Életveszélyes kíváncsiság

 ...mondhatnám erős túlzással.

Ez a téma túl bizonytalan terület számomra, és nem vagyok biztos benne, hogy egyáltalán jól közelítem meg.

Remélem az én kíváncsiságom soha nem lesz „halálos kimenetelű”, mint a túl mélyre merészkedő tengeri búváré, barlangászé, a siklóernyősé, vagy a nyolc ezer méter fölé törő hegymászóé, akik az életükkel fizettek a túlzott kíváncsiságukért - nem egy esetben.

Egy dologra biztosan emlékszem. A szüleim már négyéves korom táján is biztos hallótávolságot tartva lépkedtek mögöttem, amikor olyan dolgokról beszélgettek, amit nem szerettek volna, hogy én is meghallhassak. Mást sem hallottam kisgyermekként tőlük: "hogy neked milyen jó füled van!" Mindent meghallasz, amit nem kellene. Azt hiszem, ezzel a megjegyzésükkel egy egész életre belém plántálták, hogy én egy nagyon kíváncsi gyermek vagyok. A szüleim korosztályából talán nagyon keveseknek volt jó pszichológiai érzékük ahhoz, hogy a gyermeküket igazán jól tudják nevelni. Mert miért baj az, ha egy gyermek kíváncsi a felnőttek világára, és szeretne a közelükben lenni, tudni arról, hogy mi történt a nagy családban azóta, amióta nem találkoztak? Hamar megkaptam a „kíváncsi Fáni” becenevet anyukámtól, ami méginkább fokozta a kíváncsiságomat. A hatvanas évekre visszanyúló nagycsaládi találkozásoknál hamar ki is alakult az a rend, hogy a közös ebédek után a gyerekeket nyáron hamar kitessékelték a szobából a szabadba, hogy játszanak egymással, és a felnőttek nyugodtan tudjanak társalogni – ma sem tudom miről. És már nem is fogom megtudni, mert már nincs kitől megkérdeznem, hogy ugyan miről szólhatott az a nagyon szigorúan felnőtteknek fenntartott csevegés, kacagás, fesztelen jókedv – amiből én (és a többi rokon gyermek) kimaradtunk.

Az általános és középiskolai évek a tanulás biztos lépcsőfokai. Egy kíváncsi gyermek egészen biztosan sokkal több mindent fog megtanulni – akár akaratán kívül is –, mint egy szenvtelen, unott és közönyös természetű gyerek. A kíváncsi és érdeklődő gyerek sokkal hamarabb belelapoz egy-egy könyvbe, és még az is előfordulhat, hogy a véletlenszerűen választott könyvhöz nem elég érett. Mégis sok minden olyan dologgal gazdagodhat, ami később hasznára válhat.

Hol van a határ a kíváncsiság és az érdeklődés között? Ezen is elidőzhetnénk jó hosszan, lehetne vitát nyitni róla, de minek. Én a magam részéről felnőtt koromra eljutottam odáig, hogy kifejezetten szeretem az érdeklődő ember típust. Én magam is az volnék. Néha szívesen felemelném a telefont, hogy a több éve nem látott embertársamtól megkérdezzem: - Hogy vagy? Mi újság van nálad?  S hogy mégsem teszem, az a gyermekkoromra vezethető vissza. Időben behúzom a „vészféket”, így bennem is rekedt az elmúlt évtizedekből jó sok fel nem tett kérdés. A szüleim is tehetnek róla egy kicsit, hogy inkább lettem zárkózott és visszafogott természetű ember, mert ugyanannyi erővel terelhettek volna sok-sok beszélgetéssel olyan irányba is, hogy válhatott volna belőlem egy sokkal könnyedebb, kedvesebb és nyitottabb természetű ember, aki nem kíváncsiként, csupán érdeklődő természetűként aposztrofálja magát.

Nagyon régen örömmel olvastam valahol, de még az is előfordulhat, hogy maga Vámos Miklós mesélte el magáról egy beszélgetős műsorban, hogy ő bizony nagyon szeret benézni este a kivilágított ablakokon át egy-egy idegen otthonba. Hát így vagyok ezzel én is, csak annyi változtatással, hogy én már ezt virtuálisan teszem meg, és kifejezett invitálással. Számos személyes videócsatornát fedeztem fel magamnak, ahol nem kell azt érezzem, hogy húúúú, de kíváncsi vagyok, mert a kedvenc youtuberem önként mutatja meg a konyháját, fürdőszobáját, remek praktikáit, ügyes főzős tudományát, és én örömmel leshetem el a nálam jóval fiatalabbaktól is, hogyan is kell jól és praktikusan szervezni a mindennapi életet, utazást, kirándulást.

Mi legyen a végén a „csattanó”?

Légy mindenre kíváncsi barátom, barátnőm! – de csak egy határig! Érezd meg biztosan, hogy hol a határ!