A három nap nem a hazafelé útról szól, csak úgy alakult, hogy ez került a történet középpontjába. Ketten indultunk Bolognába több napi ott-tartózkodásra, csodálatosan fölszerelkezve minden hazai jóval, ruhákkal, cipőkkel, kész otthoni tortával, gyorsan megehető reggeli sós krémekkel, útleírásokkal és a város nevezetességeit, múzeumait bemutató tudós lapkivágásokkal, ha netán maradna még valamire szabadidőnk, el ne vesszünk a nyugati emberforgatagban.
Már ennyiből is kiderülhetett, idegenül viseltük a küldetés terheit, ami engem illet, kimondottan féltem az ismeretlen nyelvet beszélő emberektől.Útitársam, a nálam sokkal idősebb kolléganő tapasztaltnak mutatkozott, hogyan viselkedjünk a szállodában, beszélt angolul, de én nem, mindent ő intézett. Hivatalosan egy kiállításon képviseltük Magyarországot, rengeteg szakmabeli gyűlt össze, velük se mertem ismerkedni, a bemutatóikhoz csak úgy, odamenni.
Végre, eljött a nap, amikor készülődhettünk hazafelé. Örültem, hogy a Keletibe tartó orosz hálókocsiba kaptunk jegyet a minisztérium munkatársától, egy hely, ahol mindent értek, nemcsak beszéd közben, hanem a szokások se idegenek. Kolléganőmmel megtárgyaltuk, hogy taxival megyünk a Bologna Centrale állomásra, nem reggelizünk a szállóban, ráérünk a tizenkét órás vonatúton enni, inni, meg ami jólesik. Rohanva cipeltettük a táskáinkat, bőröndjeinket a taxissal, lenn várakozott rá a holmink, a társam fizetett, eltettük az igazolást, mondtuk, majd a vonatban rendezzük a pénzügyeinket és pihenünk a zajos, soknyelvű kiállítás után.Az orosz gyezsurnij elhelyezett bennünket, aztán ment a dolga után. "Na, reggelizzünk" - sóhajtott az idős szerkesztő, én meg a kissé dülöngélő kocsiban keresgéltem, hol van a "konyhaszatyor", benne a reggelinkkel, a nagy konyhakéssel, a jó nagy teás-kávés ibrikekkel meg direkt az utazásra félretett ennivalóinkkal. Sajnos, a konyhaszatyor nem lett meg. Mint fiatalabb utitárs, én tettem föl a széles csomagtartókba ezer táskánkat, bőröndünket, de a konyhaszatyor benne az ígéretes holmikkal ottmaradt a szállodában. Lelki szemeimmel még láttam, hogy a tömött szatyor ott lóg a fogason, de az már nem látszott, hogy a sofőr levette volna onnan a becses jószágot és betette volna a csomagok közé. Persze, vigasztaltam a társamat, majd veszünk a kocsikisérőtől, ennivalót, kérünk az isteni orosz szamovárteából van még kevés pénzünk, ki tudjuk fizetni.
Ábrándos utazás következett. A kalauz nem akart ennivalót adni, azt mondta, csak az ő uti csomagja van vele. Hosszas magyarázkodással kikönyörögtem néhány szelet fekete kenyeret, adott hozzá valami olajos halat, ezt is csak nagy kegyesen, a teát behozta a kupéba, úgy tűnt ez jár kaja nélkül is az utazónak. A Keletiben vártak bennünket, ki-ki hazarohant, ahogy tudott. A vonat tovább ment.
Mi az idős kollégával másnap találkoztunk a kiadóban. Bocsánatát kérve ajánlgattam, hogy kifizetem a veszteségeit. Dühösen legyintett, nem ér annyit az egész, amennyit hallgatnia kellett a konyhaszatyor miatt az otthoniaktól."De most add ide a plakátgyűjteményemet, remélem, behoztad". Hát, be kellett vallanom, hogy nem hoztam be. Ott felejtettem az orosz hálókocsiban a jó mély polc hátsó falánál.
2025. július 15., kedd
Három nap
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése