Nagyon szeretem a fákat! Szeretem őket minden évszakban: tavasszal, amikor virágba borulnak, nyáron, ahogyan a Nap játszik a lombjuk között, ősszel a falevelek tarkaságát, télen pedig hófödte ágaikat. Rengeteg képem is van róluk, de most mégse azokat mutatom, mert akkor hosszan kéne mesélni arról, hogy hol van, és miért is kedves nekem.
Most egyetlen fát mutatok csak, az, persze, különleges. Ez a hatalmas fa a Székelyföldön áll, Zágonban, a Mikes-kúria kertjében. Az ottaniak ugyan kastélynak mondják, de inkább egy módos, nagyon szép udvarház az. Szépen rendbe hozták, kultúrháznak és múzeumnak rendezték be. Egy-egy termében a falu két híres szülöttének állítanak emléket: Mikes Kelemennek és Kiss Manyinak.
A fa története Mikes Kelemenhez kapcsolódik. A hagyomány szerint még az ő édesapja ültette, talán éppen fia születésének örömére. A fa pedig csak nőtt, nőtt háborítatlanul..., messzire látott, túl a hegyeken..., talán a tengerig...
És abban a kertben meg lehet érteni a levél mondatát: Édes néném, már úgy szeretem Rodostót, hogy el nem feledhetem Zágont.
Megható volt a fa tövében állni.
2 megjegyzés:
Nagyon tetszett az írásod, Kriszta. Szeretem amúgy is Mikes Kelement, a stílusát, a látszólag könnyed csevegést, s akkor hirtelen ez a mondat, amiben benne van minden száműzetés: "Édes néném, már úgy szeretem Rodostót, hogy el nem feledhetem Zágont."...
Ez az egy mondata engem is nagyon megragadott a többi levelével együtt. Az ő fájáról még nem tudtam, bár a nevesített fákról sok helyen megemlékeznek az országban. Legtöbb a Rákóczi fája Dabastól Lentiig, és mindenütt a lovát kötözte hozzá szeretett fejedelmünk - legendák szerint.
Mikes Kelement még közelebb hoztad hozzánk, Kriszta. Örömmel lehetett olvasni.
Megjegyzés küldése