026. szeptember 22., kedd

Don't forget to be happy"

 hát akkor elő azzal a füzettel (néha zárójelben persze ott van a fény mellett az árny de kihagyom :), ill. erős válogatás:



eredetileg is hálanaplónak szántam egy ilyen feliratú virágos füzetet, de soká üres maradt. Be is vallottam unokámnak, aki figyelmeztetett rá, hogy legalább azt irjam be, hogy vele beszéltem.

ezért tényleg hálás vagyok, s azért is, hogy látni akar


Nézzük hát: 


megjelent a versköötetem ...


megkaptam a meghivót a gyémántdiplomám átadására


leesett a laptopom, de működik


rosszul lettem a zenepaviloni koncerten, de elmúlt


jött egy üzenet, a MOZGÓ VILÁGBA BESZERKESZTIK A "gyerek voltam 56-ban" szövegem


elkészült az új személyim, tűrhető a fotó


két régi tanitvnyommal beszélgettem hosszan


Kellér Dezső  archiv tv3 emlékszik alkotótársára, Békefi ISTVÁNRA, AKI ROKONOM EGYÉBKÉNT "MOSOLY A JAVÁBÓL" A MŰSIR CIME!


REMEK FÚVÓS KONCERTEN VOLTAM


VÉGRE LEJUTOTTAM A MAROSTA


Krasznahoerkai  ugyanazt mondta Nádas halálra mint én (egy korszak lezárult)


sikerült új jó mobiltokot szerezni (rendelésre)


vettem egy selyemruhát, sötétkék kis fehér mintával


Kellemes ebéd parkétteremben


Kellemes fagyizás szabadban


Kellemes ücsörogni kávézás közben,s után is teraszon


Átvettem a gyémántdiplomámat!

 

   folytatom:



piszkosfehér sálat vettem. Emlékeztet egy régire...


elküldtem egy anyai levelet lányomnak (szülinapjára) És őszintén köszönte


kicsit jobb az általános hangulatom


elkezdtem selejtezni (Megkönnyebbülés)(konyhában) 


Timi Bécsből írt, én meg visszaüdvözöltem a nálam is öregebb Bécset


hoszabb tanulmányt készülnek irni táncos nagybátyámról. (Én meg elküdtem forrásul a róla szóló posztokat. "fantasztikus"!)


A boltban ugyanaz az illat csapgta meg az orromat, ami a nagybátyámé volt (s mér fel se tudtam idézni)


unokám 14 éves lett. (Elszavalta a Tojáséjt :)


vettem a Pepcóban egy kockás ruhát, amiben van PIROS is!


unokám hosszabb szünet után közli újra, hogy szeret(becézve)


Dr Könyves Kolonits József dédunokája emlékszik )a nagyanyjától hallotta), hogy kislánykoromban túsztam a Marost


Gyönyör az őszi, sárgás levelű táj


A kávémhoz 2dl szódavizeket kapok


Valamit kutat Sz Zs , segitségem kéri, azt mondva: én vagyok a város emlékezete



stb...irom tovább, igérem! (csak legyen mit :)


Don't worry, be happy!









egy kis (elő-utó)magyarázat

 nem akarom kihagyni ill elkerülni a kapott témát  (de számomra ez komplexebb ügy...)

csak bevezetem ill hozzáfűznék (régi postjaimból), miért is az ódzkodás, (épp feldobta a fb)

(aztán majd külön posztban a tárgyra térek: segitségemmel: van egy hálanaplóm (elvileg) de nem igen használom, soká kezdtem és abba is hagytam: a cime "Don't forget to be happy")- pedig ezt nem szabad elfelejteni, majd abból szemezgetek nyáron, augusztusban vezettem, meg kicsit juliusban és szeptemberben is)

de előbb jöjjenek a " magyarázatok" : 


.a derű és bánat okairól...

