...mondhatnám erős túlzással.
Ez a téma túl bizonytalan terület
számomra, és nem vagyok biztos benne, hogy egyáltalán jól közelítem meg.
Remélem az én kíváncsiságom soha
nem lesz „halálos kimenetelű”, mint a túl mélyre merészkedő tengeri búváré, barlangászé,
a siklóernyősé, vagy a nyolc ezer méter fölé törő hegymászóé, akik az életükkel
fizettek a túlzott kíváncsiságukért - nem egy esetben.
Egy dologra biztosan emlékszem. A
szüleim már négyéves korom táján is biztos hallótávolságot tartva lépkedtek
mögöttem, amikor olyan dolgokról beszélgettek, amit nem szerettek volna, hogy
én is meghallhassak. Mást sem hallottam kisgyermekként tőlük: "hogy neked milyen
jó füled van!" Mindent meghallasz, amit nem kellene. Azt hiszem, ezzel a
megjegyzésükkel egy egész életre belém plántálták, hogy én egy nagyon kíváncsi
gyermek vagyok. A szüleim korosztályából talán nagyon keveseknek volt jó
pszichológiai érzékük ahhoz, hogy a gyermeküket igazán jól tudják nevelni. Mert miért baj az, ha egy gyermek kíváncsi a
felnőttek világára, és szeretne a közelükben lenni, tudni arról, hogy mi történt
a nagy családban azóta, amióta nem találkoztak? Hamar megkaptam a „kíváncsi
Fáni” becenevet anyukámtól, ami méginkább fokozta a kíváncsiságomat. A hatvanas
évekre visszanyúló nagycsaládi találkozásoknál hamar ki is alakult az a rend,
hogy a közös ebédek után a gyerekeket nyáron hamar kitessékelték a szobából a szabadba,
hogy játszanak egymással, és a felnőttek nyugodtan tudjanak társalogni – ma sem
tudom miről. És már nem is fogom megtudni, mert már nincs kitől megkérdeznem,
hogy ugyan miről szólhatott az a nagyon szigorúan felnőtteknek fenntartott csevegés,
kacagás, fesztelen jókedv – amiből én (és a többi rokon gyermek) kimaradtunk.
Az általános és középiskolai évek
a tanulás biztos lépcsőfokai. Egy kíváncsi gyermek egészen biztosan sokkal több
mindent fog megtanulni – akár akaratán kívül is –, mint egy szenvtelen, unott
és közönyös természetű gyerek. A kíváncsi és érdeklődő gyerek sokkal hamarabb
belelapoz egy-egy könyvbe, és még az is előfordulhat, hogy a véletlenszerűen
választott könyvhöz nem elég érett. Mégis sok minden olyan dologgal
gazdagodhat, ami később hasznára válhat.
Hol van a határ a kíváncsiság és
az érdeklődés között? Ezen is elidőzhetnénk jó hosszan, lehetne vitát nyitni
róla, de minek. Én a magam részéről felnőtt koromra eljutottam odáig, hogy
kifejezetten szeretem az érdeklődő ember típust. Én magam is az volnék. Néha szívesen
felemelném a telefont, hogy a több éve nem látott embertársamtól megkérdezzem:
- Hogy vagy? Mi újság van nálad? S hogy
mégsem teszem, az a gyermekkoromra vezethető vissza. Időben behúzom a „vészféket”,
így bennem is rekedt az elmúlt évtizedekből jó sok fel nem tett kérdés. A
szüleim is tehetnek róla egy kicsit, hogy inkább lettem zárkózott és
visszafogott természetű ember, mert ugyanannyi erővel terelhettek volna sok-sok
beszélgetéssel olyan irányba is, hogy válhatott volna belőlem egy sokkal
könnyedebb, kedvesebb és nyitottabb természetű ember, aki nem kíváncsiként, csupán
érdeklődő természetűként aposztrofálja magát.
Nagyon régen örömmel olvastam valahol,
de még az is előfordulhat, hogy maga Vámos Miklós mesélte el magáról egy
beszélgetős műsorban, hogy ő bizony nagyon szeret benézni este a kivilágított
ablakokon át egy-egy idegen otthonba. Hát így vagyok ezzel én is, csak annyi
változtatással, hogy én már ezt virtuálisan teszem meg, és kifejezett
invitálással. Számos személyes videócsatornát fedeztem fel magamnak, ahol nem
kell azt érezzem, hogy húúúú, de kíváncsi vagyok, mert a kedvenc youtuberem
önként mutatja meg a konyháját, fürdőszobáját, remek praktikáit, ügyes főzős
tudományát, és én örömmel leshetem el a nálam jóval fiatalabbaktól is, hogyan
is kell jól és praktikusan szervezni a mindennapi életet, utazást, kirándulást.
Mi legyen a végén a „csattanó”?
Légy mindenre kíváncsi barátom,
barátnőm! – de csak egy határig! Érezd meg biztosan, hogy hol a határ!
5 megjegyzés:
Kedves Éva, messzemenően egyetértek írásod "csattanó"-jával, különösen a franciák között élve immár 50 éve (!). Itt különösen jó intuícióra van szükség, hogy az ember megérezze, "hol a határ", ahogy te is mondod. Elég hamar rájöttem, hogy bizonyos kérdéseket családon belül se illik feltenni, hát még azon kívül! Ilyen pl. többek között az, hogy kinek mennyi a fizetése...
Abban is igazad van szerintem is, hogy a gyerekeknek nem kell tiltania kíváncsiságot, a mai szülő inkább örül neki! Inkább a tapintatot kell tanítani, de azt is "tapintatosan"...
A gyermek kíváncsi/érdeklődő - fejlődő. Lásd: „ez mi ez” és „miért”-korszak. Illik igen türelmesen minden kérdésére válaszolni. És még: „Úgy tanul a gyermek, ha kérdez.”
Szerintem az érdeklődés feltételezi a kíváncsiságot, vagyis csak az iránt fogunk érdeklődni, amire kíváncsiak vagyunk, valahogy az lehet a sorrend, hogy kíváncsiság vezet aztán a valami iránti érdeklődéshez (nem tudom jobban megfogalmazni).
Unokáink sokat kérdezgetnek, a mi gyerekkorunkról, a nagyszüleinről, mindenről. Az egyikük a legkíváncsibb, vége-hossza nincs a kérdéseinek. Sokszor próbára tesz, mert rég elfeledett családi dolgokról is beszámoltat🤭. Élvezem, "belelátni" ezáltal is a fejecskéjébe. Jó ha a felnőttek beavatják a gyerekeket abba, az ő szintjükön persze, ami érdekli őket. Ha ez elmarad, titkolózásként élik meg.
Kedves kommentelőim! A rendszer kétszer nyelte be a hosszú közös válaszomat Nektek, és bocsássatok meg, harmadjára nem vállalkozok a nekifutásnak. Helyette inkább megköszönöm a véleményeiteket. Legközelebb hamarabb válaszolok majd, hátha nagyobb szerencsével járok.
Megjegyzés küldése