Miért is nem kérdeztem?

Eredetileg nem akartam beszállni a témába, mondván, hogy én már olyan sokszor írtam a saját családi emlékeimről, kutatásaimról, ezt most inkább kihagyom. Aztán meggondoltam magam és mégis belevágok.

Meséltek-e? Igen, meséltek sok mindenről, családi anekdotákat, tényeket, történeteket osztottak meg velem a szüleim és anyai nagymamám is. Tehát gyerekkoromban nem nagyon kellett kérdeznem, meséltek anélkül is. De később, amikor már elég eszem lett volna ahhoz, hogy megtudjak fontos részleteket, családi vonatkozásokat, akkor már magamtól nem kérdeztem, mert eszembe sem jutott, hogy valamikor majd fontos lesz, ez csak sok év múlva vált világossá számomra.
Kérdezni csak jóval később kezdtem. Apu halála után valahogy elkezdett érdekelni az előttem járó nemzedékek élete, a nagyszüleimmel bezárólag nagy vonalakban ismertem a lényeget, de a többi felmenőmről, dédszülőkről és még korábbiakról szinte semmit se tudtam. Meg kellene írni a család történetét, gondoltam.

Első menetben anyutól kezdtem faggatózni az ő gyerekkori, fiatalkori környezetéről, az őket körülvevő emberekről, neveket, történeteket jegyeztem föl, és ezek lassan összeálltak, egy bokorba kerültek a már ismert kisebb sztorikkal, amelyeket gyerekként hallottam tőle. Mesélt az otthoni szokásokról, a mindennapi életükről, a baráti körről, szomszédokról, sok mindent fel is írtam, ahogy gyűltek az információk. Csak évek múlva jöttem rá, hogy eszembe sem jutott megkérdezni, ott Dunavarsányban milyen körülmények közt ismerkedett meg apámmal. Hogyhogy nem jutott eszembe ez a fontos kérdés, máig se értem. A tények ismeretében persze ki tudom nagyjából következtetni és valószínűleg jól is gondolom, dehát akkor is, hogy mulaszthattam el éppen ezt?

Apu családjából akkor még élt az egyik testvére, Irén néném, akivel levelezésben álltam. Régi, számomra azonosíthatatlan fényképekről készített fénymásolatokat küldözgettem neki levélben, és ő válaszolt mindenre: kik vannak a képen, az a másik meg hol készült – mert mindenre emlékezett. Hogy mi volt a címe annak a színdarabnak, ahol a képen apu ott ül középen, és hogy az a másik csoportkép hol és milyen tanítói tanfolyamon készült… és ákombákomokkal lerajzolta nekem, hogyan helyezkedett el a szülői ház telkén ez és ez az épület. És folytattunk hosszú telefonokat is, egy belvárosi fülkében állva feltöltős telefonkártyával (igen, volt ilyen!) telefonálva kérdeztem meg tőle mindazt, ami még eszembe jutott.

Aztán hamarosan eljött az idő, amikor már nem volt kitől kérdezni, ekkor elkezdtem a levéltárban kutatni az anyai és apai ágat. Anyakönyvek mikrofilmjeit pörgettem végig, rengeteg napot és órát töltöttem ezzel. És jöttek meglepetések is. A legnagyobb meglepetés akkor ért, amikor (mint utóbb kiderült) tévedésből kiadtak nekem a raktárból egy olyan mikrofilmet, amit a szabály szerint nem is láthattam volna, mert tudom is én, hány évnek kell eltelnie, mire kutatható lesz, stb., egyszóval, a kolléga tévedett, de milyen jól tette! Mert így találtam meg az anyai ágon az egyik dédapám születési anyakönyvi bejegyzését, melyből kiderült, hogy hiába is keresném tovább ükapámat, mert nincs és sose lesz nevesítve – dédapám törvénytelen gyermekként született, ott van fehéren-feketén bejegyezve: illegitimus. (Mielőtt még bárki rosszallóan nézne, amiért ezt itt kiteregetem, megnyugtatom, hogy bár anyai nagyapám vonalán élnek még oldalágról leszármazott távoli rokonok, de vezetéknév és helységnév nélkül azonosíthatatlan, amit itt leírok.)  És így  nyert értelmet előttem nagyapám 1943-as származási igazolásának szövege: "ismeretlen apai nagyatyjától eltekintve tiszta keresztény származású." Korábban ahányszor csak láttam ezt a papírt, mindig értetlenül néztem: hát hogyhogy nem tudták kideríteni, ki volt a nagyapja?  

Miután ez kiderült, és hatalmas szerencsémen hüledezve kezdtem magamhoz térni, a konkrét adattal kapcsolatban engem két dolog foglalkoztatott. Az egyik, hogy megpróbáltam elképzelni, milyen élete lehetett ükanyámnak abban a baranyai faluban, huszonéves leányként? Leányként, aki megszülte dédapámat. A másik, hogy vajon nagypapám tudta-e, miért nincsen apai nagyapja? Gondolom, igen. És hogy vajon nagymamámnak elmondta-e, erre is kíváncsi lennék, de ez sem derül ki már soha.

De ez csak egy adat, ami addig ismeretlen tényre derített fényt. Ennél sokkal több, kisebb-nagyobb dolgot kellett volna megkérdezni, és már nem lehet. Amikor valami ilyesmi felmerül, mindig eszembe jut, mennyi mindent nem kérdeztem meg annak idején, miért is nem kérdeztem?

Hogy én mesélek-e? Hát nem mesélek? Dehogynem! Itt a közös blog, ott van a saját is, a lehetőség végtelen, mesélni bármiről, családról, életről, múltról. Igazán nem mondhatja senki, hogy nem meséltem – ha nincs kinek, akkor mindenkinek. 😊