Kisebb-nagyobb csalódásaim

Kerek hónapja készülhettem lelkileg a témára, haladékot is kaptam családi okokra hivatkozással, s most mégis töröm a fejem, hogy mikor ért életem első, igazi nagy csalódása? Aztán hipp-hopp mégis sikerült agyam leghátsó zugából előbányásznom úgy hatvan év távolából a legelsőt, amely egy nálam pár évvel idősebb, stramm (mai mércével talán kissé túlsúlyos) lányhoz köthető, az összes további csalódásom (több is volt a kelleténél) viszont fiúkhoz, férfiakhoz kapcsolódott. Ezen persze magam is csodálkozom, és utólag is csak magamat okolom/okolhatom a nem kellő emberismeretemért, a „beleválasztásaimért”. Le(he)ttem volna sokkal megfontoltabb, előrelátóbb! De hát az élet viszi az embert lendületből, és belesodródik sokszor nem várt helyzetekbe, méltatlan fordulatokba.

Kácsfürdőn nyaraltam SZOT-beutalóval tíz éves korom táján, ahol a hatvanas évek szokása szerint csak lányok voltak a völgyben elhelyezkedő több apró épületben. Talán háromszor is nyaraltam itt a „Szúnyoghegy” tőszomszédságában, ahol a fenyőerdő meredek lejtőjén a fenyők földből kiálló gyökérzetén másztunk fel kézzel-lábbal kapaszkodva, hogy tartalmasan, testmozgással is múljanak a napok, amikor épp nem vittek bennünket moziba vagy egyéb, az üdülőtől távolabb eső helyekre kirándulni. Én a kiskamasz korhoz haladva, egyre rosszabb evőként, a cingár alkatomnak megfelelően, többnyire az utolsók között értem fel a hegy tetejére, ahol ez a nagylány már épp tartotta kis előadását a többi lánynak, hogy miként néz ki a „csinos női láb”. Egyből hegyeztem a fülem, és kíváncsian néztem a rögtönzött bemutatóját is, ahogy combtól bokáig szorosan összezárta a lábát, és mondta: „Annak a nőnek csinos a lába, akinek a combja és a vádlija is összeér, és nincs közötte semmilyen hézag!” Azonnal zártam én is össze a combomat-lábamat bokáig, és rettentő csalódás volt látnom, hogy nekem legalább négy-öt centi hiányzott ahhoz, hogy a vádlim összeérjen. A combomat már nem is néztem, mert ott kezdett is összeomlani bennem a még nem is létező „NŐ”, hogy akkor az én lábszáram nem is csinos, és talán nem is lesz soha az később sem???

Ennek a lánynak sikerült az elméletét egy életre jól bevésnie az agyamba, sok-sok áldatlan percet okozva ezzel a későbbi népitáncos éveimre is, amikor mindig azt néztem, hogy a többi lány lába milyen szépen kitölti a kemény csizma szárát, az enyém meg mint két „fogpiszkáló” csak akkor ér hozzá, amikor a szél véletlenül hozzáfújja. No, ezeken a magam számára hosszú évekre bebetonozott kellemetlen érzéseimen ma már csak mosolygok. Azóta már saját ízlésem alapján kiforrott véleményem van a női láb csinosságának mibenlétéről. Ráadásul ez is, mint minden más kifejezetten ízlés kérdése. Ha száz férfit megkérdeznénk, százféle véleményt alkotna, és százféle formát istenítene. Utólag is azt gondolom, hogy vagy nekem vagy annak a lánynak nem kellett volna azon a nyáron Kácsfürdőn nyaralnia, s akkor az önbecsülésem sem került volna már tíz évesen a béka feneke alá.

