2025-ös évem összegzése

 Nem véletlenül időzítettem az értékelőmet február 15. napjára. Ma lenne édesanyám 99 éves, és volt párom is ezen a napon született, így a mai nap duplán ünnep számomra.

Az elmúlt fényhiányos napokban közös blogunk „Évértékelő” gyűjteményét olvasgattam vissza, sok kellemes órát szerezve magamnak.

Rhumel írta meg az értékelők 100. bejegyzését, én folytatom most a második száz első darabjával, és bízom benne, hogy még pár évig benne maradhatunk a folyamatban. Már annyira ismerem mindenki stílusát, hogy nagyjából az első pár mondat után tudom, ki írta az aktuális beszámolót. Aztán következett egy 2019-es januári bejegyzés, aminek olvastán kikerekedett a szemem, annyira olyan volt, mintha én írtam volna. Minden stimmelt, csak az évszám nem. Á. megelőzött életkorban 6 évvel, és én döbbenten olvastam át másodszorra is a 70. éve betöltéséről írt sorait, mintha csak  magamról olvastam volna. 2019-ben még távolinak tűnt nekem a saját 70. évem elérése, így akkoriban nem ütöttek meg úgy a mondatai, mint most, hogy én is túl vagyok a hetvenen. Idézek belőle:

„Akik már túlestek ezen, most joggal legyinthetnek, de nekem a 70-es határ átlépése eléggé megrázó élmény volt és mostanáig sem hevertem ki egészen. Sokak számára a 40 vagy a 60 betöltése a trauma, de nekem azok egyike sem volt ehhez mérhető. A 70 viszont – kimondani és belegondolni is – kifejezetten ijesztő, ugyanakkor pedig hihetetlen. Hiába érzem és látom a tükörben az évek múlását, mégis egészen furcsa más hetveneseket úgy említeni, hogy „korombeliek”, és ezzel mintegy elismerni, hogy igen, immár besorakoztam az öregek közé. Pedig nem akarok, és nem is tudok magamra mint öregre gondolni, talán mert belül még mindig nem érzem magam annak. Még akkor sem, ha szomorúan kell tudomásul vennem, hogy érdeklődési köreim száma némiképp (tényleg csak némiképp!) megcsappant az utóbbi években.”

Nos, az én érdeklődési köreim száma nem csappant meg, inkább még tágult is, de hogy a valóságban utánanyúljak, kimozduljak, részese legyek egy kiállításnak, nézője egy színházi előadásnak, könyvtári rendezvénynek, netán felüljek a vonatra, és eleget tegyek egy baráti meghívásnak a Balatonig, az a minimális szint alá süllyedt. Egy utcai rendezvényt – kellő távolságból – szívesen megnézek, mert tudom, hogy senkit nem zavarva bármikor odébbállhatok, és épp csak annyi időt fordítok rá, amennyi az idegrendszeremnek még kellemes és nem megterhelő. A régebbi rendszeres könyvtári látogatásaim nagyjából megszűntek, jelenlegi beüléseim száma egy kezemen megszámolható. Azt érzékelem, hogy a covid évei alatt számomra jó volt a zártabb világ, és nem is kicsit ragadtam meg benne. Igaz, teenager-koromban is szerettem egyedül lenni a szobámban. Most is ugyanabban a szobában érzem magam ugyanolyan jól, csak közben eltelt 50 év. A változás viszont lényeges, mert 50 évvel ezelőtt még előre tekintettem a várható jövő felé, most meg visszafelé. És a gondolat igazán nem tesz boldoggá, hogy egyre zsugorodik az a bizonyos „szamárbőr”. Sokat alkudozok a „feljebbvalóval”, kérnék egy élethosszban számomra szép, de egészséges életet, amiről tudom, hogy lehet álmodozni, aztán majd úgyis az jön, ami talán már születésemkor kiszabatott.

Lassacskán olyan vagyok, mint az öreg kutya, morgok sokat, aztán ha kimegyek az utcára, mindig igyekszem a legderűsebb formámat elővenni, és örülni a természetnek, egy jó találkozásnak régi kollégával, kolléganővel, netán egy-egy kedves emberrel beszélgetni a Könyvszekrénynél könyvekről, olvasmányainkról.

A konkrétumokra is kitérve, volt a nyáron egy nyugodt és kellemes hetem az imádott kutyánkkal, a természet is sokat locsolt helyettem fiamék kertjében a nyaralásuk alatt, júliusban újra együtt volt a teljes család 10 napig, majd ősszel még repülőre is ültem a lányomékat új otthonukban meglátogatni. Nekifutottam hosszú évek halogatása után egy még jelenleg befejezésre váró nagy fogászati beavatkozásnak két profi orvossal, és megúsztam egy antibiotikumos kúrával az elmúlt évet, amit jónak ítélek meg. A családdal és régen látott barátokkal való találkozásaim, szűkre szabott ideink, mint mindig, igazi feltöltő életenergiával hatnak rám. Ez az, ami soha nem változik.

Mindig megállapítom, hogy télen a hideg elől, nyáron a meleg elől bújok, marad a tavasz és az ősz a maga gyönyörűségeivel, és oly gyorsan fordíthatjuk át a naptárainkat az új évre, mintha szuperszonikus gyorsaságra kapcsolt volna a világ. Én persze megpróbálkozom a lassítással. Ha úgy érzem, hogy aludnom kell, akkor akár délelőtt is becsukom a szemem, és már nem akarok lelkiismeret-furdalást érezni, hogy lopom a napom. Teszem, amit a szervezetem diktál. Szedem a vitaminokat, és örülök, ha kicsit is energikusabbnak érzem magam, mint egy átlag téli szürke napon – általában mindenki más is.

Magamnak egy pörgősebb évet kívánok a 2025-ösnél, mindenki másnak meg olyan 2026-ot, amilyet szeretne, de legyen békés és egészségben teljes.

Zárásképpen két – számomra kedves – képpel búcsúzom.