Kérdezz! Felelek. Kérdezlek, felelj!

Kicsit oda-vissza dolog ez a válaszolósdi. A mi családi hagyományainkat elemezve, azt állapítottam meg magamban, hogy mindkét irányban működött az ifjabbak és az idősek koroszályában, alkalmaztuk, alkalmazzuk. Bátran kérdezhettek a gyerekek és az "ősök" szívesen válaszoltak is.  Így volt ez, mikor gyerek voltam, ha szüleimet, nagyszüleimet kértem, szívesen meséltek.

És így megy ez mostanság is, unokáink fáradhatatlanul érdeklődnek a régi dolgokról. Ami furcsa, illetve meglepő inkább, nem csupán arra kíváncsiak, ami velünk történt kiskorunkban, hanem a történelmi eseményekre. helyzetekre, a miértekre. Hogy csak egyet említsek. "De mama! Miért volt egyáltalán háború?! Miért kezdték ezt?!" Nehéz sokszor az ilyen és ehhez hasonló kérdésekre felelni. Részben mert azonnal heves és erős érzelmekkel reagálnak, másrészt az ismereteik még hiányosak, képtelenség lenne jól elhelyezni számukra fogalmakat, okokat, következményeket az emberiség több évezredes folyamában.

Mindenesetre nagyon igyekszem korrekt módon, a számukra felfogható tájékoztatást megadni. Mindig hozzafűzöm, hogy kérdezzenek nyugodtan, hallgassanak meg mindenkit, és ha majd a tanulmányaikban eljutnak oda, hogy már tudnak önálló, saját véleményt kialakítani, vessék össze az addig megszerzett hivatalos és nem hivatalos (azaz a családi) ismereteiket. Csak azután döntsenek arról, ők mit gondolnak, mit vélnek jónak, rossznak, mit helyeselnek és esetleg mit ítélnek el. 
A kiskori dolgaimról bizony jóval könnyebb mesélni, sokkal vidámabbak ezek a visszaemlékezések. És mindenképpen gyermek-közelibb. Bár a visszatérő téma M.unokámé, eléggé meglepő volt, pár éve kezdte és ettől nem tágított hosszú időn keresztül az esti mese utáni beszélgetéseinkben. Azaz: Mama, mesélj a sérüléseidről! Hiába hivatkoztam ismétlésre, unalmassá válásra. Újra és újra el kellett mondjam pl. a bokatöréseimet, a pöcegödörbe való beesést, a kiságynak nekifutást, aminek egy kis orrtörés lett az eredménye, meg a többi hasonló, gyerekként átélt eseményt. Sőt, anyukám ilyes hajdani történeteit is, mert a magaméból kifogytam hamar. Ifjabb testvére B., ő eleinte az időhúzásra játszott  kérdezgetéskor, hogy maradjak még ott kicsit tovább vele elalvás előtt. A fantáziája mindig szárnyal, így végeláthatatlan variációkat produkált. Mi volt a legviccesebb dolog az életedben, ki volt a családban a legöregebb, akit ismertél, kinek mi volt a foglalkozása, melyik tanárod volt a legkedvesebb, ki volt a barátod, ki idegesített, ki volt a legmagasabb, legcsintalanabb az osztályodban, ... sose lett volna vége ennek a kíváncsiskodásnak.😀

Magamtól is elmondok persze sok mindent, hogy legalább elmesélésből ismerjék meg a dédszüleiket az unokáink. (Sajnos a gyerekeink is csak rövid ideig élvezhették a nagyszülők szeretetét). Szerencsére a másik, anyai ágon az egyik dédszülő párral az elmúlt évekig szoros kötelékük volt, így róluk sok szép emléket őrizhetnek, amiket majd megoszthatnak a saját kíváncsi utódaikkal. Fontosnak tartom, hogy a kiskorúak lássanak maguk körül idős családtagokat, lássák, a szüleik hogyan viselkednek az öregedő, fáradó, lassuló, betegeskedő ősökkel. Jó és sajnos akár rossz példa is lehet előttük. S hogy annakidején mit adnak tovább, rajtuk is múlik majd.

Ide tartozik a kérdésfeltevéshez, odafigyeléshez a magam kínkeserve. Az a pótolhatatlan űr, hogy már nem tudhatom meg, mi is volt, hogy is volt... Annyi a homályos és elfeledett családi történet! És nincs kitől megkérdezni, pontosítani hiányos emlékeim. Mert gyerekként nem figyeltem eléggé, vagy nem azok a részletek érdekeltek, amikről most tudni szeretnék.

A tanulság? Hogy csak feleljünk minden komoly és minden csacska kérdésre, amit a gyerekek hozzánk intéznek. Ha mi magunk már lemaradtunk sok sok válaszról...

*Lassan és darabosan, hol belekapva, hol félbe/abbahagyva íródott ez itt. Az ok: rengeteg kérdésre kellett felelnem, hála a sorsnak, sokat lehetek együtt az unokáimmal.👩‍👦‍👦