2012 szept 22

A most 80 éves Ungvári Tamásnál találtam ezt a félmondatot : "...a bánatnak mindig van oka, a derű okáról viszont nekünk kell gondoskodnunk." ki is ragadtam ezt az idézetet hozzászólásban -a facebookon, ahol találtam a cikket - és máris 3-an (már 7-en!) like-olták. Tehát nem csak Ungvári életrajzi interjújában és én gondoljuk így ezek szerint:) Pedig én sokszor be se mertem vallani magamnak ezt a pesszimista alapállást, ami persze idézett mondat első fele csak, (én eddig nem is gondoltam igazán tovább! s hogy most ez megtörténhetett, ezért nagy köszönet Ungvárinak!) mert tudom, hogy a borúlátás káros, és csak féligazság, és ráadásul rosszul befolyásolhat. (hiszen mi teremtjük a valóságunkat - bizonyos határok közt) És tudjuk, hogy a pozitív gondolkodás a követendő (persze annak is belülről és megggyőződésből kell jönnie és nem disszimulálásból, mert az meg még károsabb, a bajok letagadása, elfojtása miatt.) Nos, az igazság valahol középen van megint (és nem csak "odaát", itt is) középen, az egyensúlyban. A bipoláris kedélyzavar alanyai és a környezetükben élők különösképp jól tudják, illetve az ő szélsőséges példájukon is láthatjuk, hogy a mély szomorúságot (depressziót), kell hogy kövesse egy felhangoltabb ellenállapot, a tétlenséget egy kreatív periódus, vagy akár fordítva, a lázas aktivitásra egy passzívabb visszavonulásnak kell jönnie - de az is nyilvánvaló, hogy egyik állapot se az igazi, minél mélyebb a depresszió hullámvölgye, annál inkább követi a felhangoltság hullámhegye, de az optimális (nem az optimista, hanem ) a kettő átlaga, amit az orosz nyelv olyan jól jellemez ezzel a szóval ravnodusie - aminek jelentése: egylelkűség (egykedvűség?)- csak nem azzal a pejoratív jelentéssel, ami a magyarban meghúzódik, mert a ravnina pl síkságot jelent. Amikor olyan nyugodt vagy mint a róna... No de hát mikor?: amikor nem tud semmi kibillenteni harmonikus kiegyensúlyozottságodból, se az öröm, se a bánat... de mindkettő forrása bennünk (és a világban) van - hol erre vagyunk érzékenyebbek, hol másra - és nem is biztos , hogy a középállapotban ezek híjával vagyunk - inkább csak arányos elosztásában mindkettőt megéljük... mert az örömünkben is mindig van valamiféle szomorúság (ha másért nem, a mulándósága , elveszthetősége miatt), és szomorúságban is mindig van valamiféle öröm, (ha másért nem, a létezés, az érzelmek átérezhetőségének öröme okán) Nos már Madáchnál is olvashattunk az élet e kettős lényegéről: Az élet mellett ott van a halál, A boldogságnál a lehangolás, A fénynél árnyék, kétség és remény ( de ne feledjük, hogy ezt a riposztot Madách Lucifer szájába adja -ki, mint tudjuk a tagadás örök szelleme, s aki épp ezzel száll szembe az Úrral)- nem akarván hódolni neki. (Madách igazsága - AZ igazság - tehát még ennél is összetettebb...lehet.) egész triviálisan azt szokták mondani, hogy az optimista és pesszimista ember ugyanazt a félpohár vizet másképp látja, az optimista azt mondja , hogy félig tele van, a pesszimista azt, hogy félig üres a pohár. Minden a szemlélet, nézőpont kérdése. de akkor meg miért ne lennénk inkább optimisták! (jaj, csak ne a kritikátlan, olcsó "hurrá optimizmussal"...) egyébként a bejegyzést elindító Ungvári idézet is erre hívja fel a figyelmet..., a derűre, okainak felderítésére, és ő aztán biztos szorgalmasan teszi is, tessék csak ránézni a 80évesen is kamaszosan derűs portréjára - vagy várjunk csak!, mintha a kamaszok még nem is lennének igazán derűsek, lehet, hogy az igazi, bölcs derűt is az öregség hozza el? - mint ama... napórásét is, aki ("Mozart hallgatása közben") csak derűs órát vesz tudomásul. (bár ez se ilyen egyszerű, már korábban is izgatott a kérdés:


NEM-DERŰS ÓRÁK 2008 márc 26

 

Szabó Lőrinc napórás örege csak derűs órát vétetne velünk is tudomásul.

