"Pöttyös labda"

 

Kérdeztünk-e, mesélünk-e?

A válaszom mindkét kérdésre: NEM – NEM!

2018-ban kapcsolódtam be a „Hogy is volt?” blogba. Az eltelt hét évben negyven bejegyzésem található az oldalsávban jelzett Kelemen Éva név alatt. Talán egyszer-kétszer passzoltam, amikor úgy éreztem, hogy semmi módon nem tudok kapcsolódni az épp aktuális témához. Most is az lenne a legkényelmesebb, ha el sem kezdeném az írást. Bárki kérdezhetné, hogy miért nehéz nekem ezekre az igazán könnyűnek tűnő kérdésekre bővebben válaszolni?

Azért, mert az édesanyámról fogok írni, meg az ő édesapjáról, akik már húsz, illetve ötven éve halottak, és már nem lesz módjuk semmi módon lereagálni azt, amiről írni fogok. Anyukám nem tudja már nekem elmesélni, milyen lehetett anyai-apai szeretet és gondoskodás nélkül felnőni, és a nagyapám sem tudja megindokolni miért ivott és verekedett ahelyett, hogy megbízható apa módjára élte volna az életét. Biztos vagyok benne, hogy nem tetszene nekik az életükről, viselkedésükről alkotott véleményem. Ahogy ők ketten, apa és lánya viszonyultak egymáshoz, pontosabban, ahogy meg sem próbáltak „viszonyulni”, utat keresni egymáshoz. Minden sejtemmel érzem ezt a ma is pulzáló, soha ki nem beszélt, meg nem oldott feszültséget.

Hetven évesen sem gondolom másként, hogy én bizony egy kicsit agresszív gyermek voltam. (Bátyám kijavított, nem agresszív voltál, csak kicsit vehemens.) Aztán évtizedeken keresztül vizslattam tovább magam, honnan jön ez a megmagyarázhatatlan indulatosságom.

 Kezdem a mesélést a legelején.

Anyai nagyanyámat nem ismertem, sem a születési, sem az elhalálozási évét nem tudjuk. Bátyámmal az elmúlt napokban hosszan egyeztettük az emlékeinket, és úgy tippeljük, hogy nagyanyánk az 1890-es évek valamelyikében születhetett, ha 1909-ben megszülte első fiú gyermekét, nagybátyámat.

Anyánk a nagymama harmadik, kései gyermekeként született 1927-ben, amikor a bátyja már 18 éves volt. Nagyanyánk viszonylag korai (?) halála után édesanyámat ez a bátyja nevelte, mert a nővére is meghalt egészen fiatalon.

Gyermekként kétszer hallgattam végig anyukám meséjét arról a bizonyos pöttyös labdáról, amit az apukája akart neki adni az egyik találkozásuk alkalmával. Anyám természetesen ellenállt a pöttyös labda csábításának, mert őt nem lehet egy labdával lekenyerezni, meg se próbálja őt az apja egy labdával magához „édesgetni”. Ma is magam előtt látom a sértettségét, és a később sem szűnő ellenállását. Még az apja temetésére sem volt hajlandó elmenni. El sem tudom képzelni ma sem, milyen erők dúlhattak az én békés anyámban az apja ellen. Anyám szülei ugyanis nagyon hamar szétváltak, talán még két éves sem volt anyukám.

Jóska bátyám lett nagybátyám öregkori eltartója, betegségében is áldozatos gondozója élete végéig. Így a meséléseket is ő hallgatta végig, olyan súlyos dolgokat is, amit én később már csak a bátyámtól tudhattam meg. Így derült ki nagybátyám elmeséléséből, hogy anyám apja egy „részeges kocsmabútor” volt, aki hazaérve a kocsmából megverte az „asszonyt és gyerekét” de csak addig, amíg a nagybátyám egyszer fel nem kapott egy konyhakést az asztalról, és azt nem mondta, hogy „azonnal takarodjon ki a házból, mert leszúrja”. Hozzátette, még egyszer be ne merje tenni a lábát a házukba.

