Fókuszomban a függőség

 

Minden új témánál rohanok Google-barátomhoz egy kis bizonyosságért. Olyan ez nálam, mint a matematika felvételin a számológép. Biztonságot ad, de a megoldás az nálunk van.

Hetedikként – talán – én zárom a sort e témában, és mint mindig, szeretném magamból kibányászni a legtökéletesebben megfogalmazott gondolataimat, ami igencsak nehéz az én introvertált természetemmel. Nem szeretném jobban kiadni magam, mint amennyire feltétlenül szükséges, ugyanakkor meg legszívesebben kiteríteném az összes „lapomat”, mint a kártyások.

Augusztus 2-án kaptuk meg a témát, azóta folyamatosan kattog az agyam, és próbálom eldönteni magamban, hogy melyik függőségem kerüljön az első helyre. Teljesen kézenfekvő: a két szülőm és jómagam hármasa. Noha akkora önállóságra neveltek, hogy attól ma is megáll az eszem, a hármasunk annyira szoros gyeplőszáron mozgott, ami a későbbi, felnőtt életem önállóságát is teljesen bekorlátozta. Nem született meg az az ember, aki miatt a szüleim közelségéből akárcsak száz kilométerre is eltávolodtam volna. Ma ezt biztonsági hálónak fogalmaznám meg. (Érdekes lenne tudni, hogy a bátyám miként vélekedne erről.)

Három-négy évesen már egyedül elengedtek előző lakóhelyemre, két utcányira játszani, megadva hány órára kell hazaérkeznem. Ha késtem öt percet, simán lemaradtam az esti palacsintáról, hogy majd legközelebb jobban vigyázzak a pontosságra. Egyedül mentem ki villamossal 12 évesen a mandulaműtétem utáni bevérzéssel a Klinikára, megkerestem Rácz Kálmán fül-orr-gégészt, aki a „tátsd ki a szád!” felszólítás után szépen elsütötte az eret a kivett mandulám helyén. Aztán szépen haza villamosoztam. Egyedül mentem a fülészetre is, ahol sokadjára szúrták fel a fülemet. Bizonyára nyomós oka lehetett, hogy egyik szülőm sem rohant haza, és vitt el kézenfogva az orvoshoz. Ezt valahogy később sem jutott eszembe soha számonkérni rajtuk, hisz valójában igazán gondoskodó szüleim voltak.

Noha állandóan azt hallottam, hogy én vagyok a két fiú után apukám kedvenc gyermeke, utólag is hiányolom, hogy nem kaptam annyi dicsérő- és elismerő szót, amennyi feltétlenül szükséges lett volna egy gyereknek (nekem) ahhoz, hogy később igazán magabiztos felnőtté válhasson. (Azért a későbbiekben ez mégis sikerült.)  Anyukámat még azzal is megvádoltam, hogy a bátyámat jobban szereti nálam. Szegénykém kellőképpen fel is háborodott ezen, és mondta, hogy én soha nem engedem, hogy megölelgessen, megpuszilgasson, nem úgy mint „Macikám”. Így hívta a bátyámat akkoriban. Azt hiszem, valahol itt, egészen kicsi koromban lettem – kimondatlanul – „szeretetfüggő”. Mindez úgy alakult ki szépen lassan bennem, hogy senki ne is tudhasson róla.  Szinte észrevétlenül tudtam magam úgy körülbástyázni, hogy fiatal éveim jövő-menő udvarlói közül egy sem akadt, aki a szemembe merte volna mondani: szeretlek. Ha ma lennék 18-20 éves, bizonyára megpróbálnék sokkal közvetlenebb és nyíltabb lenni, és jóval nyitottabban viselkedni, minden problémát körbejárni, megbeszélni. Az évek múlásával persze sokat bölcsül az ember, ma már a szeretetfüggőségemet rá tudom testálni az unokáimra, gyermekeimre, barátaimra. Az biztos, hogy egy-két kedves szóért – szigorúan magamban – nagyon hálás tudok lenni ma is.

További függőségeim – remélem – nem mutatnak túl az elfogadható mértéken. Amit megeszek, azt majdnem mindig rendkívül finomnak találom, viccesen meg szoktam jegyezni: meg kellene válnom egy-két ízlelőbimbómtól, hogy fogyni tudjak pár kilót.

Az internetfüggőségemet meg betudom annak, hogy még mindig nem tudott lanyhulni az olthatatlan információ-éhségem. Szeretném tudni mindenről az igazságot, legyen ez történelmi, politikai vonatkozású, a honnan jöttünk, hová tartunkról nem is szólva. A régi olvasókedvem valahol elveszett, már a könyvtárbajárás sem vonz úgy, mint akárcsak négy-öt évvel ezelőtt. Az olvasásom nagyrésze laptopon keresztül történik, ami biztosan nem használ a szememnek.

Zárásképpen marad a kerékpárom, aminek legalább akkora függője vagyok, mint a laptopomnak. Suhanni a tavaszi-őszi szellőben egy biztonságos úton nekem éppen akkora öröm, mint paplanernyősnek a repülés, ejtőernyősnek az ugrás. Gondolom ezt úgy, hogy a két utóbbit soha nem próbáltam.

(Azért van még függőségem, de ez maradjon az én titkom.)