De vajon valójában, százalékos arányban ez mennyi lehetett a nem-derűshöz képest? (bár a napórára vonatkoztatva minden órának annak kellett lennie, mármint amikor sütött a Nap, merthogy a napóra valóban csak "derűs" időben mutathatja az időt.) Állítólag Szegeden legmagasabb a napsütéses órák száma Magyarországon. Én mégis ma Szegeden nem voltam valami derűs. (A Nap se nagyon sütött - mondjuk. És Mozart zenét se hallottam...) 

Ebéd után, (rántott karfiol, petrezselymes krumpli) a Coop-ban 3/4 12 körül firkantottam a noteszembe ezeket a sorokat, de már korábban is, boltról boltra baktatva ezek a szomorkás gondolatok motoszkáltak bennem:

"nem-derűs" - amúgy ez is egy jó szinoníma a szomorú-ra; ráadásul nem is tartalmaz negatív hangulatú szót, pusztán - előjelet, a pozitív tagadásaként)

Popper Péternél olvastam a minap - megnyugvással: "A szomorúság nem depresszió."

A szomorúság állapotjelző szó, átmeneti  emberi attributum lehet, a  depresszió pszichikai bélyeg,  stigma, diagnózis. A szomorúságnak oka van. A depressziónak nem feltétlenül.

Mitagadás: szomorú vagyok - olykor. Azaz: nem vagyok vidám. A nem-derűs órákat is számolom! Mert mindig, mindent számontartok!

De nem nyavalygok. Legalábbis remélem... D. I. mondta - s az ő szavaira (nem csak a festményeire) adni lehetett: "Neked nagy lelked van. De nem nyavalyogsz." Remélem, nem tévedett... S most se mondana mást...

Bár 32 évesen könnyebb volt nemnyavalyogni, mint 65 évesen. Lelkünk  nagysága vagy kicsinysége viszont független korunktól.

Próbálok hát nagylelkű lenni. Magamhoz is. (Végre.)

--------------

1 órával később, a 13 órás buszra várva (miután lányom csatlakozott hozzám, versenypróba tanítása után, s vettünk neki egy szép -általam már korábban kinézett - blúzt a Centrumban, menet közben) - örülünk, hogy épp Express busz jön, már kivettem a táskámból a busz előtti zsúfolt sorban állva, és kezemben tarom a sárga, 65 felettiségemet igazoló bilétám, amikor egy erős, izgatott hangra  jobbról, hátra kell néznem: El akarták lopni a pénztárcáját. - Mögöttem, valahonnan balról épp akkor repül a földre... igen, ez olyan, mint az én pénztárcám, azaz, pont olyan, azaz ez az én pénztárcám! -ébredek fel végre, s már veszem is fel. Dehát hogy került oda? mi történt?! A jobbra mögöttem álló harcias és rendes nő megakadályozta, hogy elszeleljenek a pénztárcámmal, amit anélkül, hogy bármit is észrevettem volna, a félig kicipzárolt táskámból már kiemeltek... az öregségem igazoló jegy kivételekor hagyhattam nyitva a táskám... lányom mögöttem állt ugyan, látta is, hogy valaki besodródott féloldalasan közvetlen mögém... csodálkozott is rajta, de ő se vett észre semmit... kérdés, reagált volna -e, ha igen. Kérdés, hogy én igen-e, és hogy. Valójában még jobban elképedtem azon, -nem győzve megköszönni- hogy van ember, aki megakadályoz egy lopást ill. fellép a tolvajjal szemben (kiveri a kezéből a lopott tárgyat) - mint magán a lopás tényén... (Ugyanezen a buszállomáson, lopták már el könyvvásárlás közben az egész havi fizetésemmel a pénztárcám, egy óvatlan pillanatban, pedig éreztem is- utólag- valaki feszült figyelmét - persze nem lett belőle könyvvásár, buszjegyre valót is úgy kellett kölcsönkérnem. Meg Moszkvában, 6 hetes  munka után is egy önkiszolgáló étteremben, mikor csak egy evőeszközért álltam fel egy pár pillanatra az ételem és a mellette levő összes megspórolt rubeljeimet tartalmazó californiai bőrpénztárcám mellől - utólag akkor is fel tudtam idézni egy szúrós , figyelő tekintetet, akinek gazdája nagyon friss és rugalmas lehetett... s főleg becstelen. Meg az a rengeteg bicikli, amitől megfosztottak! Számomra felfoghatatlan, és bénító ez az egész.  A másét szinte foglalkozásszerűen elvenni. Vagy a "szükség (garast) rabolni kényszerithet"?... (no persze nem mindig csak azoktól , aki "száz és százezert rabol")- Nem hiszem, hogy lehetne olyan helyzet, hogy a máséhoz nyúljak. Inkább adnék... ("De adhatsz-é mindenik szűkölködőnek" ...)