Így kerültem egyre közelebb a teenager kor közepéhez, amikor már meglegyintett 7. osztályos koromban a szerelem és vágyódás szele is. A tárgya egy 8. osztályos fiú volt, akivel szünetekben kerülgettük és nézegettük egymást. Az iskolaudvaron Béci egy fa kapuba nagyítóval beleégetett egy monogramot K. É. kezdőbetűkkel. Találgattam, hogy csak nem én lennék-e ennek a két betűnek a „megszemélyesítője”? Hát erre soha nem derült fény, mert bár az első munkahelyünk is közös volt, és kedvesen köszöngettünk egymásnak a folyosói találkozásainkkor, nekem még 18-20 évesen sem volt annyi bátorságom, hogy egyáltalán rákérdezzek Bécire. Pedig talán mindketten elkönyvelhettük volna plátói vonzalmunkat a másik irányában. Nekem egy két hétig húzódó betegsége alatt minden nap óriási csalódás volt, hogy még mindig nem jött iskolába, és a húgától, aki osztálytársam volt, a legóvatosabb puhatolózással mertem csak megkérdezni, hogy még mindig beteg-e a bátyja, és mikor gyógyul már meg?

Bécivel az elballagása után a munkába állásomig nem is találkoztam, majd fiatal házas korunkban egy új lakótelepen szomszédos házban éltünk évekig, majd onnan is elköltöztünk mindketten, Béci egy szomszédos kisvárosba került vezetőállásba, azóta azt sem tudom, él-e, hal-e? Az emléke hál’Istennek nemhogy nem csalódás, inkább szelid konstatálása annak, hogy így múlnak el a legnagyobb gyermekkori szerelmek is.

Mivel kisregényt tudnék írni arról a nem kevés csalódásról, amelyekbe akaratlanul is belekerültem, inkább a magam számára megfogalmazható tanulságaikra térnék ki.

Én, aki igazán nem megyek a szomszédba pár keresetlen mondatért, hogy bírtam megállni egész életemben, hogy valamennyi csalódásom után, nem kevés sérelmet begyűjtve, kibeszéletlenül hagytam magam mély, elhúzódó lelkiválságokba sodortatni. Tengernyi önismereti podcastot meghallgatva, nem mintha magamtól nem tudhattam volna, rájöttem: mindent meg kell beszélni, persze csak akkor, ha a partner hajlandó leülni, és szemtől szembe(n), pontról pontra megvitatni észérvekkel, hogy mit miért teszünk, vagy épp nem teszünk. Aztán, ha mindent megbeszéltünk, mindenki tudomásul véve a másik érveit, talán beletörődve egy nem kedvező döntésbe is, ha sérülve is, mégis el tudja fogadni a tényt: „Innentől elválnak útjaink!” És így talán könnyebb lenne feldolgozni a legmélyebb csalódást is.

Abban persze csak reménykedni tudok, hogy én magam nem okoztam életem „elmúlt” partnereinek akkora csalódást, mint okoztak Ők, páran nekem ma már egyáltalán nem fájó csalódásokat. (Hárman már más dimenzióban olvashatnak, ha egyáltalán…)

 

Csalódások vagy mégsem?...

    Csalódások... Látszólag meglehetősen egyértelmű a téma. Kit ne ért volna, kit ne érne csalódás élete folyamán, főleg ha annak hosszúsága nap mint nap kezdi meglepni, hogy ne mondjam : megdöbbenteni. 

   Mikor is érhet bennünket csalódás? Amikor mást kapunk, mint amit előre elképzeltünk, esetleg egy személytől, akibe bizalmunkat fektettük. Mert a bizalom igenis befektetés, számomra legalábbis elég nehéz megelőlegezni, mert az esetleges csalódástól nagyon lehet szenvedni!

   Magunkban? Talán a legkönnyebb rá felmentést találni, nekem legalábbis, hiszen én ismerem legjobban a körülményeket és ritkán vagyok magammal könyörtelen. Mert ugye, kire számíthatok legjobban, ha nem magamra? Ha még én is ostorozom magam, ki legyen az ügyvédem? Legfeljebb elkönyvelem az ügyet a kudarcok fejezetében, ahogy ezt már meg is írtuk, de ezen aligha változtathatunk. 

   Bizonyos eseményeket nagyon vártam, előre megálmodtam, előre repestem, és többnyire más színük lett : megtanultam, hogy lehetőleg mellőzzem az előre átélést, pozitív és negatív értelemben egyaránt, hagyjam az eseményeket lejátszódni saját törvényeik szerint, így kevesebb csalódás vár rám. Esetleg ez utóbbi kellemes is lehet.

