Annak idején, a főiskolán nagy megnyugvást jelentett, hogy a vizsgát nem igénylő gyakorlati tárgyaknál (pl. laborgyakorlat) félévkor az indexben ott díszelgett a szó: megfelelt. Így, mindig kisbetűvel. Egy gonddal máris kevesebb!
Az egyetemen aztán már az is előfordult, - ha nem is sűrűn - hogy az érdemjegy szöveges minősítésénél csúfoskodott ugyanez a szó. Nagy lelkiválságot azért nem okozott.
Nem emlékszem, hogy ezeket a helyzeteket megelőzően ez a fogalom játszott volna nálam. A megfelelés számomra alapértelmezett volt. Nem kellett olyasmikben részt vennem, ami ellenemre lett volna, akkor pedig miért is ne akartam volna megfelelni? Méghozzá jól megfelelni, mert akkor már csináljuk egészen...
Persze, voltak dolgok, amikre családilag azt mondtuk, hogy nem, de azok meg nem olyan dacoskodások voltak, inkább a belső szabadság védelme.
Ráadásul, én gyerekkoromtól mind a mai napig szerettem-vágytam közösségekben részt venni, tartozni valahova. A közösségeknek pedig mindig megvoltak a maguk szabályai, szokásai, amiket be kellett tartani. Mi ez, ha nem megfelelés? És micsoda öröm volt a helyemen érezni magamat!
Itthon? Az azért kicsit nehezebb volt, de megkérdőjelezhetetlen. Fiam, a te érdeked... Hát, igen... Ma már könnyebb megérteni.
3 megjegyzés:
De jó, hogy ilyen jól, szépen megfeleltél. Én sose tudtam ennyire értelmesen gondolkozni. Nem viccből mondom, de tényleg.Nem tudtam írni ehhez semmi érdekeset.
Én még rágom a "csontot", és össze is szedem magam hamarosan, mert szeretnék "megfelelni" a felkérésnek:)))
Kriszta! Tetszik a szüleid nevelési elve: "Fiam, a te érdeked..."
Még eggyel feljebb, a doktorinál: Rite.
Megjegyzés küldése