És jut eszembe egy érdekes eset. Lányom gyerekkorában odavolt a léggömbökért. Egyszer épp sétáltunk eggyel, amikoris az erős szél kikapta a kezéből, és sodorta előre az úton, gyorsabban, mint ahogy mi utána tudtunk szaladni. De szaladtunk, ahogy csak tudtunk, hogy utolérjük... az utca végében egy kis bokor felfogta a léggömböt. Megörültünk neki, kissé lassítottunk is. De egyszercsak látjuk jön velünk szemben a léggömb, mögötte egy vigyorgó arcú kislány, ő fogja. Mi meg , elmegyünk mellette. És a léggömb mellett. Később kérdeztem lányomtól: - De hát miért nem szóltál, hogy az a tiéd? - Hát mert annyira örült neki az a kislány! - mondta magátólértetődő önzetlenséggel...  és szomorúan.

-------------

Alig vártam, hogy hazaérjünk Szegedről, hogy lepihenhessek a kanapémra. Azt hiszem nagyon keveset aludhattam az éjjel, korán kellett kelni, emiatt fáradt voltam, valószínű a szomorúságom hátterében is ez a fizikai fáradtság-kialvatlanság volt - muszáj volt bepótolni a kimaradt alvást - mielőbb... 

És egy fura gondolatsor jutott szembe, elalvás előtt, csak úgy, fáradt mélabúmban: az, hogy elmúlt az ifjúság (akkoriban sose voltam fáradt, sose feküdtem le napközben), és talán nem használtam igazán ki az ifjúságom, talán nem is éltem fiatalon mindig úgy , mint egy fiatal, talán akkor is úgy éltem, mint egy "öreg", de fordítva ez már nem lehetséges...  öregen nem élhetünk úgy, mint egy fiatal...

S aztán végigolvastam újra a Szabó Lőrinc verset - miután kialudtam magam. S akkor döbbentem rá, hogy ez a gondolat (is) milyen nagyszerűen benne van abban a versben - csak nem erre szoktunk fókuszálni -de a vers egyik alapélménye hasonló lehetett, mint ami bennem bujkált, talán már egész nap:  "ma is szállok én… csak testben öreg"

"Igen, azt a testtelen

úszást, lebegést kéne, istenem,

utólérni, a könnyűt, úgy, amint

a gyermekkor csinálta, most, megint:

(...)

Óh, igen, a fényt, napot, a derűt,

illatok táncát, szélhalk őzikét,

s fent a kékben a habos gőzökét,

azt kellene most visszahozni"...


2026. szeptember 19., szombat

Kapásból...