   A végére hagyom a legnehezebb élményt : csalódni emberekben. Volt egy igazi nagy csalódásom, egy hozzám nagyon közelálló  -  talán a legközelebbi  -  személyben, még kamaszkoromban. Vakon megbíztam benne, tudta igazi nagy titkomat, melyet senki másnak nem fedtem fel, csak hordtam magamban, hét lakattal lezárva. S akkor egy harmadik személytől hallom, szinte könnyedén utalva rá, kb. ilyenformán : "Ahogy te is tudod, hiszen mindennapjaid része..." Szinte kővé váltam a döbbenettől, mert nem volt kétséges, kitől tudhatta. Attól kezdve összeomlott a bizalmam az egyetlen személyben, akiben fenntartás nélkül megbíztam. Ezt a veszteséget ma is érzem. Nem kérdés, hogy azóta nagyon nehezen osztogatom bizalmam, vagy csak másodlagos témákban, ami nem érint olyan tragikusan, ha néha csalódáshoz vezet.

   Fiam nehezen teszi magát túl a csalódásokon, amelyek baráti és munkakörben nem ritkák. Sokszor szeretnék segíteni rajta egy nálam jól bevált módszerrel, melyhez sok év tapasztalata vezetett el. "Ha adsz, egy pillanatig se gondolj rá, hogy akárki is viszonozza. Adj magadból, amennyit akarsz, mert neked jólesik. Ha valaki mégis viszonozza, az már csak ráadás. Ily módon csak kellemes meglepetés érhet."

   

Nem bánok semmit sem...

Mint ahogy a cím is, Edith Piaf is énekli, nem bánok semmit. A csalódásokat se. Mert csalódni, ugyanúgy, mint tévedni, emberi dolog. És a kettő bizony néha összefügg, vagy egymásból következik. Egy-egy döntésünkben tévedünk, azután meg nagyot és/vagy kicsit csalódunk, a döntés kis és nagy volta szerint.
Így a hetedik X-hez egyre közelebb élve a mindennapokat, visszatekintve erre a -szüleim életéhez képest- baromi sok évtizedre, elhalványodnak a csalódásaim. Eltörpül lassan minden rossz, minden bánat, minden fájó emlék. Mert fogy az idő... Egyre. Ráadásul mintha száguldana, hisz most volt karácsony és hipp-hopp mindjárt vége a nyárnak. Az öregasszony (E.mama, vagyis én😉, a rhumel) csak kapkodja a fejét! Az "előbb" ért véget az iskolaév, szabadultak ki a fényre az unokák*, és a fodrász meg azt mondja a telefonban, akkor a jövő héten, augusztus elsején vár. Mi?! Már augusztus lesz?

Szóval inkább nem nyavalyognék (nem nyafognék**...Mert már késő, és minek is?!). Bevallom, a csalódásaimat nehéz is felidézni. Mert számomra mind átalakult az idők során afféle veszteségbe, bánatba, fájdalomba. Amiken túl kell lépni, nincs mese. Belső derűvel, életszeretettel és optimizmussal megáldva muszáj is.
A magamban csalódás, na az azért nehéz ügy. Volt. Már nem az. Értelmetlen lenne ennyi idősen azon keseregnem, hogy nem vittem semmire, hogy nem lett belőlem egy igazán remek gyerekgyógyász, vagy még azelőtti álmaim alapján egy ifjú aranyketreces elmegyógyász. Hogy nem lettem apám, anyám büszkesége, se summa cum laude végzett orvos. (mert erre készültem, 6 évesen, az igaz 😂)
Hogy nem beszélek megannyi nyelvet, nem fordítok verset. Sőt, kutatóvegyész se lettem, meg dramaturg, nyelvtanár és irodalomkritikus. Nem folytatom a sort, mert ezek az úgynevezett hiány-csalódások rég kihúnytak bennem. Van helyette ezernyi apróbb s nagyobb öröm és boldogság az életemben. A végelszámolásnál vajon mi kerül a mérleg serpenyőjébe? Biztosan büszkébbek lehetnének a családtagjaim, ha valami nagyszerűt, átlagon felülit tettem volna le az asztalra. Most maradt a konkrét asztalon a saját készítésű vanília, puncs, csoki, citrom fagyi és társaik. 😋. Egy meghitt beszélgetés, egy együtt töltött nyári este, egy közös nyaralás a szeretteimmel, a sok szép pillanat, megannyi örömteli emlék kárpótol, így hát igyekszem is teljesen elfelejteni, mekkora csalódás voltam magamnak.

