Nem bánok semmit sem...

Mint ahogy a cím is, Edith Piaf is énekli, nem bánok semmit. A csalódásokat se. Mert csalódni, ugyanúgy, mint tévedni, emberi dolog. És a kettő bizony néha összefügg, vagy egymásból következik. Egy-egy döntésünkben tévedünk, azután meg nagyot és/vagy kicsit csalódunk, a döntés kis és nagy volta szerint.
Így a hetedik X-hez egyre közelebb élve a mindennapokat, visszatekintve erre a -szüleim életéhez képest- baromi sok évtizedre, elhalványodnak a csalódásaim. Eltörpül lassan minden rossz, minden bánat, minden fájó emlék. Mert fogy az idő... Egyre. Ráadásul mintha száguldana, hisz most volt karácsony és hipp-hopp mindjárt vége a nyárnak. Az öregasszony (E.mama, vagyis én😉, a rhumel) csak kapkodja a fejét! Az "előbb" ért véget az iskolaév, szabadultak ki a fényre az unokák*, és a fodrász meg azt mondja a telefonban, akkor a jövő héten, augusztus elsején vár. Mi?! Már augusztus lesz?

Szóval inkább nem nyavalyognék (nem nyafognék**...Mert már késő, és minek is?!). Bevallom, a csalódásaimat nehéz is felidézni. Mert számomra mind átalakult az idők során afféle veszteségbe, bánatba, fájdalomba. Amiken túl kell lépni, nincs mese. Belső derűvel, életszeretettel és optimizmussal megáldva muszáj is.
A magamban csalódás, na az azért nehéz ügy. Volt. Már nem az. Értelmetlen lenne ennyi idősen azon keseregnem, hogy nem vittem semmire, hogy nem lett belőlem egy igazán remek gyerekgyógyász, vagy még azelőtti álmaim alapján egy ifjú aranyketreces elmegyógyász. Hogy nem lettem apám, anyám büszkesége, se summa cum laude végzett orvos. (mert erre készültem, 6 évesen, az igaz 😂)
Hogy nem beszélek megannyi nyelvet, nem fordítok verset. Sőt, kutatóvegyész se lettem, meg dramaturg, nyelvtanár és irodalomkritikus. Nem folytatom a sort, mert ezek az úgynevezett hiány-csalódások rég kihúnytak bennem. Van helyette ezernyi apróbb s nagyobb öröm és boldogság az életemben. A végelszámolásnál vajon mi kerül a mérleg serpenyőjébe? Biztosan büszkébbek lehetnének a családtagjaim, ha valami nagyszerűt, átlagon felülit tettem volna le az asztalra. Most maradt a konkrét asztalon a saját készítésű vanília, puncs, csoki, citrom fagyi és társaik. 😋. Egy meghitt beszélgetés, egy együtt töltött nyári este, egy közös nyaralás a szeretteimmel, a sok szép pillanat, megannyi örömteli emlék kárpótol, így hát igyekszem is teljesen elfelejteni, mekkora csalódás voltam magamnak.

Eseményekben, történelemben, történetekben, dolgokban azt hiszem nem is tudtam/tudnék csalódni. Ezek a "hát ezt nem vártam, erre nem számítottam" vagy a pofára esés kategóriába tartoznak nálam. A csalódás szó számomra egyes emberhez, emberekhez kapcsolódó, hozzájuk köthető. Hála a sorsnak, a környezetemben nem sok ilyen csalódásom volt. Ami komolyabban érintett érzelmileg, azt is túléltem, vagy a haragom szállt el közben. Volt olyan is, amikor visszafordíthatóvá lett. A gimis barátságok például. Az eltávolodás térben, időben, élethelyzetben természetes. Viszont az más, hogy az egyetem otthagyása után elmaradtak a levelek, a találkozások. A többiek tanultak, én meg kudarcot vallottam, kiestem a pixisből. Legalábbis nekem ez így jött le, csalódtam, de nem keseregtem emiatt. Aztán újra egymásra találtunk a "csajokkal", a régi barátsággal és szeretettel.
Igazából nem is jut eszembe olyan csalódás, amit ide leírhatnék (van persze olyan, ami túl belső, túl személyes, s a blogba nem való)

Egy nemrég olvasott könyv okozott nekem csalódást. Vagyis a szereplője. Na nem haltam bele, csak érdekességként írom le az esetet.
Salinger Zabhegyezője ikonikus és meghatározó olvasmányom volt a 70-es évek elején, szorosan kapcsolódik az első diákszerelem emlékéhez (az a fiú is elolvasta és imádta akkor az ajánlásom alapján), Holden dumái mindvégig itt vannak a fülemben. Az említett könyv az Otthon a világban. (Joyce Maynard) És jé, megnéztem mit írtam róla. Az első mondatban benne is van a csalódás szó. Legyen hát ez itt a végszó is:

A Salingerről írt rész csalódás. Mármint Salingerben. Kár. Olyan kár volt így olvasni róla. Komoly erőfeszítésembe került, hogy a Zabhegyezőmet, – igen az enyémet! :) – , a kedvenc, és oly fontos könyvemet ne sértse fel/meg ez az egoista szörnyeteg, ez a hatalmával visszaélő, utálatos, rossz értelemben véve különc író. Aki ugye, a Zabhegyező szerzője…"Lelombozó… hervasztó… egy tetű.Tényleg." Hogy idézzem Holden szavait.

(Ja és csak figyelmeztetek minden Zabhegyező-kedvelő blogtársamat, Barna Imre új fordítását, a Rozsban a fogót nehogy elolvassátok, nagy csalódás lenne!)

* és **" ... gyerekek kipörögnek a napvilágra;" József Attilás napjaim vannak mostanában, annyi mindenhez ő jut eszembe, egy -egy verssora. Eszméletlen, nem? Ja, ez is az Eszméletből van, persze.