Nemcsak tárgyak

Igazán nem számítottam arra, hogy ennyire elevenembe fog vágni ez a téma!

Úgy gondoltam, majd elírogatok arról, hogy igen, vannak tárgyak, amiknek a hiánya még ma is bennem ég. Pedig megértettem és elfogadtam annak idején a szüleim magyarázatát, hogy te ezzel már úgyse játszol, ezt már nem használod, adjuk oda, hogy fog örülni neki valaki! És így tűnt el a Fábián maci, a festett műanyag fejű Eszter baba, a Babaváros könyv és sok minden más. Akkor nem is hiányzott annyira, mert mindig lett helyettük valami új. Meg azt is fölfogtam, hogy a lakás mérete határt szab a mindent-megőrzésnek. A hiány érzete csak évtizedek múltán jelentkezett. Égetően, fájón... Képes voltam protekciósan elmenni a könyvtárba, hogy kezembe vehessem újra a Babavárost...
Ahogy nődögéltem, az egykor a szívemnek kedves tárgyak hiánya is velem nőtt. De már megbékéltem ezzel az érzéssel, együtt tudok élni vele.

És akkor most elveszett a kiskanál! Az egyetlen, ami valahogy túlélt mindent, a gyerek-étkészletem utolsó, megmaradt darabja. Akkor nagykanálként szolgált, ma már csak kiskanál-félének használtam, azzal ettem a tejbegrízt, tejberizst, ha éppen olyat főztem, meg a mindenféle vásárolt poharas nyalánkságokat. Valószínűleg egy ilyen pohár lett a veszte, amivel együtt véletlenül kidobhattam. Mert a konyhát már föltúrtam egyik sarkától a másikig... és nincs...nincs sehol. Pedig csak egy tárgy, de mégis, mintha most tépték volna ki a múltamat. Ha mégis meglenne, megírom!