Eseményekben, történelemben, történetekben, dolgokban azt hiszem nem is tudtam/tudnék csalódni. Ezek a "hát ezt nem vártam, erre nem számítottam" vagy a pofára esés kategóriába tartoznak nálam. A csalódás szó számomra egyes emberhez, emberekhez kapcsolódó, hozzájuk köthető. Hála a sorsnak, a környezetemben nem sok ilyen csalódásom volt. Ami komolyabban érintett érzelmileg, azt is túléltem, vagy a haragom szállt el közben. Volt olyan is, amikor visszafordíthatóvá lett. A gimis barátságok például. Az eltávolodás térben, időben, élethelyzetben természetes. Viszont az más, hogy az egyetem otthagyása után elmaradtak a levelek, a találkozások. A többiek tanultak, én meg kudarcot vallottam, kiestem a pixisből. Legalábbis nekem ez így jött le, csalódtam, de nem keseregtem emiatt. Aztán újra egymásra találtunk a "csajokkal", a régi barátsággal és szeretettel.
Igazából nem is jut eszembe olyan csalódás, amit ide leírhatnék (van persze olyan, ami túl belső, túl személyes, s a blogba nem való)

Egy nemrég olvasott könyv okozott nekem csalódást. Vagyis a szereplője. Na nem haltam bele, csak érdekességként írom le az esetet.
Salinger Zabhegyezője ikonikus és meghatározó olvasmányom volt a 70-es évek elején, szorosan kapcsolódik az első diákszerelem emlékéhez (az a fiú is elolvasta és imádta akkor az ajánlásom alapján), Holden dumái mindvégig itt vannak a fülemben. Az említett könyv az Otthon a világban. (Joyce Maynard) És jé, megnéztem mit írtam róla. Az első mondatban benne is van a csalódás szó. Legyen hát ez itt a végszó is:

A Salingerről írt rész csalódás. Mármint Salingerben. Kár. Olyan kár volt így olvasni róla. Komoly erőfeszítésembe került, hogy a Zabhegyezőmet, – igen az enyémet! :) – , a kedvenc, és oly fontos könyvemet ne sértse fel/meg ez az egoista szörnyeteg, ez a hatalmával visszaélő, utálatos, rossz értelemben véve különc író. Aki ugye, a Zabhegyező szerzője…"Lelombozó… hervasztó… egy tetű.Tényleg." Hogy idézzem Holden szavait.

(Ja és csak figyelmeztetek minden Zabhegyező-kedvelő blogtársamat, Barna Imre új fordítását, a Rozsban a fogót nehogy elolvassátok, nagy csalódás lenne!)

* és **" ... gyerekek kipörögnek a napvilágra;" József Attilás napjaim vannak mostanában, annyi mindenhez ő jut eszembe, egy -egy verssora. Eszméletlen, nem? Ja, ez is az Eszméletből van, persze.

Kis és nagy csalódások

Én mindenkiben csalódtam, nem sajnált senki – szól az öreg sláger.
Azt fejezi ki, amikor én csalódom másokban.

Már a Gyorgyovich is…?
Azt fejezi ki, hogy valaki (pl. tanár) csalódott bennem.

Nem jöhet soha más. Nem érhet csalódás, te vagy az, aki kell, aki kell énnekem. Maradj velem! – szól Dobos Attila slágerszövege arról, ami a csalódás ellentéte. A feltétlen bizalom megélése.

Csalódások?
A kedvetlenség ajkbiggyesztéssel járó megannyi kifejezése.
Vannak kis és nagy csalódások.

Kis csalódások:
- Apa, mit hoztál? – fordul hozzám kisgyerekem. Ma semmit – hangzik válaszom. Csalódva otthagy.
- Életemben először kapok a meggyszínű céklából. Kóstolom. Nem édes. Csalódom benne.
- 13 évesen mandulaműtétre várok. Jön is a tündéri szőke nővérke. Mosolyog. Kéri, nyissam ki a számat. Megteszem. Örülök neki. Belefújja minden bevezetés nélkül a novokaint. Már nem is olyan szép szőke, már nem is olyan barátságos, nagyot csalódtam benne pillanatok alatt.
- Évekig ő szervezte meg kiscsoportunk szilveszteri játékát. Ikszedszer is összegyűltünk dec. 31-én. Ő is jött, a szervező. Indult a vigalom. Majd csendet kért. Elmondta, hogy máshová kérték játékot vezetni, s most elmegy. Mivel senki nem készült erre a fejleményre, nagyon ellaposodott a mulatság.
- Azt hittem, nem érem meg a 2000. évet sem. Azóta eltelt még 25 év. Kellemesen csalódtam.

