Voltak mérföldkövek. Ilyen volt, amikor 1868-ban már lóvasút poroszkált ki Zugligetbe, 1870-ben megépült a Szépilona-kocsiszín, nagyanyáink szavával a remíz, ahol a budai villamosok ma is álmukban csöngetnek picit. Nézni is szeretem a remízt, amikor elmegyek előtte, bár mostanság, ha látom, az egész miliőről inkább már Thomas, a gőzmozdony jut az eszembe :)
És aztán a világvárosi esemény: 1904-ben megkapta önálló villamosvonalát, az 59-es járatot! Először csak egy vágányon járt a Déli Vasúttól a temető főbejáratáig, majd '13-ban hosszabbították meg mindkét végét a mai útvonalra, és '24-25-ben kétvágányúsították. Zilált életű fővárosunknak talán egyetlen olyan járata, amelyet az idők folyamán se ért semmilyen bántás: nem akarták megszüntetni, átnevezni vagy pedig módosítani a nyomvonalát (ez utóbbira nem is nagyon lenne/lett volna mód).
Az én időmben egykocsis, ma már csak nosztalgiajáratként közlekedtetett villamos járt, sárga-barna faléces ülésekkel. lenyitható ráccsal az ajtókban, elől pedig a vezető állva tekerte a kart. Télen meg úgy föl volt öltözve szegény, nagykabátba, kucsmába, vastag csizmába, mint régen a műkorcsolya bírók. De sokat utaztam ezen a villamoson!
 |
| A villamos igazi és itt, az ő vonalán. Meg a hegyek is igaziak :) |
Másik jelentős pillanata a helynek, amikor 1905-ben megkezdte itteni működését a Süss Nándor-féle Preciziós Mechanikai és Optikai Intézet, a kerület egyetlen ipari üzeme. Aztán a gyár, hiszen kinőtte magát, 1922-ben vette föl a Magyar Optikai Művek nevet, és ezen a néven vált világszerte ismertté. Szinte önálló város volt, közel kétezer dolgozójával. Volt bölcsődéje (ennek az épületnek megkegyelmeztek, ma magánklinika működik benne), óvodája, rendelőintézete, saját szakmunkásképző iskolája, az iroda- és gyárépületekről nem is beszélve. Általános iskolás koromban számos osztálytársam egyik vagy mindkét szülője volt momos, szabályos MOM-dinasztiák alakultak ki. Ide mentünk üzemlátogatásra - már amelyik részébe lehetett menni, mert hadiüzem is volt ez a javából, az óragyártás és az egyéb lakossági cikkek csak a felszín voltak.
 |
| Süss Nándor, az alapító, agyár hajdani terület és az ismert embléma |
1951-ben pedig megépült a MOM Kultúrház, a kerület emblematikus épülete, hosszú időn át Buda egyetlen színháztermével. (Nekem is ide kötődnek első színházi élményeim, a Déryné járt ide tájolni gyerek- és felnőtt előadásokkal, amikor csak lehetett, ott voltunk. De voltam ott lottóhúzáson is :)
És azt hiszem, nincs olyan helybeli gyerek, aki legalább egyszer ne lépett volna föl a MOM színpadán, persze, nekem is megadatott iskolai rendezvényen ez a nagyszerű lehetőség. A kultúrházat egy időben Szakasits Árpádnak akarták hívni, de nem hallgatott rá, mert nem hallotta tőlünk, az csak a MOM maradt. Bizony, én gyerekként is tudtam, hogy melyik (volt) a Bernáth Géza tér, a Fery Oszkár utca, és a többi régi elnevezés, ma meg felnőttként azt nem tudom, hogy a kerület egyik főútvonala hogy maradhatott Stromfeld Aurél, de mindegy is.
A kultúrházat, műemléki védettségű épület, szépen felújították, belül korszerűsítették, és ma is minden iskolásgyerek legalább egyszer a színpadára áll :)
 |
| A MOM Kultúrház. Ma is ugyanilyen. |
A Hegyvidék 1940-ben lett önálló kerület, XII. kerület néven, addig a szomszédos I. és XI. kerülethez tartozott. Ekkor épült az elöljáróság vöröstéglás épülete, amely ma is - változatlan formában - de már az előkelő Városháza nevet viselve szolgál bennünket.
Viszont igazi, méreteiben is méltó és szükséges temploma sosem lett a Hegyvidéknek. Sok oka van ennek, kezdve a háborúval (úgy vitte el a megkezdett építkezést, hogy csak na!), aztán meg mindazzal, ami jött.
És az egész kerületre tartozó nagy dolgok után egy egészen kicsi és személyes: a mi utcánk. Kicsi, mert csak egy zsákutca. Kiskoromban csupán három ház állt benne, közöttük két üres telek dzsungele, a végében pedig egy izgalmas, romantikus domboldal. Még fehéreper és kis, sárga szilva is termett rajta. Maga a vadregény volt az egész oldal.