A puzzle darabjai ha lassan is, de össze fognak rakódni.

A nagyapa távozott a házból, a lányát elvétve látta/látogatta, de amikor anyukám dolgozni kezdett, akkor már szerette volna a fizetését apai felügyelet alá vonni. Anyám és apám viszont megismerkedtek, összeházasodtak, Hajdúszoboszlóról már ketten költöztek Debrecenbe az első közös albérletükbe, és az anyám talán soha többé nem is látta az apját.

A nagyapa később új családot alapított. Született egy második lánya, majd két unoka is, akikkel anyukám – természetszerűleg - nem tartotta a kapcsolatot.

Én viszont 12 évesen a DVSC úszó szakosztályában együtt úsztam a velem egy évben született, szintén Évának keresztelt nagyapánkról közös „fél”unokatestvéremmel, akivel emlékeim szerint kellemesen töltöttük az úszás közötti szüneteket. Arra már nem tudok visszaemlékezni, hogy a rokoni kapcsolatunkra hogyan derült fény. Nyilván otthon mesélhettem névvel erről az úszó Éváról, és az anyukámban összeállt a kép.

Ma már hiába sajnálkozok azon, hogy ott akkor frissiben miért nem kezdtünk el lépéseket tenni a családok összehozásában, főleg úgy, hogy az anyukám mindig szeretettel mesélte el otthon, ha a városban összetalálkozott féltestvére férjével, akit még hajdúszoboszlói fiatal lány éveiben ismerhetett meg.

NEM és NEM tettem fel kérdéseket, én az igazi kíváncsi gyermek. Az anyám annyira nem mesélt a gyerekkoráról, hogy felnőttként, megokosodva, legalább – minimum - gyanússá válhatott volna számomra, hogy itt valami nagyon nem stimmel. Itt többről lehet szó, mint elhallgatott dolgokról. Itt valódi titkok lehetnek elásva. Bátyámmal kimondtuk: anyánk minden bizonnyal házasságon kívül születhetett, és ez a múlt század harmincas éveiben még sok embert valószínűleg sokkal jobban megviselhetett, mint manapság, amikor már szinte semmi jelentőséget nem tulajdonítunk annak, hogy egy gyermek házasságban, azon kívül, netán egyedül vállalva születik meg. Ráadásul az is nagyon valószínű, hogy a nagybátyám sem nézhette jó szemmel, hogy az anyja egy olyan fiatal férfitól vár gyermeket, aki nála mindössze négy évvel idősebb. Nem csoda, ha a két fiatal férfi akarata és akaratossága nem fért össze.

Az anyám azt is elhallgatta előlünk, hogy az anyukája és apukája között ilyen nagy a korkülönbség az „anya javára”.

Az igazságérzetem dolgozott bennem azóta, amióta tudom, hogy erről a témáról kell írnom. Tudtam, hogy nem tehetem meg lelkiismeret-furdalás nélkül, hogy csak az én benyomásom alapján írjak a nagyapámról, amikor lehetőségem van arra, hogy meghallgattassék a másik oldal leszármazottja is.

Mivel én nem felejtkeztem el az unokatestvéri gyerekkori zsenge barátságról, sem az Éva arcvonásai nem koptak ki az emlékezetemből, később, amikor ötvenes éveim elején felfedeztem egy munkahelyi találkozáskor Őt, már akkor éreztem, hogy egyszer eljön az idő, amikor fel fogom venni vele a kapcsolatot, és megkérem, küldjön nekem egy fényképet a soha nem ismert és látott közös nagyapánkról. Éva két kolléganője ráadásul nekem régi kedves ismerősöm volt, így mindkettőjüktől tudakozódtam e-mail cím és telefonszám tekintetében. Aztán vártam a sült galambot, ami nem akart magától a számba repülni.