Nagy csalódások:
- Arany János írja visszatekintve a történelmi eseményekre: Hogy reméltünk! s mint csalódánk! / És magunkban mekkorát!... bukásunk lelki vád. (A régi panasz)
- Orosz film: Kiéhezett, Szibériába száműzött raboknak csomag érkezik a cárnőtől. Extázisba jönnek. „Végre lesz ennivalónk.” Kinyitják a hatalmas csomagot, majd felnyögnek: книги!!!
- Sport: Kovács István, Kokó csatába indul. Fölényes, mosolygós, könnyed. Ahogy szokta. Ezt használja ki ellenfele, és a kritikus pillanatban hatalmas pofonnal kiüti bajnokunkat. Mekkora csalódás nekünk, saját magának, az összes nézőjének.
- Sose látott lehetőség. Frankhitel igen kedvező feltételekkel. Aztán amikor már tömegesen
felvették ezt a fajta hitelt, jött a feketeleves. Árfolyamemelkedés folytán törlesztőrészleteik ellenére egyre nőtt adósságállományuk. Micsoda csalódás!
- Hasonlót élhettek meg a diákhitelek törlesztői is a Gyurcsány-éra idején.

Mit tehetünk a csalódások ügyében?
1. Tudomásul vesszük anélkül, hogy belegebednénk.
2. Óvatosak vagyunk döntéseinkben.
3. Kellő humorral feltarisznyázva jó képet vágunk a kudarcokhoz is.
4. Megengedjük másoknak, hogy tőlünk eltérő módon gondolkozhassanak, hogy a dolgok elképzelésünk ellenére alakuljanak.
5. Meggyászoljuk veszteségeinket.   
6. Megpróbáljuk életünket derűs oldaláról nézni, soha fel nem adni optimizmusunkat.
Tovább is van, mondjam még?
Nem mondom…

sok kis csalódás vagy egy nagy

 emlékszem...  fiatalon, húsz évesen, mikor a legvidámabb is lehettem volna, épphogy nagyon búval-bélelt voltam. Sokat sirtam is...

A nagybátyáméknál nyaraltam Nyugat-Európában... 64 nyarán. S a nagynéném sehogy se értette, emlékszem , épp Nizzában, hogy mi bajom is nekem...

Szerinte semmi okom nem lehetett a szomorúságra, ha lett volna egy nagy csalódásom, akkor megértené - mondta

Egy nagy? Hát az nem volt, de sok kicsi... válaszoltam, nem valami meggyőzően...

és tényleg

mintha egész életem ezt a képletet vitte volna végig, kis csalódások sorozatát , de az olykor többnek is túnt, mint ami egy nagy lett volna, mert azt ki lehet heverni, de ami mindig van...? s ami elsősorban minket, önmagunkat  illet??!!! Igen, azt hiszem, magamban csalódtam igazán...(s csalódok mindig)

------

s még egy nem régi vers tán a témában...bár leszűkítve

illúzió - a szerelem

 végülis

mindenkiből kiábrándultam

néha azt hiszem

hogy a szerelem

illúzió csak

kivéve az idő

és a megszokás 

játékainak

csapdáit

de most  is

hogy ezt tudom

hiányzik nagyon

(NEM EGYES 

ÉS VÁLTOZÓ HŐSEI,

HANEM CSAK UGY

AN BLOK)

