Kedvteléseim

   Külön örülök, hogy Ági nem a "hobby" szót használta rövidsége miatt, annak ellenére, hogy évtizedek óta beépült a magyar nyelvbe. Mennyivel szebb a "kedvtelés"! 

   Gyerekkorom óta az első helyen áll az olvasás. Többször megírtam már, milyen bódító érzés fogott el, amikor az egyenként kisilabizált betűket összeolvasván, egyszerre értelmes szavakká álltak össze! Máig is átérzem, tökéletesen.

   Azt is ecseteltem, hogyan kellett ezzel a lusta, bűnös szenvedéllyel elbújnom nagyanyám inkvizítor tekintete elől, a ruha alatt kicsempészett olvasnivalóval az udvari vécére, ahol is elfeledkezve az idő múlásáról, nagyanyám beloccsantott kancsó vize riasztott fel! Később, gimnazista koromban a tanulás jelentett tiszteletreméltó ürügyet, s a tankönyvek cinkosan eltakarták a könytári regényeket! Mélyen beágyazva, megmaradt bennem ez a gyerekkori stressz, s valahányszor könyvet veszek a kezembe, ma is feltámad a kellemes elégtétel: most már szabad! Ha arra gondolok, hogy a mai, tévén, számítógépen, smartphone-okon nevelődő gyerekek többségének könyörögni kell, csábító hadműveletekbe fogni, hogy könyvhöz nyúljanak!...

   Mindig hálásan gondolok dunántúli vakációimra, amikor is anyai nagyanyám, de főleg Iduska néném szatyorszámra hordta nekem az olvasnivalót, s tehénőrzés közben, elalvás előtt is, végnélkül, szabadon átadhattam magam a szenvedélyes olvasásnak!

   Ötödikes koromtól a rajzolás is lekötött. Órákig képes voltam görnyedni a lapok felett, a tus lemoshatatlanul befogta a jobb kezem ujjait... Az akvarell lapjait a földre teregettem és térdenállva dolgoztam, miközben megállt az idő... Volt ennek is valami "naplopásos" íze apa, nagyanyám szemében. Innen ered vajon önbizalmam kóros gyengesége?...

   Gyerekkoromban szerettem hímezni, kötni is korán megtanultam, kb. 7 éves koromban ellestem anyától, aki a háziipari szövetkezetnek "bedolgozóként" norvégmintás, ötujjas  kesztyűket kötött. Először csak a "nádlit" (a csuklón kezdődő 5-6 cm-t) köthettem, de ugyebár az is "körbe kötődött", ráadásul több színből, melyeket egyszerre kellett vezetni máig kis méretű kezemen... Látva gyors haladásomat, anya lassanként rám bízta a hüvelykujjat is, majd mind az ötöt! Nagyon büszke voltam magamra!

   Mi a helyzet a nagymamává érett hajdani tanulékony kislánnyal? Az olvasás maradt. Sokszor képernyőről folyik napközben, de lefekvés után  -  legyen az hajnali 3 h is  -  mindig kell legalább félóra betű, a papír álomba ringató érintése...

   Pár év óta jött hozzá az írás... Nem akarom részletezni, megírtam már sokszor a Gilbert halála óta született grafomániám minden mást uraló kedvtelését. A harmadik, több mint 200 oldalas füzetet írom tele, nem számítva a blogokat s a számítógépek mélyén rejtőző sok-sok gépelt oldalt. Francia nyelven, amire szintén igyekszem magyarázatot találni. Mivégre? Egyáltalán nem biztos, hogy valaha egy kiadónak megmutatható valamivé állnak majd össze. A naplóféle füzetekben a mindennapok spontán megérzéseit, apró-cseprő eseményeit rögzítem. Közben arra is figyelek (egy kicsit), hogy esetleg hirtelen meghalok, mielőtt megsemmisíthetném őket. Igy néhány dolgot még ezeknek a bizalmas oldalaknak sem írtam le, soha. Azt hiszem, velem fognak eltűnni. A többi meg? Unokáimat talán érdekelni fogja, hiszen génjeim egy része bennük él tovább.