Kis örömök fűszerezik napjainkat

Ahhoz kell kifinomult érzék, hogy az ember észrevegye az adódó kis örömöket. Óhatatlanul a Gulágot megjárt Oloffson Placidra gondolok, aki fogsága idején társaival azt „játszotta”, hogy nyomorult helyzetük ellenére napi öt örömteli dolgot legyen képes felmutatni. Rendszerint sikerült is.
Próbálom:
- Domika a Dunánál. Zsebe tele kavicsokkal. Mondja: Ezek nagyon gyönyörű kavicsok.
- Öregapám kántálta, amit a búcsúban hallani vélt: „Hálá Istennek, bicsakot tanáltam.”
- M. fiammal (3 éves) át az Újpesti hídon hátszéllel. Olyannyira csípős volt, hogy vissza már nem mertem indulni a kisfiammal. Felszálltunk hát az éppen ott álló vonatra, noha nem volt nálam pénz. Nem jött a kalauz Aquincumig.  
- M. (ötéves) jégtörő botja beleesett a Dunába. Nagyon sajnálta. Mondom neki: Ne sírj! Kihozzuk. Nagyobb kavicsokat dobáltam mögé, hogy a hullámok a part felé sodorják. Kiúsztattam.
- Hányszor előfordul(t), hogy kelepcébe kerültem álmomban, majd örvendve felébredtem.
- Főiskolán 22 dolgozat elégtelent kapott. Nem voltam köztük. Meglepetésre csak az enyém lett ötös.
- Paksra bicikliztünk Bp.-ről. Egy hirtelen támadt ötlet nyomán kértünk és kaptunk zsíroskenyereket egy büféstől. Alig hittem, hogy mennyire megtáltosodtunk újra nyeregbe pattanva.
- Egy másik alkalommal bekaptunk útközben egy-egy korsó sört, a másik faluban pedig fagylaltot. Jót tett a kedvünknek.
- Én bicsakot csak elvesztettem, de pénzt többször is találtam. Katonakoromban egy benzinkút közelében egy százast. De jól jött 1970-ben. Máskor a Pasaréti téren 10 000 ft-os bankót fújkált a szél. Rá következő napon a Sodrás u.-ban találtam 200 ft-ot. Valamiért a rá következő napon öt forintot. Negyedik nap nem mertem a járdát figyelni, nehogy 1000 ft adósságot szedjek össze.
- A laktanyába visszatérve a vonatmegálló automatájában 2 ft volt egy pohár forró kakaó. Nagyon sokszor ittam ilyet. Visszatért tőle az életkedvem. Mindez 1970-ben Pápán.    
- A Répa mese c. variációimat versnek titulálta a Napút és lehozta. Jól esett. - Később még három ízben kértek fel, hogy írjak esszét Festschriftekbe. Megtisztelő volt.
- Megvettem egy napilapot, mert állástalan voltam éppen. Egyetlen álláshirdetést olvastam az apróhirdetések rovatban: …íráskészéggel …. tel. szám”. Felhívtam. A Miniszterelnöki sajtóhivatal jelentkezett. Felvettek.
- Szellemi, erőnléti verseny. Elég jól álltam, amikor szkandereznem kellett egy henteslegénnyel. Seperc alatt lenyomott. Mondom: én balkezes vagyok. Ballal én győztem. Megnyertem a versenyt.
- Sakkvetélkedés. Szerettem volna kimaradni belőle. Unszoltak. Játszottam. Elnéztem egy lépést. Vedd vissza, lépj mást! Na nem – mondtam -, így hamarabb szabadulok.
- Nem gondoltam, hogy megérem a 2000. évet.  Most 2026 van.
- 2000-ben megkértek rá, hogy szerkesszem meg a jubileumi kalendáriumot. Elvállaltam mondván, senki nem tudja, hogy 1000 éve hogy nézett ki egy naptár. Nincs összehasonlítási alap, így nem téveszthetem el a munkát. Ezzel a lendülettel álltam hozzá. Sikeresen. Húgom az ÉS-ben olvasta az új munkák között felsorolva.
- Szolfézsórán rendszerint kaptunk dallammásolási feladatot zongoraelőadás alapján. Majd nem mindig elsőnek én lettem kész. Tanárunk csak matadornak nevezett.
- Róma felé kilyukadt a főszerkesztőnk autójának a kereke. Tízperc alatt átcseréltem a pótkerékre. Csak nézett.
- Mozgótáborban én voltam a szakács. Mindig megelégedésre kotyvasztottam a melegételt.
- 65 éves korom óta nem kell fizetnem a belföldi tömegközlekedési eszközökön. Már azt se tudom, hogy működnek a jegyautomaták.
- Mióta a felhőbe kérhetem szokásos gyógyszereimet, alig látott a házi orvosunk. Kiváltása is egyszerűbb lett.
- Eddig megkaptam a vezetési engedélyt. Mindig (két évente) nagy fellélegzés ez.  
Ha Oloffson Placidnak igaza volt, nekünk, akik mégse a Gulágban töltöttük életünket, egyáltalán nem nehéz kötetnyi apróbb-nagyobb örömökről beszámolni.
Hát íme egy csokor, amelyen nem kellet gondolkozni, mert csak úgy tolultak fel bennem.