julius 31 2021

Három nap

A három nap nem a hazafelé útról szól, csak úgy alakult, hogy ez került a történet középpontjába. Ketten indultunk Bolognába több napi ott-tartózkodásra, csodálatosan fölszerelkezve minden hazai jóval, ruhákkal, cipőkkel, kész otthoni tortával, gyorsan megehető reggeli sós krémekkel, útleírásokkal és a város nevezetességeit, múzeumait bemutató tudós lapkivágásokkal, ha netán maradna még valamire szabadidőnk, el ne vesszünk a nyugati emberforgatagban.
Már ennyiből is kiderülhetett, idegenül viseltük a küldetés terheit, ami engem illet, kimondottan féltem az ismeretlen nyelvet beszélő emberektől.Útitársam, a nálam sokkal idősebb kolléganő tapasztaltnak mutatkozott, hogyan viselkedjünk a szállodában, beszélt angolul, de én nem, mindent ő intézett. Hivatalosan egy kiállításon képviseltük Magyarországot, rengeteg szakmabeli gyűlt össze, velük se mertem ismerkedni, a bemutatóikhoz csak úgy, odamenni.
Végre, eljött a nap, amikor készülődhettünk hazafelé. Örültem, hogy a Keletibe tartó orosz hálókocsiba kaptunk jegyet a minisztérium munkatársától, egy hely, ahol mindent értek, nemcsak beszéd közben, hanem a szokások se idegenek. Kolléganőmmel megtárgyaltuk, hogy taxival megyünk a Bologna Centrale állomásra, nem reggelizünk a szállóban, ráérünk a tizenkét órás vonatúton enni, inni, meg ami jólesik. Rohanva cipeltettük a táskáinkat, bőröndjeinket a taxissal, lenn várakozott rá a holmink, a társam fizetett, eltettük az igazolást, mondtuk, majd a vonatban rendezzük a pénzügyeinket és pihenünk a zajos, soknyelvű kiállítás után.Az orosz gyezsurnij elhelyezett bennünket, aztán ment a dolga után. "Na, reggelizzünk" - sóhajtott az idős szerkesztő, én meg a kissé dülöngélő kocsiban keresgéltem, hol van a "konyhaszatyor", benne a reggelinkkel, a nagy konyhakéssel, a jó nagy teás-kávés ibrikekkel meg direkt az utazásra félretett ennivalóinkkal. Sajnos, a konyhaszatyor nem lett meg. Mint fiatalabb utitárs, én tettem föl a széles csomagtartókba ezer táskánkat, bőröndünket, de a konyhaszatyor benne az ígéretes holmikkal ottmaradt a szállodában. Lelki szemeimmel még láttam, hogy a tömött szatyor ott lóg a fogason, de az már nem látszott, hogy a sofőr levette volna onnan a becses jószágot és betette volna a csomagok közé. Persze, vigasztaltam a társamat, majd veszünk a kocsikisérőtől, ennivalót, kérünk az isteni orosz szamovárteából van még kevés pénzünk, ki tudjuk fizetni.
Ábrándos utazás következett. A kalauz nem akart ennivalót adni, azt mondta, csak az ő uti csomagja van vele. Hosszas magyarázkodással kikönyörögtem néhány szelet fekete kenyeret, adott hozzá valami olajos halat, ezt is csak nagy kegyesen, a teát behozta a kupéba, úgy tűnt ez jár kaja nélkül is az utazónak. A Keletiben vártak bennünket, ki-ki hazarohant, ahogy tudott. A vonat tovább ment.
 Mi az idős kollégával másnap találkoztunk a kiadóban. Bocsánatát kérve ajánlgattam, hogy kifizetem a veszteségeit. Dühösen legyintett, nem ér annyit az egész, amennyit hallgatnia kellett a konyhaszatyor miatt az otthoniaktól."De most add ide a plakátgyűjteményemet, remélem, behoztad". Hát, be kellett vallanom, hogy nem hoztam be. Ott felejtettem az orosz hálókocsiban a jó mély polc hátsó falánál.

Tanulságok

Hiába töröm a fejem, gyerekkoromból nem nagyon tudok csalódást felidézni. Lehet, hogy engem szerencsés módon elkerült az ilyesmi, de az is lehet, hogy már nem emlékszem rájuk, és akkor nem is lehettek valami súlyosak, ha ennyire törlődtek az emlékezetemből. Amikor az érettségi utáni két évben nem vettek fel főiskolára és egyetemre, azt se nevezném csalódásnak, az első esetben a felvételim nem sikerült, a másodikban pedig már eleve nem volt sok esélyem a bejutásra. De ha már csalódást keresek, az, amikor a felvételi után néhány héttel az ember megkapta az éresítést a döntésről – nahát, valóban, az a pillanat lehetett csalódás. Amikor jött a postás, messziről látszott az eredmény, ugyanis ha nagyalakú borítékot hozott, máris tudtam, hogy elutasítottak, mivel ilyenkor visszaküldték a felvételi kérelemmel együtt beküldött összes iratot (ha normál méretű kis boríték jött, abban csak az értesítés volt a felvételről). Nekem kétszer érkezett nagyalakú boríték, az persze csalódás volt, újabb egy év, újabb fejtörés, jövőre hogy legyen, mint legyen... hát igen, csalódás volt a javából.