De itt ez a csodálatos blogvilág, és azt is tudjuk, hogy véletlenek nincsenek. Ági kitalálta a legújabb blogtémát, és én éreztem, most jött el az idő, amikor nincs további halogatásnak helye.

E-mailt írtam az unokatestvéremnek négy napja, azóta levelet is váltottunk, és ma megérkezett a soha nem látott nagyapám fényképe is.

Ma reggel bekapcsoltam a laptopom, megejtettem a szokásos szörfkörömet, majd megnyitottam az fb.-messengeremet, ahol „farkasszemet néztem” nagyapával. Katartikus élmény volt, az anyám szeme nézett rám, aztán felfedeztem a bátyám és unokaöcsém vonásait is. Ahogy most is, reggel is könny szökött a szemembe, amit nyeldekelve, de visszaszorítottam. Azon frissiben küldtem a képet a lányomnak, aki ugyanúgy járt, mint én.

Küldtem a képet azonnal a bátyámnak is, aki persze semmiféle közös vonást nem talált önmagával a képen, és meg sem hatódott.

Úgy tűnik, a transzgenerációs fájdalmak csak a női vonalon működnek és öröklődnek. Bátyám közölte velem, hogy történhet bármi, ő ragaszkodik az eddigi véleményéhez, ami nagyjából a nagybátyám vonalát viszi tovább.

Én viszont úgy döntöttem, hogy az anyám helyett is megbocsájtok a nagyapának.

Idézem unokanővérem pár mondatát nagyapánkról:

„Okos, értelmes, hajlíthatatlan gerincű gazdálkodó paraszt volt nagyon zsarnoki természettel megáldva. A II. világháborúban lovasszázadban szolgált. Megsérült, leszerelték, utána gazdatiszt lett egy hajdúszoboszlói nagygazdánál. Maga is rendelkezett tanyával, földekkel, szőlővel, saját gazdasága is volt. Ennek a későbbiekben lett jelentősége. (stb.)”

És ami az egész történetben ugyancsak nagyon fontos, talán választ kaptam arra is, honnan jö(het)nek az életemen át – finoman – rejtegetett agresszív belső érzéseim. Talán ezt szánták nekem az égiek nagyapai örökségként, még ha nem is túl szerencsés dolog is ez. Az anyám felnőtt életem kezdetén úgy bocsátott útnak, arra mindig vigyázzak egy majdani párkapcsolatban, hogy az első pofon el ne csattanjon, mert azt követheti a második, majd a sokadik is. Egy biztos! Én kellően fel voltam vértezve lelkileg, hogy soha ne kerülhessek – a mai világban oly gyakori - bántalmazó kapcsolatba.

Záráshoz közeledve a témánk második kérdésére csak röviden válaszolok.

NEM, eddig még nem igazán sokat meséltem az unokáimnak az életemről, de ha még lesz pár jó évem, és megnőnek annyira, hogy már érdemes lesz mesélni nekik a déd- és ükszüleikről is, ráadásul netán még érdekelni is fogja őket, akkor elmesélem nekik, hogy nyitottan élni, sokat kérdezni, megismerni a felmenőik legbensőbb érzéseit, netán meg- és befogadni ebből bármily keveset is, nagy ajándéka lehet az ő későbbi életüknek is.

A magam részéről pedig a jövőben megpróbálom unokatestvérem segítségével bepótolva megismerni az elmúlt hetven év nagyapai hiányát, és felfedezni természetének békésebb, szeretetteljes oldalait is. Mert meggyőződésem, hogy egy ember nem csak jó vagy csak rossz, hanem mindkét tulajdonság megtalálható benne.

A jó hírekkel majd jelentkezem.

Íme a nagyapám!

(A jóhír már meg is érkezett: a nagyapám az új családjában teljesen absztinens volt. Ünnepekkor, disznóvágásokon sem ivott egy kortyot sem. A róla alkotott képhez ez is hozzátartozik.)