Egész gyerekkoromat az utcán töltöttem a többiekkel együtt. Tehettük, mert autót ugyan sose láttunk. Ott labdáztunk, ugróiskoláztunk, később rollereztünk, bicikliztünk, még később tollasoztunk is. Biztonságban voltunk, mindig voltak, aki figyeltek ránk az ablakokból.
Mára beépültek az üres telkek, a domboldalt megvette az előtte lévő telken épült ház, kivágatták a fákat, füvesítették az egészet. A mostani gyerekek csak annyit vannak az utcán, amíg a kertkapun kilépve (igen, mindegyik ház elől-hátul kertes, a régiek és az újak is) beszállnak az autóba. Mert azokkal teli van az utca.
És mégis, kertvárosias ma is az egész környék és zöld, és hegy.
Miért szeretek itt élni? Mert itt születtem. Mert természetes volt, hogy anyu után csak kis Évikének szólítottak az utcán, a boltban. Mert mindenki ismerte egymást, és ebből még ma is maradt valamennyi. Mert minden köve, épülete, fája a barátom. Mert itthon vagyok. Mert az enyém.
8 megjegyzés:
Örömmel olvastam a folytatást.
Csakugyan félelem nélkül játszottak a gyerekek anno az utcán. Mi is. Egyébként szabadott félni, de akkor is gyerekcsapatokként jártunk iskolába, elég hamar szülői felügyelet nélkül. Bár akkor is voltak vetkőztető bácsik, és mégis megvolt a szabadságunk. A félelmet a tömegtájékoztatási eszközök erősítik az emberekben, hogy akarattal-e, nem tudom. Egy dolog egyértelmű: a mai utcai forgalom csakugyan több veszélyt tartogat a serdületlen korosztálynak.
Ami pedig a beépítést illeti, ez a települések sorsa. Ahol életlehetőségek vannak, ott megindul az építkezés. A hegyvidék pedig jelentősen felértékelődött az utóbbi 100 év során. Nem véletlenül.
Jó volt olvasni Téged. Végiggondoltam, a családban ki is lakott egész életében ugyanott.(Persze sokuknak a háború, az elszakadás, a munka és egyebek miatt nem adatott ez meg.) Apai nagymamám pár év kivételével ugyanabban a házban élt több mint kilencven évig. Dédnagyanyám pedig szintén, legalább jó 60 évig, bár azt nem tudom pontosan, házassága előtt hol nőtt föl. Mi többiek költözgettünk. Ami egyrészt jó, de ahogy itt olvasgattam a két részes beszámolód, kicsit irigyeltelek.
A kedvenc mondatod, mert annyira igaz rám is, ez volt:
"Egész gyerekkoromat az utcán töltöttem a többiekkel együtt."
Hálás is vagyok a sorsnak, hogy akkor és ott lehettem kisgyerek.:)
Köszönöm, Mick :)
Igen, így van, ahogy írod. De a mai forgalom nemcsak a létével jelent veszélyt a gyerekekre (meg mindenkire), hanem egyszerűen nem hagy helyet élni. A parkoló autók minden helyet elfoglalnak, azok között már nem lehet játszani. De ilyen most a világ, kár lenne keseregni rajta. Inkább örülni annak, hogy nekünk megadatott az a gyerekkor, és csak most szánjuk rá nehezen magunkat, hogy fölálljunk a gép elől :)
De jó, hogy itt vagy, Rhumel! :)
Igen, így volt, és mégse voltunk utcagyerekek ;)
Én is épp arra gondoltam, amikor írtam, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy egyhelyben élhetem az életemet.
Még soha életemben nem láttam fotót a MOM-ról. Az viszont biztos, hogy debreceni gyerekként, ha bármilyen híradást hallottam a különböző rendezvények kapcsán rádióban - esetleg később - tévében róla, akkor az mindig a Szakasits Árpád nevének említésével együtt történt.
Jó követni, hogy az az "egy hely" hogyan változik az időben. Én sokat költöztem, nincs bennem ekkora ragaszkodás, de egy-egy jelenet, időszak sokszor fölrémlik, most például a 12. ker.vöröstéglás középülettel szemben a Háromszív étteremről lenne mesélnivalóm. (Nem pozitív, de nem is felejtős.)Ettől függetlenül otthonos nekem a környéked, szépen írsz róla.
Éva, biztos így volt, de a helybeliek - azt hiszem, mindenhol - a saját megszokott elnevezéseiket használják. Meg rövid idő volt az a név, talán húsz év sem.
Klári, a Háromszív már régen nincs meg. Még most is vendéglő van ott, de már egy csomó tulajdonos váltotta egymást. Nekem friss, rossz emlékem van onnan.
Örülök, hogy otthonossá tudtam tenni az én városomat :)
Megjegyzés küldése