Felnőttkoromban sokáig elkerültek a csalódások. Pontosan emlékszem, hogy negyvenéves koromban jött az első, és egyszerre mindjárt két emberben is csalódnom kellett, két munkatársban, akik addig másnak mutatták magukat, ám egy bizonyos körülmény alakulásával „megfordultak”, és merőben megváltozott oldalukkal fordultak  felém. A részletek nem is érdekesek, de akkoriban nagyon megrázott a dolog, nem értettem, hogy hát akkor most mi van? Eddig amúgy, most meg így, hogy van ez? És nagyon szomorúan vontam le a tanulságot: ezek szerint kár volt bíznom bennük. Az egyikükkel még évekig dolgoztunk együtt, de csak nagy erőfeszítéssel tudtam valamelyest normálisan viszonyulni hozzá, akkorát csalódtam benne, akit korábban annyira őszintének hittem.

A későbbiekben is általában munkahelyi csalódásaim voltak, egy-egy emberben, akiben bíztam, de nem kellett volna, vagy egy-egy ígéretben, amit valaki nem gondolt komolyan. Eredendően nem voltam gyanakvó típus, de az ilyen esetektől egyre óvatosabb lettem. Hogy az óvatos és a gyanakvó közt mennyi a különbség, és hol van az a pont, ameddig tart az óvatosság, de még nem gyanakvás... nos, ezt a pontot elég nehéz tettenérni.

Ha most így visszagondolok, a csalódásaim mindig emberekkel voltak kapcsolatosak. Be nem tartott ígéret, ami előző nap még mosolyogva hangzott el, másnap pedig egy harmadik személlyel üzenték meg, hogy tárgytalan, meggondolták magukat. Szegény harmadik, aki amolyan közvetítő szerepet játszott az ügyben, ő érezte magát kellemetlenül a helyzettől, és teljes együttérzéssel mondta a telefonban, hogy „tudom, összedőlt a világ, de hiába próbáltam győzködni őket, nem hajlandók...” Komoly dologról volt szó, nagyon nehéz lakáshelyzetbe kerültünk akkor, és ettől az elutasítástól abban a pillanatban valóban összedőlt a világ, egy lehetségesnek hitt megoldás dőlt a semmibe, nagy csalódás volt. Főleg azokban, akiktől addig segítő szándékot tapasztaltam. Akkor hát milyen tanulságot vonhattam volna le? Hogy ne higgyek senki ígéretének? 

De minden területen emberek vannak, itt a blogvilágban is emberekkel vagyunk kapcsolatban, ha virtuálisak is az ismeretségek. Itt is lehet csalódni valakiben, és ez néha velem is megtörténik. Például, ha magánlevélben valamiről az illető velem egyező véleményt hangoztat, aztán másnap a virtuális platformon pontosan az ellenkezőjét teszi annak, amit nekem privátban kifejtett. Ilyenkor nincs mit gondolkozni, számomra egyértelmű, hogy a széltől lengetett nád esete forog fenn, és ettől kezdve előttem az illető elvesztette a hitelét. Csalódtam benne, persze, de erről csakis ő tehet, nekem a tanulság maradt: ő ilyen.

És most jövök rá, hogy ha az ember nem meséli el a csalódások „sztoriját” konkrétan és követhetően, így elég nehéz róla írni is, és valószínűleg olvasni sem egyszerű a körülírt fejtegetéseket. Legfeljebb elgondolkodni lehet rajtuk és továbbgondolni, esetleg mindenkinek a saját tapasztalataival összevetve és kiegészítve. Majd meglátjuk, ki hogyan fogja fel és hogyan mesél erről, nekem most így sikerült.